Szabadfalvi József nemrégiben megjelent tanul-mánykötete1 tizenöt elmélettörténeti tanulmányt tartalmaz. A "Fejezetek a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből" címet viselő első részben szereplő írások közül az elsőt2 egy átfogó képet vázol a két világháború közötti magyar jogbölcselet történetéről, míg az azt követő majd' tucatnyi tanulmány a korszak jeles képviselőinek munkásságát mutatja be közelebbről.
Elsőként Pulszky Ágost pályafutását és fontosabb műveit tekinti át a szerző3, ezt követően négy tanulmányt szentel Moór Gyula jogbölcseleti és államelméleti eszméi elemzésének4. A "Vonzások és taszítások" című írásában a szerző Moór Gyula és Horváth Barna ellentmondásos személyes viszonyát és a köztük kialakult elméleti vitát mutatja be5, ami egyúttal bevezetésül szolgál Horváth jogelméleti és politikaelméleti tanainak felvázolásához6. Végül Horváth és Moór három kiemelkedő tehetségű tanítványának - Bibó István, Szabó József és Solt Kornél - életútját és az 1949-es fordulat következtében többé-kevésbé torzóban maradt jogbölcseleti munkásságát ismertető tanulmányokkal7 zárul az első rész.
A "Kitekintés - az egyetemes jogbölcseleti kultúra néhány építőköve" című második rész három tanulmányt tartalmaz, amelyek - hasonlóan az első rész bevezető tanulmányához - átfogó képet kívánnak adni az angol-amerikai jogelméleti irodalom egy-egy korszakos jelentőségű irányáról. Az első a múlt században gyökerező angol historical jurisprudence - "történeti jogelmélet" hagyományait mutatja be8, míg a következő a kritikai jogelmélet fontosabb vonulatait - különös tekintettel a critical legal studies [CLS] mozgalmára9, az utolsó pedig a kortárs angol-amerikai jogelmélet új törekvéseiről nyújt körképet10.
A kötet összeállításánál a szerző nem ragaszkodott a "tiszta profilhoz", vagyis elegyítette az oktatás (a kolofonon az "oktatási segédkönyv" megjelölés áll) és a tudományos kutatás szempontjait (ami egyúttal magyarázza azt is, hogy a könyv részben az OTKA támogatásával jelent meg). Az első rész első, valamint a második rész három tanulmánya képviselik a jellegzetes "tankönyvi fejezet" (a jogi oktatásban a hallgatók által megszokott) általánosítási szintjét és az oktatásban optimálisnak tekinthető információ mennyiséget.
Az oktatás és a tudományos kutatás szempontjainak keverése persze vitatható megoldás. A magam részéről én általában véve sem lelkesedem a modern gondolkodás "tisztaság-mániájáért". Másrészt, úgy vélem, egyáltalán nem haszontalan dolog az oktatás szempontjából, hogy a tananyagként közvetlenül hasznosítható írások mellett a hallgatók találkozhatnak a tudományos értekezések szigorúbb mércéihez igazodó tanulmányokkal is, amelyek az érdeklődők (jelen esetben a magyar jogbölcselet története iránt érdeklődők) számára - pour allerplus loin - többlet ismeretet adnak, s egyáltalán a tudományos kutatás módszertanának megismeréséhez is hozzájárulnak. (Az évfolyamdolgozatok, szakdolgozatok, tudományos diákköri munkák értékelésekor visszatérő probléma, hogy az egyébként tehetséges és szorgalmas szerzők képtelenek a tudományos értekezések formai, technikai követelményeinek megfelelően bemutatni kutatási eredményeiket. Ebből a szempontból kétségetlen, hogy Szabadfalvi József tanulmányai mintaszerű gondossággal prezentált írások.) Továbbá nem mellékes az a gyakorlati szempont sem, hogy a társadalomtudományi - és egyáltalán mindenféle - alapkutatás jelenlegi kétségbeejtő "alulfinanszírozottsága" és - a tudományos könyvek szűk piaca miatt - az ilyen tárgyú könyvek kiadási feltételei mellett, még hosszú ideig a legéletképesebb megoldások egyike lesz, ha a tudományos írásokat az oktatás (jóval tágasabb) piacán is megkíséreljük értékesíteni.
A tanulmánykötet ugyanakkor az elmélettörténeti kutatások néhány mélyebben fekvő módszertani kérdését is felszínre hozza. Az egyik ilyen probléma a kutatási módszerek sokszínűsége, ami részben a "történelem", illetve az "eszmék" mibenlétére vonatkozó előzetes filozófiai (metafizikai) állásfoglalások potenciális sokféleségével magyarázható, amelyek - bár többnyire implicit maradnak - nyilván hatással vannak a kutató érdeklődésére, az alkalmazott kutatási módszerek és témák kiválasztására. A lehetséges filozófiai előfeltevések és a választható kutatási módszerek összefüggésének burjánzó ismeretelméleti vadonját elkerülve most csupán két dolgot sietünk leszögezni: az egyik, hogy a különféle módszerek egyenrangúak; a másik pedig, hogy önmagában sem a filozófiai előfeltevések, sem a választott módszerek (illetve azok következetes alkalmazása) nem garantálják a vizsgálódás sikerét. Akkor hát mi az elmélettörténeti kutatás titka? Mi az, ami "hitelessé" tesz egy elmélettörténeti írást?
Ugyanezt a problémát az antropológiai írások vonatkozásában nagyon találóan ragadja meg Clifford Geertz egyik tanulmányában: "Az emberek akkor is olvasni fogják a The Nuert, ha - ahogy a tendencia is mutatja - a partikuláris elmélet dogmává merevedik. Az antropológusok képessége arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira a tényszerűségen vagy az elméleti elegancián múlik, hanem azon, hogy képesek-e meggyőzni minket arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye, hogy mélyére hatoltak a tárgynak (vagy, ha jobban tetszik, a tárgy mélyen érintette őket)."11
Ez a bizonyos "elmélyülés" az elmélettörténeti kutatások esetében két irányból indulhat: elméleti, vagy történeti oldalról. Az előbbi esetében a kutatót elsősorban az érdekli, hogy az, amit a korábbi szerzők mondtak, hogyan függ össze azzal, amit ő akar mondani most. A kutató ilyenkor megszólítja az ősöket, beszélget, vitatkozik velük. E megközelítés esetén a legfőbb veszély az, ha a kutató - a kellő elmélyülés híján vagy más okból - nem rekonstruálja hitelesen az ősök mondandóját, s valami olyat ad szájukba, amit sohasem mondtak, vagy gondoltak (tehát nem felel meg a történeti hitelesség követelményének).
A másik oldalról indulva, a történeti megközelítés esetében a kutatót elsősorban az érdekli, hogy amit az ősök mondtak, mit jelentett saját kortársaik számára. A kutató ilyenkor hagyja beszélni az ősöket, és magyarázza, kommentálja (értelmezi) a mondottakat az olvasó számára. E megközelítés buktatója, ha a kutató túlságosan passzív marad: hagyja, hogy az ősök hadd mondják a magukét, de ő nem értelmezi, nem magyarázza a mondottakat, s az olvasó számára érthetetlenné válik az üzenet.
Természetesen ez egy durván leegyszerűsített séma, ami az elmélettörténet ismeretelméleti problémahalmazának csupán erre az egyetlen, önkényesen kiválasztott kérdésére vonatkoztatva bír némi magyarázó erővel. Viszont, ha tekintetbe vesszük azt a közismert tudományelméleti megállapítást, hogy a társadalomtudományok szerkezete - szemben a természettudományok kvázi kumulatív szerkezetével - alapvetően az ősökkel folytatott szakadatlan párbeszédre épül, akkor könnyen belátható, hogy minden elméleti írásnak bizonyos fokig történeti jellegűnek, s vica versa, minden történeti megközelítésnek bizonyos fokig elméletinek is kell lennie. Ami számunkra most mindebből fontos, csupán az, hogy újból hangsúlyozzuk: az elméleti elmélettörténet és a történeti elmélettörténet egyenrangú perspektívákat nyújtanak, s a végeredményt nem a szemlélet irányultsága, hanem a kutató kellő "elmélyülése" hitelesíti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
