Tridimas az Európai Bíróság (továbbiakban EB) jövőbeli alkotmányos szerepéről szóló cikkében[1] nemes egyszerűséggel úgy fogalmaz, hogy a taláros testületnek az emberi jogok területén három kihívással kell szembenéznie a közeljövőben. Egyfelől rendeznie kell az Emberi Jogok Európai Bíróságához (továbbiakban EJEB) való viszonyát, továbbá a Karta értelmezésének a feladata is a Bíróságra vár, és végül megnyugtató választ kell adnia az EB elé kerülő és várhatóan egyre növekvő számú esetekre, amelyek az alapvető szabadságok és az emberi jogok konfliktusának problematikáját vetik fel. Nézetem szerint, a fentiekhez kapcsolódóan, mégis különállóan, egy negyedik kérdés is felmerül az emberi jogok közösségi védelme vonatkozásában, a Közösség által biztosított védelmi sáv határvonalának megrajzolása a közösségi kompetenciák fényében. A jelenlegi uniós alapjogi védelmi rendszer ugyanis szubszidiárius alapokon áll, hézagokat tölt ki, a fő védelmi bázist továbbra is a nemzeti jogrendszerek és az Emberi Jogok Európai Egyezménye (továbbiakban EJEE) jelentik. Bizonyos esetekben azonban nem teljesen problémamentes a fenti határvonal kijelölése, ahogy azt az EB joggyakorlata is példázza. Amennyiben a Bíróság ítélkezési gyakorlata során átlépi ezt a határvonalat, akkor a továbbiakban már nem beszélhetünk ún. tisztán tagállami tényállásról az emberi jogok védelme vonatkozásában. Az emberi jogok uniós védelmének ilyen módon való kiterjesztése által a közösségi jogrend ugyanis elveszíti a 'hézagkitöltő'jellegét. A fenti kérdések nem kis feladat elé állítják a luxemburgi fórumot, ugyanakkor annak gigászi jellege, az integráció fejlődésében mindvégig hatalmas szerepet játszó EB számára talán új perspektívákat is nyújt. Tekintettel arra, hogy az alapítószerződésben kitűzött cél, a közös piac létrehozása
- 85/86 -
- a Bolkenstein direktíva körül zajló csatáktól eltekintve - csaknem teljesen végbement, az alapjogok védelme veheti át annak helyét, mint közös eszmei alap és egyben kihívás az Unió és intézményei számára.[2] Ez a felvetés, helytállónak bizonyul, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy az Európai Alkotmányos Szerződés életbe léptetése kudarcba fullad, vagy legalábbis elnapolódik. Az integráció új alapokra helyezésében pedig mely más intézmény, mint az Európai Bíróság játszhatná a főszerepet. Az EB, mint emberi jogi bíróság ugyan csak a közelmúltban tűnt fel a színen, azonban minden jel arra utal, hogy az elmúlt évek során valódi emberi jogi fórummá nőtte ki magát. Az EB joggyakorlatában szilárdan megvetette a lábát az emberi jogok területén, amely az uniós alkotmányos rend alapkövévé válhat.[3] A fentiek kapcsán felmerül a kérdés, hogy van-e reális alapja annak a feltételezésnek, amely szerint az EB egyfajta 'európai alkotmánybírósági' szerepre tör. Erre részben választ kapunk, ha megvizsgáljuk az EB és az EJEB egymáshoz való viszonyát,[4] így azt, hogy az EB mennyiben fogadja el az EJEB szenioritás elvén alapuló elsőbbségét az emberi jogi bíráskodás területén, illetve mennyiben kíván önálló emberi jogi fórumként fellépni az európai kontinensen. Másfelől, a fenti kérdést illetően érdemes kitekinteni a gazdasági szabadságok ill. az alapjogok konfliktusát feloldani kívánó, az elmúlt évek során követett EB gyakorlatra.
Köztudott, hogy az Európai Unió mind a mai napig nem tagja az Emberi Jogok Európai Egyezményének, habár a tagság jogi és politikai következményei évek óta komoly viták középpontjában állnak.[5] A csatlakozással kapcsolatosan egyelőre csupán annak megállapítására szorítkozhatunk, hogy az Európai Alkotmányos Szerződés 1-9. cikkének (2) bekezdése szerint az Európai Unió csatlakozik az EJEE-hez, azonban nem tudhatjuk, hogy ezek a rendelkezések valaha kötelezők lesznek-e. Ahogy Lawson az Alapvető Jogok Ügynökségéről szóló cikkében fogalmaz, "egyszerre van is és nincs is európai alkotmányunk", továbbá ha feltételezzük is, hogy az alkotmány hatályba lép majd, további akadályokkal kell számolnunk a csatlakozás vonatkozásában.[6]
- 86/87 -
Az EU jelen pillanatban tehát, még nem részese az Egyezménynek, ez azonban nem gátolja meg a peres feleket abban, hogy megtámadjanak bizonyos uniós rendelkezéseket azon az alapon, hogy az azt alkalmazó tagállam rendelkezése sérti az Egyezmény valamely cikkelyét. Kiváló például szolgál erre az évekig elhúzódó Bosphorus ügy,[7] amelyet 2005-ben sikerült az EJEB-nek lezárnia. Az EJEB annak ellenére nem utasította el joghatósági kifogás alapján az eléje terjesztett ügyet, hogy az korábban már megjárta az Európai Bíróságot.[8] Strasbourgnak az Európai Bírósághoz való viszonyát vizsgálva a Bosphorus és az azt megelőző Matthews ügy[9] alapján arra következtethetünk, hogy az EJEB az emberi jogi bíráskodás területén végső fórumként kívánja elismertetni magát, még akkor is, ha az eléterjesztett kérelmek száma meghaladja az erejét.
A strasbourgi és a luxemburgi fórum viszonyáról az is sokat elárul, hogy milyen gyakran hivatkoznak egymás döntéseire. Noha a kérelmezők már számtalan esetben hivatkoztak a luxemburgi esetjogra az EJEB előtt, mégis igen ritka, hogy az EJEB döntéseiben ill. jogi okfejtéseiben az EB ítéleteit citálja. A csekély számú hivatkozásban, pedig épp csak villanásnyi utalást tesz azokra.[10] Mindemellett úgy tűnik, hogy tiszteletben tartja a közösségi jogrend 'sui generis' természetét,[11] bizonyos jogi koncepciókat kifejezetten át is vesz attól, azonban továbbra sem tekinti autonóm, független emberi jogi fórumnak az Európai Bíróságot.
- 87/88 -
A Luxemburgi Bíróság jóval többször hivatkozik a strasbourgi esetjogra, mint viszont.[12] Az 1970-es évek elején az EB elismerte, hogy a Közösséget köti az emberi jogok tiszteletben tartásának követelménye és egy közösségi alapjogi katalógus hiányában kézenfekvő megoldásnak tűnt az Egyezmény inspirációs forrásként való alkalmazása.[13] Az EB első esetben viszonylag későn, csak 1994-ben a P v. S ügyben hivatkozott a strasbourgi esetjogra, ami meglepő, hiszen a Bíróság ugyanebben az évben kiadott véleményében[14] kompetencia hiányában kifejezetten elutasította az Egyezményhez való csatlakozást.[15] Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy a relatíve gyakori hivatkozások ellenére az EB ítéleteinek indoklásában nem foglalkozik a strasbourgi joggyakorlat uniós jogrendben betöltött szerepével.[16]
Az EB gyakorlata továbbá egyértelműen demonstrálja, hogy bizonyos alapjogok uniós kontextusba helyezve eltérő értelmezést igényelnek, különösen, ha azokat nem természetes személyek vonatkozásában alkalmazzák. Következésképpen a strasbourgi esetjog nem implementálható direkt módon az EB joggyakorlatába, ahogy Douglas Scott fogalmaz " [...] nem minden esetben hasznos az egyik bíróság esetjogának a másikra való átültetése. Hasonlóan az állati szervek emberi testbe való átültetéséhez, a jogi transzplantáció is komoly veszélyekkel járhat."[17]
Az EJEB joggyakorlatának EB általi 'kikölcsönzése' tehát nem pusztán egy szeszély a luxemburgi bíróság részéről, hanem igen komoly megfontolás áll annak hátterében. A Bíróság elsősorban azért hivatkozik annak esetjogára, hogy nagyobb legitimitással ruházza fel az Uniót. Az EU kompetenciájának és azzal párhuzamosan az emberi jogi kompetenciájának a növekedése, ugyanakkor a strasbourgi jogszolgáltatás párhuzamos visszahúzódását eredményezheti a jövőben. Továbbá, az EB várhatóan nagyobb figyelmet szentel majd a Kartának,[18] amely szintén negatív hatást gyakorolhat az Egyezménnyel kapcsolatos jogalkalmazásra.[19]
A két Bíróság viszonyát illetően végeredményben megállapíthatjuk, hogy az EB jóval többször hivatkozik Strasbourgra, mint viszont. Az Európai Bíróság számára
- 88/89 -
elsősorban legitimációs faktorként, másodsorban inspirációs forrásként szolgál az EJEB joggyakorlata. Leszögezhetjük továbbá, hogy egymás joggyakorlatának kölcsönös hivatkozása, teljességgel nélkülöz mindenféle részletes jogelméleti analízist.[20] Ez a strasbourgi Bíróság részéről érthető, mivel továbbra sem tekinti a luxemburgit független, autonóm bíróságnak legalábbis, ami az emberi jogi kérdéseket illeti. Az EB vonatkozásában, pedig egyértelműen azt jelzi, hogy az nem kíván túlzott mértékben elköteleződni az EJEB joggyakorlata mellett. Egyfelől tudatában van annak, hogy bizonyos alapjogok közösségi kontextusban eltérő értelmezést igényelnek, másfelől kétségkívül tükrözi a Bíróság törekvését, hogy az a jövőben jelentős szerepet töltsön be Európa színterén.
Az elmúlt években született EB esetek megfelelően demonstrálják, hogy a Bíróság komolyan veszi az emberi jogi bíráskodás terén fennálló feladatát, továbbá rávilágítanak annak ambiciózus céljaira a fent leírtak fényében.
Elsőként a Carpenter[21] esetet érdemes megvizsgálni, amely nyilvánvalóan tükrözi az EB elkötelezettségét az emberi jogok védelme mellett. Az eset különösen azért érdekes, mert a Bíróság egy erősen vitatott és sokak által 'hipotetikusnak' minősülő tényállási elem kapcsán rögzítette a közösségi jog alkalmazhatóságát. A Carpenter ügy közösségi joggal való összekapcsolásának indoka vélhetően abban rejlett, hogy a bírósághoz utalás időpontjában a brit emberi jogi védelmi aktus, a "Human Rights Act" még nem lépett hatályba.
A Carpenter ügy kapcsán úgy tűnik, az EB valóban megragadta az alkalmat, hogy demonstrálja, kellőképpen kiáll az emberi jogok érvényesítése mellett. Ezt bizonyítja az is, hogy az Egyezmény 8. cikkében foglalt családi élethez való jog védelmének érvényesítése céljából az EB először tér le az EJEB joggyakorlata által
- 89/90 -
már kitaposott ösvényről, még ha nem is nyíltan és kifejezetten teszi azt.[22] Az EB igen alapos vizsgálatnak vetette alá a releváns tagállami politikát az Egyezménynek való megfelelés szempontjából és meglepő módon az EJEB és a tagállami bíróságok álláspontjától eltérő eredményre jutott.[23] Helen Toner szerint, ennél is meglepőbb, hogy mindezek ellenére, a Bíróság nem tesz tudatos lépéseket egy autonóm közösségi koncepció irányába való elmozdulásra. A Bíróság határozatából mégis arra lehet következtetni, hogy az EB igenis tudatában van az általa hozott döntés jelentőségének az ember jogok uniós védelmét illetően, sőt, azzal némileg feszegeti is az Unió alapjogok védelme terén fennálló kompetenciájának kereteit. Erre utal az a tény is, hogy a Bíróság érvelésének két meghatározó pontján[24] is rögzíti, hogy a Mr. Carpenter által nyújtott szolgáltatások "jelentős része" határon átnyúló jelleggel bír. Ebből arra következtethetünk, hogy sokkal inkább az általa nyújtott szolgáltatások "mennyisége"[25] és nem pusztán a szolgáltatás nyújtás gyakorlása önmagában az, ami releváns faktornak bizonyul a közösségi joggal való "megfelelő súlyú" kapcsolat megállapíthatósága szempontjából. A Bíróság minden bizonnyal ilyen módon próbált határt szabni a közösségi jog emberi jogok területén való alkalmazhatóságának. Acierno egy nagyon élő példát hoz fel a fenti problematika illusztrálására annak a kérdésnek a felvetésével, hogy ha valaki könyvet vásárol az interneten, akkor, mint szolgáltatást igénybevevő közösségi polgárt megilleti-e a Carpenter ügyben nyújtott közösségi jogi védelem.[26] A mennyiségi küszöb alkalmazásának hiányában ugyanis, az emberi jogok közösségi védelme elveszítené a szubszidiárius jellegét, ami egyenértékű lenne az emberi jogok védelmének európai monopolizálásával, amely teljes mértékben ellenkezne az emberi jogok védelmének a közösségi jogban felállított normatív és intézményi kereteivel. A fenti eshetőséggel, tehát a jövőben számolni kell.
- 90/91 -
Király Miklós szerint "a kiterjesztő és méltányos értelmezés szinte elkerülhetetlenül vezet nehezen kezelhető tényállásokhoz".[27] A Carpenter esethez hasonlóan elgondolkodtatóak azok a részben emberi jogi tárgyú esetek is, így az Akrich[28] vagy a Herbert Karner ügy,[29] amelyekben miután megállapítást nyert az EB által, hogy a közösségi jog releváns rendelkezése nem nyerhet alkalmazást az adott tényállás vonatkozásában, a Bíróság valamilyen formában mégis érvényt kívánt szerezni az emberi jogi védelem közösségi követelményének.
Az Akrich esetben az a kérdés merült fel, hogy egy, a Közösség területén illegálisan tartózkodó harmadik országbeli polgár, aki egyben egy uniós polgár házastársa, felhívhatja-e a közösségi jogot tartózkodásának legalizálása érdekében. A Bíróság döntésében kifejezetten rögzítette, hogy egy tagállami munkavállaló házastársa, aki a házasságkötést megelőzően illegálisan tartózkodott a Közösség területén, nem részesülhet a közösségi jog biztosította előnyökben, mivel nem tartozik az 1612/68 rendelet 10. cikkének a hatálya alá. Felmerül a kérdés azonban, hogy egy a közösségi jog hatályán kívül eső tényállás kapcsán a Bíróság milyen alapon utasította határozatában a nemzeti bíróságot arra, hogy az legyen figyelemmel az Egyezmény 8. cikkében foglaltakra.[30] Spaventa szerint a határozat nem nélkülözi a súlyos következetlenségeket és a hermeneutikus buktató tat. Amennyiben a tényállás nem tartozik a közösségi jog hatálya alá, akkor annak rendelkezései, így az emberi jogokra vonatkozó általános jogelvek sem alkalmazhatók. Az emberi jogok, mint közösségi jogelvek általános alkalmazása erőteljesen megkérdőjelezhető, különösen a Bíróság által kiadott vélemény fényében, amely kifejezetten visszautasítja annak lehetőségét, hogy az Európai
- 91/92 -
Közösség általános emberi jogi hatáskörrel rendelkezne.[31] Egy másik értelmezési lehetőség szerint - ami szintén kifogásolható - ez csak intés a nemzeti bíróság részére, hogy az legyen tekintettel döntéshozatala során az Egyezményből fakadó nemzetközi, ill. nemzeti kötelezettségekre.
Hasonló problémákat vet fel a korábban már említett Herbert Karner ügy. Ebben az esetben a Bíróság azt vizsgálta, hogy az osztrák rendelkezés, amely tilt minden olyan nyilvános hirdetményt, amely csődbement vállalkozások vagyonának értékesítése esetén feltünteti azok eredetét, összhangban áll-e az Egyezmény 10. cikkében foglalt véleménynyilvánítás szabadságával. Noha a Bíróság az eset kapcsán rögzítette, hogy a kérdéses rendelkezés a Keck formula értelmében nem tartozik a 28. cikkely hatálya alá, mégis vizsgálta annak a fenti rendelkezéssel való összhangját.[32] Az ERT esetben foglaltak átültetése a konkrét ügyre részben választ adhatna a Bíróság fenti magatartására, ez azonban további kérdéseket vet fel a közösségi jogelvek, azaz a közösségi jog általános alkalmazhatósága ill. a Bíróság joghatósága vonatkozásában, amely jóval szélesebb körű elemzést igényel.[33]
- 92/93 -
A tárgyalt esetek tehát rámutatnak arra, hogy az EB ténylegesen élni kíván az emberi jogok védelme vonatkozásában fennálló kompetenciájával, bizonyos esetekben pedig kifejezetten át is lépi a közösségi jog által biztosított kereteket. A Bíróság, úgy tűnik, 'általános európai emberi jogi bíróság' szerepében kíván tetszelegni, és ezzel párhuzamosan kívánja kiterjeszteni az emberi jogok védelme terén gyakorolt és fennálló kompetenciáját.
A Bíróságot korábban erős kritika érte - elsősorban a Grogan ügy kapcsán -, hogy a fenti kérdésre nem talált és úgy tűnt korábban nem is nagyon keresett választ. A Bíróság fenti joggyakorlatában az elmúlt években azonban jelentős fordulat következett be, amelyet számos döntés demonstrál.[34]
Mindenekelőtt persze az a kérdés szorul tisztázásra, hogy az alapjogok és az alapvető szabadságok fogalma milyen mértékben fedi egymást.[35] E téren megoszlik a jogirodalom álláspontja, egyesek élesen elhatárolják azokat egymástól,[36] tekintve, hogy az utóbbiak gazdasági megfontolásokon alapulnak és az azokhoz társuló alapvető jogok esetlegesek. Mások az alapvető szabadságokat az alapvető jogok egyik típusaként írják le,[37] annak ellenére, hogy számos kommentátor szerint alapvető jogi karakterrel kizárólag a politikai és polgári jogok bírnak, a gazdasági, szociális jogok nem férnek bele ebbe a 'szűk' kategóriába.[38] Az utóbbi nézet sarkított változata szerint alapvető jogról csak ott beszélhetünk, ahol az egyetemes alkalmazást nyer.[39] Az Európai Bíróság joggyakorlatában alapvető fontosságot tulajdonít a négy gazdasági szabadságnak, néhány helyen kifejezetten alapvető jogként említve azokat.
Anélkül, hogy pontot tennénk a fenti vitára, rögzíthetjük, hogy a Bíróság korábbi joggyakorlatában magasabb szintu védelmet biztosított az alapvető szabadságoknak, mint az alapvető jogoknak. Ez teljeséggel érthető, hiszen az integráció kezdetben kizárólag gazdasági alapokon állt. Az alapvető szabadságok prioritása nem jelent problémát abban az esetben, ha az alapvető jogok, ill. az alapvető szabadságok egymásra simulnak, ahogy azt a klasszikus ERT eset is példázza.[40] A fenti esettípus vonatkozásában a Bíróság álláspontja, úgy tűnik, mind a mai napig változatlan. Ezt demonstrálja a bíróság MRAX,[41] a Carpenter,[42] és a Bizottság kontra Németország[43] ügyekben alkalmazott megközelítése is. A fenti esetekben tehát a jogok együtt élnek a szabadsággal, ahol az alapszabadságot megszorító intézkedések korlátjaként szolgálnak. E kapcsolatban az alapjogok és az alapszabadságok viszonya komplementáris jellegű. Komoly kritika nem merült fel a fenti elv alkalmazásával kapcsolatosan, eltekintve attól, hogy az alapvető jogok - így a szabadságokat védő - 'puszta eszközként' szolgálnak, ezért azok védelme esetleges. Egyes nézetek szerint a fenti esettípus körében
- 93/94 -
elkerülhető, hogy a Bíróság a nemzeti rendelkezést emberi jogi szempontú vizsgálatnak vesse alá.[44]
Ennél problematikusabb az az esetkör, amelyben az alapvető szabadságok és az alapvető jogok egymásra feszülnek, vagyis az alapjogok az alapszabadságokat korlátozó rendelkezések igazolásául szolgálnak. Ennek klasszikus esete a korábban már említett Schmidberger ügy,[45] amely valóban mérvadó lépést jelent az alapvető szabadságok és az alapvető jogok konfliktusára választ kereső EB gyakorlatában, bár jelentőségét túlértékelik. Az ügynek már számos előzménye volt az EB joggyakorlatában, így a Familiapress,[46] a Bizottság v. Franciaország,[47] a Leclerc,[48] illetve a Grogan ügyek. Kombos szerint mindössze arról van szó, hogy a fenti folyamat a Schmidberger esetben csúcsosodott ki.[49] A Schmidberger ügy kapcsán a Bíróság egy sajátos megoldást választott: mérlegre tette az alapvető jogokat és a szabadságokat, azonban elmulasztotta azok hierarchikus szempontból történő értékelését.[50] Fontos
- 94/95 -
megjegyezni továbbá, hogy az EB az arányossági tesztet sem a klasszikus formájában alkalmazta.[51] A Schmidberger ügy valóban radikális volt, hiszen a Bíróság az osztrák jogi érvelést követve, közrendi kifogás hiányában, kizárólag az alapvető jogokra fókuszálva hozta meg döntését. Összességében mégis több kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott.
Az Omega Spielhallen ügy[52] új lendületet adott a fenti vitának, egyben lehetőséget kínálva a Bíróság számára, hogy a Schmidberger ügyben nyitva hagyott kérdésekre választ adjon. Ahogy azt fent már említettem, a Schmidberger ügyben az EB az emberi jogi hivatkozást egy további igazolási alapként kezelte, függetlenül a szerződésben kínált közrendi derogációktól. Az Omega ügyben ezzel szemben a klasszikus közérdekű kivételekre hagyatkozott. Felmerül a kérdés, hogy a Bíróság milyen okból hagyta el a már jól kitaposott utat, és miért építi fel eltérő érvrendszerre a döntését?
Az Omega Spielhallen társaság Bonnban egy "laserdrome"-nak nevezett berendezést üzemeltetett, amelyet a Csillagok háborúja című film ihletett, és amely a civil szféra részéről igen komoly felháborodást váltott ki. A bonni rendészeti hatóság megvizsgálta az ügyet, és osztva a civil ellenzők táborának nézetét, betiltotta azoknak a lézerjátékoknak üzemeltetését, amelyekben emberi lények meggyilkolását szimulálják a játékosok által hordott mellényeken elhelyezett érzékelők eltalálásával, arra hivatkozva, hogy ez a német alaptörvény által védett emberi méltóság tiszteletben tartásának követelményébe ütközik.[53] A német bíróság előtt folyó eljárásban az Omega a fenti hatósági aktussal szemben többek között a szolgáltatások szabad áramlását rögzítő szerződéses rendelkezésre hivatkozott,[54] tekintettel arra, hogy egy angol cég által kifejlesztett technológiát alkalmazott és a szolgáltatás betiltása ily módon gátolta a gazdasági szabadság érvényesülését a Közösségen belül. A német bíróság azért fordult előzetes döntésért az EB-hez, mert kétséges volt számára, hogy a konkrét közösségi jogi rendelkezés megsértése jogszerűen igazolható-e az emberi méltóság német alkotmányban foglalt követelményére való hivatkozással.
Az Omega ügyet a Schmidberger üggyel párhuzamba állítva megállapíthatjuk tehát, hogy ebben az esetben is egy alapszabadság, a szolgáltatásnyújtás szabadsága feszül szembe egy, a német alkotmányban rögzített alapvető joggal, jelen esetben az emberi méltóság tiszteletben tartását rögzítő emberi jogi rendelkezéssel. Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy az Omega ügy két döntő ponton is eltér attól.
Egyfelől, az Omega eset középpontjában álló, Kombos által 'heteroform' jelzővel illetett alapvető jog[55] vonatkozásában nem beszélhetünk egy az Unió és a tagállamok
- 95/96 -
által elfogadott közös koncepcióról az alapvető jog természetét, hatályát és jelentőségét illetően, mivel az speciális védelmet élvez az egyes tagállami jogrendekben.[56] A német alkotmányban rögzített emberi méltóság követelménye, tehát az ún. 'nehéz esetek' körébe sorolható, amit kiválóan tükröz Stix-Hackl főtanácsnok megfogalmazása, amely szerint: "Kevés jogi fogalmat lehet olyan nehezen értelmezni, mint az emberi méltóságot."[57]
Másfelől, az Omega ügyben a nemzeti hatóság kifejezetten közrendi megfontolásokra hivatkozott az alapvető szabadságot megszorító korlátozások igazolásaként, ellentétben a Schmidberger üggyel, ahol a hatóság egyáltalán nem is kívánt felhozni közrendi kifogást, sokak szerint azért, hogy ezzel rákényszerítse a Bíróságot az emberi jogokkal kapcsolatos állásfoglalásra. A bonni hatóság közrendi igazolása a német alkotmányban speciális státusszal bíró emberi méltóság tiszteletben tartásának követelményén alapult, mintegy fátyolként borítva azt. A fő dilemmát az jelentette a Bíróság számára, hogy fellibbentse-e a fátylat, és az emberi méltósághoz való jogot önmagában álló igazolási alapként kezelje, ahogy azt a Schmidberger esetben is tette, vagy továbbra is a közrendi kivételek védőburka alatt kerüljön sor annak értékelésére.[58]
A Bíróság határozathozatala során alapvetően a főtanácsnoki véleményre támaszkodott. A német hatósági intézkedést közérdekű kifogásként értékelte, azonban elmulasztotta megindokolni ennek okát. Ahogy azt Gary Chu is megjegyzi, az EB ítéletében annak sem szentelt különösebb figyelmet, hogy a vitatott rendelkezés diszkriminatív, vagy indiszkriminatív intézkedésnek minősül-e.[59] A Bíróság határozatában továbbá szükségtelennek találta, hogy az emberi méltóság, mint sajátos jog státuszát komolyabban megvizsgálja.[60] Ezért a legcélszerűbb e tekintetben a főtanácsnoki véleményre hagyatkoznunk, amely szerint, ha egy tagállam a nemzeti jogrendjében elismert és védett emberi jogra hivatkozik egy alapvető szabadság korlátozásának igazolásaként, szükségszerű mindig megvizsgálni annak a közösségi jogban biztosított státuszát, védelmi szintjét.[61] A főtanácsnok, arra való hivatkozással, hogy a német alkotmányban biztosított, sajátos státuszt élvező alapvető jog nem hozható közös
- 96/97 -
nevezőre a közösségi jog által garantált védelemmel, a közrendi kivétel alapján kívánta értékelni a német hatóság rendelkezését.
A nemzeti jogrendben védett alapvető jogok jogszerű igazolásként való felhívásához nem szükséges tehát, hogy azok azonos vagy hasonló státuszt élvezzenek a közösségi jogban.[62] Amennyiben ugyanis a tagállamok csak olyan jogok védelmére és csak olyan mértékű védelmére hivatkozhatnának, amelyeket és amilyen mértékben a Közösség is biztosít, az a tagállami jogok harmonizációját eredményezné, amely teljességgel szükségtelen.[63] Ez felveti azt a kérdést, hogy az Unió az emberi jogok védelmének területén milyen standardokat alkalmazzon. Egyes kommentátorok úgy vélik, hogy minden esetben a legmagasabb szintű védelmet biztosító tagállam védelmi szintje az irányadó e téren.[64] Weiler álláspontja szerint azonban helytelen az a felfogás, amely az egyes tagállamok értékválasztását kivetíti közösségi szintre, hiszen az emberi jogok koncepciója mindig egy adott társadalom által elfogadott egyensúlyi helyzetet tükröz, ahol a mérleg egyik nyelvén a hatóság által képviselt közérdek, a másik nyelvén az individuális szabadság foglal helyet.[65]
A főtanácsnoki véleményt követve tehát a Bíróság a közrendi kifogás ösvényén haladt.[66] Az EB joggyakorlata a közrendi kifogás felhívhatóságához "egy tényleges és kellően súlyos veszély" fennállását kívánja meg, "mely a társadalom alapvető érdekeit veszélyezteti". "Mindazonáltal azok a sajátos körülmények, amelyek igazolhatják a közrend fogalmára történő hivatkozást, országonként és koronként változhatnak. Ezért e tekintetben a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok mérlegelési jogkörét - a Szerződésben rögzített korlátok között - el kell ismerni".[67] A Bíróság az Omega esetben a közrendi kifogás felhívhatóságához elégségesnek találta azt, hogy az ügyben eljáró nemzeti bíróságok megerősítették az emberi méltóság
- 97/98 -
követelményének fenti felfogását, amely a német alaptörvény előírásaival teljes mértékben összhangban állt.
Sem a főtanácsnoki vélemény, sem a bírósági döntés nem szentelt túl nagy figyelmet az arányossági teszt vizsgálatának. A főtanácsnok egy mondattal elintézettnek tekintette azt: "Mindenesetre az iratokból nem lehet arra következtetni, hogy a német hatóságok a lézersportjátékok vonatkozásában nem tanúsítottak volna következetes hozzáállást."[68] A Bíróság is rendkívül tágan értelmezte az arányossági tesztet. Bulterman és Kranenborg szerint az EB korábbi joggyakorlatával szemben csak álságos odaadást tanúsított az Omega ügyben történt határozathozatal során.[69] A kommentátorok felteszik a kérdést, hogy elfogadható-e az emberi méltóság követelménye jogszerű igazolásként abban az esetben, ha az érintett tagállam nem tesz semmit az egyéb erőszakos játékok, így többek között a paint ball piacról való száműzése érdekében.[70]
Az Omega esetben a Bíróság tehát ahelyett, hogy egy további igazolási alappal szolgált volna, kizárólag a közrendi kivétel szempontjából közelítette meg az eléje kerülő ügyet. Ez pozitívan értékelendő, eltekintve attól, hogy a közrendi kifogás szükségességi és arányossági tesztnek való alávetése inkább formális, mint érdemi aktusnak bizonyult az EB részéről.
Az Omega ügy, úgy tűnik, választ adott néhány, a Schmidberger ügyben nyitva maradt kérdésre. A Stix Hackl főtanácsnok véleményére támaszkodó bírósági határozatból arra következtethetünk, elsősorban az alapvető jog természetétől függ, hogy az a közrendi kifogás fátyla mögött vagy önállóan kerül-e értékelésre az EB által. Mindkét esetben (Schmidberger, Omega) figyelemreméltó azonban az a tisztelet, amit a Bíróság a nemzeti hatóságok irányában tanúsít a széles mérlegelési jogkör biztosításán keresztül. Amíg azonban a Schmidberger esetben a Bíróság már magában a határozatban mérlegre teszi az egymásnak feszülő érdekeket, addig az Omega esetben a bírói szubszidiaritás elvét alkalmazva, csupán csak egy utalást tesz arra, hogy az előterjesztő bíróság nézete szerint a német hatóság rendelkezése összhangban áll a német alkotmányban biztosított alapjogi védelmi szinttel.[71] Az EB mindkét esetben rugalmas arányossági tesztet alkalmaz, sőt az Omega esetben egy formális tesztről beszélhetünk csupán. A 'nehéz esetekben' tehát, úgy tűnik, a Bíróság a nemzeti fórumokra ruházza az arányosság kérdésének vizsgálatát.
- 98/99 -
A versengő érdekek, így az alapvető jogok, és az alapvető szabadságok konfliktusának megnyugtató módon való rendezése komoly kihívás elé állította a Bíróságot. Az EB a fenti problematikát felvető esetekben elsősorban arra a kérdésre próbál választ találni, hogy melyik fórum jogosult egy ilyen alkotmányos jelentőséggel bíró kérdésben a végső döntést meghozni. A Bíróságnak a Schmidberger és még inkább az Omega esetben alkalmazott megközelítése demonstrálja, hogy a luxemburgi fórum képes a versengő érdekek kiegyensúlyozására. A megoldás kulcsa a bírói szubszidiaritás elvének alkalmazása.
A Bíróságnak tehát egyre jelentősebb kihívásokkal kell szembenéznie az emberi jogok európai védelmének a területén. Úgy tűnik, az EB komolyan veszi az emberi jogi bíráskodási feladatát, sőt bizonyos esetekben talán messzebb is merészkedik a számára kijelölt határoknál. A Közösségben korábban elhanyagolt emberi jogok egyre nagyobb intenzitással vannak jelen az Unió színterén, amely a belső piac megvalósulását követően az európai integráció egy lehetséges 'erőforrásává' válhat.■
JEGYZETEK
[1] Takis Tridimas: The ECJ and the Draft Constitution: A Supreme Court for the Union? Federal Trust Constitutional Online Paper 05/04, www.fedtrust.co.uk/uploads/constitution/05_04.pdf
[2] Sionaidh Douglas Scott: A tale of two courts: Luxemburg, Strasbourg and the growing European human rights acquis. Common Market Law Review, 2006/43. 661.
[3] Ahogyan az Németországban és Dél-Afrikában is történt, amely államok jogrendjét teljes mértékben áthatja az emberi jogok tisztelete.
[4] Tekintve, hogy mindkét Bíróság (EJEB, EB) hamarosan abba a 'korba'jut, amikor már "európai alkotmánybíróságként" is emlegethetjük azokat. Ackerman szavaival élve alkotmányjogi szempontból egyfajta szignifikáns jelképpé válnak. Ackerman: The rise of world constitutionalism. Virginia LR, 1997/83. 775.
[5] Az Európai Bíróság 2/94. számú véleményében megállapította, hogy a közösségi jog hatályos állapotában az Európai Közösségnek nincs hatásköre a csatlakozásra. Az alapító szerződések ugyanis nem ruháztak hatáskört arra emberi jogi tárgyú jogalkotást illetően. Opinion 2/94. [1996] ECJ I-1759.
[6] megerősítése azonban még hosszú éveket vesz igénybe. Ennek fényében különösen sajnálatos az Európai Alkotmányos Szerződés hatálya lépésének elhúzódása, mivel a Karta kötelező erővel való felruházása némileg kitöltené a politikai legitimációs űrt." Weller: Az Alapjogi Karta és a Polgárok Európája, Fundamentum 2000/4. 6., Lawson: A sarki fény nyomában, Fundamentum 2005/1. 15.
[7] Case C-84/95, Bosphorus Hava Yollari Turizm Ve Ticaret Anonim Sirketi v. Ireland, [1996] ECR I 3953. A Bosphorus Airlines-ügyben az ír hatóságok lefoglalták a Bosphorus által a jugoszláv légitársaságtól bérelt repülőgépet egy közösségi rendeletre való hivatkozással, amely az ENSZ-nek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) elleni szankcióit implementálta. Amikor a Bosphorus megtámadta a repülő lefoglalását kimondó határozatot, az Ír Legfelső Bíróság azzal az előzetes kérdéssel fordult az EB-hez, hogy az adott repülő is a szabályozás hatálya alá esik-e, azaz alkalmazhatóak-e arra a közösségi szabályok. Az EB válasza igenlő volt. Az EB úgy határozott, hogy az ír kormány aktusa nem sérti az Egyezmény 1. számú jegyzőkönyvében rögzített tulajdonhoz való jogot, a közérdek megelőzi a Bosphorus érdekeit.
[8] Bosphorus Hava Yollari Turizm Ve Ticaret Anonim Sirketi v. Ireland [2006] 42 EHRR. Az EJEB az ügy kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy a gép lefoglalása során Írország a közösségi jogból fakadó jogi kötelezettségének tett eleget. A felperesek tehát, nem jártak jobban, mint korábban az EB előtt, mivel az EJEB által is megállapítást nyert, hogy az Egyezmény 1. számú jegyzőkönyvének 1. cikke értelmében a repülőgép lefoglalása jogszerűen igazolható, arányos intézkedés.
[9] Matthews versus the UK (24833/94) Judgment of 18 February, 1999, Reports 1999-I, 251.
[10] Kiváló példa erre a Goodwin v. UK eset (Goodwin v. United Kingdom, [2002] 35 EHRR 447.) amelyben a Bíróság épp csak megemlítette a P v. S esetet. (C-13/94, P v. S, [1996] ECR I-2143.)
[11] Ezt bizonyítja az is, hogy a Bíróság sorra következetesen visszautasította az előzetes döntéshozatal tárgyában hozzá irányuló kérelmeket. A Pafitis v. Greece ügyben (Pafitis v. Greece, [1999] 27 EHRR 566.) kifejezetten rögzítette, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás időtartama nem mérhető az EJEE 6. cikkében biztosítottak mércéjével. Egyes esetekben, pedig kifejezetten el is marasztalt bizonyos tagállamokat azon az alapon, hogy azok figyelmen kívül hagyták az uniós jog rendelkezéseit, így a Hornsby v. Greece esetben (Hornsby v. Greece, [1997] 24 EHRR 250. )
[12] A strasbourgi esetjogra hivatkozás az EB előtt is csak az utóbbi évtizedben vált gyakorivá.
[13] Az EB elsőként 1974-ben a Rutili-ügy kapcsán hivatkozott az Egyezményre.
[14] Opinion 2/94. [1996] ECJ I-1759.
[15] A transzszexualitás definicióját vette át annak esetjogából. Douglas Scott szerint ez fejtörésre ad okot, ugyanis a Rees-ügyben hozott strasbourgi döntés semmiképpen sem mondható progresszívnak a transzszexuálisok jogait illetően, sőt azt már felül is írta a Bíróság 2002-es Goodwin ügyben hozott határozata. Douglas Scott i. m. 641.
[16] Kétségkívül nem minősíti magára nézve kötelező erejűnek azt, ez azonban semmiképpen sem meglepő annak fényében, hogy az Unió nem tagja formálisan az Egyezménynek. A Bíróság emellett soha nem utal a döntés normatív erejére, vagy arra, hogy azt a plénum hozta-e, ill. az ügy kapcsán született eltérő véleményekre.
[17] Douglas Scott i. m. 650.
[18] A Karta a védelemben részesített jogokat illetően jóval szélesebb skálán mozog, mint maga az Egyezmény.
[19] Az uniós jog potenciális előnyökkel járhat a strasbourgi kérelmezők számára. Noha az EKSz 230. cikke értelmében a magánszemélyek csak szigorú feltételek teljesítésével fordulhatnak a luxemburgi bírósághoz, a strasbourgi eljárással ellentétben itt nem áll fenn a hazai jogorvoslati fórumok kimerítésének a kötelezettsége. Emellett, még ha indirekt módon is, a hazai bíróságon keresztül, a kérelmezők előzetes döntéshozatali eljárás keretében is fordulhatnak ahhoz.
[20] A mély analízis hiánya mindemellett nem jelenti azt, hogy ténylegesen ne is befolyásolná döntéseiket a másik bíróság által követett jogi koncepció.
[21] Case C-60/00, Mary Carpenter v. Secretary of State for the Home Department, [2002] ECR I 6279. A Fülöp-szigetekről származó Carpenter asszony sikeresen hívta fel a közösségi jogot a brit kiutasító határozattal szemben. A brit hatóságok döntésüket azzal indokolták, hogy Carpenter asszony túllépte a turista vízuma által megengedett tartózkodási időt. Érvelését arra a sokak által megkérdőjelezett két lépcsős gondolati láncra fűzte fel, hogy a kiutasítása sérelmes lenne a családi életére, ami viszont gátolná Carpenter urat a több tagállam területén végzett szolgáltatásnyújtási tevékenységében. Ezt azzal indokolta, hogy amíg férje több tagállamra kiterjedően hirdetési felületek értékesítésével foglalkozik, vagyis határon átívelő jellegű szolgáltatásokat nyújt, addig ő neveli otthon Carpenter úr gyermekeit. Az EB az eset kapcsán tehát kimondta, hogy a Carpenter úr által végzett szolgáltatás az EKSz 49. cikkének hatálya alá tartozik és Carpenter úr nem tudná hatékonyan gyakorolni a közösségi jogból fakadó jogosultságokat, ha felesége nem nyerhetne tartózkodást a tagállam területén.
[22] A Bíróság döntése elsősorban annak a megállapításnak a hangsúlyozásán alapult, hogy Mrs. Carpenter nem jelentett tényleges veszélyt a fogadó ország közrendjére, ill. közbiztonságára, mivel kizárólag a bevándorlási szabályok megsértésével vádolható. Az EJEB gyakorlata szerint ez önmagában nem feltétlenül elégséges a hatósági rendelkezés Egyezménybe ütközésének megállapítása céljából. A legkézenfekvőbb következtetés, amire az eset kapcsán juthatunk tehát az, hogy a Bíróság a 64/221/EGK irányelv rendelkezéseinek a fényében, a migráns polgárok, és családtagjaik kiutasítására vonatkozó közösségi politikára fókuszálva hozta meg döntését. A fenti érvelést látszik alátámasztani az is, hogy az egyetlen EB által hivatkozott EJEB jogeset, a Boultif v. Switzerland ügy [2001] 33 EHRR 1179, amely a közrendi alapon történő kiutasítás és az ország területére történő ismételt beutazás kérdésével foglalkozik.
[23] Egyes kommentátorok, így Peers e tekintetben más álláspontot képviselnek és nem látnak radikális eltérést a Bíróság megközelítése tekintetében.
[24] Ld. az ítélet 29., ill. 37.
[25] A szolgáltatások szabad áramlása alatt ugyanis a másik tagállam honosának nyújtott egyszeri szolgáltatás alapján is megállapítható a 49. cikkben rögzített jog gyakorlása.
[26] Silvia Acierno: The Carpenter judgement: fundamental rights and the limits of the community legal order. European Law Review, 2003, 28, 404-405.
[27] Király Miklós: A személyek szabad mozgásától a transzszexuálisok házasságáig és a nemzetközi magánjogig. A család és az európai belső piac joga. (Acta Facultatis Iuridicae Universitatis Budapestinensis XLI) Budapest, 2004. 187.
[28] C-109/01, Secretary of State for the Home Department v. Hacene Akrich, [2003] ECR I-9607
A tényállás szerint Mr. Akrich, marokkói állampolgár 1989-ben lépett először az Egyesült Királyság területére turista vízummal. Pár hónappal később, miután elutasították a további tartózkodásra jogosító kérelmét különböző bűncselekmények elkövetése miatt, kiutasították az ország területéről. Egy évvel később újra letartóztatták és kiutasították, mégis visszatért az Egyesült Királyságba. 1996-ban, miközben illegálisan tartózkodott az ország területén, feleségül vett egy brit állampolgárságú hölgyet, és ezen az alapon benyújtotta a tartózkodás iránti kérelmét, amit ismételten elutasítottak. Egy ideig fogva tartották, ahonnan Írországba távozott, tekintettel arra, hogy felesége időközben ott munkát kapott. Mrs. Akrich mindössze néhány hónapig dolgozott Írországban, majd ezt követően visszatért Angliába. A hölgy Írországi munkavégzésének oka kizárólagosan a Bíróság által a Singh-ügy kapcsán rögzített szabályok felhívása volt, amelyek biztosítják, hogy a személyek szabad mozgását gyakorló migráns polgár házastársa visszatérhessen családjával annak származás szerinti országába.
[29] Case C-71/02, Herbert Karner Industrie-Auktionen GmbH v. Troostwijk GmbH, Judgment of the Fifth Chamber of 25 March 2004
[30] Eleanor Spaventa: Case C-109/01, Secretary of State for the Home Department v. H. Akrich, judgment of the Full Court of 23 September 2003, [2003] ECR I-9607. CMLRev., 2006, 43. 661.
[31] Opinion 2/94 Accession by the Community to the European Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms [1996] ECR I-1759.
[32] A Kremzow eset (Case C-299/95, Kremzow, [1997] ECR I-2629 ) fényében ez valóban kérdéses. Az EB ugyanis már korábban leszögezte, hogy amennyiben a nemzeti rendelkezés nem tartozik a közösségi jog hatálya alá, akkor az a Bíróság joghatóságán teljességgel kívül esik.
[33] Az EB gyakorlata alapján, az alapjogok a tagállamokat olyan esetekben is kötik, amikor azok korlátozzák a közös piac szabadságait (C-260/89 ERT [1991] ECR I-2925.) Egyes vélemények szerint az EB a Karner esetben egy ennél is általánosabb formulát fogadott el, amely szerint, ha a nemzeti jogalkotás a közösségi jog alkalmazási területére tartozik, a bíróságnak előzetes döntéshozatali eljárásában az értelmezéssel kapcsolatos mindenfajta iránymutatást meg kell adnia a nemzeti bíróságnak, hogy az felmérhesse az adott jogszabály összeférhetőségét azokkal az alapjogokkal, amelyek betartását a Bíróság biztosítja.
[34] Case C-112/00, Eugen Schmidberger, Internationale Transporte und Planzüge v. Austria [2003] ECR I-5659., Case C-36/02, OMEGA Spielhallen- und Automatenaufstellungs-GmbH v. Oberbürgermeisterin Des Bundesstadt Bonn [2004] ECR I-9609., Case C-71/02 Herbert Karner Industrie-Auktionen GmbH v. Troostwijk GmbH [2004] ECR I-3025., Case C-210/03, Swedish Match v. Secretary of State for Health [2004] ECR I-11893.
[35] Chris Hilson: What's in a right? The relationship between community, fundamental and citizenship rights in EU law. ELRev, 2004, 29 (5), 636-651.
[36] Costas Kombos: Fundamental Rights and Fundamental Freedoms: A Symbiosis on the Basis of Subsidiarity. European Public Law , 12/3. 435.
[37] Skouris Vassilios: Fundamental Rights and Fundamental Freedoms: The Challenge of Striking a Delicate Balance. EBLR 2006/1. 226.
[38] McCrudden: The future of the Charter of Fundamental Rights. Jean Monnet working paper, no. 10/01
[39] Davies: Citizenship of the Union. Rights for all? ELRev. 2002/27. 121.
[40] A klasszikus ERT típusú esetben a tagállamok a szerződésben rögzített kivételekre hivatkozva kívánják valamelyik alapszabadságot korlátozni. Az ERT ügyben született döntés, amely a Rutili esetben hozott döntésre épült rögzítette, hogy a tagállami hatóságoknak abban az esetben is tekintettel kell lenniük az alapvető jogokra, amikor a gazdasági szabadság alól kivételt biztosító rendelkezésre hivatkoznak.
[41] Case C-459/99, MRAX v. Belgian State [2002] C.M.L.R. 25.
[42] Case C-60/00, Carpenter v. Secretary of State for the Home Department [2002] ECR I-6279.
[43] Case C-62/90, Commission v. Germany, [1992] ECR I-2575.
[44] Jacobs: Human Rights in the Europan Union: the role of the Court of Justice. ELRev, 2001/26. 336. Nézetem szerint azonban a Bíróságnak ebben az esetben is vizsgálnia kell annak emberi jogokkal való összeegyeztethetőségét, mivel kompetenciája kiterjed arra.
[45] 1998 májusában egy osztrák zöld szervezet bejelentette a hatóságoknak demonstráció tartási szándékát, az Itáliát Észak-Európával összekötő forgalmas autópályán, ezzel huszonnyolc órára akadályozva a forgalmat. Az osztrák hatóságok engedélyezték ezt, és kifejezetten közreműködtek a demonstráció békés, rendezett lebonyolításában. Ennek keretében, jóval a demonstráció előtt tájékoztatták arról a nyilvánosságot, alternatív útvonalakat biztosítottak stb. A Schmidberger szállító vállalat azonban beperelte az osztrák államot a demonstráció engedélyezése miatt. véleménye szerint ugyanis ezzel az osztrák állam elmulasztotta teljesíteni az EKSz 28. cikkéből folyó kötelezettségét, vagyis az áruk szabad áramlásának a biztosítását. Ebből a vállalatnak kára származott, amit bírósági úton kívánt érvényesíteni. Ausztria azzal védekezett, hogy a körülmények mérlegelése alapján ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak, hiszen a gyülekezés jogát gyakorló zöld csoportosulás nem akadályozta tartósan és súlyosan a forgalmat, továbbá minden más megoldás, így a demonstráció tartásának tilalma vagy jelentősebb korlátozása jóval hátrányosabb következménnyel járt, ill. járhatott volna a szabad árumozgásra nézve. Az innsbrucki tartományi bíróság előzetes döntéshozatalra utalta az ügyet az ECJ elé, amelynek arról kellett döntenie, hogy az EKSz 28. cikkelyében biztosított szabad árumozgás elsőbbséget élvez-e az emberi jogokkal szemben, így különösen a Római Egyezmény 10. és 11. cikkelyében foglalt véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadsággal szemben.
[46] Case C-368/95 A Familiapress ügy paradox jelleggel bír, mivel a német sajtószabadságot korlátozó rendelkezés biztosíthatta csak az osztrák sajtó szabadságát. A Bíróság a helyzet bonyolultságára tekintetettel, jobbnak látta a kérdés eldöntését az osztrák bíróságra bízni, miután megállapította, hogy a sajtószabadság értelmében a közérdekű kifogás megalapozott.
[47] Case 265/95, Commission v. France [1997] ECR I-6959.
[48] Case 231/83, Cullet v. Leclerc [1985] ECR 305.
[49] Costas Kombos: Fundamental Rights and Fundamental Freedoms: A Symbiosis on the Basis of Subsidiarity. EPL, 12/3, 446.
[50] A Bíróság komoly dilemma elé került, egyfelől azért, mert legitimációs okokból nem biztosíthatott magasabb státuszt a szabadságoknak, másfelől azonban az alapvető jogoknak sem adhatott elsőbbséget a szabadságokkal szemben anélkül, hogy azzal ne veszélyeztette volna a közösségi jog tényleges érvényesülését. Döntésében ezért egyfajta 'semlegességi politikát' követve, egyensúlyi helyzetbe hozta az alapvető jogokat és a szabadságokat.
[51] A Bíróság a Schmidberger eset kapcsán használt arányossági tesztet illetően elnézőbb, engedékenyebb a tagállam felé. Nem tér ki annak vizsgálatára ugyanis, hogy ez volt-e az egyetlen lehetséges, és egyben az áruk szabad mozgását a lehető legkisebb mértékben korlátozó eszköz az osztrák hatóságok kezében.
[52] C-36/02, OMEGA Spielhallen- und Automatenaufstellungs-GmbH v. Oberbürgermeisterin Des Bundesstadt Bonn [2004] ECR I-9609.
[53] A fenti hatósági intézkedés egy tartományi szabályon alapult, amely felhatalmazta a rendőrséget, hogy a közrendet fenyegető veszély elhárításához tegyék meg a szükséges intézkedéseket.
[54] EKSz 49. cikk
[55] A 'heteroform jog' kiváló példájául szolgál a már fent citált Herbert Karner eset tárgyát képező kereskedelmi szólásszabadság joga (reklámjog).
[56] Kivételesnek tekinthető a német alkotmányban foglalt szabályozás, amely alapján az emberi méltóságnak az alaptörvény 1. cikkében rögzített tiszteletben tartása és védelme nem csupán "fő alkotmányos rendezőelv", hanem önálló alapjog is. Ahogy arra Sixto Sanchez Lorenzo is rámutat a kulturális sokféleségnek a közös piacon ára van, így az elsősorban történelmi okokra visszavezethető az emberi méltóság német alkotmányban lefektetett sajátos szabályozásának is. Sanchez Lorenzo Sixto: What do we Mean when we Say 'Folklore'? Cultural and Axiological Diversities as a Limit for a European Private Law. European Review of Private Law, 2006. 211.
[57] Ld. Főtanácsnoki vélemény 74.
[58] Megjegyzendő, hogy Jacobs főtanácsnok a Schmidberger eset kapcsán is ezt a megközelítést javasolta.
[59] Gary Chu: "Playing at killing" freedom of movement. Legal Issues of Economic Integration, 2006/33 (1), 89. Egy egyedileg alkalmazott intézkedés esetén azonban vélelmezhető, hogy egy diszkriminatív rendelkezésről van szó.
[60] Az Omega ügyben a Bíróság 'köntörfalazik' az emberi méltóság közösségi jogi státuszát illetően. A Bíróság pusztán visszautal ítéletében a főtanácsnoki vélemény releváns pontjaira.
[61] Ld. Főtanácsnoki vélemény 73.
[62] Az a tény, hogy egy alapvető jog védelmét mind a tagállami, mind a közösségi jogrend elismeri, nem jelenti azt, hogy a tagállamok egyetértenek az érintett jog értelmezését illetően. Így például az összes tagállamban és a Közösségben is elismert és védett jog a gyülekezés joga, azonban az már nem egyértelmű, hogy az magában foglalja-e a sztrájkhoz való jogot. A Schmidberger-ügyben érintett alapvető jog, a szólásszabadság joga mind a nemzeti, mind pedig a közösségi szinten azonos státuszt élvezett, így nem tűnt szükségesnek, hogy az EB mérlegelési jogot biztosítson a tagállam számára az érintett jog tárgyi hatályát és jelentőségét illetően. Ha a nemzeti védelmi szint túllépi a közösségi védelmi szintet, akkor a Bíróságnak biztosítani kell a tagállam számára, hogy az saját politikáját érvényesíthesse.
[63] Nem szükséges, hiszen a kivételrendszernek éppen az a célja, hogy a tagállamok a saját nemzeti politikájuknak is érvényt szerezhessenek. Nem kívánatos, mert ez önmagában nem erősítené az emberi jogok védelmét az Unió tagállamaiban.
[64] Leonard F. M. Besselink: Entrapped by the maximum standard: on fundamental rights, pluralism and subsidiarity in the European Union. CMLRev., 1998/35., 632.
[65] J. H. H. Weiler: Fundamental Rights and Fundamental Boundaries: On Standards and Values in the Protection of Human Rights. In Neuwahl - Rosas (eds.): The European Union and Human Rights. 1995. 56.
[66] Ez bizonyos szempontból sajnálatos is, mivel a Schmidberger esetben az alapvető jogoknak tulajdonított jelentőséget mélyen aláássa. A fenti esetben ugyanis az emberi jogok önállóan kerültek értékelésre az alapszabadság korlátjaként.
[67] Ld. Ítélet 31. pontja
[68] Ld. Főtanácsnoki vélemény 113. pontja
[69] Bulterman - Kranenborg: What if rules on free movement and human rights collide? About laser games and human dignity: The Omega case. ELRev. 2006, 31(1), 100.
[70] A vitatott rendelkezés ugyanis nem általánosan tiltotta a lézerjátékok használatát, csupán egy helyi szinten tett egyedi intézkedésről volt szó az adott ügyben.
[71] Bulterman és Kranenborg mindemellett úgy vélik, hogy az a megközelítés, amelynek értelmében a szükségesség és az arányosság értékelése a nemzeti jogra és erkölcsre hivatkozással történik, sokkal inkább megfelel a tagállami derogációt megengedő mögöttes megfontolásoknak.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus
Visszaugrás
