A cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a Ctv.) 116. § (1) bekezdése értelmében a cégbíróság kényszertörlési eljárás megindítását rendeli el, ha
a) törvényességi felügyeleti hatáskörben eljárva a céget megszűntnek nyilvánítja [ideértve a 87. § (2) bekezdését és a 90. § (3) bekezdését is],
b) a cég a végelszámolást három éven belül nem fejezte be, és a 34. § (1) bekezdése szerinti határidőn belül törlése iránt szabályszerű kérelmet nem terjesztett elő,
c) a cég a végelszámolás általános szabályaira történő áttérést nem hajtotta végre, vagy
d) a cég jogutód nélküli megszűnését előidéző ok következett be, és végelszámolási eljárás lefolytatásának nincs helye.
Ismeretes, hogy a kényszertörlési eljárás a kényszer-végelszámolás helyébe lépett, ennek megfelelően számos, a kényszer-végelszámolásra jellemző normát vett át és ültetett be a kényszertörlési szabályok közé a jogalkotó.
Ilyennek tekinthetjük a Ctv. 116. § (3) (5) bekezdéseiben megfogalmazott, a kényszertörlési eljárás visszafordíthatatlanságát biztosító néhány rendelkezést. Ezek hivatottak arra, hogy garantálják: az egyszer már elrendelt kényszertörlési eljárás végleg és visszavonhatatlanul a hibásan, törvénysértően létező/működő cég megszűnésével járjon, azt semmiképpen se lehessen meg nem történtté tenni. Ezt biztosítják az alábbi rendelkezések:
- A kényszertörlési eljárás során a cég legfőbb szerve nem dönthet a cégnek a kényszertörlési eljárás alatti működtetéséről, illetve a kényszertörlési eljárás megszüntetéséről. A kényszertörlési eljárás kezdő időpontját követően a cég szervei nem hozhatnak a kényszertörlési eljárás céljával ellentétes döntéseket.
- A cégbíróság nem dönthet a kényszertörlési eljárás megszüntetéséről.
- Ha a kényszertörlési eljárás során felszámolási eljárást kell kezdeményezni, a felszámolás során egyezségkötésnek nincs helye és a felszámolási eljárás az adós cég teljesítésére tekintettel nem szüntethető meg.
Ezek a szabályok nagyon helyénvalóak és indokoltak minden olyan esetben, amikor a kényszertörlési eljárás elrendelését a bíróság törvényességi felügyeleti eljárása, vagy más kontradiktórius hatósági eljárás előzte meg, ahol a cég és képviselői, tagjai a megszűntnek nyilvánítás, megszüntetés, vagy a megszűnés megállapítása mellett a kényszertörlési eljárással fenyegetettségről, és ennek jogkövetkezményéről, az eltiltásról tudomást szereznek, és magatartásukat ennek ismeretében tanúsítják. Nem felel meg ugyanis a fair eljárás követelményeinek, ha (ráadásul valódi jogorvoslati lehetőség nélkül!) úgy alkalmazzuk a kényszertörlés mellett a vezető tisztségviselő illetve tag eltiltását, hogy erről csak az eljárás legvégén értesül.
Az első követelmény ezért álláspontom szerint - és ez a bíróság eljárása, határozathozatala során követendő gyakorlatban megvalósítható, - hogy a kényszertörlési eljárás "bevezető aktusaként" értékelhető megszűntnek nyilvánító/megszüntető/megszűnést megállapító határozatában utaljon a szükség szerint alkalmazandó kényszertörlési eljárásra, és az ezzel együtt járó eltiltási jogkövetkezményre, sőt azt is szükségesnek tartom, hogy ezek mibenlétét a határozat indokolásában viszonylag bővebben is kifejtse. Azon eljárások tetemes részében, melyek kényszertörléssel és eltiltással zárulnak, igen nagy számban érintettek jogban járatlan kényszervállalkozók, akik nem képesek felmérni esetleges hanyagságuk, késlekedésük jogkövetkezményeit, illetve azok súlyát. Az öt éves eltiltás ugyanis sok esetben hosszabb távon egzisztenciális ellehetetlenülésüket okozza, mivel cégük törlését követően a további vállalkozás lehetőségétől fosztja meg az érintetteket. Ilyen súlyos jogkövetkezmény csak olyan személlyel szemben alkalmazható, aki a fenyegetett magatartást úgy tanúsítja, hogy az alkalmazandó szankció szabályait kellő időben megismeri. Különösen azért fontos ez, mert a kényszertörléssel és eltiltással sújtandó tényállások nem azonos súlyúak, közöttük nem csak "számlagyárakkal" és "cégtemetőkkel" kapcsolatos vállalkozások vannak, hanem rendkívül nagy számban akadnak méltányolható indokokat, kimentési okokat felmutató esetek, melyeknél még az is megfontolandó, hogy nem lenne vajon indokolt ilyen körülmények között a cégműködés helyreállításának, de legalább az eltiltás mellőzésének megengedése?
Számbavéve a Ctv. 116. § (1) bekezdés a)-d) pontjában taglalt esetköröket, azt látjuk, hogy ezek közül - bár valamennyi a cég rendellenes működését (létezését) mutatja - a törvénysértések azonban nagyon eltérő fajsúlyúak.
A cégbíróság által lefolytatott "többfordulós", kontradiktórius törvényességi felügyeleti eljárás, valamint a Ctv. 90. § szerinti fantomcég-eljárás nyilvánvalóan elegendő védekezési, korrigálási lehetőséget adnak a cégnek, ha nem él vele, megfelelő és arányos a megszűntnek nyilvánítás szankciója a hozzá kapcsolódó kényszertörlési, illetve eltiltási jogkövetkezménnyel együtt. Itt csupán arra kell ügyelni, hogy az előbbiekben kifejtetteknek megfelelően a kényszer-
3/4
törlés és az eltiltás jogkövetkezményével való fenyegetettség a megszűntnek nyilvánításról, illetve a megszüntetésről rendelkező határozatból kiderüljön.
A Ctv. 87. § szerinti - a beszámoló letétbe helyezése, illetve közzétételének elmulasztásával kapcsolatos - eljárás ezzel szemben igen sajátos törvényességi felügyeleti eljárást jelent, melynél a cégbíróság egy megelőző, általa nem ismert államigazgatási (adóhatósági) eljárás eredményét alapul véve, annak mintegy végrehajtójaként jár el. Nem vitatható, hogy az adóhatósági eljárásban a céget (képviselőit) felszólítják a beszámoló letétbehelyezésére/közzétételére, és ezzel az érintettek a kényszertörlés és az eltiltás súlyos jogkövetkezményét elháríthatják. Az sem vonható kétségbe, hogy súlyosan törvénysértő az olyan cég működése, amely beszámolóját a számviteli előírásokat és a transzparencia követelményeit megszegve nem helyezi letétbe, nem teszi elérhetővé és megismerhetővé a piaci élet szereplői számára. Mégis találkozunk számos olyan esettel, amelyeknél a cég (képviselője) hanyagsága megállapítható ugyan, de a törvénysértő állapot kialakulásában döntően más személy magatartása, vagy más körülmény közrejátszása tehető felelőssé. Ilyen eseteket nagy számban találhatunk, leggyakoribb, hogy a cég könyvelője mulasztja el (az általa elektronikusan küldendő) mérleg leadását, és amikor a cég az adóhatóság felhívását kézhez veszi, és felkeresi a könyvelőt, az megnyugtatja, hogy az ügyet elintézi, majd e vállalásnak nem tesz eleget.
Ezekben az esetekben működő, egyébként megfelelően tevékenykedő vállalkozásokról van szó, éppen elég csapás a tulajdonosoknak, hogy vállalkozásuk kényszertörlés alá kerül, az ehhez csatlakozó eltiltás a jövőbeli megélhetésüket is lehetetlenné teszi. Ezekben az ügyekben kivétel nélkül jogban járatlan személyek, gyakran kényszervállalkozók eltiltása történik, ezzel egész családok anyagi helyzete válik kilátástalanná. Hasonlóan méltányolható esetek fordulnak elő - elég gyakran - a Ctv. 116. § (1) bekezdés d) pontja körébe tartozóan, megesik, hogy egyes mikrovállalkozások egymástól nagy távolságra élő tagjai adott esetben a legnagyobb gondosság mellett sem értesülnek olyan halálesetről, mely az egy főre csökkenést vagy az egyetlen beltag/kültag tagsági viszonyának megszűnését okozva a társaság 6 hónapot követő ex lege megszűnését idézi elő. Sok ilyen ügyben a képviselő, megmaradt tag kötelességszegése vagy hanyagsága egyáltalán nem állapítható meg, mert ha társa haláláról nem tájékoztatják, nem is kerül abba a helyzetbe, hogy pótlásáról gondoskodnia kellene. Még abban az esetben is csak nagyon enyhe fokú - a jog nem ismeretéből eredő - felróhatóság állapítható meg, ha értesült a megmaradt tag társa haláláról, de pótlásáról azért nem intézkedett időben, mert az örökösökkel együtt várta a hagyatéki eljárás vagy az esetleges osztályos egyezség megtörténtét.
Ilyen ügyben a társaság kényszerű megszűnése is túlzott joghátránynak tűnik, az eltiltás alkalmazása azonban már indokolatlanul komoly szankciót jelent. Megkockáztatom azt a megállapítást is, hogy a Ctv. 116. § b) és c) pontjában (különösen az utóbbiban) írt tényállások között is előfordulnak - nem ritkán - olyan esetek, amelyeknél a kényszertörlés, illetve az azzal együttjáró eltiltás túlzott szankcionálást jelent.
A Ctv. 116. § b)-c) pontja tekintetében még az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán a kényszertörlés-e az a jogkövetkezmény, amely az ilyen jogesetek helyes kezelésére alkalmas? Különösen a 116. § c) pontja szerinti, az áttérés elmulasztási ügyekben (ha ez a cégbíróság tudomására jut) egy bírság sokkal arányosabb szankció lenne, és ez nem zárná ki a megszűnő cég vagyoni viszonyainak teljes körű rendezését, ami a kényszertörlési eljárásban nem állítható.
Meggyőződésem ezért, hogy a kényszertörlés - egyébként, a megfelelő esetekben - nagyon helyes és praktikus szabályain még sok finomítani való van. Nem lenne szabad automatikusan alkalmazni mellé az eltiltás jogintézményét, de legalábbis bizonyos mozgásteret kellene hagyni a jogorvoslathoz való jog és szankcionálás fokozatosságának biztosítása terén. ■
Visszaugrás
