Magyarország ügyészségének alkotmányos funkcióira és feladataira vonatkozó legmagasabb szintű szabályozást az Alaptörvény[1], valamint az ügyészségről szóló sarkalatos törvények[2] tartalmazzák, melyek a szervezet működésének kereteit is meghatározzák. Az ügyészség olyan önálló alkotmányos szervezet, amely mint az igazságszolgáltatás közreműködője, közvádlóként kizárólagosan érvényesíti az állam büntető igényét. E mellett a közérdek védelmezőjeként gyakorolja az Alaptörvény és más törvény által maghatározott feladat- és hatásköröket, felügyeletet lát el a büntetés-végrehajtás törvényessége felett.
Az ügyészség szakmai tevékenységét két - egymással szoros együttműködésben lévő - szakágra, a büntetőjogi és a közjogi szakágra osztott kereteken belül gyakorolja. Az utóbbi szakág két szakterületet ölel fel, a közérdekvédelmi, valamint a büntetés-végrehajtási törvényességi felügyeleti és jogvédelmi (a továbbiakban: bv. felügyeleti) szakterületet. Az ügyészi szervezet meghatározó tevékenysége - hagyományosan - a büntetőjogi feladatok ellátása. A többi jogterületre kiterjesztett ügyészi hatáskörök másodlagos, de nem másodrendű feladatok, mivel fontos szerepet töltenek be a társadalom és a jogalkotó által közérdekűnek elismert jogintézmények működésének felügyelete, ellenőrzése és a törvényesség bíróság előtti fellépéssel való érvényesítése tekintetében.
A tanulmány - az első ügyészségi törvény elfogadásától eltelt másfél évszázadra is visszatekintve - a közjogi szakági tevékenység lényeges elemein keresztül vázolja fel az utóbbi időszak jelentősebb jogszabály változásainak a két szakterületre gyakorolt hatását, utalva az aktuális kihívásokra is.
Az ügyészség elsődleges funkciója a bűncselekmények üldözése és a közvád képviseletének ellátása. Ennek megfelelően a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikk is szinte kizárólag büntetőjogi hatáskörrel ruházta fel az ügyészséget és a közvádlói jogkörhöz kapcsolta hozzá a börtönök felügyeletének ellátását. A magyar királyi ügyészség európai mintájának a francia megoldást tekintették, az ausztriai császári-királyi államügyészség pedig szervezeti, eljárási kérdésekben szolgált kiindulási alapként. A királyi ügyészség felállítását követően, francia mintára a közérdek képviselete érdekében kívánták az ügyészek jogkörét bővíteni.
A szovjet típusú államszervezetet létrehozó 1949. évi XX. törvény kimondta, hogy a törvényesség megtartása felett az Országgyűlés által választott és annak felelős legfőbb ügyész őrködik, aki vezeti és irányítja az ügyészség szervezetét[3]. Az Alkotmány ezáltal a legfőbb ügyészt a törvényesség őreként határozta meg. Új büntetőjogon kívüli feladatként jelentkezett a minisztériumok, a helyi államhatalmi, államigazgatási szervek által kiadott rendelkezések, határozatok, utasítások, intézkedések törvényességének felügyelete. Az ügyész jogot kapott arra is, hogy bármely polgári pert megindítson, illetve minden eljárásban, annak bármely szakaszában és bármelyik fél érdekében fellépjen. A Magyar Népköztársaság Ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény (a továbbiakban: korábbi Ütv.) hatálybalépésével az ügyész magánjogi hatásköreit a fél rendelkezési jogainak tiszteletben tartására figyelemmel korlátozták.
A jogállami elvek az ügyészségre vonatkozó jogi szabályozásba csak a rendszerváltozás idején, az Alkotmány és az ügyészségi törvény 1989-90-ben történt módosításai során kezdtek beépülni. Az ügyészség törvényességi felügyeleti jogköre viszont egészen az Alaptörvény, majd az ügyészségről szóló sarkalatos törvény hatálybalépéséig fennmaradt. Ennek alapján az ügyész a felügyeleti jogkörébe tartozó szervek ügyintézési gyakorlatát akkor is általános érvénnyel vizsgálhatta, ha törvénysértésre utaló adat egyáltalán nem merült fel. A rendelkezésre álló ügyészi intézkedési lehetőségek azonban csak arra adtak módot, hogy az ügyész indítványában javasolhatta a törvénysértés kiküszöbölését, anélkül azonban, hogy a címzettre kötelező érvényű döntésével a törvénysértést orvosolhatta volna. Eredménytelen óvás esetén a törvénysértés korrigálása érdekében az ügyész ugyan bírósághoz fordulhatott, de kizárólag az óvás elutasításáról szóló határozatot peresíthette, az alapügyben hozott döntést azonban keresettel közvetlenül nem támadhatta. Ezen jogosítványok egyrészt nem merítették ki a törvényességi felügyelet jogintézményének követelményét, másrészt nem feleltek meg a jogállamiság elvárásának sem. Nem véletlen, hogy a Velencei Bizottság is erőteljes kritikát fogalmazott meg a nem büntetőjogi területen érvényesülő, lényegében időben korlátlan, feltétekhez nem kötött és a jogsértések közötti differenciálást is nélkülöző, parttalan vizsgálati lehetőséggel összefüggésben.
A büntetés-végrehajtás ügyészi kontrolljának kezdetei a XIV. századra nyúlnak vissza, a királyi jogügyi igazgatóság ügyészeinek már ekkor fontos feladata volt az állam-
- 343/344 -
foglyok felügyelete. A XVII. század végétől megszervezett tiszti ügyészi hivatalok bizonyos szempontból a mai értelemben vett büntetés-végrehajtási felügyeletet is ellátták. Ennek keretében nyilvántartották az elítélteket és a kezesség mellett szabadlábra helyezetteket, rendszeresen ellenőrizték továbbá a tömlöcöket, ami azonban - a tiszti ügyészek függő helyzetéből adódóan - önmagában még érdemi befolyást nem jelentett a fogva tartás körülményeire nézve. Ezen felügyeleti tevékenység súlya és hatásköre az idők folyamán fokozatosan bővült, fejlődése azonban korántsem volt töretlennek mondható. Volt olyan időszak - az 1950-es években - amikor politikai megfontolásból, szakmai hozzá nem értésből háttérbe szorították. Az idő viszont bebizonyította ezen ügyészi munka létjogosultságát, szükségességét, így fokozatosan egyre céltudatosabbá, szélesebb körűvé vált.
A szakterület fejlődésében az igazi áttörést a korábbi Ütv. hatálybalépése jelentette. Ennek alapján az ügyészi törvényességi felügyelet tárgyát valamennyi fő- és mellékbüntetés, a büntetőjogi intézkedések, valamint az előzetes letartóztatás képezte. További komoly változásként értékelhető, hogy a törvény kiterjesztette a törvényességi felügyeletet a feltételes szabadságra, az utógondozásra és a bűnügyi nyilvántartásra is. Mérföldkőnek számított, amikor az 1989. évi XXXI. törvény beiktatta az Alkotmány rendelkezései közé[4], - amit huszonkét évvel később az Alaptörvény is megerősített[5] - hogy az ügyészség felügyeletet gyakorol a büntetés-végrehajtás törvényessége felett.
A rendszerváltozást követően az ügyész által felügyelt személyes szabadságkorlátozások listája tovább bővült a nyomozó hatóságok előállító helyiségeiben foganatosított személyes szabadságkorlátozással és a házi őrizettel, de felügyelete alá került a szabálysértési elzárás, az idegenrendészeti őrizet, a közösségi szállásokon foganatosított kijelölt kötelező tartózkodás, valamint a körözési nyilvántartás is. Ezzel egyidőben jelentek meg olyan szakterületi feladatok, mint a büntetés-végrehajtási bírói eljárásban való közreműködés, valamint a bíróság büntetés-végrehajtási igazgatási tevékenységgel összefüggő intézkedés-kezdeményezés lehetősége. A 90-es évek közepétől a büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletét ellátó ügyészek kiemelt feladata lett a fogvatartottakkal való bánásmód törvényességének rendszeres ellenőrzése.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
