…to have and to hold,
from this day forward,
for better, for worse,
for richer, for poorer,
in sickness and in health,
until death do us part…1
A több ezer éve kialakult általános patriarchális jogrendben[2] a hölgyek alieni iuris statusa[3] folytán a kiegészítő szerep a gazdasági életben, így a bekövetkező pénzügyi nehézségek, vagy a kifejezett csőd[4] esetén is, a feleségnek jutott. Ő volt a (házas)társ a csődben, annak előidézője, kiváltója pedig a férj. Így évszázadokon át a hölgyek (feleségek) csak a bajban kerültek előtérbe. Ameddig jól mentek a dolgok, a férfiak (férjek) omnipotenciáját tulajdonképpen semmi nem zavarta. A fejlett középkor (XIII. század eleje) angol joga[5] szerint a férj rendelkezhetett a felesége birtokai felett is, azokat átruházhatta.[6] A feleség a házasság fennállása alatt nem is kifogásolhatta ezt, jóllehet ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy ez az átruházás teljes joghatállyal történt volna. Már a nagyon korai időben kialakult az a writ[7], amely lehetővé tette az elvált feleség, illetve az özvegy számára, hogy az így átruházott ingatlant újra birtokba vehesse. A férjek nem is nagyon éltek az ilyetén terhelt átruházás lehetőségével. A későbbi korokban a cessio-t már csak együttesen tehették meg fine[8] formájában, jellemzően egyházi adományként. De a feleség egyedül nem volt jogosult az átruházásra akkor sem, ha a föld az övé volt (gyakran nem volt világos, hogy kié is a föld). A férj viszont minden bizonnyal megtehette ezt, amennyiben a szükség erre kényszerítette. A korai idők férji jogosítványai a gyámságra hasonlítottak leginkább a feleség ingatlanai vonatkozásában.
Nagyon korán kialakult viszont az a gyakorlat, amely a feleséget védte a férj akaratával szemben. Lombardiában már a VIII. században megkövetelték, hogy a feleség a saját rokonai előtt tett tanúságával bizonyítsa, hogy nem (férje általi) kényszer alatt ruházza át ingatlanát, megfosztva így magát özvegyi jogaitól (dower).
Az ingóságok esetében egyszerűbb volt a helyzet. Ott a házassággal a férj tulajdonába került a feleség valamennyi ingósága, jóllehet volt olyan időszak, amikor a common law nem tűnt elzárkózónak a közös tulajdonnal (community) szemben.[9]
Blackstone viszont már a XVIII. században a férj és a feleség[10] kölcsönös jogairól és kötelezettségeiről értekezik.[11] Rendszerében azonban ez a kapcsolat tökéletesen illeszkedik a korabeli Anglia általa tárgyalt személyek közötti alá-, fölérendeltségi viszonyokhoz. Az úr-szolga, a férj-feleség, a szülő-gyermek, és a gyám-gyámolt[12] rendszerével is sugallja, hogy ezek a kapcsolatok hierarchizáltak. Részletesen kibontja ezt a kapcsolatot a férj és a feleség vagyonjogi viszonyaiban is. A feleség mintegy "beleolvad" jogilag férjébe, így önálló jogügyleteit csak speciális körülmények között ismerik el. Érvényesült a vir et uxor consentur in lege una persona maximája.[13] Vélelmezte továbbá a korabeli angol jog, hogy a feleség döntéseiben a férje erőhatalma alatt áll.[14] A kereskedelmi ügyletekben a férj adott kereskedőnél letilthatta a feleség nem készpénzes ügyleteit. Ebben az esetben a férj még a létszükségletek erejéig sem volt perelhető a kereskedő által.[15] A nők jogi önállósulása a szűken vett polgári jog területén indul meg. Az egyházi bíróságok előtt a feleség önállóan perelhetett és perelhető volt.[16]
A XVI. századtól önálló jogszabályokba foglalt csődjog[17] egészen a XIX. századig csak a kereskedőkre vonatkozott. A polgárosult Angliában a kereskedői tevékenységet folytató férjnek az asszony csak a pandantja volt. A XVII. és XVIII. század fordulójának legbriliánsabb írója, Daniel Defoe[18] hosszasabban értekezik azokról az özvegyekről, akik férjük halála után rákényszerülnek az üzlettel való foglalatosságra.[19] Teljesen világos, hogy a feleség, Defoe korában[20] és felfogása szerint, csak férje halála esetén kapcsolódik be, ha egyáltalán, az üzleti életbe. Amennyiben korábban megismerkedett férje üzletével, könnyebb helyzetbe került. Ha azonban, akár méltóságán alulinak érezve azt, tartózkodott ettől, a jogászok (lawyers, attorneys, solicitors - sorolja Defoe, aki nem volt igazán jó véleménnyel erről a hivatásrendről) hálójába került, akik, megkaparintva a vagyon feletti rendelkezési jogot, nagyobb bajban hagyják ott a szerencsétlen özvegyet, mint amilyen találták. Kevés olyan eset volt, Defoe szerint, amikor az özvegy sikeresen tudta folytatni férje üzletét[21], bár nem volt jelentéktelen az üzletet továbbvivő özvegyek száma. A felvilágosult Defoe bevallottan pozitív irányultságú a gazdasági nehézségekkel küzdő hölgyek felé, sőt első megjelent művében még egy kölcsönös biztosító pénztár felállítását is javasolja a nehéz anyagi körülmények közé került özvegyek számára.[22] Ez a maga korában példátlanul merész javaslat volt.
Ez a rendszer az angolszász országokban[23] egészen a XIX. századig fennmaradt. Ekkor kezdődött meg, elsősorban az Egyesült Államokban, a nők gazdasági egyenjogúsításának a folyamata.
Az Egyesült Államokban kezdtek először szakítani azzal a common law doktrínával, amely a feleség vagyoni jogosultságait, ha korlátokkal is, de a férjre ruházta.[24] Érdekes módon, ez a folyamat az ültetvényes Délen kezdődött el, ahol az államok lehetővé tették a férjezett asszonyok számára, hogy tulajdont, jelesül földtulajdont szerezzenek. Először Mississippi adta meg ezt a jogot 1839-ben, majd Tennessee (1858) és South Carolina (1868) következett. A férjek arra használták ezt a lehetőséget, hogy a feleségük nevére íratták a földet, így kivonták azt a saját nevükben folytatott kereskedelem illetve vállalkozás kapcsán keletkező hitelezői követelések fedezetére szolgáló vagyonból.[25] Ennek ellenére, a keletkező csődtörvények a bukottat férfiként kezelték.[26] Az 1867-es törvény, amely az ideiglenes törvények közül a leghosszabb ideig, 11 évig volt hatályban, és nagy szerepe volt a Déli Államok adósságának rendezésében Észak felé, kimondottan férfidolognak tekintette a csődöt. A feleséget a bíróság csak a férj meghallgatásának kiegészítéseként, kifejezetten tanukénti minőségben hallgatta csak meg.[27] A kongresszus tagjai, lévén maguk is hivatásosak vagy üzletemberek, pontosan tudták, hogy a kereskedelemben részt vevő emberek többsége ebben az időben férfi volt. A női bukottakat nem vették figyelembe, pedig ekkor már érzékelhető volt a számuk. Míg az 1800-as törvény hatálya alatt csak egyetlen női adóst[28] tudtak felderíteni az eredeti aktákat végigböngésző kutatók, addig az 1841-es törvény alapján már 48 csődbukottról tudták egyértelműen megállapítani, hogy a megadott név egy hölgyet takar. Történetük és számuk már lehetővé tette a statisztikai elemzést, illetve az addigi ismeretek jelentős kiegészítését, módosítását.[29] A nők csődjogi egyenjogúsítása megkezdődött. A XX. században az 1978-ban elfogadott Bankruptcy Code (a továbbiakban: BC) [30] már teljesen azonosan kezelte a férfi és a női adósokat[31], illetve a férjet és a feleséget.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
