Ebben a tanulmányban nem térek ki a mostani koronavírus járvánnyal összefüggésben meghozott törvény, valamint kormányrendeletek tartalmának részletes elemzésére.[1] Csupán arra a vitára reagálok, amely azzal kapcsolatban alakult ki, hogy a politikai döntéshozónak mit, illetve kit kellene inkább támogatni, a "gazdaságot" vagy a "munkavállalókat". A kérdés ilyen felvetése természetesen nem pontos, ennek a szétválasztásnak ugyanis nincs értelme, amennyiben a munkavállaló is a gazdaság része. Ebből következően azt a kritikát sem teszem vizsgálat tárgyává, hogy a gazdaság - értsd ez alatt a vállalkozásokat, munkáltatókat - támogatása ellentétes-e a kormány által hangoztatott munkaalapú társadalom ideájával. Végezetül, nem tartom szerencsésnek az összehasonlítást más országok intézkedéseivel,[2] ugyanis azok összefüggésben vannak az adott ország jogrendjével,[3] illetve társadalmi erőviszonyaival. Ami a jogrendet illeti, minden ország kimunkálta a gazdaságot közvetlenül vagy közvetetten befolyásoló komplex joganyagot. Ez biztosítja a jogügyleti forgalom valamennyi szegmensét, magába foglal a magánjogi szabályok mellett közjogi normákat is, ez utóbbit alapvetően az állam bizonyos fokú jelenlétének biztosítása érdekében. A munkajogi szabályozás tágabb anyaga is magában foglal magánjogi és közjogi elemeket egyaránt. Így a munkavállaló védelmére vonatkozó szabályozás három területet ölel fel, a foglalkoztatás szabályait (az ún. individuális munkajogot), a kollektív munkajogi jogviszonyokat és többen ide sorolják a munkavállalókat érintő társadalombiztosítási szabályok egy részét.[4]
Az egyes országok válságkezelő megoldása a döntéshozó választásától függ, amely azonban döntő többségében az addig beágyazódott társadalmi erőviszonyoknak és a jogi szabályozás szövetének, orientáltságának megfelelő lesz. Az eddigi válságkezelési mechanizmusok története nagyvonalakban azt mutatja, hogy a választás fő szempontja volt a minél gyorsabb és hatékonyabb talpra állás, azaz egy új rendszer indítása a válságot megelőző rendszerhez képest. Tanulmányomban a gazdasági és a szociális szempontok közötti prioritási problémákat vizsgálom. Ez a terület felszínre hozta az adott megoldás választása során a vonatkozó időszak aktuálpolitikai megfontolásait, az adott kormány aktuális prioritásait, de mintegy történelmi örökségként felsejlik a háttérben a gazdasági és a szociális alapjogok közötti feszültség is. Sarkosan fogalmazva, egyes vélemények szerint a szociális jogokat "meg kell termelni".[5] A gazdasági követelmények és a szociális szükségletek közötti divergencia nem új keletű probléma, és azt sem lehet állítani, hogy csak válság időszakában merül fel, kétségtelen azonban, hogy éles helyzetben előtérbe kerül, a válság előtti rendszer valamennyi hibájával együtt.
A válság kifejezésnek több tartalma ismeretes, ami azonban a legtöbbször a változatos események leírására vonatkozik, és talán emiatt az irodalomban egyenesen vonakodnak az egységes fogalmi kritériumrendszer kialakításától. Természetesen az is lehetséges, hogy mostanában használatos "permanens válság" következményeképpen már nem is lehet mindenki által elfogadott megha-
- 503/504 -
tározást kimunkálni. A válság fogalma helyett sokkal inkább a tünetek leírásával találkozunk, azonban ehhez is óvatosan kell közelítenünk, mert ugyanaz a tünet az egyik esetben nem a válság jelét, illetve előjelét mutatja, míg a másik esetben igen. Jó példa erre a gazdasági és a politikai válság összevetése.[6] Felületes vizsgálódás alapján továbbá azt hihetnénk, hogy lényeges eltérés van a kollektív gazdasági-társadalmi és az egyéni pszichológiai válság között, pedig meghatározott törvényszerűségek, azonosságok ebben a tekintetben is kimutathatók.[7]
Álláspontom szerint a válságot indokolt egy bizonyos irányú állapotváltozásként felfognunk, amennyiben válság egy viszonylag hosszabb ideje fennálló rendszer (gazdasági, társadalmi, ideológiai, pszichológiai stb.) olyan állapota, amely igényli, majd kényszeríti a változtatást. Ennek az állapotnak egyik jellemzője, hogy ebben a fázisban nem világos a változás következménye, nevezetesen az, hogy az új rendszer jobb vagy rosszabb állapotú lesz-e. Érdemes megvizsgálni a kifejezés eredetét. Ez a görög krízis szó, amely többek között kiválasztást, döntést, ítélkezést is jelent. Így tehát egy adott rendszer bizonyos állapota választási helyzetbe kényszeríti az érintetteket. Kérdés azonban, hogy valójában ki választ? Ezen a ponton a gazdaságot, végeredményben a társadalom működését érintő válságot vegyük szemügyre, egyelőre eltekintve attól, hogy azt mi okozta. Egy gazdasági válság esetében a társadalom valamennyi tagja érintett, természetesen eltérő minőségükben és mértékben. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a társadalom valamennyi tagja választ. Azon túl, hogy ez "technikailag" sem kivitelezhető, elképzelhetetlen a mindenkinek megfelelő közös nevező kialakítása. Ezt ráadásul viszonylag rövid idő alatt kellene megtenni.
Ilyen esetekben a választás főszabályképpen az állam joga, kivéve természetesen a válság eszkalálódott helyzeteit, amikor magát az addig működő állami berendezkedést is annullálja az általános megmozdulás. További kérdés, hogy milyen szempontok alapján választ az állami hatalom. A kérdés megválaszolásánál nem kerülhető meg az a talán első látásra meglepő körülmény, hogy a gazdasági válságnak nemcsak vesztesei vannak.[8] Az új rendszerben olyan mozgások, átrendeződések következhetnek be, amelyek új koncentrációkat eredményezhetnek, a hatékonysági mutatók elmozdulhatnak, és ezek által a gazdasági erőviszonyok megváltozhatnak. Korántsem mellékes tehát, hogy a döntéshozó mennyire tekinti fontosnak a hatékonyságot, mint objektív tényezőt a gazdaság újraindítása, esetleges átszervezése során, de az sem, hogy hajlandó-e meghatározott érdekcsoportokat valamilyen szubjektív megfontolás alapján kedvező pozícióba helyezni.[9]
A gazdasági hatékonyság követelménye az egyik oldalon és a szociális helyzet javítása a szükségletek figyelembevételével a másik oldalon, azonban nem választható el egymástól. Már csak azért sem, mert a munkaerőpiac is a piac része, és egyoldalú piaci intézkedésekkel nem lehet hatékony újraindítást és teljesítést elérni.[10] A gazdasági válság hatása ugyanis a piac szinte valamennyi területét érinti. Így jelentősen csökken a fogyasztás, a magánbefektetések, beruházások volumene, ehhez járul a bankok likviditási mutatóinak romlása, az államadósságok megugrása, és a körbetartozások növekedése. Lényeges továbbá, hogy általában megrendül a bizalom a pénzügyi szereplők között, és a piacot uralják a negatív várakozások.[11] Ez a depresszió nemcsak a gazdaságra jellemző, hanem azokra az emberekre, munkavállalókra is, akik munkahelyük elvesztése miatt reménytelen helyzetbe kerülnek.[12] Tridico felmérése szerint a 2007-2008. évi válság során azok az országok, ahol a jogi szabályozás nagyobb hangsúlyt fektetett a szociális intézményekre, továbbá a szakszervezetek viszonylag erősek voltak, sikerült olyan megoldásokat találni, amelyek megakadályozták a munkanélküliség drasztikus emelkedését, e mellett a szociális intézmények átrendezése, újak átmeneti bevezetése nem járt irreális költségekkel.[13] Mindenképpen figyelemreméltó viszont, hogy azoknak az országoknak, amelyek teret engedtek a munkaerőpiac szinte korlátlan rugalmasságának, a foglalkoztatás drasztikus visszaesésével és a munkanélküliek számának hirtelen növekedésével kellett szembenézniük.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
