A "Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve" című kötet[1] nem csupán elsősorban római jogászok és ókortörténészek számára íródott szakmunka. Németh György ókortörténész és Nótári Tamás római jogász-filológus munkája a történelem legrégebbi kampánystratégiai kézikönyvét teszi az olvasó számára magyar nyelven is hozzáférhetővé, és látja el bőséges jegyzetanyaggal, utó- és kísérőtanulmánnyal, amelyből pontos képet kaphatunk a római köztársaság választási rendszeréről, a korabeli választási kampány módszereiről, a választási visszaélés/csalás tényállásáról és annak és szankcióiról. Mindezek pedig olyan kérdések, amelyek méltán kelthetik fel a hatályos jogtudománnyal foglalkozó, köz- és büntetőjogi érdeklődésű olvasó érdeklődését.
Marcus Tullius Cicero, az ókor egyik leghíresebb szónoka, indult a Kr. e. 64-ben tartott, különösen zaklatott körülmények között megrendezett consuli választásokon, hogy 63-ra elnyerje az egyik consuli tisztet. A nehézségeket többek között az jelentette, hogy egy Lucius Sergius Catilina nevű eladósodott nemes politikai és anyagi túlélésének egyetlen esélyét abban látta, ha megválasztják consulnak, és nyilvánvalóvá tette, hogy sikertelensége esetén akár erőszakos akciókra is hajlandó (fenyegetéseit később valóban beváltotta). Quintus Tullius Cicero, a szónok öccse úgy akart segíteni bátyja fordulatosnak ígérkező kampányában, hogy kézikönyvet írt számára a választás során felhasználható törvényes és törvénytelen eszközökről. Ez a munka, a Commentariolum petitionis (A hivatalra pályázók kézikönyve) a történelem első kampánystratégiai összefoglalása. A könyv az adott helyzet értékelésén, az ellenjelöltek gyengéinek bemutatásán (és kihasználásán) kívül számos olyan tanácsot is ad, amelyek talán mára sem vesztették el aktualitásukat.
A Commentariolum kezdő soraiban, mind pedig az utolsó paragrafusban igen közvetlen, testvéri hangon szólítja meg Quintus Tullius Cicero fivérét, Marcust, s a levél végén megkéri arra is, hogy ossza meg vele ezen írásra vonatkozó, kiegészítő, illetve javító szándékú észrevételeit, hogy utóbb e mű valódi kis kézikönyvként láthasson napvilágot. Nótári megállapítása szerint valószínűtlen, hogy Marcus átdolgozása után Quintus publikálta -publikálhatta - volna-e munkáját, amelyben a választási kampány megszervezését és vezetését vázolja fel, hiszen a szavazatokért folytatott küzdelem mozzanatait kíméletlen őszinteséggel tárja fel. A gátlástalan opportunizmus és manőverezés feltárása semmiképpen sem állhatott a késő köztársaság korának vezető rétegének érdekében, s kiváltképp Marcus Tullius Cicerót hozta volna igencsak kellemetlen helyzetbe, hiszen nem vonhatta volna ki magát azon gyanú alól, hogy csak azért nyerte el a consulatust, mert mindezen eszközöket a gyakorlatban alkalmazta is.
A római köztársaság négyféle népgyűlést ismert, ezek közül három játszott szerepet a választásoknál. A vagyoni cenzuson alapuló ún. comitia centuriata választotta a birodalom legfőbb vezetőit, a consulokat, valamint a jogszolgáltatást vezető praetorokat és a vagyonbecslést végző censorokat. A rendszer lényege az volt, hogy a lakosságot vagyoni helyzetüktől, jövedelmüktől függően katonai/politikai centuriák-ba, vagyis századokba sorolták. A gazdagabbak "századai" természetesen nem érték el a száz főt, míg a nincstelenek egyetlen centuriája létszámában legalább akkora volt, mint az egész első osztály, vagyis az arisztokrácia nyolcvan centuriája összesen. A lovagok tizennyolc centuriát alkottak. A centuriák száma annál nagyobb volt, minél gazdagabbakból verbuválták őket, vagyis az egyes századokba sorolt polgárok létszáma egyre nőtt, minél szegényebbekből állt az adott centuria. Ezzel sikerült elérni, hogy a vagyontalanokat együttvéve is csak öt centuria képviselte.
A szavazás centuriánként zajlott, méghozzá "felülről lefelé". Ez azt jelenti, hogy először a vagyonosabbak szavaztak, és utána a szegényebbek, végül pedig a lakosság jó részét kitevő vagyontalanok. Az egyes polgárok szavazata ugyan egyenlő volt, de szavazatukat centuriánként összesítették, és centuriájuk végül csak egy igen vagy nem szavazatot képviselt, attól függően, hogy melyik válasz került a centurián belül többségbe. Ha egy ügyet el kellett dönteni, vagy egy hivatalnokot meg kellett szavazni, csak addig folytatták a szavazást, míg a már leszavazott centuriák elérték az ötven százalék plusz egy szavazatot. Minthogy a lovagok tizennyolc és az első patrícius/arisztokrata osztály nyolcvan szavazata már önmagában több volt,
- 50/51 -
mint az összesen százkilencvenhárom centuria fele, belátható, hogy már a második vagyoni osztály húsz centuriájának is csak abban a ritka esetben kellett szavaznia, ha a lovagok és az első osztály centuriái valamiért nem jutottak egyezségre. Minthogy azonban az első kilencvennyolc centuria valójában a teljes polgárságnak csak töredékét képviselte, a választás egyáltalán nem a polgárok többségének akaratát tükrözte.
A consulválasztás napja mindig július második felére esett. A választók kora reggel kimintek a Mars-mezőre, és centuriánként gyülekeztek. A választás irányítója ismertette a jelöltek nevét, s ezt követően megkezdődött a szavazást. A centuriánként felvonuló szavazók személyazonosságát a szavazóhíd feljáratánál az őrök ellenőrizték. A szavazók viasszal bevont fatáblára írták fel az általuk támogatott jelölt nevének kezdőbetűit. A fahíd túlsó végén urna állt, amelybe bedobták táblájukat. Ahogy egy centuria leszavazott, a szavazatszámláló helyiségben összesítették a szavazatokat, és előre meghatározott sorrendben felírták a jelöltek nevét, amelyek mellett jelölték a centuriák döntéseit. Ha egy jelölt elérte a centuriák szavazatának ötven százalékát plusz egy szavazatot, a további voksolást leállították, az eredményt pedig kihirdették.
A kampánycsend intézményét a rómaiak nem ismerték, hiszen az ügynökök még a híd feljárójánál is megpróbálták rábeszélni a szavazókat az egyes jelöltek melletti voksolásra. Ha a patríciusok számára kedvezőtlen eredmény látszott kibontakozni, ilyen olykor a szavazóhíd "véletlenül" összedőlt, s a szavazást meg kellett szakítani, és több napra el lehetett napolni. Olykor pedig megjelentek a madárjósok, akik jelentették, hogy baljós előjelet láttak, s így érvényteleníthették az egész eljárást.
A választókat természetesen sokkal hatékonyabban lehetett a kampány során befolyásolni. Pompeii-ből maradtak ránk bizonyos vakolatra festett választási hirdetmények, amelyeket a vulkáni hamu és láva őrzött meg számunkra. E hirdetésekre saját iparág szakosodott, először fehérre festők dolgoztak, akik az adott falfelületeket lealapozták, majd az írnokok felfestették a "plakátalapra" a hirdetés szövegét. Olykor szignálták is e hirdetményeket, és innen tudható, hogy gyakran ugyanaz a reklámcég két ellentétes félnek is felajánlotta szolgáltatásait. A választási "plakátoknak" között akadnak pozitív és negatív tartalmúak is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
