Az Ibér félsziget Észak és Dél, Európa és Afrika közé ékelve, korán megtapasztalta, mit jelent csatatérré válni két világ között, de azt is, hogy milyen szerencse népek és kultúrák találkozópontjává válni. Ugyanígy élvezte Ibéria az idők kezdete óta a Földközi-tenger áldásait is: az újkorig a nyugati kultúra középpontja volt a térségben.
Másrészt, a spanyolok és portugálok erőfeszítései a 15. században kiemelték a félsziget atlanti jellegét és az addig ismeretlen világ - Amerika - felfedezésével új távlatot nyitottak Európa előtt. A keleti népek "mediterránná" tették Ibériát, Ibéria pedig atlantivá tette Európát.
A spanyol jogfejlődés legszembeötlőbb vonása a fue-rók (vagyis a különböző települések saját jogainak) folyamatos létezése, amelyek a középkor során a különálló tartományokban, megyékben és városokban fejlődtek ki. A Las Siete Partidas-nak, a római források által nagymértékben befolyásolt 13. századi jogi könyvnek szintén különleges jelentősége volt, mivel Kasztíliában törvényerővel bírt, és az ország más részeiben is fokozatosan a helyi fuerók mögött szubszidiárius erőre tett szert. Ezért a 19. századig a spanyol királyság joga az ún. "fueró-rendszer" volt: a királyi jogszabályok és rendeletek gyűjteményei ("compilacions") mindenhol kötelezőek voltak, eztán következtek a helyi szokásjogot tartalmazó fuerók, és végül a Las Siete Partidas. A Code Civil ösztönzésére a 19. században felmerült annak a terve, hogy egy egységes spanyol jogot alkossanak, de a provinciák ellenállása túl nagy volt. Csak a legégetőbb reformok - a földjog és a jelzálogjog területén - voltak megvalósíthatóak egyes speciális törvények formájában. A kereskedelmi jogot 1829-ben kodifikálták a francia modell alapján, majd 1885-ben nagymértékben modernizálták, de a Código Civilre 1889-ig várni kellett E kódex, ami még napjainkban is hatályban van, erősen támaszkodik a Code Civilre, különösen a kötelmi jog területén, ahol a rendelkezések többsége pusztán a francia szöveg fordítása. Másrészt azonban a családi és az öröklési jog területén a Código őshonos spanyol intézményeket tartalmaz, különösen a kasztíliai jog mintájára.
A Código sem teremtett azonban jogi egységet Spanyolországban. Csak a törvényerejű, nemzetközi magánjogi szintű házassági jog és a bevezető rész általános rendelkezései érvényesek az ország egész területén. A többi rész csak szubszidiárius erejű az ország azon részeiben, amelyek korábban a fueró-rendszerbe tartoztak. Ezek a területek magukba foglalják Észak-Spanyolország olyan részeit, amelyek kifejezetten fontosak gazdaságilag és kulturális értelemben, és ahol folyamatos, vagy kiújuló függetlenségi mozgalom létezik, ilyen például Ka-talónia (ahol Barcelona van), a baszk Álava, Vizcaya, és Navarra (ahol Bilbao és Pamplona található), valamint Galícia (ahol Corunna van). Ezen régiók fueró stílusú jogait történeti eredetű anyagokba is belefoglalták, és kísérlet is volt már ezek kodifikálására: az aragóniai fuerókat 1925-ben gyűjtötték össze, és a Código mellékleteként hatályba is léptették, de csak mostanában került arra sor, hogy a legkülönbözőbb területek fueróit feltérképezzék és törvénybe foglalják. Ezek a fueró jogok nemcsak a jogbiztonság érdekében kerültek kodifikálásra, hanem később egész Spanyolországra nézve közös magánjog alapjának megalkotása végett is. E célt a spanyol Legfelsőbb Bíróság is megelőlegezte, mert az irányadó fueró bizonytalansága és alkalmatlansága esetére közös jogi elveket alkalmaz. A Legfelsőbb Bíróság ennek során a Código 6. §-ára támaszkodhat, amelyik a bírót arra utasítja, hogy a törvényi rendelkezések hiánya esetén helyi szokásokat, végül a jog általános szabályait ("los principos generalis del derecho") alkalmazza.
A Zaragozában 1946. október 3-9. között a polgári jog nemzeti (országos) kongresszusán (Congreso Nacional de Derecho civil) született határozat értelmében indult meg Spanyolország egyes régióiban a Código civil szabályai helyett érvényesülő helyi jog (Derecho especial) önálló gyűjteményekben történő összefoglalása. Vizcaya és Álava régió, a spanyol polgári törvénykönyvtől eltérő jogát az 1959-ben elfogadott Compilación del Derecho civil de Vizcaya y Álava szabályozza. Katalónia helyi polgári jogát az 1960-ban közzétett Compilación del Derecho civil de Cataluna - amelyet 1984-ben és 1987-ben módosítottak - rendezi. A Baleari-szigetek sajátos magánjogát az 1961-ből származó, és 1985-ben módosított Compilación del Derecho civil de Baleares foglalja magában. Galicia Tartomány derecho civil especial-ját az 1963-ban közzétett, és 1987-ben módosított Compilación del Derecho civil de Galicia tartalmazza. Az aragóniai, a Código civiltől eltérő magánjog intézményeit 1967-es Compilación del De-recho civil de Aragón szabályozza, amelyet 1985-ben
- 124/125 -
módosítottak. A navarrai Compilación del Derecho civil de Navarra elfogadására 1973-ban, módosítására pedig 1987-ben került sor.
A spanyol kereskedelmi jog kompilációját az 1737-ben kibocsátott Ordenanzas de Bilbao jelentették. A kereskedelmi jog kodifikálására 1829-ben került sor. Ez, az 1219 artikulusból álló, öt könyvre tagolódó első spanyol Código de comercio számos vonatkozásban kora legátfogóbb, önálló jellegű összefoglalása volt a kereskedelmi jognak. Az új Códigó de comercio 1886-ban lépett hatályba, és ma is érvényben van.
Portugáliában a jog a 15. század óta meglehetősen egységes, ami V. Alfonz király és utódai által kiadott és bővített rendeleteknek köszönhető, e téren különösen jelentős III. Fülöp 1603-as kiadása, miközben helyi szokásoknak és a kánonjognak engedett tér igen szűk. A modern portugál kodifikáció a 19. század elején kezdődött, de semmilyen eredményt nem hozott a liberálisok és a restauráció-pártiak közötti konfliktusok miatt. A kereskedelmi jogot széles körű jelentősége miatt 1833-ban kodifikálták, FERREIRA BORGES önálló munkája alapján; ezt 1888-ban egy sokkal gördülékenyebb és modernebb törvénnyel váltották fel, amely a Code de Commerce-t követő olasz és a spanyol kereskedelmi kódexekre is figyelemmel volt. A coimbra-i egyetem professzorát, SEABRA-t bízták meg a magánjogi kódex előkészítésével, s tervezete a király és a parlament hozzájárulása után Código civil néven 1867-ben lépett életbe. Ezt azóta az 1966-os Código civil váltotta fel, amely figyelemre méltó a külföldi (különösen a német, a svájci és az olasz) jogalkotás iránti széles érdeklődése miatt. Ha egyidejűleg összehasonlítjuk a modern olasz és a holland kodifikációval, ez inkább egy hanyatló és konzervatív terméknek tűnik. Egyrészt azért, mert a munka- és kereskedelmi jogot szigorúan kizárták, és csak az így megmaradt "klasszikus" magánjoggal foglalkozik; másrészt azért, mert - a német összehasonlító jogtudósok legnagyobb meglepetésére - a BGB pandektista megosztását és koncepciós eszközeinek többségét átvették. A család és az öröklési jog a mediterrán Európára jellemző konzervatív vonásokkal rendelkezik.
Eltekintve a nemzetközi magánjog belefoglalásától, az Általános Rész ugyanazokkal a kérdésekkel foglakozik, mint a BGB: először is a természetes személyek (bámulatosan széles körű védelmet nyújtva az egyén személyiségének a magánéletébe való beavatkozással és képmásának, illetve magánleveleinek közzététele ellen) és a jogi személyek (társaságok és alapítványok) jogaival, amit - a BGB 90. és köv. §§-ainak hatása alatt - a tulajdonjog végül a jogi cselekmények (factos juridicos) szabályanyaga követ, melynek során a német olvasónak ismerős "negocio juridico" és a "declaracao negocial" koncepcióját alkalmazzák. Az uzsora esetén a 283. §-ban a Código a kizsákmányolt fél részére azt az érdekes lehetőséget ajánlja, hogy követelje a másik féltől a szerződés módosítását "segundo juizos de equida-de". A jogok gyakorlására és védelmére vonatkozó rész a romanista hagyományt követve tartalmazza a bizonyítás joganyagát. A Código Második Könyve, ami a kötelmi jogról szól, két részre van osztva, az első a hitelező-adós viszonyát tárgyalja "általánosságban", a második pedig a szerződések speciális típusaival foglalkozik. Az első rész az olasz Codico civilét követi több ponton is (például a szerződések feltételei és a tranzakciókötés elmaradása tekintetében), és német minta alapján a szerződésen kívüli károkozással, a negotiorum gestio-val és a jogalap nélküli gazdagodással is foglalkozik. A Harmadik Könyv a tulajdonjogot tartalmazza (birtoklás, tulajdonlás, reáljogok), míg a Negyedik és az Ötödik Könyv, mint a német BGB, családi és az öröklési jogot öleli fel.
Portugáliában a kereskedelmi jog kodifikálására önálló kódexben, első ízben 1833-ban került sor, amelynek modelljéül a francia Code de Commerce szolgált. E törvénykönyv szerzője Jose Ferreira Borges volt. Tekintettel arra, hogy Portugáliában végül is nem került sor a kereskedelmi törvénykönyvvel egyidejűleg, Spanyolországhoz hasonlóan a polgári törvénykönyv hatályba léptetésére, a portugál Código de comercio a polgári jog hagyományos részének tekintett kötelmi jogi rendelkezéseket is tartalmazza, amely a kódex sajátos vonásának nevezhető. Bizonyos értelemben ez a kódex - eltérően az 1880-ban elfogadott kereskedelmi törvénykönyvtől - a monista koncepciót követi.
Portugáliában jelenleg az 1888-ban elfogadott, és azóta többször módosított kereskedelmi kódex van hatályban. A monista koncepció Portugáliában nem került elfogadásra sem a törvényhozásban, sem pedig a doktrínában.
Az 1868-ban hatályba lépett portugál polgári törvénykönyv kisebb módosításokkal ma is hatályos az 1961-ben India részévé vált volt portugál gyarmatokon (így például Goában). Az 1966-os polgári törvénykönyv az afrikai volt portugál gyarmatokon van hatályban a függetlenség elnyerését követően is. Ilyen módon Angolában, Mozambikban, a Zöldfoki-szigeteken, Sáo Tomé és Príncipén és Bissau-Guineában ma is - módosításokkal - nemzeti polgári törvénykönyvként hatályos.
A spanyol alkotmányozás a XIX. sz. elejéig nyúlik visz-sza. Az 1808-ban kezdődő franciaellenes függetlenségi
- 125/126 -
háború folyamán 1812-ben megszületett az alkotmányos monarchia alapjait lefektető alkotmány.
1814-ben győzött a forradalom, de hamarosan kezdetét vette a restauráció. V. Ferdinánd hatályon kívül helyezte az alkotmányt, ám azt az 1820-ban kitört újabb polgárháború hatására kénytelen volt mégis elfogadni.
Ferdinánd özvegye, Mária Krisztina 1834-ben új alkotmányt fogadott el, leginkább az 1814-es francia alkotmány mintájára. Minthogy azonban ez az alaptörvény túl erős hatalmat biztosította z uralkodónak, az Alkotmányozó Gyűlés - belga mintára - 1837-ben új alkotmányt hirdetett ki.
A mérsékelt liberálisok 1845-ben újabb alkotmányt fogadtak el, amely több, mint 20 évig hatályban maradt.
1868-ban újabb forradalom tört ki, amelynek alkotmánya 1869-ben jelent meg. 1873-ban kikiáltották a köztársaságot, de 1875-ben XII. Alfonz került a trónra, aki a következő évben aláírta a monarchista alkotmányt.
Az első világháború után katonai diktatúra következett, majd 1931-ben kikiáltották az V. köztársaságot.
Még ugyanabban az évben - második weimari alkotmány mintájára - elfogadták a köztársaság alkotmányát.
1936-ban kitört a polgárháború, melyet - német és olasz segítséggel - Franco tábornok nyert meg. Franco rezsimjét Nagy-Britannia, Franciaország és az USA 1939-ben elismerték. 1955-ben felvételt nyert az ENSZ-be.
A reformok Franco halálával (1975) vették kezdetét, demokratikus intézkedéseket vezettek be, többek között engedélyezték a pártok működését, biztosították az alapvető szabadságot és az igazságszolgáltatás függetlenségét. XI. 22-én János Károlyt királlyá koronázták
1978. július 21-én a Képviselőház elfogadta az új alkotmány tervezetét, amelyet népszavazás megerősített, és december 29-én lépett hatályba.
A nemzetközi kapcsolatok érdekében Spanyolország 1982-ben belépett a NATO-ba, 1986-ban az EGK-ba.
Az alkotmány legutóbb 1992-ben módosították, a módosítás érintette a nemzetközi szerződések megkötésére, a Számvevőszékre vonatkozó szabályokat, valamint az alkotmánymódosítás szabályait.
A portugál jogrendszer a spanyollal párhuzamosan fejlődött, a két állam alkotmánytörténetileg több rokon vonást mutat.
Portugáliában az alkotmányozás kezdete a napóleoni háborúk utánra tehető. Az alkotmány 1822-ben született meg. Legitimitását erősítette, hogy a király felesküdött rá, így létrejött az alkotmányos monarchia kormányformája.
1824-től ismét a konzervativizmus került előtérbe. Az új rendszer legalizálása érdekében 1826-ban új alaptörvény született, de kevésbé liberális szellemben.
A következő évtizedekben több államcsíny és uralkodóváltás jellemezte Portugália történelmét - a változások az alkotmányra is kihatással voltak.
1910-ben forradalom tört ki a régi rend hívei ellen, október 15-én kikiáltották a köztársaságot. 1911. augusztus 21-én megszületett a köztársasági alkotmány.
1926-ban puccs következett be, katonai diktatúra alakult ki. A Salazar-rezsim 1933-ban új alkotmányt léptetett életbe és kikiáltotta az "új államot": egy nacionalista, tekintélyelvű és elnyomó korporatív (fasiszta) köztársaságot.
A katonai vezetés 1974-ig tartott; a hatalomátvételt követően kiterjedt a demokratizmus. 1975-ben létrejött az alkotmányozó nemzetgyűlés, amely 1976-ban elfogadta az alkotmányt, amely - átfogó módosításokkal - jelenleg is hatályban van. Az alkotmány tartalmazta a szabadságjogokat, a végrehajtó hatalmat a közvetlenül választott köztársasági elnökre ruházta. Az alkotmány szocialista szemléletet tükrözött.
Az alkotmányt először 1982-ben módosították, a revízió elsősorban a gazdasági viszonyokra terjedt ki, lehetővé tette a magánosítást a gazdaság egyes szegmenseiben.
Portugália 1986. január 1-jén felvételt nyert az Európai Közösségbe, amely újabb alkotmánymódosítást igényelt.
Portugália ezt követően háromszor (1989, 1992, 1997) módosította átfogóan alkotmányát, a módosítás a legtöbb intézményre kiterjedt - a legtöbb helyen a számozás is módosult - így csak szerkezetében hasonlít az 1976-os alkotmányra.
1980-ban Hispániában megteremtették a bírói hatalom belső választáson nyugvó önkormányzati csúcsszervét, a Bírói Hatalom Legfelső Tanácsát (Consejo Superior del Poder Judicial), ezzel teljesen elszakították a kormánytól és a törvényhozói többségtől a bírói szférát.
1985-ben azonban végigvitték a Consejo parlamentarizálását, amennyiben a testület tagjait a törvényhozás választotta meg. Ez pedig csökkenti a bírói hatalom súlyát, amennyiben egy két ciklust kitöltő kormánytöbbség a választás révén - magához csatolhatja a bírói kart. A spanyol bírói hatalom tehát
- 126/127 -
csak részleges függetlenséget ért el. Az Alkotmánybíróság elé évente kb. 2000 alkotmányjogi panasz amparo kerül, zömmel bírói ítéleteket támadva.
Portugáliában viszont a bírói kar 1976-ban önálló legfőbb önkormányzati testületben összefuttatva, leszakadt a mindenkori parlamenti kormánytöbbségről és teljesen depolitizált maradt. A bírói aktivizmus még csekélyebb fokú, mint a spanyoloknál.
Az Alkotmánybíróság itt is döntően a bírói ítéletek alkotmányossága felől dönt.
Spanyolországban Bachelor of Laws fokozatot (Li-cenciado) a jogi karon lehet megszerezni, ami részét képezi minden spanyol egyetemnek. A tanulás teljes időtartama öt év, és két ciklusból áll. Az első ciklus (mely minden, az egyetemre felvételt nyert diák tananyagának részét képezi) három év általános tanulmányokat foglal magába. A diákok csak a második ciklusban vesznek fel specializált programokat, mely két évet ölel fel. Azok a diákok, akik a jogtudományt választják, nyerik el a Bachelor of Laws címet. Azok a diákok, akik elvégzik a harmadik, opcionális ciklust, mely végén egy disszertációt kell prezentálniuk, nyerik el a Jogtudományok doktora címet.
Spanyolországban két fajta jogász létezik, a meghatalmazott jogi képviselő (procurador) és a bíróságon is képviseleti joggal rendelkező ügyvéd/ védő (abogado), akik feladatköre hasonló az angol jogi képviselőéhez (solicitor) és az ügyvédéhez (barrister).
A "procurador-t" egy adott ügyben fogadja meg a fél és ügyvédi meghatalmazást kap. Ettől kezdve a "procurador" kezeli az ügyet, szem előtt tartva azt, hogy minden olyan eljárási lépést kielégítsen, mint az iktatás és az elévülési törvény. Amennyiben az ügy bíróság elé kerül, a "procurador" megbíz egy "advocateot".
Ahhoz, hogy a "procurador" ügyvédi tevékenységet folytathasson, az alábbi követelményeknek kell megfelelnie: nagykorúnak kell lennie, jó hírnévvel kell rendelkeznie és spanyol állampolgárnak kell lennie; rendelkeznie kell a Bachelor of Laws fokozattal; állami engedéllyel; tagja kell, hogy legyen a helyi ügyvédi egyesületnek; ki kell állítatnia egy pénzügyi felelősségvállalási kötvényt; és esküt kell tennie a legfelső helyi bíróság előtt. (Az állam alanyi jogon adja ki az engedélyt azoknak, akik Bachelor of Law fokozattal bírnak és egyéb tekintetben is megfelelnek.)
Csak az az ügyvéd jelenhet meg a bíróság előtt, aki rendelkezik az ehhez való joggal. Az ügyvédi tevékenység folytatásához az abogadonak ugyanúgy meg kell felelnie a nagykorúsággal, a hírnévvel, a fokozattal, és az állampolgársággal szemben támasztott követelményeknek, mint a "procurador-nak" és tagja kell, hogy legyen az "advocate-ok" helyi ügyvédi egyesületének. Allami engedélyre nincs szüksége. Annak ellenére, hogy a friss abogadok jogilag gyakorlati képzés nélkül is folytathatják tevékenységüket, a valóságban, tapasztalt abogadok mellett bojtárkodnak vagy beiratkoznak ügyvédi kurzusokra.
Portugáliában aPortugál Ügyvédi Egyesületnél kb. 3000 ügyvéd, az Ügyvédi Kamaránál kb. 400 "so-licitor", valamint kb. 300 ügyész vagy államügyész regisztrált. Ezek az adatok pontosan tükrözik az adott időszakban gyakorlatot folytató ügyvédek számát, mivel az ügyvédeknek az Ügyvédi Egyesületben, a "solicitor-oknak" pedig az Ügyvédi Kamarában kötelező érvényű a tagság.
Jelenleg Portugáliában kétfajta jogi egyetem működik: a Coimbrai Egyetem és a Lisszaboni Egyetem.
Ahhoz, hogy Portugáliában gyakorló ügyvéd legyen valaki, el kell végeznie az ötéves programot az egyik Portugál jogi egyetemen. A jogi diploma átvétele után, az ügyvédjelöltnek 18 hónapos gyakorlatot kell letöltenie egy olyan ügyvéd irányítása alatt, aki legalább tíz év szakmai gyakorlattal rendelkezik. Minden jelentkezőnek saját magának kell gondoskodnia szakmai gyakorlatáról, melynek általános folyamata az, hogy számos ügyvédet keres meg levélben és interjúkat kér, hogy megpályázhassa a korlátozott számú helyet. Ezek a szakmai gyakorlatok kiemelkedő jelentőséggel bírnak, mivel a jövendő munkák gyakran e szakmai gyakorlatok eredményei. Továbbá, az ügyvédi gyakorlat folytatásának feltétele, hogy legalább 21 éves legyen. Ahhoz, hogy egy ügyvéd a Legfelsőbb Bíróság előtt vitasson meg egy ügyet, legalább tíz év gyakorlattal kell rendelkeznie.
A jogi képviselők ellen támasztott követelmények hasonlóak az ügyvédekéhez. Ezen felül azonban, a jogi képviselőknek szóbeli és írásbeli vizsgát kell tenniük a polgári és a büntetőeljárásokból, az ügyvédi tényvázlat készítéséből és a bírósági díjak ismeretéből. Továbbá, a jogi képviselőknek - bírósági megbízottaknak 18 hónapos gyakorlatot kell letölteniük egy mindössze öt év gyakorlattal rendelkező tisztviselői megbízott mellett. A jogi képviselő - bírósági megbízott tevékenysége engedélyhez kötött és minden bírósági kerületben korlátozott a száma.
Salazar önkényuralmi diktatúrája állandósította a portugál történelemben gyökerező társadalmi struktúrát. J. David Miranda által végzett tanulmány szerint, a felső réteg nagyiparosokból, magas rangú kormányzati tisztviselőkből, és olyan szakmák
- 127/128 -
képviselőiből áll, mint az orvos és az ügyvéd. A tanulmány kimutatta, hogy ebbe az osztályba a népesség 3,8 % -a tartozott, megerősítve a Portugáliában is nyilvánvaló piramis alakú társadalmi felépítést. Így, az ügyvédek az elit társadalom részét képezték, mivel a jogi pályát az egyik legtekintélyesebb karrierként tartották számon. Ennek megfelelően a jogi pálya az egyik legnépszerűbb szakma volt a portugál diákok között.
A jogi pályával együtt járó tekintélyes társadalmi helyzet és a vonzó fizetések mellett, a jogi fokozat megszerzésével megnyíló különböző álláslehetőségek széles köre és változatossága egy másik oka e szakma népszerűségének. Egy tanulmány kimutatta, hogy "az 1932-68 időszak kormánya polgári minisztereinek jóval több, mint a fele jogi végzettségű volt". A jogi végzettség általános eszközként szolgál arra, hogy bebocsátást nyerjenek a magas szintű kormányzati pozíciókra.
Az ügyvédi kar többsége sikeres üzletemberi, ügyvédi, egyetemi tanári vagy földbirtokosi családból származik. Azonban az ügyvédi kar egyre nagyobb száma rendelkezik középosztálybeli háttérrel, akiknek lehetőségük nyílik arra, hogy tanulmányokat folytassanak. Portugáliában a magasabb végzettség az egyetlen lehetőség a társadalmi ranglétrán történő előrelépésre, azonban ez meglehetősen költséges a szerény anyagi körülményekkel rendelkezők számára. Az 1974. évi forradalmat megelőzően, a rezsim egyik kritikusa megállapította, hogy "a közép- és felsőoktatás azok közé az áruféleségek közé tartozik, melyből a legkevesebb van és a legegyenlőtlenebbül került elosztásra a társadalmi rendszer rétegei között." A forradalmi változások és a kormányok szocialista befolyásának hatására, a tanulás egyre jobban elérhető azok számára, akik megérdemlik, semmint azok számára, akik meg tudják fizetni. Ezért, miközben az ügyvédek még élvezhetik a jogi végzettséggel járó presztízst és gazdasági előnyöket, ami a felső társadalmi réteg kiváltságai közé tartoznak, változatosabb az e végzettséggel bírók családi háttere.
Spanyolországban a gyakorló katolikusok száma a felére csökkent, s közülük is csak 18% rendszeres templomlátogató. Ám az átmeneti helyzetben lévő ibér társadalom erkölcsi állapotára és joggal kapcsolatos attitűdjére a végbement szekularizáció ellenére, jelentős befolyást gyakorol a római katolikus egyház, amely a rendőrség (57%) után a második legnagyobb (53%) presztízsű nemzeti intézmény.
Egy 1990. évi felmérés szerint a jogérvényesítést a megkérdezettek 59%-a, míg a törvénytiszteletet 19%-uk tekintette magatartás-irányító értéknek, illetve szabálynak. 1985-höz képest ez -5, illetve -13%-os csökkenést mutat.
A nyugati - s így a spanyol - társadalmakban hagyományosan a valláserkölcs volt a legátfogóbb és a leghatékonyabb társadalmi magatartásszabályozó és leginkább ez volt képes arra, hogy a jogot mint megkérdőjelezhetetlen erkölcsi rendet fogadtassa el. A valláserkölcs szerepének csökkenését jelzi az előbbi adatsor.
Napjainkban egyre ritkábban lehet hallani pl. a noviazgoról, azaz jegyességről, amely a dolgozó rétegek között akár egy évtizedig is eltarthatott, hisz annyi idő alatt gyűjtöttek össze annyit a fiatalok, hogy házat vásárolhattak maguknak. A házasságok száma Franco halálát követően csaknem megfeleződött. Ebben persze szerepet játszik a nők felszabadulásának tendenciája is, melyre fáziskéséssel került sor. A feleségeknek még az 1970-es években is csak uruk és parancsolójuk írásos engedélyével lehetett az országon belül utazniuk, vagy saját nevükre bankszámlát nyitniuk.
A hispán jogi kultúrát színezi és gazdagítja a "17 féle Spanyolország" helyi kultúráinak változatossága is.
Végül, sajnos negatívumként, említést kell tennünk arról, hogy Spanyolország komoly kábítószerproblémákkal küzd, a bűnesetek 80%-ának köze van a droghoz.
Részben az erős katolicizmusnak, részben a Salazar-korszak csaknem évtizedes elnyomásának tudható be, hogy Portugália hagyománytisztelő, konzervatív országnak számít. Egy 50 országra kiterjedő felmérés kimutatta, hogy az individualizmus indexe a nyugati országokban a legmagasabb, az első 20 ország között szerepelt az összes nyugati ország Portugália kivételével. A portugálok 95%-a római katolikus vallású. A katolikus egyház ma is erős és van tekintélye, és ez általában a jogtiszteletben is megmutatkozik.
Ezek után meglepőnek hat(hat) az a tény, miszerint Nagy-Britannia kormányzatának 2001-ben készült tanulmánya a nemzetközi bűnözési statisztikák összevetéséről kimutatta, hogy Portugáliában 1995-től 1999-ig 22%-kal nőtt az erőszakos bűnözés, vagyis szinte a leggyorsabban az egész világon. Egy 2002 közepén kiszivárgott portugál kormányzati jelentés szerint az országban virágzó illegális fegyverkereskedelem a bandák közötti egyre növekvő erőszak legfőbb tényezője. Portugáliában ma többen ülnek börtönben, mint bármelyik másik EU-országban!
Ugyanakkor 2001 óta nem bűncselekmény a kábítószer birtoklása és használata. Azt szociális és nem kriminalisztikai kérdésként kezelik.
- 128/129 -
A nyugati alkotmányosság Európán és Észak-Amerikán kívüli elterjedését részben a gyarmatosítás, részben a szélső régiókhoz tartozó országok saját modernizációs kísérletei tették lehetővé. Azok az európai gyarmattartók persze, amelyek saját maguk sem működtettek szilárd alkotmányos rendszereket, mint Spanyolország vagy Portugália, ilyesmire gyarmataikon sem törekedtek. Erre jó példa Brazília alkotmány- és jogfejlődése.
Brazília gyarmati státusza 1815-től szűnt meg, mivel Portugáliát és Brazíliát egyesült királysággá alakították.
A teljes szakításra Portugáliával akkor került sor, amikor 1822-ben Don Pedrót Sáo Paoloban császárrá koronázták. 1824-ben alkotmányt léptettek életbe, mely1889-ig az államélet alapját képezte. Az alaptörvény elveiben az angol és francia eszméket tükrözte, kevesebb rokonságot mutatott az anyaországéval.
1889-ben államformaváltozás állott be, ugyanis kikiáltották a köztársaságot. 1891-ben tették közzé Brazília második, a köztársaság első alkotmányát, Ez nem volt más, mint az Egyesült Államok alkotmányának lemásolása, a brazil körülményekhez való akceptálás nélkül! A brazil alkotmányt legközelebb 1926-ban módosították, jelentéktelen mértékben.
A Vargas-féle diktatúra alatt, 1932-ben forradalom tört ki, mely 1934-ben új alkotmány elfogadásához vezetett. Ezen alaptörvénynek a weimari Németország alkotmánya volt az ihletője. Összpontosította az államhatalmat, megszüntette a föderatív szerkezetet, s szavazati jogot adott a nőknek.
1937-ben új alkotmányt léptettek életbe, melynek alapjául a lengyel alkotmány szolgált, s amely erős elnöki hatalmat épített ki.
1946-ben tették közzé Brazília ötödik, a köztársaság negyedik alkotmányát, mely az 1934-es alkotmány fő sajátosságait tartalmazta.
1964-től 1984-ig az ország élén tábornokok álltak, majd az ország a polgári demokrácia útjára lépett, melynek fontos állomása az 1988-as alkotmány. Ez - többek között - két, az emberi jogok védelmét szolgáló speciális jogorvoslatot vezetett be (mandado seguranca és mandado de injuncao).
A magánjog kodifikálására irányuló kezdeményezés még a brazíliai császárság korára, vagyis a köztársaság 1889-es kikiáltását megelőző időszakra nyúlik vissza. Egyes szerzők II. Pedro (Péter) császárt - a magánjog kodifikálására való törekvéseire tekintettel - egyenesen a "brazil Iustinianusnak" nevezik.
Az 1824-es (első) brazil alkotmány 179. szakasza rendelkezik az "igazságon és méltányosság szilárd alapjain" nyugvó polgári jogi törvény és büntetőjogi törvény mielőbbi megalkotásáról.
Mintegy hatvan éven át tartó előkészítő munka után a brazil polgári törvénykönyv végül is 1917-ben - egy évvel kihirdetése után - lépett hatályba. A magánjogi kódex a számos, mai napig folyó, a törvénykönyv reformjára történő kísérlet ellenére ma is hatályos jogforrás. A brazil polgári törvénykönyv eklektikus természetű, mivel tartalmilag döntően a francia Code civil, struktúráját tekintve pedig a BGB hatását tükrözi.
A brazil kormány 1940-ben három neves jogászból álló bizottságot nevezett ki abból a célból, hogy előkészítse a magánjogi törvénykönyv revízióját. E bizottság feladatát elsősorban abban látta, hogy felszámolja azoknak az elveknek a dualizmusát, amelyek a magánjog és a kereskedelmi jog területén nyernek alkalmazást.
A brazil kormány az igazságügyi miniszter szorgalmazására 1961-ben rendelkezett a kodifikációs munka újrakezdéséről.
A revideált Előtervezetet a kormány 1975-ben terjesztette a szövetségi kongresszus elé, amelyet ugyanebben az évben 634. sz. Törvénytervezet (Pro-jeto de Lei 634; a továbbiakban: Tervezet) néven publikáltak. A Tervezetet a Képviselőház kilenc évvel a benyújtását követően, 1984-ben fogadta el számos, összesen 1063 változtatással.
Egyes intézményeknél, mint például a fiókvégrendeletnél (codicillus) vagy a privilegizált végrendeleti formáknál a szabályozás szinte teljes mértékben azonos a római jogi rendezéssel.
Összességében a Tervezet elfogadása mellett szóló tény az, hogy a Tervezet nem kíván a brazil magánjog hagyományaival szakítani. Ennek jele többek közt az, hogy kimutatható a kontinuitás a Tervezetben szabályozott jogintézmények körében több olyan elemmel, amely az 1916-os kódexben nem került kodifikálásra.
A brazil kereskedelmi törvénykönyvet 1850-ben fogadták el. Ez a törvénykönyv számos, a kereskedelmi jog fejlődésére tekintettel lévő módosítással ma is hatályos. Az eredeti törvényműnek tekinthető brazil kereskedelmi kódex nagy hatással volt az 1857-ben elfogadott, Buenos Aires tartományban hatályba léptetett kódexre. E tartományi kódex közvetítésével jelentős befolyással volt a brazil kereskedelmi törvénykönyv az 1862. évi argentin és az 1865. évi uruguayi kereskedelmi törvénykönyvre.
Brazíliában a jogi tanulmányok hatalmas változáson mennek keresztül azért, hogy lépést tudjanak tartani egy nagyon dinamikus társadalommal és a fejlődés késztetésével. A felvétel az ötéves akadémiai programra a középiskola után, a sikeres egyetemi fel-
- 129/130 -
vételi vizsga (vestibular) letételétől függ, melyre általában a diákok 18-20 éves kora között kerül sor.
A korábbi merev curriculum lassanként egy rugalmasabb rendszerré változott, azonban az államtudományok és a gazdaság terén még tarja magát a jog humanista felfogása. Az első Olinda-i és Sao Paulo-i jogi iskolák létrehozásának kezdete óta, a 19. század első felében, a jogi egyetemek nemcsak hivatásos ügyvédeket képeztek, hanem ügyintézőket, politikusokat, üzletembereket, újságírókat és egyéb szakmabelieket, akik felsőfokú végzettséggel szerettek volna rendelkezni, de azt nem az orvostudomány vagy a műszaki tudományok terén kívánták megszerezni. Azonban ez a széles körű kulturális felkészülés idejét múlta és túl teoretikusnak bizonyul a modern Brazília számára.
A jogtudomány oktatása (bizonyos fokig még ma is) főként a jogi rendszer alapvető elveinek és koncepcióinak ismertetésére irányult (doktrína) ahelyett, hogy a probléma megoldását magyarázta volna el a diákok számára. Az elmélet és a gyakorlat nem volt integrálva. A probléma azonnali megoldása kisebb fontossággal bírt, mint maga a rendszer, és a jogra úgy tekintettek, mint egy teljesen önálló tudományágra, elválasztva a társadalmi realitásoktól. A doktrínát elkülönítették a jogtudomány növekvő fontosságától, az adminisztratív folyamatok elterjedésétől, és a terjedelmes gazdasági és hatósági törvénykezéstől. Az oktatók ritkán kérdőjelezték meg a klasszikus kodifikált jogszabályokat abból a nézőpontból, hogy azok vajon megfelelőek-e a kor társadalmi-gazdasági problémáira.
Végre megérkeztek a reformok, de azok elég lassan működnek. Az oktatók és a diákok még mindig hiányát szenvedik a kutatások megfelelő támogatásának. A könyvtárak, melyek a jogi kutatás magját képezik, hiányosak. A professzorok és az asszisztensek minimális időt töltenek oktatással és a hozzá kapcsolódó tudományos kutatással. Gyakran, gazdasági okokból kifolyólag, csak a tanórák idején vannak az iskolában, mely után magán-, vagy kormányzati tevékenységet folytatnak. Másrészről pedig, a diákok általában rész- vagy teljes munkaidőben dolgoznak, és legtöbbször hiányában vannak a tudatos érdeklődésnek jogi képzésük iránt.
A legtöbb iskola kínál nappali és esti kurzusokat. Az esti kurzusok általában nagyobbak és rendszeresen látogatottak. Ritka a diákok átjelentkezése más egyetemek kapcsolódó kurzusaira. A jogi végzettség eléréséhez a jelöltnek legalább 2700 óra gyakorlattal kell rendelkeznie, ami 189 kreditpontnak felel meg. Minden kreditpont 15 óra elméleti és 30 óra gyakorlati oktatásnak felel meg. Az egyetem befejezése általában öt év alatt történik (minimum négy, maximum hét év), amikor a jelölt megszerzi az általános vagy a specializált okleveles jogász (LL.B) fokozatot.
A curriculum ma már kötelező (ami tovább osztható "alap-" és "intézményes" tantárgyakra) és opcionális kurzusokból áll. Azok tartoznak az alapkurzusok közé, melyek nemcsak a jövendő jogi képviselők és bírók, hanem a politikusok, a diplomaták és ügyvédek számára is nélkülözhetetlenek, úgy mint a Bevezetés a Jogtudományba, a Gazdaságtudományba és Gazdasági jogba, a Szociológiába, az Államelméletbe (az államtudomány alapelvei), a Római jogba (a Brazil jogot befolyásoló elvek és intézmények) és a Jogfilozófiába. Az intézményes vagy szakmai kurzusok adják a jogászoknak azt a szükséges hátteret, melyre a jövendő magán- vagy közjogászoknak, bíróknak vagy professzoroknak hivatásuk gyakorlása közben szükségük lehet. E kurzusok oktatásában alapvető változás, a kiterjedt szemléletmódról történő átállás az átfogó szemléletmódra, ahol hangsúlyt kap az elvek, módszerek és az egyes területek asszimilációja, modelleken bemutatva, valamint az elmélet, gyakorlatba történő átültetése az előadásokon és a szemináriumokon.
A nagyobb rugalmasság érdekében, az éves kurzusok szemeszterei kurzusokra oszlanak. A tíz szemeszterből legalább kettő foglalkozik specializációval. A specializációhoz szükség van az összes szakmai kurzusra, mivel a jogászoknak ismerniük kell minden alapvető jogi intézményt, és nem rendelkezhetnek korlátozott ismeretekkel. Összefoglalva, a brazil jogi képzés három fázisra oszlik: alap (két szemeszter), intézményes (hat szemeszter), és spe-cializáció (két szemeszter). Az első nyolc szemeszter elvégzéséhez heti 24 tanórára van szükség, az utolsó kettőhöz pedig minimum 22-re. Csaknem 100 jogi kar működik Brazíliában.
Érdemes figyelmet szentelni a bírói hatalom helyzetének is a térség országaiban. Közülük néhányban ui. a bírói hatalom szokatlanul magas foka valósult meg - az általuk szkeptikusan szemlélt demokratikus intézmények pótlékaként.
Kolumbiában a hetvenes évektől általánossá vált az aktivista bíráskodás. Létrehozták a bírói szféra legfőbb önkormányzati szervét, az országos bírói tanácsot, aki kinevezi az alsóbíróságok tagjait. Költségvetését saját maga állapítja meg, s ez a testület végzi a bíróságok igazgatását. Az Alkotmánybíróság évi mintegy 500 állami - hatósági döntés alkotmányjogi ellenőrzését végzi el. Ezeknek az ügyeknek mintegy fele a panaszos javára és az állammal szemben dől el. Ami a törvényeket és az elnöki rendeleteket illeti, ezeknek mintegy a harmada (60-70) akad fenn az alkotmányossági ellenőrzés rostáján.
Az Alkotmánybíróság 55%-os népszerűséget ért el a közvélemény-kutatások szerint. Ún. tutela (alkotmányjogi panasz) döntései tették pl. lehetővé a terhes nők oktatási intézményekben való munkavállalását,
- 130/131 -
a jövedelmek inflációs rátának megfelelő indexálását. A tutelák száma 2002-ben 141 000 volt.
Costa Ricában, a térség legdemokratikusabb államában, egy nehezen elmozdítható tagságot hoztak létre a legfőbb bírói fórumon belül, és így a bírói hatalom önszerveződése tartóssá vált. Az 1989-es alkotmányreform után létrehozták a legfelsőbb bíróság új kamarájaként egy alkotmánybírósági szervet, amely vizsgálhatja a törvények és rendeletek alkotmányosságát. Továbbá bárki alkotmányjogi panasz-szal (amparo) fordulhat a testülethez.
Chilében a bíróságok függetlenek, mégsem képesek konstruktív szerepre a demokratizáció folyamatában, aktivista működésük hiánya miatt.
Befejezésül ki kell térnünk a jogi kultúra lakossági dimenziójára is. Latin-Amerikát hatalmas társadalmi feszültségek jellemzik, a tömegek kétségbeejtő helyzetben vannak és a hatalom ezen még ha akarna sem tudna segíteni. A kontinensen a népesség leggazdagabb 10%-a az ország jövedelmének 48%-át élvezi, míg a legszegényebb rétegek 10%-ának 1,6 % jut. Az öngyilkosságok száma 25-100 000 lakosra vetítve, míg Európában 1,5%. Emellett általánosan jellemző a nyílt jogegyenlőtlenség. Ahogy egy brazil politikus megfogalmazta: "A barátaimnak mindent, az ellenségeimnek a törvényt!" Mindennek az eredménye - többek között - az, hogy a lakosság széles rétegei életfontosságú területeken a jogon kívülre kerülnek, és minthogy jog nélkül nem élhetnek, megteremtik a jog nélküli jogukat. Egyfajta kettős hatalom alakul ki: a "hivatalos" jog mellett létezik egy magánjog a maga apparátusával.
Első példa erre a favelák, aholis Rio de Janeiro lakosságának legnyomorultabb rétegei, ill. sok kispolgár is él, ill. kereskedik. E házakhoz semmilyen jogcímük nincs. Nem tulajdonosok, de bérbeadják a lakásokat, szobákat. Jogilag kilakoltathatóak lennének, de a jogot nem érvényesítik velük szemben. A kereskedőknek - az adóbeszedés érdekében - feltételes engedélyeket bocsátottak ki. Az ellenőrzést azonban az általános korrupció és a jogellenes tevékenység (pl. szesz árusítása) felfedezése is meghiúsítja. E jogon kívüliek lakóbizottságokat alakítanak, mely segítséget nyújt szerződéskötésekhez, dönt jogvitákban, "precedenseket" is alkalmazva. Tehát kialakul a favela-lakók saját polgári joga. Ez a "zug-jog" a szokásjog egy része.
Peruban az 1980-as évtized végétől egy sajátosan duális gazdaság és társadalom jelenlétét lehet regisztrálni. Létrejött egy "másik társadalom", mellyel az állam, a Peru Oficial semmilyen kapcsolatot nem tart, nem védi, nem törődik vele. E "másik" társadalmat a nagyvárosok és Lima indián, indián-mesztic és mulatt nyomornegyedei, valamint a vidék falvai jelentik. E szféra önellátó, központi alapja pedig a mikroempresario, a mikrovállalkozó. E társadalom nem fizet adót, nem hajlandó az állami szigornak alávetni magát. E populációban megjelentek az indián hagyományokra épülő önkormányzás intézményei is: szegénynegyedek polgárőrsége, paraszti önvédelmi fegyveres csoportok, nyomornegyedek közösségi bíróságai; népkonyhák, "egy pohár tej" bizottságok, anyák klubjai szerveződtek. Ily módon persze e "másik" társadalom is érintkezik a bűnözéssel, a prostitúcióval, a drogkereskedelemmel és a terrorizmussal is.
Görögország (EAAáöa), hivatalos nevén Hellas, a római-germán jogcsaládhoz tartozik. Több mint 3000 éves jogrendszere valahol a francia és a német jogkör között helyezkedik el, egy kicsit talán közelebb a német joghoz. A francia törvényhozás és doktrína hatása egészen az első forradalmi gyűlésekig vezethető vissza (Epidaurus, 1822, Astros, 1823, Trizena, 1827), melyek olyan liberális és demokratikus alkotmányokat vettek át, melyek alapját a francia Emberi Jogok Nyilatkozata képezte. Manapság a francia modell hatása a kereskedelmi és közigazgatási jogra korlátozódik. Ami a polgári jogot illeti, arra a német Pandektisták munkája volt hatással, azonban a görög polgári törvénykönyv megalkotásakor a német polgári törvénykönyv átdolgozott kiadását tekintették irányadónak. A büntetőjogot illetően, az 1833. évi Büntető- és az 1834. évi Bűntetőeljárási törvényt - melyek mindegyikét G. L. Maurer, bajor ügyvéd készítette elő, a bajor modellt alapul véve - és több mint száz évig voltak érvényben, továbbá számos alkalommal kerültek módosításra, felváltotta az 1950-es Büntető törvénykönyv és a Büntető perrendtartás, melyek 1950. január 1-jén léptek hatályba. Görögországban egységes törvénykezés van életben. A görög az egyetlen hivatalos nemzeti nyelv: a görög nyelvet használják a jogszabályokban épp úgy, mint minden bírósági eljárás során.
Az ókori Hellász területén nem alakult ki egységes jogrendszer. Az állami egység hiánya, a poliszok sokszínűsége miatt kevés közös elemet találunk a megközelítően háromszáz városállam jogszemlélete és pozitív joga között. Jellemző, hogy a rendkívül magas kultúrájú görögöknél egyetlen szó sem volt, amely a jogrendet vagy magát a tételes jogot jelölte volna. A
- 131/132 -
"diké" állt legközelebb ahhoz a kategóriához, amely a római jogban a pozitív jogot (ius) jelentette. A görögök egy természetjogias igazságossági és erkölcsi normarendszert állítottak fel, melynek követését minden szabad embertől elvárták. Kifejlesztették a méltányosság fogalmát, amelynek segítségével a szabályozatlan eseteket vagy elavult előírásokat a mindennapi élet követelményei szerint bírálták el.
A görög jogforrások között is az életviszonyok ismétlődő, hagyományos rendjét tükröző szokásjog volt az első. Az összegyűjtésére, megismerésére irányuló elemi igényt Drakón (Kr. e. 621) elégítette ki. Az írásba foglalt szokásjogot theszmosznak nevezték. Az állam szabályozó szerepének erősödésével a törvény (nomosz) lett a legfontosabb jogforrás. Athénben az első törvényhozó Szolón volt, aki nem a régi szokásjogot gyűjtötte össze, hanem új normákat alkotott. A törvényhozás menete meglehetősen bonyolult volt, hiszen eleget kellett tenni a népakarat követelményének és a szakszerűségnek. A harmadik jogforrástípus a néphatározat (pszefizma) volt. Általában egyedi ügyre vonatkozott (polgári jog megadása, száműzetés).
A hellenisztikus korban sajátos kettős jogrend alakult ki. A központi hatalom igyekezett a görög jogot érvényesíteni, ami a gazdaság, főleg a kereskedelem terén járt sikerrel. Az alexandriai törvénytöredékek igazolják a görög jog hatását az egyiptomi jogra. A hellenizáció jellegéből ered azonban, hogy a görög politikai elit a helyi lakosság szokásait, életviszonyait nem kívánta erőszakkal megváltoztatni. A meghódított országok joga csaknem érintetlen maradt.
A családjogra a kifejlett görög jogban már a monogámia jellemző. Spártát kivéve a nőknek a házasságban kevés joguk volt. A válás ismert volt, a nőnek az arkhón előtt írásban kellett kérnie.
A büntetőjog központi intézménye kezdetben a vérbosszú volt. Később ezt az elvet görög földön is felváltotta a jóvátétel, a vagyoni kompenzáció. Drakón törvényben meghatározta, hogy kik jogosultak vádemelésre, és azt is, hogy az eljárás milyen rendben zajlik.
Az Attika területén kifejlődött eljárásjogról hitelt érdemlő források maradtak fenn. Eszerint minden 18 évesnél idősebb, szabad athéni férfi indíthatott pert. A kiskorúak és a nők helyett gyámjuk, a rabszolgák nevében gazdájuk, idegenek sérelme esetén proxenoszuk (vendégbarátjuk) fordulhatott bírósághoz. Az athéni jogszokás alkalmat adott minden polgára számára, hogy közvádat (graphé) emeljenek az állam érdekében vagy a közbiztonságot veszélyeztető egyéni érdeksérelem esetén.
Az esküdtszék tagjai titkosan szavaztak. Büntetőügyekben első körben a bűnösség kérdésében döntöttek. Ha a vádlottat bűnösnek nyilvánították, rövid tárgyalás után határoztak a büntetés neméről és mértékéről. Magánjogi ügyben egyszerre állapították meg a kereseti kérelem jogosságát és döntöttek annak mértékéről. A döntés ellen nem lehetett fellebbezni, de bármelyik érdekelt perújítást kérhetett, ha az előkészítő eljárásban vagy a tárgyalás során az ítélkező szervek eljárási hibát követtek el. Az ítélet végrehajtása a graphé nyomán hozott döntések esetén állami feladat volt. A leggyakrabban alkalmazott büntetések: halál (méreg megitatása, megfojtás, mélységbe vetés, agyonbotozás), börtön, rabszolgává nyilvánítás, számkivetés, polgári jogok elvonása. Ismerték és alkalmazták a vagyonelkobzást és a pénzbüntetést is.
A polgároktól élesen megkülönböztették az idegeneket. E lakossági kört jelölő kifejezés (xenosz) jellemző módon a görög nyelvben ellenséget is jelentett. Idegen egyetlen görög poliszban sem szerezhetett polgárjogot.
A görög jog dogmatikáját, pozitív szabályait tekintve fejletlenebb volt a rómainál. Közvetítő hatása mégis nagy jelentőségű, mert integrálta az ókori Kelet intézményeit és közvetítette a kialakuló Római Birodalom felé.
Görögország a Kelet-Római Birodalom bukását követően (1453) a Török Birodalom részévé vált, majdnem négyszáz évig. 1826-ban, a török uralom elleni felkelés során, Nagy-Britannia és Oroszország megállapodott a görög-kérdés rendezésében. A Török Birodalom a megállapodást ellenezte, így ellene Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország együttes háborút indított, mely a független görög állam megszületéséhez vezetett.
Az államforma 1832-1924-ig, illetve 1935-1974-ig monarchikus volt. Közben több ízben a köztársaságot kiáltották ki, sőt 7 évig katonai diktatúra is volt.
Jelentős volt az 1864., az 1911. és az 1952. évi alkotmány.
A jelenleg hatályos görög alkotmány 1975-től van érvényben. Az alaptörvény tradicionális és modern rendelkezések keveréke, mely figyelemmel van a diktatúra tapasztalataira is. Korszerű, a politika és adminisztráció napi realitásaihoz közelálló dokumentum, amely az egyén teljesebb bírói védelmét, valamint a kormány hatékonyabb működését garantálja.
Az alkotmányt több ízben módosították az emberi jogok, az uniós csatlakozás (1981), valamint az államszervezet vonatkozásában.
Az alaptörvény szerint Görögország "parlamentáris köztársaság" (1. cikk (1) bek.). Közelebbről:
a) Görögország - köztársaság: A monarchikus kormányforma 1974-ben nyert eltörlést, és nem is állítható vissza (ld. 110. cikk (1) bek.) Említést érdemel, hogy a görög nyelvben ismeretlen a "köztársaság" szó, azt a demokrácia terminus technicus helyettesíti.
- 132/133 -
b) Görögország - demokrácia: Kormányzati rendszere a népszuverenitáson (1. cikk (2) bek.); az egyenlőségen (4. cikk és 22. cikk (1) bek.); a személyi és politikai szabadságon (4. és további cikkek); szabad politikai pártokon (29. cikk), s így a többpártrendszeren; szabad és rendszeres parlamenti és önkormányzati választásokon (51. cikk és 102. cikk (2) bek.); a hatalommegosztáson (26. cikk); a független bíróságokon (87. cikk); valamint a kormány parlamenti ellenőrzésén (84-86. cikk) nyugszik.
c) Görögország - parlamentáris demokrácia: A parlamentáris szisztéma több mint 100 éves múltra tekinthet vissza. Az elmúlt 2 évtized alkotmánymódosításai eredményeként az elnök és a parlament hatásköre gyengült a kormány, illetve a miniszterelnök javára.
d) Görögország - jogállam: (ld. emberi jogok katalógusa, hatalommegosztás, törvények korlátozott bírói felülvizsgálata, stb.)
e) Görögország - jóléti állam, amely deklarálja a munkához való jogot, valamint garantálja a szociális biztonságot (21-22. cikk).
Görög földön a törvényhozó hatalom a Parlamentet és a köztársasági elnököt; a végrehajtó hatalom a köztársasági elnököt és a kormányt, végül a bírói hatalom a bíróságokat illeti.
Nagyon fontosak az alkotmány alábbi rendelkezései:
"28. cikk (1) A nemzetközi jog általánosan elismert szabályai és a nemzetközi szerződések a törvényi ratifikálásuk és az azokban szabályozottak hatálybalépése után a görög jogrendszer részét képezik, és elsőbbséget élveznek az ellentétes törvényi rendelkezéssel szemben.
(2) Fontos nemzeti érdek szolgálata és más államokban való együttműködés előmozdítása végett szerződésekkel és egyezményekkel nemzetközi szervezetek szerveinek alkotmányos hatáskörök adhatóak. Ilyen szerződések és egyezmények ratifikálási törvényének elfogadásához az összes képviselő háromötödös többsége szükséges.
(3) Görögország, az összes képviselő abszolút többségével elfogadott törvénnyel hozzájárulhat nemzeti szuverenitása gyakorlásának korlátozásához, ha azt lényeges nemzeti érdek megköveteli, amennyiben a korlátozás nem érinti az emberi jogokat és a demokratikus államrend alapjait, és ha az egyenjogúság és viszonosság fennáll.
Értelmező rendelkezés: A 28. cikk vonatkozik az ország részvételére az európai integrációs folyamatban."
Az egyház és állam közötti viszony sui generis görög földön. Az alkotmány két helyen ad szabályozást:
"3. cikk (1) Görögországban az uralkodó vallás: Krisztus kelet-ortodox egyházának vallása. Elismerve fejének a mi Urunk, Jézus Krisztust, Görögország ortodox egyháza elválaszthatatlanul egyesül hittételeiben a konstantinápolyi Nagy Egyházzal és Krisztusnak minden más azonos hitvallású egyházával, megtartva tántoríthatatlanul a szent apostoli, valamint a zsinatok által felállított kánonokat és a szent hagyományokat. Az egyház önálló, és a hivatali tisztségükben lévő püspökök Szent Zsinata, és az ebből létrehozott Állandó Szent Zsinat vezeti, melynek összetételét az egyház alaprendtartásának rendelkezései szabják meg, figyelembe véve az 1850. június 29-i Patriarchális Könyv, valamint az 1928. szeptember 4-i törvény rendelkezéseit."
"A 13. cikk értelmében pedig:
(1) A lelkiismereti szabadság sérthetetlen. A jogok és szabadságok gyakorlása nem függ az egyes személyek vallási meggyőződésétől.
(2) Minden ismert vallás szabad, szertartásait a törvény védelme alatt, háboríthatatlanul lehet gyakorolni. A szertartások gyakorlása a közrendet és a jó erkölcsöt nem sértheti. A prozelitizmus tilos.
(3) Minden ismert vallás lelkészei azonos állami felügyelet alatt állnak, és ugyanolyan kötelességei vannak az állammal szemben, mint az uralkodó vallás lelkészének.
(4) Senki nem mentesülhet vallási felfogása miatt az állam iránti kötelezettség alól, és nem tagadhatja meg a törvények tiszteletben tartását."
Speciális az Athos-hegy jogállása. A 105. cikk kimondja, hogy "(1) Athos-félsziget, Megali Viglától kezdve, mely az Athos-hegy területét képezi, ősi privilegizált jogállásának megfelelően a Görög Állam önigazgatási része, melynek szuverenitása érintetlenül marad. Egyházi szempontból az Athos-hegy az Ökumenikus Patriarkátus közvetlen fennhatósága alatt áll. Aki oda visszavonul, novíciusi vagy szerzetesi gyakorlatra bocsátásával minden további formalitás nélkül megszerzi a görög állampolgárságot.
(2) Az Athos-hegyet, jogállásának megfelelően húsz Szent Kolostor igazgatja, melyek között van felosztva az egész Athos-félsziget; földje nem sajátítható ki.
Az igazgatást a Szent Kolostorok képviselői gyakorolják, akik a Szent Közösséget képezik. Semmi esetre sem változtatható meg az Athos-hegy igazgatási rendszere vagy kolostorainak száma, még kevésbé változtatható meg hierarchikus rendjük és jogállásuk a nekik alárendeltekkel való kapcsolatban. Más hitűek és szakadárok nem telepedhetnek le azon a területen.
(3) Az Athos-hegy rendjének és működési módjának részletes szabályait az Athos-hegy alapító Chartája határozza meg, melyet az állam képviselőinek közreműködésével a húsz Szent Kolostor fogad el, és az Ökumenikus Patriarkátus és a Parlament erősít meg.
- 133/134 -
(4) Az Athos-hegy rendjének és működésének pontos betartása egyházi szempontból az Ökumenikus Patriarkátus legfelsőbb felügyelete, igazgatási szempontból az állam felügyelete alatt áll, mely utóbbinak kötelessége a közbiztonság és rend fenntartása.
(5) Az Állam előzőekben meghatározott jogosítványait a kormányzó gyakorolja; jogait és kötelezettségeit törvény állapítja meg.
Hasonlóan a törvény szabályozza a kolostorhatóságok és a Szent Közösség által gyakorolt ítélkezést, valamint az Athos-hegy vám- és adóprivilégiumát."
Görögország unitárius állam, mely közigazgatásilag municipiumokra, közösségekre, prefektúrákra és kerületekre tagozódik. Az első három területi egység mind igazgatási, mind pénzügyi függetlenséget élvező önkormányzatként működik.
A polgári jog kodifikálási projektje 1930-ban kezdődött egy öttagú bizottság kiválasztásával, melynek eredménye az 1940-ben elfogadott Polgári törvénykönyv (Ptk.), ami 1941. július 1-jén lépett hatályba. Ekkorra azonban Görögországot már lerohanták a tengelyhatalmak. Az ország felszabadulása után, 1945-ben egy átdolgozott változatot léptettek érvénybe; melyet később hatályon kívül helyeztek, és visszamenő hatállyal, az eredeti, 1940-es törvénykönyvet léptették érvénybe 1946. február 23-tól. A Ptk.-t C. Taliadoros (2000) fordította angolra. Ezen kívül P. Mamopoulos (3. kiadás, 2000) fordításában megjelent franciául és D. Gogos (1951.) munkája nyomán németül is.
A Ptk. öt könyvre oszlik (Általános Jogelvek, Kötelmi Jog, Vagyonjog, Családjog, Öröklési jog) és 2035 cikkelyt foglal magába. A jog forrása a törvényhozás és a szokás, 'a nemzetközi törvények általánosan elfogadott szabályai' és természetesen az Európai Közösség jogának azon törvényei melyek közvetlen hatállyal bírnak a tagállamokra. Bár a görög jogrendszer értelmében a jogtudomány nem szolgál a jog forrásaként, azonban a törvények 'értelmezésekor' vagy egy eset megítélésekor nagymértékben figyelembe veszik a bírói döntéshozatalt.
A Ptk. főként a BGB modelljét követte, azonban nem hagyta teljesen figyelmen kívül a nemzeti (főként bizánci) jogi hagyományokat sem. A nemzeti jogi tradíció egyik jellemző példája az, hogy a Ptk.-ba széles körűen belefoglaltak olyan általános rendelkezéseket, mint a jóhiszeműség és a jó erkölcs, melyek az egyenlőség elveit veszik alapul. Így, a Ptk.-ban explicit jogszabályi rendelkezések találhatók a személyiség polgári jogi védelmére (57. cikkely), a joggal való visszaélés tilalmára (281. cikkely), a körülmények előre nem látott változása miatt bekövetkezett szerződésbontás vagy szerződésmódosítás esetére (388. cikkely), stb. Ezek a rendelkezések nem találhatók meg a BGB-ben, és ezeket Németországban csak a későbbiek során, bírói döntések alapján ismerték el.
A Ptk. családjogra vonatkozó rendelkezéseinek módosításában és modernizálásában nagy szerepe volt az 1250/1982. évi törvénynek, ami bevezette a polgári házasságkötést; az 1329/1983. évi törvénynek, ami módosította vagy hatályon kívül helyezte a családjogi törvény legtöbb rendelkezését, tekintettel a férfi és női egyenjogúságra, melyet a Görög Alkotmány 4. cikk (2) bekezdése egyértelműen kimond; a kiskorúak örökbefogadásáról szóló 2447/1996. évi törvénynek; valamint a 2521/1997. évi törvénynek, ami bevezette (a) az apaság megtámadásának lehetőségét annak a férfinek a részéről, akivel az anya, nemi érintkezéssel együtt járó, állandó kapcsolatot tartott fenn a gyermek fogantatása idején és (b) olyan házastársak adoptálási lehetőségét, ahol csak az egyik fél felel meg az adoptálási feltételeknek. Végül, a 3089/2002. évi törvény az orvosi segítséggel történő humán reprodukcióval (mesterséges megtermékenyítéssel) foglalkozik. A családjogi törvény módosításain kívül, a 3043/2002. évi törvény, ami magába foglalta az 1999/44/EK Direktívát, módosította a Ptk.-nak az adásvételre vonatkozó egyes rendelkezéseit, különös tekintettel azon rendelkezésekre, melyek az eladó felelősségével foglalkoznak a belső hibákkal és az áruk minőségbeli hiányosságaival kapcsolatban.
A kereskedelmi jogot illetően, ami egy speciális jogágazatot képvisel Görögországban, a görögök a kereskedelmi kapcsolatok szabályozásához 1828-ban átvették az 1807. évi, francia, napóleoni Kereskedelmi Kódexet. Ezt követően, a Kódex számos módosításon esett át, így ma már csak néhány paragrafusa van hatályban az I. könyvéből. A hatálybaléptetését követő években számos kísérletet tettek az átdolgozására, azonban ezek befejezetlenek maradtak. Ezen felül, speciális kereskedelmi törvények irányítják az üzletemberek és a kereskedelmi tranzakciók jogi viszonyait, jól elhatárolható különbséget téve a kereskedelmi és a polgári jog között a görög jogrendszerben.
Polgári, büntető és közigazgatási törvényszékeket különböztetnek meg. A polgári eseteket és a bűncselekményeket az elsőfokú bíróságok tárgyalják. Fellebbezést a 14 másodfokú bíróság egyikéhez lehet benyújtani. A Legfelsőbb Bíróság a polgári és büntetőügyeit (Apειoς, Πáγoς, Areios Pagos) Athénben
- 134/135 -
tárgyalja; normál esetben öt bíróból álló panel vizsgálja az ügyet, vagy a teljes ülés, az arra jogosult bírák részvételével. Ez egyben Semmítőszék is: rendkívüli rálátását jogi kérdésekre korlátozza, hogy nincs jogosultsága arra, hogy egy ügyet a tények alapján ítéljen meg. A bíróságok nem alkalmazhatnak olyan törvényt, amelynek tartalma alkotmányellenes. Ami a közigazgatási ügyeket illeti, az 1928-ban, a francia Conseil d'Etat mintájára létrehozott Államtanács képviseli az első és másodfokú bíróságot közigazgatási ügyekben, melynek hatásköre kiterjed a törvénybe ütköző vagy a szabad belátási jogot sértő közigazgatási intézkedések felülvizsgálati kérelmeire ('hatálytalanítási kérelmek'). Az Államtanács látja el a Legfelsőbb Bíróság szerepét az első és másodfokú közigazgatási bíróságok által hozott döntések ellen benyújtott jogerős fellebbezések ügyében, melyeket, "szubsztantív" közigazgatási ügyekként kezelnek.
Görögországban három jogi egyetemi kar működik, melyek Athénben, Thessalonikiben és Komotiniben találhatóak. A görög alkotmány kimondja, hogy az felsőfokú képzést kizárólag a közjogi, jogi személyiségű intézmények láthatják el (16. cikk (5) bek.) és magánszemélyeknek megtiltja a felsőoktatási intézmények létesítését (16. cikk (8) bek.). Számos egyesület keretén belül szerveznek vitafórumokat a jog tudósai részére, ilyen például a Athéni ügyvédek egyesülete, a Görög polgárjogi ügyvédek egyesülete és a Görög kereskedelmi jogi ügyvédek egyesülete.
A jogi doktrínák, bár nem képezik a jog forrását, fontos szerepet játszanak a görög jogrendszerben; a bírósági ítéletekben gyakran idézik jogtudósok nevét, akik véleményét az ítélet megalkotása során figyelembe vették.
Ami a lakosságnak a joghoz való viszonyát illeti, az alábbiakat állapíthatjuk meg. A görög fejlődés bizonyos értelemben egyenlőtlen: a városokban és az üdülőközpontokban kialakultak a kapcsolatteremtés európai normái, a falvak lakossága azonban sokkal zárkózottabb, és még elevenen élnek a konzervatív erkölcsi normák. Ez utóbbiban szerepet játszik az a tény is, hogy a polgárok 95%-a görög ortodox keresztény.
A bűnözés Krétán, Korfun és Rhodoszon minimális, olyannyira, hogy a legutóbbin még börtön sincs. Az erkölcsös élet a görög büszkeség és öntudat része és követelménye. Ez utóbbiból bizonyos agresszivitás is kinő a polgári pereskedés során. Ui. a görögök vérmérséklete hol vérforrasztóan nyers, hol hihetetlenül nyájas, vitatkozó.
A Görögországban mára kétségkívül létező kulturális egyöntetűség legalább annyira cél és következmény, mint az új típusú nemzeti lét előfeltétele. Fél szemmel a múlton, fél szemmel a Nyugaton, a politikacsinálók régóta azon dolgoznak, hogy kiküszöböljék - vagy legalábbis csökkentsék - a nyelv és a szokások helyi eltéréseit. A nép azonban nem hajlandó egybegyúrt normákat elfogadni magának, és makacsul ragaszkodik egyedi sajátságaihoz.
A görög társadalom alapegysége a család és nem az egyén, amelynek tagjai rendkívüli mértékben függnek egymástól gazdaságilag, társadalmilag és érzelmileg.
A kis falvak életét tanulmányozó antropológusok Görögországban a "becsület" és "szégyen" erkölcsi kategóriáit találták meghatározónak (a lakosság 32 % -a 2000 főnél kisebb közösségekben él). Az íratlan és szó szerint erkölcsi törvények értelmében a család elveszti becsületét, amennyiben valamelyik női tagja "szégyentelenül" viselkedik. A rokonságban nem álló nők és férfiak szigorú elkülönítésével előzték meg a "baleseteket". Mára természetesen idejét múlta a ház börtönébe zárt gyenge nő és az uralkodó, ám védelmező férfi sztereotípiája.
Napjainkban a filotimosz (becsület) szeretet kb. ugyanolyan bizonytalan fogalom, mint a jóság. Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell mutatkozni, mivel az emberek jóváhagyó ítélete az, ami számít. Egy ilyen világban mindennél előbbre való a jó hír megőrzése.
Mindezek alapján - túlzás nélkül - állíthatjuk, hogy a görög jogi kultúra erős hasonlóságot mutat a tradicionális (pl. távol-keleti) jogi kultúrákkal.
A görög jogi kultúra bemutatása nem lenne teljes ciprusi kitekintés nélkül.
Ciprus stratégiai elhelyezkedése miatt, az 1960-ban kivívott függetlenségéig a történelem évezredei során mindig a hódítások előterében helyezkedett el, mely során a hódítók a ciprusi népre erőltették saját jogrendszerüket, ami a mai napig erősen érezteti hatását a ciprusi társadalomban.
A korai római uralom alatt kezdődött meg a kereszténység terjesztése Cipruson, a jelenlévő görög pogány és zsidó vallás mellett, melyet nemsokára az iszlám megjelenése követett.
Konstantin császár uralkodása alatt, az ortodox egyház vált az állami egyházzá és tartotta kezében a gazdasági és politikai autonómiát. Az egyház polgári hatáskörének legfontosabb aspektusai bírói
- 135/136 -
és közigazgatási jellegűek voltak, melyek végrehajtásához megfelelő egyházi bíróságokat tartottak fenn patriarkális, érsekségi és püspökségi szinten. A patriarkális bíróságok polgári igazságszolgáltatása során hozott döntései sok esetben a görög-római jogrendszert veszik alapul, a jusztinianusi kodifikációtól I. Basileios Basilicajáig, valamint VI. Bölcs Leo novelláinak gyűjteményétől, a bíró Hermenopoulos hatos könyvéig (Hexabiblos). Az egyházon belül nem különült el élesen a polgári és a patriarkális igazságszolgáltatás.
A Ciprusi Egyház autonómiáját I. Zénó uralkodó mondta ki, ami később, az ottomán uralom alatt vált jelentőssé, amikor is az ortodox egyházat tekintették az egyetlen olyan intézménynek, ami a családjoggal és a hozzá tartozó igazságszolgáltatással foglalkozhat.
Az angol Oroszlánszívű Richárd a harmadik keresztes hadjárat során, eladta Ciprust Lusignan Guidónak, Jeruzsálem királyának, ami így a Frank Királyság részévé vált mintegy háromszáz évre. Lu-signan uralkodása alatt, Ciprus még soha nem látott fejlődésen ment keresztül, azonban mindebből kevés haszna volt a helyi embereknek. A közigazgatási rendszer idegen volt a ciprusi görög lakosság számára és a teljes politikai hatalmat a frank uralkodó osztály bírta és gyakorolta.
A Lusignan periódus alatt, a törvényhozás a ciprusi statutumok alapján történt, melyet a beszélt ciprusi nyelven írtak és a jeruzsálemi statutumokat vette alapul, ami a feudális törvényeket tartalmazta, azonban egyértelmű a bizánci és a görög törvények hatása.
Ciprus, az utolsó Lusignan király felesége révén került velencei uralom alá, aki az egyik legelőkelőbb velencei család tagja volt. Velence, ami hadban állt Törökországgal, 1489-ben bekebelezte Ciprust és minden fennhatóságot a velencei tanácsra ruházott, ami a sziget kormányzására minden második évben egy ügyintézőt küldött. Velence csak saját érdekeit tartotta szem előtt, a helyi lakosság jólétét teljesen figyelmen kívül hagyta.
A török hódítás számos radikális változást hozott Cipruson. Az atrocitások ellenére, a törökök támogatták a görög ortodox egyházat, ami felváltotta a római katolikus egyházat és a sziget hivatalos egyházává lépett elő. Az érsek visszatérhetett székhelyére Nicosia-ba és a püspökök szintén visszatértek székhelyükre. A ciprusi érsek hasonló privilégiumokat élvezett, mint a konstantinápolyi pátriárka, mely előjogokhoz tartozott a szultán keresztény alattvalói fölött történő polgári igazságszolgáltatás, függetlenül a nemzeti hovatartozástól.
Az ökumenikus pátriárkát nemcsak, mint saját vallási közösségének a fejét ismerték el, hanem, mint politikai vezetőt is, aki átvette a korábbi uralkodó helyét. Korlátlan hatalmat gyakorolt az általa képviselt emberek fölött, és mint a vallási közösség feje, ő képviselte őket minden állami és diplomáciai szerv felé. Számos alkalommal volt lehetősége arra, hogy beavatkozzon az ottomán kormányzásba olyan esetben, amelyek keresztények érdekeit érintették. Az ökumenikus pátriárka jogában állt egyházi adókat kivetni és ítéleteket hozni a nyáj tagai között felmerült polgári vitás kérdésekben. Cipruson az egyház már a korai időktől kezdve függetlenséget élvezett, az érseket tekintették a görög ortodox lakosság fejének, és mint ilyen, ő volt a felelős az adók kivetéséért és begyűjtéséért. Az ortodox egyház közigazgatási felépítése meglepően megfelelt a keresztény alattvalók nemcsak politikai, de adózási várakozásainak is. A török megszállás ideje alatt, széles körű helyi kormányzatok működtek és olyan előrelépések történtek, mint a rabszolgaság eltörlése és a görög ortodox egyház jogainak visszaállítása.
A 19. sz. második felében, Anglia fokozatosan felváltotta a török uralmat, melynek célja az indiai és távol-keleti gyarmatok kereskedelmének megvédése volt. Oroszország beavatkozásai a Török Birodalomba aggodalommal töltötte el mind Angliát, mint pedig Törökországot, ami végül a két ország szövetségre lépését eredményezte 1878-ban, és Ciprus átengedését az angoloknak.
Az angol uralom sokkal liberálisabb volt, ami szélesebb körű lehetőségeket biztosított a politikai tevékenységek számára is. E periódus, az angol elnyomók által a ciprusiaknak biztosított reprezentáció foka alapján három fejlődési szakaszra osztható:
- 1878-1923: "oszd meg és uralkodj" időszaka,
- 1923-1945: a teljes bekebelezés időszaka,
- 1945-1960: "küzdelem a függetlenségért" időszaka.
Az angolok uralkodása az erőszakon és a katonai erőn kívül, egy kvázi-liberalizáción alapult, azonban nem adták fel a hatalmat. Toleranciát hirdetett, azonban az állami intézményekben sehol nem biztosított abszolút többséget a ciprusiaknak, ehelyett egy mesterséges egyenlőséget tartott fenn a két etnikai
- 136/137 -
csoport között, függetlenül attól, hogy ez a népesség számában nem tükröződött.
A ciprusi görögök úgy gondolták, hogy a török uralom legyőzésével végre egyesülhetnek Görögországgal.
Az 1878. június 4-én, Konstantinápolyban aláírt egyezmény mellékletében meghatározták azokat a feltételeket, melyek alapján Anglia elfoglalhatja Ciprust: "Amennyiben Oroszország visszaadja Törökországnak azokat a területeket, melyeket az utolsó háború alkalmával szerzett, Ciprusról kivonulnak az angolok és az egyezmény hatályát veszti."
Ugyanezen év augusztus 14-én aláírt kiegészítő cikkelyben megállapodtak abban, hogy a megszállás idejére, de csak annak idejére, Anglia teljhatalommal bír a sziget törvényhozásában és kormányzati egyezmények létrehozásában, továbbá a kereskedelmi és konzuli kapcsolatok és ügyek területén.
Kialakult az a nézőpont, mely szerint az egyezménnyel, Anglia de facto, nem pedig de jure szerezte meg Cipruson a korlátlan uralmat, pedig jogi szempontból a "gyarmati uralom" csak abban az esetben jöhet létre, amennyiben Anglia de jure annektálja Ciprust. Így, az angol közigazgatás 36. évében, Anglia, éves adófizetéssel bérbe vette Törökországtól Ciprust, és a sziget lakói továbbra is ottomán alattvalók maradtak.
A Brit közigazgatás beolvasztása és a társadalmi-politikai helyzet egy reformhoz vezetett, ami részét képezte az 1882. november 30-i kormányrendeletnek, mely során úgy alakították át a törvényhozói tanácsot, hogy abban hat hivatalos angol tag és 12 megválasztott vagy nem hivatalos tag legyen, akik közül 9 nem muzulmán és három muzulmán, akiket a nem ottomán és az ottomán szavazók választanak meg öt-öt évre. A tanács, a főbiztos vagy a rangidős hivatali tag elnöksége alatt működik, aki döntő szavazattal bír (26. cikkely). A hatalmat fenntartották őfelsége számára, aki kormányrendelettel hozhatott törvényeket. Ezzel Cipruson megalakult a "bábparlament" ahol a muzulmán és hivatalos tagok együttes szavazata, valamint a főbiztos döntő szavazata leszavazhatta a többiekét, és a kormány nyugodtan tovább folytathatta tevékenységét.
Az I. világháború kitörése után Ciprust a Brit Birodalomhoz csatolták és 1925-ben formálisan koronagyarmattá nyilvánították. Azonban ekkorra az 1923. évi Lausanne-egyezmény értelmében Törökország ismét magának követelte a szigetet.
Az alkotmányozó intézkedésekre tekintettel, visszavonták a ciprusi bíróság 1882. évi kormányrendeletét, és kihirdették az 1927. évi kormányrendeletet, mely alapján eltörölték a különbséget a "ciprusi intézkedés" és a "külföldi intézkedés" között. A főbiztos, a tanács javaslatára rendelkezéseket hozhatott a sziget békéjére, rendjére és jó kormányzására vonatkozóan, melyek tárgyát képezték őfelsége utasításainak. A törökök azonban sérelmezték, hogy az ő képviseletük a tanácsban nem egyenlő mértékű a görögökével. Ez a centralizált közigazgatási rendszer maradt érvényben az angol gyarmati uralom idején, egészen 1931-ig.
A ciprusi görögök továbbra is politikai szabadságot és nagyobb fokú részvételt követeltek a sziget ügyeiben, melyek megválaszolatlanok maradtak. A két etnikai csoport polarizációja egyre nagyobb méretet öltött, a Lausanne-i egyezmény 27. cikkelyében pedig kizárták a török részvételt a politikai, törvénykezési és közigazgatási ügyekben Törökország területén kívül.
Amikor Ciprus Angol gyarmattá vált, s a ciprusiak angol állampolgárokká, és a főbiztost felváltotta a kormányzó, a törököknek felkínálták a lehetőséget, hogy visszatelepülhetnek Törökországba, vagy letelepedhetnek Cipruson. Létrehozták a végrehajtó tanácsot, melynek tagjait királyi utasítások irányították. A törvényhozás a törvényhozói tanács keretein belül történt, melyet az 1925. évi pátens VIII. záradéka biztosít, azonban a kormányrendelettel történő törvényhozói hatalmat fenntartották a korona számára. Végül, a törvényhozói tanács felépítése semmiben nem különbözött az előző törvényhozói tanács felépítésétől és a tanács sem bírt nagyobb hatalommal, mint korábban. Ezáltal az angol törvények léptek életbe Cipruson. Az angol bírók számára, az angol common law alkalmazása Cipruson gyakran leküzdhetetlen gyakorlati nehézségekbe ütközött, ezért az angolok bevezették jogrendszerük legfontosabb részeit és a parlamenti törvényhozást, mint kodifikálást a ciprusi rendszerbe.
Bár az angol uralom alatt folyamatosan veszítettek erejükből az ottomán és a szent Korán törvényei, azonban ezeknek köszönhetően sikerült a ciprusi törököknek megőrizni összetartásukat és megtalálni etnikai identitásukat, mely alapján egyenlő részvételt követeltek a politikai és jogi intézményekben.
Ezek hatására a ciprusi görögök is elégedetlenségüknek adtak hangot és az alkotmány kiegészítését, valamint több politikai jogot követeltek. Legfontosabb követelésük az volt, hogy a lakosság arányában kívántak részt venni a törvényhozói és végrehajtói jogkörökben. 1931-ben végérvényesen eltörölték a törvényhozói tanácsot és felfüggesztették a felelős önkormányzati kormányzatokat. Ennek következtében Ciprust a kormányzó, egy autokrata rezsim alapján kormányozta. A törvényhozói és végrehajtó tanács helyét átvette a tanácsadó testület, melynek tagjait a kormányzó nevezte ki, a ciprusiak teljes kizárásával. Ennek eredményképp, olyannyira az angol törvénykezés vált dominánssá, hogy a cipru-
- 137/138 -
si jogrendszer egyáltalán nem tudott kifejlődni. Az angolok kivonulása után, mind a mai napig érezhető az angol jogrendszer hatása.
A II. világháború után, egyre erősebbé vált az Enosis (Görögországgal történő egyesülés) igénye.
Az 1950-es évek elejére tovább fokozódtak a görög és a török etnikai csoportok közötti feszültségek.
1955-ben a ciprusi görögök megkezdték küzdelmüket az angol uralom alól való felszabadulásért. 1956-ban, nemzetközi nyomásra Anglia felkérte Lord Radcliffe-t, az alkotmányos megbízottat, hogy készítsen elő egy munkatervet Ciprus, angol fennhatóság alatt történő önkormányzatára, melyben mindkét közösség részt vállal. A javaslatot sem Makariosz érsek, sem pedig a görög kormány nem fogadta el. Cipruson eközben egyre nagyobb erőkkel folytatódott a fegyveres küzdelem, ami a két közösség közötti fegyveres összecsapásokhoz vezetett.
1958. június 19-én az angol kormányzó kihirdette az új, Macmillan-tervet, azonban Makariosz érsek elfogadhatatlannak nyilvánította, mivel az megosztotta a kormányzati hatalmat a törökökkel, akik a lakosság 18%-át sem érték el a görög lakossággal szemben, akik 80%-ot képviseltek, továbbá a Lausan-ne-egyezmény értelmében visszakövetelték a sziget fölötti jogokat.
A felkorbácsolt érzelmek lecsillapítása érdekében a Brit kormány meghívta Görögország és Törökország képviselőit egy londoni konferenciára, egy megegyezés kidolgozása érdekében. Itt nemcsak a ciprusi alkotmányosság kérdését vitatták meg, hanem a három hatalom kelet földközi-tengeri közös érdekeit is.
A felkelések végül 1956-ban fejeződtek be, amikor Zürichben Anglia, Görögország és Törökország végül aláírta a megállapodást.
A londoni és a zürichi egyezmények alapján, előkészítették az alkotmányt és Ciprust 1960. augusztus 16-án, alkotmánya hatálybalépésének napján független köztársasággá nyilvánították.
A ciprusi köztársaság alkotmányos felépítése nem a nép szabad akaratából származott. Nem nyílt lehetőségük sem közvetlenül, sem pedig közvetett módon, az ad hoc megválasztott képviselőin keresztül arra, hogy kifejezzék véleményüket. Az alkotmányt, sokkal inkább a Zürichi egyezmény érvényesítette, melyet távollétükben hoztak létre. Az egyezmény célja az volt, hogy egy "kényes, de állandó egyensúlyt tartson fenn a görög többség és a török kisebbség érdekei között". Anglia az alkotmány keretein belül korlátozta az új köztársaság szuverenitását annak érdekében, hogy az megfeleljen egy kettős célnak, az önrendelkezési jognak és az emberi jogok védelmének. Ez az alkotmány egy olyan kettős kommunális felépítést hozott létre a Ciprusi Köztársaságban, mely alapján minden ciprusi közösség elfogadta a zürichi formulát.
A királynő, kormányrendelettel hagyta jóvá Ciprus függetlenségét és alkotmányát.
1974-ben puccsot kíséreltek meg Makariosz ellen, és megpróbálták a szigetet Görögországhoz csatolni. Ennek megakadályozására török csapatok szállták meg a sziget északi részét, 1975-ben Rauf Denktas elnökletével létrejött a Ciprusi Török Szövetségi Állam. Tárgyalások kezdődtek meg a görög és török ciprióták között.
A tárgyalások - bár normalizálták Ciprus életét - nem hoztak áttörést, a görögök ragaszkodtak a sziget egészéhez, a törökök pedig az egyenjogú állam elismeréséhez. 1983-ban létrejött az Észak-ciprusi Török Köztársaság, mely 1985 óta saját alkotmánnyal rendelkezik, az államot azonban csak Törökország ismeri el. A görög rész nem módosította alkotmányát, mivel az igazolná a török rész önállóságát.
Az Európai Unióhoz való csatlakozással újra felcsillant a remény a sziget egyesítésére, a görög közösség azonban leszavazta a török rész felvételét, így egy új alkotmány megalkotása elkerülhetetlenné vált.
Mint láttuk, Angliának, mint Ciprus korábbi uralkodó hatalmának döntő befolyása volt a sziget fejlődésének feltételeire és politikai sorsára. A ciprusi társadalom tradicionálisan fejlődő kulturális, jogi és társadalmi szerkezetét aláásták és kiszorították a Brit gyarmati tradíciók, valamint azok jogi és politikai hatásai. A törvényhozói tanács számtani felépítése tovább szította az etnikai csoportok között fennálló ellentéteket, ami szintén a gyarmati érdekeket szolgálta. Úgy tűnik, hogy az alkalmazott "oszd meg és uralkodj" gyarmati elv jelentős negatív kihatással van az etnikai csoportok békés együttélésének régi hagyományára, azok különválását eredményezve. Ezen elv "keserű gyümölcse" a mai napig érezhető, s útját állja bármiféle jogegységesítésnek.
1974 óta az Észak-Ciprusi Török Köztársaságban törekvések mutatkoznak Törökország magánjogának átvételére. A Ciprusi Köztársaságban a házassági és öröklési jog területén az egyházjog hatása ma is érezhető. Vonatkozik ez pl. a kegyes alapítványok szabályozására, melynél a római jog befolyása jelentős.
Elgar Encyclopedia of Comparative Law (ed. by Jan M. Smits). Cheltenham, UK/Northampton, MA, USA 2006
Introduction to Greek Law (ed. by Konstantinos D. Kera-meus-Phaedon J. Kozyris). Kluwer, Deventer-Boston 1993
G. Hill: The History of Cyprus. Cambridge 1948
C. Tornaritis: Cyprus and its Constitutional and Other Legal Problems. Nicosia 1977
- 138/139 -
Political and Legal System of the Republik of Cyprus - A Self-referential and Comparative Approach to Law, Rechtstheorie 34. Band, 2003. Heft 1.
P. Dagtoglu: Verfassung und Verwaltung. In: K. D. Grot-husen (ed.): Südosteuropa-Handbuch Bd. III. Griechenland. Göttingen 1980
A. Pantélis: Les grands problémes de la nouvelle Constitution hellénique. Paris 1979
Gönczi-Horváth-Stipta-Zlinszky: Egyetemes jogtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1997
Visegrády Antal: Legal Cultures in the EU. Acta Iuridica Hungarica 42. Nos. 3-4. 2001
Anderle Ádám: Latin-Amerika története. Pannonica, 1998
Balogh-Rostoványi-Búr-Anderle: Nemzet és nacionalizmus. Korona, Budapest 2002
D. Birmingham: Portugália története, Budapest 1998
Garcia de Cortázar-Gonzáles Vesga: Spanyolország története. Osiris, Budapest 2005
Peter de Cruz: Comparative Law in a Changing World. Cavendish Publishing Ltd., London 1995
René David-Camille Jauffrett-Spinozi: Les grands systemes de droit contemporains (11. éd.). Dalloz, Paris 2002
Julio Faundez: Democratization through Law: Perspectives from Latin-America. Democratization, Vol. 12. No. 5. pp. 749-765
H. Patrick Glenn: Legal Traditions of the World (2nd ed.). Oxford University Press, Oxford 2004
Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2002
Werner Krawietz et alii (Hrsg.): Politische Herrschaftsstrukturen und Neuer Konstitutionalismus - Iberamerika und
Europa in theorievergleichender Perspektive. RECHTSTHEORIE Beiheft 13., Duncker und Humblot, Berlin 2000
Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Kultúrtrade, Budapest 1997
John Henry Merryman: The Civil Law Tradition (2nd ed.). Stanford University Press, Stanford 1985
David Nelken (ed.): Comparing Legal Cultures. Darth-mouth, Sydney etc. 1996
K. R. Redden (Gen. ed.): Modern Legal Systems Cyclopedia Vol. 4, Vol. 10. William and Hein and Co. Law Publishers, Buffalo, New York 1985 és 1989
William Seagle: Weltgeschichte des Rechts. C. H. Beck, München 1969
Trócsányi László-Bodó Attila: Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban. KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest 2005
Szilágyi István: Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban. Napvilág, Budapest 1996
Szilágyi István: A portugál modell. Osiris, Budapest 2000
Szilágyi István: Portugália és Spanyolország. Történelem és politika a 20. században. Veszprém Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém 2006
Varga Csaba: Jogi elméletek, jogi kultúrák. Budapest 1994
Visegrády Antal: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat. Aula, Budapest 2003
Alan Watson: Legal Transplants. Edinburgh 1974
K. Zweigert-Hein Kötz: Einführung in die Rechtsvergleichung auf den Gebiete des Privatrechts. Mohr, Tübingen 1971 ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
