A hazai szakirodalom Popper Péter 1970-ben megjelent könyve[1] óta úgy definiálja a kriminálpszichológiát, mint olyan alkalmazott lélektani területet, amely a bűnelkövető, a bűncselekmény és a bűnözés elleni harc - a megelőzés, a bűnüldözés, a büntetés-végrehajtás és az utógondozás, ill. a rehabilitáció - pszichológiai kérdéseivel, különféle megközelítési módjaival foglalkozik.[2] Vizsgálódási területtől függően megkülönböztetünk kriminalisztikai pszichológiát, amely a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás eljárásaival, kriminológiai pszichológiát, amely a bűnözés egyéni pszichológiai és társadalomlélektani vetületeivel, és büntetés-végrehajtási vagy börtönpszichológiát, amely a szabadságvesztés pszichés vonatkozásaival, valamint a rehabilitáció és a reszocializáció kérdéseivel foglalkozik.[3]
A kriminálpszichológiának a mai napig nem sikerült meghatározó szerepre szert tennie a hazai kriminológiai gondolkodásban. Marginális helyzete a magyar kriminológia önálló szaktudománnyá válása óta, az abban napjainkig töretlen uralmú pozitivista szemlélet[4] dacára szinte változatlan. Rövid ideig tartó virágzása az 1950-es évek végén, ill. főleg az 1960-as években hozzájárult ugyan a magyar kriminológia autonómiájának kivívásához és a bűnözés okainak feltárását célzó kutatási eredmények gyarapodásához, ám ez a tiszavirág életű sikeres időszak kevésnek bizonyult a szociológiai szemlélet napjainkban is töretlen egyeduralmának megdöntésére. Az azóta eltelt évtizedekben a hazai kriminálpszichológiai munka túlnyomórészt az igazságszolgáltatás különböző területein foglalkoztatott pszichológusok gyakorlati tevékenységére korlátozódik, míg a kutatómunka, különösen a kriminológiai pszichológiai kutatások terén komoly lemaradásokkal küzdünk nemzetközi viszonylatban. A magyar
- 137/138 -
történelem sajátos eseményei hatására hazánk politikai, gazdasági és társadalmi élete a nyugati országokétól eltérő mederben folyt, és e jellegzetes történelmi, társadalmi és ideológiai tényezőkkel magyarázható a hazai kriminálpszichológia késői kialakulása, lassú és egyenetlen fejlődése, valamint az a tény is, hogy a mai napig háttérbe szorul a magyar kriminológiai gondolkodásban meghatározó szerepű szociológiai szemlélettel szemben. Mindazonáltal a kriminológia, a kriminalisztika és a büntetés-végrehajtás nem nélkülözheti a pszichológiai ismereteket, módszereket és tapasztalatokat, és a gyakorló (kriminál)pszichológusnak is szüksége van az általa művelt terület fejlődését elősegítő kutatási eredményekre. A szakma képviselőinek céljai között helyet kell, hogy kapjon az a törekvés, hogy a pszichológia méltó helyen képviseltethesse magát a nem jogi bűnügyi tudományok rendszerében, és különösen a kriminológia segédtudományai és irányzatai között.
Tanulmányom célja a hazai kriminálpszichológia kialakulásának és fejlődésének elsősorban a kriminológia szemszögéből történő bemutatása. Munkám vezérfonalát túlnyomórészt az egyes korszakok szakirodalmi műveinek - a teljesség igénye nélkül történő - rövid áttekintése adja. Utóbbiak közül a kriminológiai pszichológiai témájú művek bemutatására fektetek nagyobb hangsúlyt, míg a kriminalisztikai és a büntetés-végrehajtási pszichológia tárgyában született munkákkal inkább csak érintőlegesen foglalkozom.
A kriminálpszichológia önálló tudományággá válásában világszerte - így hazánkban is - két tényező bírt kiemelt jelentőséggel. Az első az általános, különösen a kísérleti pszichológia kialakulása és fejlődése, amelyben egyre nagyobb teret hódított a fiziológia és általában véve az empirizmus.[5] A másik folyamat, amely előmozdította a kriminálpszichológia önállósodását, a XIX. századi büntető jogtudomány, amely a pozitivizmusnak a klasszikus büntetőjogi iskola tanai felett aratott győzelme eredményeként jött létre. E paradigmaváltás révén a büntetőjogászok érdeklődése egyre inkább a kriminogén tényezők megismerése felé fordult, és több természettudományos tétel, valamint természettudományi és társadalomtudományi kutatási módszer szivárgott át és honosodott meg a büntetőjogban. A kriminálpszichológia Magyarországon is szert tett némi befolyásra a büntetőjogban, egyrészt az igazságügyi orvostan, másrészt a fiatalkorúakra vonatkozó intézkedések terén. Míg azonban a kriminálpszichológia számos más országban az 1920-as években ugrásszerű fejlődésnek indult, addig
- 138/139 -
hazánkban ez a folyamat lassú és "egyoldalúan torzult" volt, mivel a kutatások a fiatalkori bűnözés specifikus kérdéseire korlátozódtak.[6]
Gegesi Kiss Pál az MTA Pszichológiai Bizottság Kriminológiai Albizottsága munkájáról szóló beszámolójában[7] ugyan rámutatott arra a tényre, hogy az albizottság létrejötte előtti időkben nem beszélhetünk hazánkban a kriminálpszichológia szervezett tudományos műveléséről, így az e témakörben született publikációk száma is csekély, mégsem állítható, hogy a XX. század első felében egyáltalán ne létezett volna kriminálpszichológia Magyarországon. Már az 1900-as évek elején is működött hazánkban néhány intézmény, ahol igazságügyi pszichológiai tevékenység, diagnosztikai és terápiás munka, esetleg bűnügyi lélektani kutatómunka folyt. Az azonban óriási hiányosságként könyvelhető el, hogy a továbbiakban taglalt intézmények és szakemberek tevékenysége a gyermek- és fiatalkorúakra korlátozódott. Az 1906-ban megalakult és kis megszakításokkal 1944-ig működő Gyermektanulmányi Társaság egyik feladata pl. a fiatalkori bűnözés okainak feltárása volt.[8] A Kármán Elemér által 1915-ben létrehozott Kriminálpedagógiai Intézet[9] orvosi-pszichológiai laboratóriuma kriminális fiatalkorúak körében végzett diagnosztikai munkát, és adott ki szakvéleményeket a fiatalkorúak bírósága számára.[10] Szintén a Tanácsköztársaság idején működött az Országos Kísérleti Kriminológiai Intézet, kriminálszociológiai és kriminálpszichológiai osztállyal.[11] Utóbbi és a Kármán alapította társintézmény a Tanácsköztársaság bukását követően megszűnt.
A legszélesebb körű és hatását tekintve legjelentősebb kriminálpszichológiai tudományos és gyakorlati tevékenység a Ranschburg Pál által alapított Gyógypedagógiai és Pszichológiai Magyar Királyi Laborban, majd utódintézményeiben zajlott. Ranschburg Pál foglalkozott egyebek mellett a fiatalkorúak tanúvallomásaival kapcsolatos problémákkal, az elhanyagolás és a bűnözés kapcsolatával, valamint a fiatalkorú bűnelkövetők típusaival. 1914-ben jelent meg a fiatalkorúak bíráinak tartott előadásait tartalmazó kötete,[12] egy másik jelentős munkájában pedig egyik tanítványával, a szintén több kriminálpszichológiai témájú
- 139/140 -
tanulmányt jegyző Révész Margittal készített részletes elemzést a "morálisan retardált" fiatalkorúak pszichológiai jellemzőiről.[13] Tekintélyes mennyiségű kísérleti és más empirikus adatra alapozva gyakorlati javaslatokat is megfogalmazott a fiatalkorú bűnelkövetőkkel - különösen a mentálisan sérült fiatalokkal - kapcsolatos teendőkre vonatkozóan, amelyek közül több megvalósult. Ranschburg Pál néhány tanítványának, ill. munkatársának a neve is említésre méltó a tárgyalt téma szempontjából. Egyikük György Júlia, aki számos kisebb tanulmány mellett két igen jelentős művel írta be magát a magyar kriminálpszichológia történetébe, és aki 1930-tól önálló kriminálpszichológiai szakrendelést vezetett.[14] A szintén Ranschburg-tanítvány Schnell János 1929-ben létrehozta a Állami Gyógypedagógiai Nevelési és Pályaválasztási Tanácsadó állomást, amely 1934-től a Magyar Királyi Gyermeklélektani Intézet részeként működött tovább.[15] A tárgyalt időszakban ez volt az egyetlen olyan intézmény hazánkban, ahol az igazságügyi pszichológiai tevékenységet hivatalos keretek között végezték,[16] igaz, továbbra is csak a gyermek- és fiatalkorúak körében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
