1. Ha az ember a múltba tekint, olykor nehezen tudja összeszedni gondolatait vagy megfogalmazni azokat, márpedig ez esetben nem lesz a kívánatos "keresetlen" szavakba önthető a választott téma kifejtése. Mindenesetre mindig keresünk valamit a múltban, ami pedig nem járhat sikerrel, minthogy tulajdonképpen az ifjúságunkat keressük, amelyet tudvalevőleg nem lehet már megtalálni.
Így vagyok hajdani debreceni jogászéveimmel magam is, nyugtalanul, nosztalgiával kereső, aki mindenáron meg szeretné kapni a választ a lehetetlenre; hogy t.i. az, ami volt, mi is volt, miért is volt és miért úgy volt, ahogy volt. A mi évfolyamunk jogászévei a második világháború időszakára estek: az 1940-44. évekre. Ha felkészült történész lennék, belehelyezném akkori jogászságunkat a korabeli társadalmi, gazdasági, művelődési-oktatási, politikai és persze háborús viszonyok közé, elemezném egyetemi éveink napsütötte és árnyékos oldalait az ország és e város akkori helyzetével való összefüggéseiben, a régi tapasztalatok és az azóta szerzett - utólagos - bölcsesség jegyében. Dehát ennél sokkal szerényebbnek kell lenni és örülni, ha felidézhető néhány emlék abból az időből, amikor debreceni joghallgatók voltunk és amikor annak, ami bevésődött tudatunkba és szellemi útravaló lett életünk fordulataihoz, túlnyomó részét feledhetetlen professzorainknak köszönhettük. Csakis olyan emlékeket, történéseket, rég elhangzott szavakat elevenítek fel, amelyeknek közvetlen fül- és szemtanúja, megfigyelője, átélője voltam.
Az én régi professzoraim nem elsősorban mint tudósok és nem is mint magánemberek jelennek meg lelki szemeim előtt - bizonyos mértékben természetesen így is -, hanem mint előadó és vizsgáztató tanárok, amilyeneknek én láttam őket. Ennélfogva nem zárható ki visszaemlékezéseimből a szubjektív behatás - erre nem is törekedhettem - és természetesen az sem, hogy egykori hallgató-társaim tudatában professzorainkról más emlékek másként rögződhettek. Egyébként sem vállalkozhat az ember teljes arcképek megrajzolására a messze tűnt múltból, hanem csak kisebb-nagyobb jelentőségű részletek felvázolására, amelyek azért - pars pro toto - jellemzők lehettek az egész egyéniségre. Helyesnek látszik követni Arany Jánosnak az emberábrázolásról írott szavait a Vojtina Ars Poétikájából: "Nekem... ember kell s emberben ... az egyén, csip-csup igazzal nem törődöm én."
2. Az egyetemi jogászképzés korabeli tan-, vizsga- és egyéb rendjét, rendszerét, a kétségtelen kapcsolódási pontok ellenére, csak egyes vonatkozásaiban és csupán érinteni van mód a professzoraimra való emlékezéseim során. Azt érdemes megemlíteni, hogy a debreceni egyetem bármely karára történő "bekerülés" (lévén, hogy a felvételi minden formája ismeretlen volt) nélkülözte a bürokratikus vonásokat. Csak annyi kellett hozzá, hogy elkérjük a főkapustól a karonként különböző színű - igaz, lepedő nagyságú - űrlapot (a jogászoké rózsaszínű volt), majd ezt kitöltve átadjuk a Quaesturában dolgozó - mindenki így hívta - "tiszteletes úrnak". (Felker János ottani "hivatali ellenőrnek" ugyanis református teológiai végzettsége volt).
Az abban az időben dívó "mezei" - azaz egyetemi évei alatt kereső foglalkozást folytató - jogászság azt jelentette, hogy az egyes évfolyamok több százas létszámú hallgatóságából, miként gyakran ma is, csak 40-50-60 fő látogatta rendszeresen az órákat. Részben a többi karhoz, illetőleg az ország más jogi karaihoz hasonlóan (kivéve Budapestet), a debreceni jogi karon általában 10-12 oktató működött, valamennyi professzor, továbbá néhány külső előadó. Háborús időkben 7 félév alatt meg lehetett szerezni az abszolutóriumot, további félév alatt pedig a jogi vagy államtudományi diplomát is (doktorátust).
Ilyen keretek között folytak debreceni jogászéveink a negyvenes évek első felében, amikor a jogi karon csak egy tagozat létezett (külön elnevezés nélkül), gyakorlati órák alig voltak (szemináriumok is csak elvétve) s amikor az oktatás súlypontja az előadásokra helyeződött, vagyis a szó legjobb értelmében vett előadáscentrikusság uralkodott. Ez volt, hála Istennek, az az időszak az életünkben, amikor a venia legendi-vel rendelkező professzorok oktató, nevelő, tanító szavai - vallhattuk akkor és bevallhatjuk ma is - orákulumszámba mentek, amelyeket nem "szolgaian", de lényegében kritika nélkül, meggyőződéssel fogadtunk el. Nosztalgia ide, megszépítő mesz-
- 107/108 -
szeség oda, nemcsak a de mortuis nihil nisi bene elve mondatja velem: imponáltak nekünk professzoraink előadásai magas tartalmi és didaktikai színvonaluknál, figyelmünket mindig lekötő érdekességüknél, valamint annál fogva, hogy jogi - de nemcsak jogi - gondolkodásunkat serkentették, ifjú elménkben a tudás vágyát erősítették. Ide tartozott lenyűgöző - igenis lenyűgöző - szakmai tárgyi tudásuk, amelyet ugyan, önmagában, nem a műveltség non plus ultrájának, de elengedhetetlen feltételének s ezért természetesnek tekintettek; egyúttal a hallgatókban is táplálták azt a meggyőződést, hogy nagyon fontos dolog az alapos tárgyismeret. Az a körülmény, hogy tudományos felkészültségüknek, oktatási módszereiknek a személyükben meglévő általános vonásai mellett is: egyéniségek tudtak maradni, professzoraink egész működésének sokoldalúságát, gondolkodásuk eredetiségét s számunkra könnyű befogadhatóságát jelentette. Annak, hogy egyéniségük formálódásában esetleg - az akkori háborús viszonyok között könnyebben aktualizálódó - társadalmi felfogás, politikai beállítottság is szerepet játszott, mi hallgatók inkább csak közvetett megnyilvánulásait tapasztaltuk oktató munkájukban; direkt megnyilatkozások igen ritkán fordultak elő. Többségükre mindenesetre a humanista, szabadszellemű világfelfogás és az erkölcsi meggyőződés szilárdsága volt a jellemző.
1. Az általános visszatekintés után a személyekre konkretizált megemlékezések sorát Haendel Vilmos professzorral indokolt kezdenem, több okból is. Az egyik az, hogy vele minden félévben találkoztunk; az I. évfolyamon a "Bevezetés a jog- és államtudományokba", a II. évfolyamon a "Magyar közjog", a III. és a IV. évfolyamon a "Politika" c. kollégiumot adta elő. A másik ok, hogy markáns egyénisége, közvetlen előadási stílusa, modora, az előbbiektől függetlenül is, alighanem minden hallgatójára a legmélyebb hatást tette. A harmadik ok pedig az, hogy a sors a körülményeket úgy alakította, hogy az én személyes emlékeim Haendel professzorról talán számosabbak azoknál az emlékeknél, amelyeket a többi egykori professzoraimról őrzök.
Haendel professzor enciklopédikus műveltségű ember volt, aki valamennyi tantárgyát kiszélesített történeti (jogtörténeti, társadalomtörténeti, művelődéstörténeti) és összehasonlító jogi alapokon művelte és adta elő. Szaktárgya a Politika volt, de az általa előadott többi tárgyat is a szaktárgya szintjén uralta. Politika című 900 oldalas könyve (1937) 20 félév előadási anyagát foglalta magában, azaz 10 évenként kezdte elölről előadni a könyv tartalmát. Így az általunk hallgatott másfél évre az egész könyv ismeretanyagának kb. 6-7-ed része esett. Ezt miheztartás végett közölte is velünk azzal, hogy a vizsgákon természetesen az egész anyagot kérdezi.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
