A perbeli lakásingatlan - egymás között egyenlő arányban - az I. és a II. r. alperesek tulajdona volt. E tulajdonukat az I. és II. r. alperesek a 2007. május 13-án kelt ajándékozási szerződéssel a II. r. alperes javára holtig tartó haszonélvezeti jog kikötésével gyermekük, a III. r. alperes javára ajándékozták. A kiskorú III. r. alperes tulajdonjoga és a II. r. alperes haszonélvezeti joga az ingatlan-nyilvántartásba a szerződés alapján bejegyzést nyert.
Az I. r. alperest a felperes javára a bíróság jogerős ítéletével 4.000.000 forint és annak 2007. június 11. napjától járó kamatai, valamint 440.000 forint perköltség megfizetésére kötelezte. A jogerős ítélet indokolása szerint az I. r. alperes 2007. áprilisában 4.000.000 forintot vett át a jelen per felperesétől azzal, hogy 30 nap múlva kamatmentesen visszafizeti. Az I. r. alperes önként nem teljesített, ezért vele szemben 2009. február 2-án végrehajtási lapot bocsátott ki a bíróság. Az I. r. alperessel szemben folyamatba tett végrehajtási eljárás 2009. szeptember 10-től szünetel, mivel a végrehajtó megállapította, hogy az I. r. alperes lefoglalható vagyon hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre költözött.
A felperes módosított keresetében az I. és III. r. alperesek között 2007. május 13-án megkötött ajándékozási szerződés hatálytalanságának a megállapítását kérte, valamint az alperesek arra kötelezését, hogy 4.000.000 forint összegű tőke és annak 2007. június 11-től járó törvényes mértékű késedelmi kamata, 440.000 forint összegű perköltség, 680.000 forint végrehajtási költség, illetve 81.000 forint, a végrehajtást kérő részére járó költségrész tekintetében az átruházott vagyontárgyból történő követelése kielégítését tűrjék.
Az I. r. alperes ügygondnoka - az ellenkező bizonyításáig - a kereset elutasítását kérte.
A II-III. r. alperesek ellenkérelme szintén a kereset elutasítására irányult. Védekezésükben a Ptk. 203. § (2) bekezdése által felállított ingyenesség és rosszhiszeműség vélelmét kívánták megdönteni. Előadták, hogy az I. és a II. r. alperesek között a bontóper során külön megállapodás alapján a III. r. alperes az I. r. alperes 1/2 tulajdoni hányadát gyermektartásdíj teljesítése címén, visszterhesen szerezte meg. Utóbb az I. és II. r. alperesek ezen megállapodását becsatolták.
Az elsőfokú bíróság a perben lefolytatott bizonyítási eljárás alapján meghozott ítéletében a felperes keresetének nagyrészt helytadott és megállapította, hogy az I. r. alperes, valamint a II. és III. r. alperesek között 2007. május 13. napján megkötött ajándékozási szerződés a felperes vonatkozásában hatálytalan. Kötelezte a II. és III. r. alpereseket, hogy tűrjék, miszerint a felperes 4.000.000 forint tőke és ennek 2007. november 1-jétől a kifizetés napjáig a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamatát és 440.000 forint perköltség követelését a végrehajtási eljárásban a perbeli ingatlan II/7. sorszám alatti 1/2 tulajdoni hányadából kielégíthesse. Egyebekben az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az alperesek között 2007. május 13-án kelt ajándékozási szerződés időpontjában az I. r. alperesnek - más hitelező mellett a felperessel szemben is - már jelentős összegű kiegyenlítetlen kölcsöntartozása állt fenn. Ugyanakkor önmagában a jelen perben a II-III. r. alperesek által becsatolt 2007. május 16-án keltezett "megállapodás és egyezség" című okirattal az alperesek hitelt érdemlően nem bizonyították, hogy a III. r. alperes, az I. és a II. r. alperes közös gyermeke, az I. r. alperes tulajdoni hányadát visszterhesen szerezte meg. Bár az okirat 6. pontja azt tartalmazza, hogy a szerződő felek abban állapodnak meg, miszerint az I. r. alperes, mint a kiskorú eltartására kötelezett, a tartási kötelezettsége kiegyenlítéséül adja át a tulajdoni hányadát a III. r. alperesnek, de gyermektartásdíjat a 2008. március 11-én kelt ítéletében az I. r. alperestől a III. r. alperes javára havi 11.400 forint összegben a bíróság is megállapított. Kétségtelen, hogy nincs akadálya annak, miszerint a gyermektartásra kötelezett a tartási kötelezettségének kiegyenlítéséül megfelelő vagyontárgyat adjon át a jogosultnak (Legfelsőbb Bíróság PK 106. számú állásfoglalása) és az is lehetséges, hogy a megállapodástól függetlenül a bíróság a különélő szülőt tartásdíj fizetésére kötelezhesse, ha ez a gyermek megfelelő tartásának biztosítása érdekében szükséges (EBH 2008. 1774. sz. jogeset), az adott esetben azonban a volt házastársak (az I. és a II. r. alperesek) a közöttük folyamatban volt bontóperben nem tárták a bíróság elé a jelen perben csatolt 2007. május 16-ára keltezett megállapodásukat, holott erre lehetőség lett volna. Az I. r. alperes gyermektartásdíjban való marasztalása sem az említett elvi bírósági határozaton alapult, hanem a Csjt. 69/A-C. §-ain, valamint az I. r. alperestől elvárható jövedelem alapulvételével. Az említett megállapodásban foglaltak valóságát az is kétségessé teszi, hogy a II. r. alperes személyes nyilatkozata szerint a 2007. május 16-i megállapodás aláírásánál az I. r. alperessel nem találkozott, a megállapodást külön-külön írták alá, az I. r. alperes az ügyvéden keresztül közölte vele, hogy a tulajdoni hányadát a közös gyermeküknek szeretné ajándékozni.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a fedezetelvonó szerződések tekintetében a Ptk. 203. § (2) bekezdése szerint felállított ingyenesség és rosszhiszeműség vélelmét az I. és a II. r. alperesek között 2007. május 16-án létrejött megállapodással megdöntöttnek nem ítélte. Megállapította, hogy a 2007. május 13-án kelt ajándékozási szerződés teljes bizonyító erejű magánokirat, míg a 2007. május 16-án kelt megállapodás és egyezség ilyennek nem tekinthető. A teljes bizonyító erejű magánokiratban foglalt ajándékozási szerződés alapján pedig az ingyenes juttatás egyértelműen megállapítható.
Mindezekre tekintettel és a felperesi keresetnek megfelelően az I. r. alperes vonatkozásában az ő tulajdoni hányada ajándékozását a felperes irányában a Ptk. 203. § (1) bekezdése alapján hatálytalannak ítélte. A végrehajtási eljárásban felmerült költségekkel kapcsolatban a kereset megalapozatlanságát az elsőfokú bíróság megindokolta, mint ahogyan a II. r. alperes haszonélvező tűrésre kötelezését is.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a II. és III. r. alperesek terjesztettek elő fellebbezést, amely az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatására és a felperes keresetének a teljes elutasítására irányult.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét a per főtárgya tekintetében helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a tényállást a bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti okszerű mérlegelésével állapította meg és a levont jogi következtetései is döntően helytállóak. Az alperesek fellebbezési érvelésére reagálva a másodfokú bíróság a per adataiból kiemelte, hogy az alperesek között teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt ajándékozási szerződés jött létre, amely ingyenes szerződés visszterhességét az alpereseknek kellett volna a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján bizonyítaniuk. A bizonyítási kötelezettségüknek azonban az általuk csatolt magánokirattal és a II. r. alperes félkénti személyes nyilatkozatával nem tettek eleget. Annak a ténynek a jelentőségét ugyanis, hogy a bontóperben a volt házastársak említést sem tettek arról, miszerint az I. r. alperes a lakóingatlan őt illető tulajdoni hányadát a III. r. alperes javára gyermektartásdíj teljesítéseként ruházza át, az elsőfokú bíróság helyesen értékelte. Az a körülmény, hogy a gyermektartásdíj szempontjából ezen lényeges tényre (az általuk megkötött megállapodásra) egyik volt házastárs sem hivatkozott az I. r. alperesi átruházás visszterhességét állító alperesi "ellenbizonyítást" gyengíti. Arra pedig a II. r. és III. r. alperesek, hogy az ajándékozási szerződés megkötésekor a kölcsön visszafizetésének a határideje még nem telt el, a fellebbezési eljárásban azért nem hivatkozhattak alappal, mert azon túl, hogy ez a hivatkozás a Pp. 235. § (1) bekezdésében foglalt eljárásjogi korlátokba ütközik, a jogszabály nem a fedezetelvonó szerződés megkötésének az idejére, hanem a Ptk. 203. §-a körében való jogérvényesítéshez követeli meg, hogy a jogosult és a kötelezett közötti jogviszonyból származó követelés az igény állapotába kerüljön, azaz lejárt és bírói úton kikényszeríthető legyen. Ez a feltétel pedig az adott esetben fennáll.
A jogerős ítélet ellen a II-III. r. alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. A perben előadott védekezésüket fenntartva az alperesek felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésével a kereset teljes elutasítására irányult.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - az alábbi indokok alapján - alaptalannak találta.
A felülvizsgálati kérelem - mint a Pp. XIV. fejezetében foglalt rendkívüli jogorvoslati kérelem - a Pp. 270. § (2) bekezdése és a 275. § (3) és (4) bekezdései alapján csak jogszabálysértés esetén vezethet eredményre. A jogerős ítélet viszont az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által is az ítélkezése alapjául aggálytalanként elfogadott tényállásból az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyó rendelkezésére az alperesek által megjelölt jogszabálysértés nélkül vont le következtetést.
Téves az a felülvizsgálati érvelés, hogy döntéseik meghozatalakor az eljárt bíróságok a rendelkezési kötelezettségüket (Pp. 213. §) részben elmulasztották, illetőleg rendelkezési jogosultságuk körét (Pp. 215. §) megsértették volna. A kereset tárgya az I. és a II. r., valamint a III. r. alperesek által 2007. május 13-án megkötött szerződésnek a felperessel szembeni hatálytalanságának a megállapítása és ennek jogkövetkezményei levonása volt. Az elsőfokú bíróság és a másodfokú bíróság pedig erről és kifejezetten csak erről: a szerződésről illetve annak jogkövetkezményeiről rendelkezett.
Az I-II. r. alperesek közötti, 2007. május 16-i kelettel aláírt megállapodást és egyezséget az eljárt bíróságok mint az alperesek védekezéséül felhozott, az ajándékozási szerződés tartalmával ellentétes és az ingyenesség vélelmének megdöntésére irányuló bizonyítékot vizsgálták (és nem "rendelkeztek" az említett megállapodásról). Egyebek mellett ezáltal a Pp. 163. §-ában foglalt bizonyítási kötelezettségüknek - a Pp. 3. § (2) bekezdésében foglalt korlátozott között, tehát az alperesek ellenkérelmi jognyilatkozatához kötve és az ellenkérelmet helyesen nem viszontkeresetnek tekintve - a bíróságok eleget tettek. Ettől független más kérdés, hogy az utóbbi okiratot a bíróságok a Ptk. 203. § (2) bekezdése szerinti vélelmet meg nem döntő bizonyítékként értékelték. Ez az értékelésük nem rendelkezés, hanem a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó Pp. 206. §-ában foglalt és a Pp. 3. § (5) bekezdésében írt törvényes vélelmekre vonatkozó - így a Ptk. 203. § (2) bekezdésében írt, a hozzátartozók között létrejött és a harmadik személy (itt a felperes) igényének kielégítési alapját részben vagy egészében elvonó szerződés ingyenességének a vélelmezésére vonatkozó - eljárási szabályoknak megfelel.
A mérlegelési jogkör gyakorlásával szemben pedig az alperesek a szerződési szabadság (a szerződési akarat és kifejezése) Ptk-ban rögzített elvével alappal nem érvelhetnek. Ez az elv kétségtelen, de a szerződő felek harmadik személyekkel szembeni felelősségét is törvény pl. a Ptk. 203. §-a szabályozza és a szerződő felek szerződése az egymás közötti jogaikat és kötelezettségeiket, nem pedig a szerződésen kívüli harmadik személyekkel szembeni jogaikat és kötelezettségeiket rendezi.
Az eljárási szabályok megtartásával történt mérlegelés felülmérlegelésére, a bizonyítékok újbóli értékelésére - a felülvizsgálati eljárás már idézett speciális eljárási szabályai szerint - a Legfelsőbb Bíróságnak a felülvizsgálati eljárásban lehetősége nincs (BH 2002/1/29., BH 1996/9/506. stb.). Ezért az I. és II. r. alperesek közötti megállapodásegyezség bizonyítékkénti értékelésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság - az első- és a másodfokú bíróság mérlegelésének a helyességét alátámasztandó - rámutat, hogy a magánokirati vélelemhez a Pp. 196. § (1) bekezdése alapján a tartalmi valóság vélelme még akkor sem fűződik, ha az említett jogszabályhelyben rögzített alaki követelményeknek a kérdéses magánokirat megfelel (tehát teljes bizonyító erejű magánokiratról van szó). A II. és III. r. alperesek által védekezésükként felhozott és becsatolt, géppel írt iraton azonban az I. és II. r. alperesek aláírása sem bíróilag, sem közjegyzőileg nincs hitelesítve, sőt tanúk sem igazolják, hogy az okiratot előttük az I. és II. r. alperes saját kezűleg írta alá. Így a II. és III. r. alperesek által csatolt irat teljes bizonyító erejű magánokiratnak nem minősül, tehát még csak azt sem bizonyítja, hogy az abban foglalt nyilatkozatot az I-II. r. alperesek megtették, és magukra nézve (ami harmadik személyeket egyébként sem kötné) kötelezőnek ismerték el.
Ami most már a gyermektartásdíj összegét (ami helyesen a házasság felbontására irányuló ítélet szerint havi 11.400 forint volt), mint az alperesek védekezését és a jogerős ítélet megváltoztatása iránti felülvizsgálati érvelését illeti, az I. r. alperes már a házasság felbontása iránti perben is ismeretlen helyen tartózkodó személyként ügygondnok által képviselve járt el. A 2006. évi illetőleg 2007. év májusáig igazolt havi jövedelme 183.000 és 205.000 forint között mozgott, míg 2007. májusában a munkaviszonya megszűnt. A bírósági marasztalásának az összege az ún. elvárt jövedelmén alapult, annak 20%-át gyermektartásdíjként meghatározva. A II-III. r. alperesek tehát mind az I. r. alperes korabeli havi nettó 400.000 forintos jövedelmével (mint a gyermektartásdíj alapjaként számítandó jövedelemmel), mind a megállapított gyermektartásdíj aránytalanul alacsony összegével tévesen, a bontóperi adatokkal ellentétesen érvelnek. Sem az I. r. alperesnek a bontóper idején ismeretlen összegű jövedelme, sem a bíróság által megállapított gyermektartásdíj összege nem utal arra, az egyébként sem bizonyított tényre, hogy az ajándékozás jogcímén az I. r. alperestől a III. r. alperesnek juttatott ingatlanhányad valójában visszterhes (a Legfelsőbb Bíróság PK 106. szám állásfoglalásán alapuló) vagyonátruházás volt. Az ajándékozási szerződés valóságát alátámasztó és meg nem döntött ingyenesség vélelmére tekintettel ezért a jogerős ítélet azt az elsőfokú bírósági jogi következtetést, hogy az ajándékozással az I. r. alperes a felperes perindításkor már lejárt követelésének a kielégítési alapját elvonta, jogszerűen, a Pp. 163. §-ában foglalt bizonyítási kötelezettségének eleget téve, a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésében és 3. § (5) bekezdésében foglaltaknak megfelelő mérlegelésével hagyta helyben.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Pfv.II.21.910/2010. szám)
A T. Betéti Társaságnak az I. rendű alperes a beltagja, míg a II. rendű alperes annak kültagja.
A felperes 2000. december 12-én vonatszerelvények elektronikus, intelligens felügyeletére szolgáló berendezést vásárolt a T. Bt. jogelődjétől, melynek alapján megfizetett az eladónak 6.020.000 forintot. A rendszer azonban nem működött megfelelően, amelyről 2003. február 28-án egyeztetési jegyzó1cönyv készült. Ebben az eladói oldalon felmerült hiányosságokat, valamint a vevő erre alapított elállási szándékát a T. Bt. részéről eljáró I. rendű alperes aláírásával elismerte. Miután a hiányosságok nem kerültek kiküszöbölésre és a berendezések is a javítással próbálkozó eladónál maradtak, a felperes az elállási jog gyakorlása és a vételár visszakövetelése iránt bírósághoz fordult. A T. Bt-vel szembeni fizetési meghagyást 2004. április 2. napján kézbesítették a beltag I. rendű alperes B., T. u. 9. szám alatti lakcímére, aki ezzel szemben 2004. április 7. napján terjesztette elő ellentmondását. Az így megindult perben a bíróság a 2005. május 31. napján meghozott ítéletével kötelezte a T. Bt-t mint egyenes adóst és az I. rendű alperest, mint érte mögöttesen felelős beltagot, hogy fizessenek meg a felperesnek 6.020.000 forint tőkét, valamint ennek 2003. január 12-tól a kifizetésig járó kamatait. Döntését a másodfokú bíróság a 2005. október 25. napján kelt ítéletével helybenhagyta. Mindezek alapján végrehajtási eljárás indult, amely 2006. július 27. napja óta szünetel, mert az adós cég gazdasági tevékenységet nem folytat és végrehajtás alá vonható vagyonnal sem rendelkezik.
A B., T. u. 9. szám alatt elhelyezkedő, 673 m2 térmértékű ingatlan 4/6 hányadrésze korábban az I. és II. rendű alperesek tulajdonában állt. Az I. és II. rendű alperesek ezt az ingatlanilletőséget a 2005. február 14. napján kelt ajándékozási szerződéssel gyermekükre a III. rendű alperesre ruházták. Ezt követően a 2006. február 2. napján kelt megállapodással - az ajándékozás számukra kedvezőtlen illetékjogi következményei miatt - az ajándékozási szerződést közös megegyezéssel felbontották. Ezt követően még ugyanezen a napon az I-II. rendű alperesek, mint életjáradékra jogosultak, az ajándékozási szerződés felbontásával visszakapott ingatlanilletőségeiket életjáradéki szerződéssel ismét a III. rendű alperesre ruházták. A földhivatal a 2006. február 28. napján kelt végzésével a III. rendű alperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte.
Mindezek alapján a felperes egyrészt az ajándékozási és életjáradéki szerződések szín-legessége, másrészt azok fedezetelvonó jellegére alapított vele szembeni hatálytalansága miatt terjesztett elő kereseti kérelmet az alperesek ellen.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperesek között 2006. február 2. napján létrejött életjáradéki szerződést érvénytelenné nyilvánította és rendelkezett az I-II. rendű alperesek tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásban történő helyreállításáról. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján azt látta igazoltnak, hogy az ajándékozási, majd pedig életjáradéki szerződés megkötésének nem volt ésszerű gazdasági indoka, annak célja kizárólag az ingatlanhányadnak a felperes által indított végrehajtás alóli kivonása volt. A II. rendű alperes felelősségét az I. rendű alperessel fennálló házassági vagyonközösségre figyelemmel, a Csjt. 27. § (1) bekezdése alapján látta megállapíthatónak.
Az ítélet ellen az I., II. és III. rendű alperesek fellebbezést terjesztettek elő, tartalmilag annak megváltoztatása és a kereset elutasítása iránt. Kifogásolták, hogy az első fokú ítélet indokolásában keverednek a színlegességre, illetőleg a fedezetelvonásra alapított kereseti kérelmek elbírálásának szempontjai. Vitatták az ajándékozási és életjáradéki szerződés színleltségét, hangsúlyozták, hogy az előbbinek a megkötése és a tulajdon-átruházási szándék kialakulása idején a felperes perindításáról még nem volt tudomásuk.
Az átruházás jogcímének megváltoztatására pedig a nagy összegű ajándékozási illeték mellett az vezette őket, hogy az I. rendű alperes munkanélkülivé vált és szüksége volt a III. rendű alperes támogatására.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy a 2006. február 2. napján kelt életjáradéki szerződés érvénytelenné nyilvánítását és a földhivatal megkeresését mellőzte, egyben megállapította, hogy ez a szerződés a felperessel szemben hatálytalan. Kötelezte az I-VI. rendű a1pereseket annak tűrésére, hogy a felperes a jogerős ítéletben megítélt követelése behajtása során B., T. u. 9. szám alatti ingatlannak a III. rendű alperes tulajdonában álló 4/6 hányadrészéből kielégítést keressen. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. Abból azonban csupán részben vont le helyes jogi következtetést és döntésének indokolása is pontosításra, valamint kiegészítésre szorul.
A felperes keresetét elsődlegesen arra alapította, hogy álláspontja szerint a 2005. február 14. napján kelt ajándékozási, majd a 2006. február 2. napján helyébe lépő életjáradéki szerződés színlelt, a felek valós szándéka nem az általuk megfogalmazott jogügylet létrehozására, hanem a tulajdonjognak a felperes adósának nevéró1 a III. rendű alperes nevére történő átírására irányult.
A Ptk. 207. § (6) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a színlelt szerződés semmis; ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni.
A törvény idézett rendelkezése által meghatározott színlegesség lényege abban jelölhető meg, hogy a felek valódi ügyleti akarata nem áll összhangban az általuk ténylegesen és jogilag releváns formában kifejezésre juttatott szerződési nyilatkozatokkal. Ez a perbeli esetben nem állapítható meg, mert a bizonyítási eljárás adatai egybehangzóan azt támasztották alá, hogy a keresettel támadott szerződésekkel kapcsolatban az alperesek ügyleti szándéka egységesen fennállt és összhangban volt az általuk kifejezésre juttatott nyilatkozatokkal. Ennek megfelelően mindhárom alperes közös és egybehangzó akarata átfogta az I. és II. rendű alperesek tulajdoni hányadának a III. rendű alperes részére történő átruházásának szándékát, ezért az színleltnek tekinthető nem volt.
A Ptk. 203. § (1) bekezdése értelmében azonban az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott.
A Ptk. 203. § (2) bekezdése kimondja, hogy ha valaki hozzátartozójával vagy olyan jogi személlyel, amellyel való viszonyában többségi befolyása áll fenn, továbbá ha a jogi személy a tagjával vagy vezető tisztségviselőjével, illetve annak hozzátartozójával köt ilyen szerződést, a rosszhiszeműséget, illetve az ingyenességet vélelmezni kell. Ugyancsak vélelmezni kell a rosszhiszeműséget, illetve az ingyenességet azonos természetes vagy jogi személy befolyása alatt működő jogi személyek egymás közötti szerződéskötése esetén, akkor is, ha közvetlen vagy közvetett többségi befolyás nem áll fenn.
A törvény idézett rendelkezéseinek az alkalmazásához a másodfokú bíróság a fent megállapított tényállásából kiemeli, hogy a felperesnek az I. rendű alperes közreműködésével kötött jogügyletből származó követelése 2000. december 12-én keletkezett. Ennek hibás teljesítésére nézve - a felperes elállás a és vételár visszakövetelése iránti igénye ismeretében - az I. rendű alperes 2003. február 28-án tett írásbeli elismerő nyilatkozatot. Ezt követően az ebből származó igény érvényesítése iránti fizetési meghagyást 2004. április 2. napján vette át, ellene 2004. április 7. napján nyújtott be ellentmondást. Ezen eseményeket követően, 2005. február 14. napján kötötte meg az I. és II. rendű alperes azt az ajándékozási szerződést, amellyel ingatlan-hányadukat a III. rendű alperesre ruházták. Ebből okszerűen az következik, hogy az átruházás idején már tudniuk kellett a felperes azon követeléséről, amelyért az I. rendű alperest - mint az adós betéti társaság beltagját -mögöttes felelősség terheli. Megállapítható továbbá, hogy az I. és II. rendű alperesek a III. rendű alperessel, mint leánygyermekükkel kötöttek az ingatlan átruházásáról szóló ingyenes szerződést. Mindez kellő alapul szolgál a Ptk. 203. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott tényállási elemek megvalósulásához és kiváltja az ott írt jogkövetkezmény -a relatív hatálytalanság - beállását.
Az ajándékozási szerződés felbontását és az elajándékozott vagyontárgynak életjáradéki szerződéssel történő átruházását illetően a másodfokú bíróság arra mutat rá, hogy ez a közeli hozzátartozók által kötött szerződést ugyan formálisan visszterhessé tette és megakadályozta a Ptk. 203. § (2) bekezdésében írt vélelem beállását, de az ügylet fedezetelvonó jellege továbbra is fennmaradt. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján megállapítható ugyanis, hogy a III. rendű alperes az I. és II. rendű alperesek egyedüli törvényes örököse, aki az ajándékozási és életjáradéki szerződés megkötése előtti időben is támogatta szüleit mind anyagilag, mind pedig fizikailag. Ugyanakkor havi rendszerességgel és fix összegben az életjáradéki szerződés megkötését követően sem teljesítette e kötelezettségeit. Ebből okszerűen olyan következtetés vonható le, miszerint a szerződéskötéseknek nem volt olyan belső, családi-gazdasági indoka, mely a tulajdonjog átruházását akár általánosságban, akár a megkötés idején indokolta volna. Ugyanakkor tudták és ismerték a felperes követelését, az adós betéti társaság teljesítőképességének hiányát és az 1. rendű alperesnek a mögöttes felelőssége fennállását. Mindezek alapján tudniuk kellett azt is, hogy a felperes követelésének egyetlen számba jöhető kielégítési alapja a mögöttesen felelős I. rendű alperesnek a házastársával közös ingatlanhányada. Ezeknek a körülményeknek a Pp. 206. § (1) bekezdésében írt mérlegelésével a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a keresettel támadott jogügyletek a Ptk. 203. § (1) bekezdésében meghatározott módon, a felperes kielégítési alapjának elvonását célozták és ezért a felperessel szemben hatálytalanok.
A fent kifejtettek eredményeként a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva és a Ptk. 203. § (1) bekezdésében írt jogkövetkezményt alkalmazva, a keresettel támadott szerződés érvénytelenné nyilvánítását és a földhivatal emiatt történő megkeresését mellőzte, helyette azt a felperessel szemben hatálytalanná nyilvánította.
Ajogerős ítélet ellen azI., II. ésIII. rendű alperesek felülvizsgálati kérelemmel éltek -annak tartalmát tekintve - elsődlegesen a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása, másodlagosan pedig a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmük részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás iratellenes, a perben eljárt bíróságoknak az arra alapított érdemi döntése pedig a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 2. § (3) bekezdését, 9. § (1) bekezdését, 101. § (1) és (3) bekezdését és 90. § (1)-(2) bekezdését, a Ptk. 203. §-át és a Pp. 128. §-át sérti.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
I. Nem a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás, hanem az alperesek felülvizsgálati érvelése iratellenes abban, hogy az ajándékozási szerződés 2005. február 14-én történt megkötésekor és a III. rendű alperes tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba 2005. február 28-án történt bejegyzésekor nem volt, és nem is lehetett tudomása arról, hogy az I. rendű alperessel, mint a T. Betéti Társaság (a továbbiakban: Bt.) beltagjával szemben a felperes igényt terjesztett elő, mert a korábbi perben a felperesnek az I. rendű alperessel, mint a Bt. beltagjával szemben előterjesztett keresete csak 2005. február 15-én érkezett a korábbi per bírósághoz és azt a bíróság csak 2005. április 6. napjával tekintette kézbesítettnek.
A felperes a Bt. nevében eljáró I. rendű alperessel kötött szerződésből eredő követelése ugyanis - a másodfokú bíróság helyes indokai szerint - 2000. december 12-én keletkezett, ennek a hibás teljesítésére vonatkozóan pedig a Bt. nevében eljáró I. rendű alperes - a felperes elállása és vételár visszakövetelése iránti igényének ismeretében - a 2003. február 28-án kelt jegyzőkönyvbe foglalt írásbeli elismerő nyilatkozatot tett, 2004. április 2-án átvette a felperes igényének érvényesítése iránti fizetési meghagyást, 2004. április 7-én a fizetési meghagyás ellen ellentmondást nyújtott be, az alperesek közötti ajándékozási szerződés pedig csak 10 hónappal ezt követően, 2005. február 14-én jött létre. Az I. rendű alperes az írásbeli elismerő nyilatkozatot kétségkívül nem magánszemélyi minőségében, hanem az önálló jogalanynak minősülő Bt. nevében eljárva, annak képviselőjeként tette meg. Mindez viszont nem változtat azon a tényen, hogy a felperes igényéről, illetve követeléséről, az említett időpontokban nem csupán mint a bt. képviselője, hanem magánszemélyi minőségében is egyaránt tudomást szerzett, a Bt. beltagi minőségéből következően pedig a Bt. teljesítőképességének a hiányáról, valamint a felperes igényének a vele szembeni - a Bt. tartozásáért való közvetett (mögöttes) és korlátlan törvényi (beltagi) felelősségén alapuló - érvényesíthetőségéről pedig nyilvánvalóan tudomása volt.
A II. rendű alperes a perben maga sem vitatta, hogy a perbeli követelés bt.-vel szembeni érvényesítésének tényéről az I. rendű alperestől tudomást szerzett, ettől függetlenül is nyilvánvaló azonban az, hogy a II. rendű alperesnek a bt. kültagjaként és az I. rendű alperes házastársaként a bt. gazdálkodásáról és kötelezettségeiről tudomása volt.
A III. rendű alperes az I. és II. rendű alperesekkel gyermek-szülői, tehát olyan egyenesági rokonságban áll, amely a Ptk. 685. § b) szerinti közeli hozzátartozói kapcsolatnak minősül, a Ptk. 203. § (2) bekezdése alapján viszont a szerződő fél rosszhiszeműségét, illetve a szerződés ingyenességét vélelmezni kell - többek között - akkor, ha valaki a hozzátartozójával köt olyan szerződést, amely a hivatkozott § (1) bekezdése értelmében fedezetelvonó szerződésnek minősül, és a III. rendű alperes rosszhiszeműségének, valamint a perbeli életjáradéki szerződés ingyenességének a törvényes vélelmét az alperesek a perben nem döntötték meg, a közöttük korábban létrejött ajándékozási szerződés pedig a Ptk. 579. § (1) bekezdése szerint fogalmilag is ingyenes szerződésnek minősül.
A gazdasági társaságokról szóló - perbeli időszakban hatályos - 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) - alperesek által hivatkozott - 2. § (3) bekezdése szerint a gazdasági társaság saját cégneve alatt jogképes, jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, így különösen tulajdont szerezhet, szerződést köthet, pert indíthat és perelhető. A 9. § (1) bekezdése értelmében a tagok (részvényesek) e törvény rendelkezéseitől akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. A 101. § (1) és (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a betéti társaság létesítésére irányuló társasági szerződéssel a társaság tagjai üzletszerű, közös gazdasági tevékenység folytatására vállalnak kötelezettséget oly módon, hogy legalább egy tag (beltag) felelőssége a társasági vagyon által nem fedezett kötelezettségekért korlátlan s a többi beltaggal egyetemleges, és a betéti társaságra a közkereseti társaságra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, ha e fejezet másként nem rendelkezik. A 90. § (1) és (2) bekezdése pedig kimondja, hogy a társaság kötelezettségeiért elsősorban a társaság felel vagyonával, amennyiben a társasági vagyon a követelést nem fedezi, a társaság kötelezettségeiért a tagok saját vagyonukkal korlátlanul és egyetemlegesen felelnek, és a társaság vagyonára a tagok perben állása nélkül is, a tagok saját vagyonára pedig csak perben állásuk esetén hozható marasztaló ítélet és vezethető végrehajtás.
Helyesen hivatkoznak az alperesek a felülvizsgálati kérelmükben arra, hogy az idézett törvényhelyekből következően a betéti társasági beltagok társaság tartozásaiért való felelősségének a mögöttessége a végrehajtási eljárás során érvényesül, és abban nyilvánul meg, hogy a végrehajtást először a társasági vagyonra kell megkísérelni, és csak ennek eredménytelensége esetén fordulhat a jogosult a tag vagyona ellen.
Téves és a fentebb ismertetett álláspontjukkal is ellentétes viszont az az érvelésük, hogy a jogerős ítélet a Gt. idézett rendelkezéseit sértené azért, mert a beltagok betéti társaság tartozásaiért való korlátlan és egymással egyetemleges felelősségének a közvetett, mögöttes (másodlagos) jellegéből az következnék, hogy a felperes követelése a Bt.-vel és az I. rendű alperessel, mint a Bt. tartozásáért mögöttesen felelős beltaggal szemben különböző időpontokban vált volna esedékessé.
A Legfelsőbb Bíróság a mögöttes felelősségről szóló 1/2007. számú Polgári Jogegységi Határozatában már rámutatott arra, hogy a mögöttes felelősség egy másik személy (a főkötelezett) valamely vagyoni kötelezettségének a teljesítéséért való olyan másodlagos, közvetett helytállási kötelezettség, amely alapulhat szerződésen, vagyis a kötelezettség elvállalásán, vagy törvény rendelkezésén, és amely mindig feltételez egy elsődlegesen felelős személyt is. A mögöttes felelősség mindig járulékos jellegű, tehát mindig főkötelezettséget tételez fel, és mindig ehhez a főkötelezettséghez igazodik. A mögöttes felelős helytállási kötelezettsége nem önálló felelősség, a mögöttes felelős nem a saját, hanem a főkötelezett kötelezettségéért köteles helytállni. A mögöttes felelősséggel a törvény nem a követelést "többszörözi meg", hanem a követelésért helytállni tartozók körét. A mögöttes felelős tehát ugyanazért a követelésért felel, mint a főkötelezett, vele szemben a követelés jogcíme is ugyanaz, mint a főkötelezettel szemben. Mivel ugyanazon követelésről van szó, a követelés esedékessé válásának az időpontja, és így a Ptk. 326. § (1) bekezdés értelmében az elévülés kezdő időpontja is azonos mind a főkötelezett, mind a mögöttes felelős vonatkozásában. Az elévülés tehát a mögöttes felelőssel szemben is akkor kezdődik, amikor a követelés teljesítési határideje a főkötelezettel szemben lejár. Ez következik abból is, hogy a törvény a mögöttes felelőssel szembeni igényérvényesítéshez külön határidőt nem állapít meg. A mögöttes felelős lényegében annak a személynek a jogi pozíciójába kerül, akinek a kötelezettségéért helytállási kötelezettséggel tartozik. A főkötelezett és a mögöttesen felelős helyzetében mégis van egy alapvető különbség: a főkötelezettel szemben a követelés az esedékessé válástól kezdve a teljesítés követelésére is kiterjedően azonnal érvényesíthető, míg a mögöttes felelős teljesítésre csak akkor lesz kötelezett, ha a követelés a főkötelezettől igazoltan behajthatatlan (a mögöttes felelős ekkor lép a főkötelezett helyébe). A behajthatatlanság megállapíthatóságához nem a mögöttes felelőssel szembeni elévülés kezdő időpontja kapcsolódik, hanem annak más szempontból, az elévülés nyugvása szempontjából van jelentősége (LB 1/2007. PJE.).
A bt. és a beltag I. rendű alperes elkülönült jogalanyiságából és az I. rendű alperes Bt. tartozásáért való felelősségének a másodlagos, mögöttes jellegéből tehát nem az következik, hogy a felperes követelése az I. rendű alperessel szemben csak a bt.-vel szembeni végrehajtás eredménytelensége 2006. július 27-én történt igazolásának az időpontjában vált volna esedékessé, hanem az, hogy a bt.-vel és a beltag I. rendű alperessel szemben a Ptk. 280. § (1) bekezdése szerint ugyanazon időpontban esedékessé vált követelés teljesítése iránti igényét a felperes az I. rendű alperessel szemben csak a bt.-vel szembeni behajthatatlanság igazolása után érvényesíthette.
2. A Csjt. 30. § (1) bekezdése szerint a vagyonközösség fennállása alatt, továbbá a házassági életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben csak a házastársak közös egyetértésével lehet a vagyonközösséghez tartozó tárgyakat elidegeníteni vagy általában olyan vagyonjogi rendelkezést tenni, amely nem a házastársak különvagyonára vonatkozik. A (2) bekezdése értelmében bármelyik házastársnak a vagyonközösség fennállása alatt kötött, az előbbi rendelkezés alá tartozó visszterhes ügyletét - ide nem tartozó kivételektől eltekintve - a másik házastárs hozzájárulásával kötött ügyletnek kell tekinteni. A (3) bekezdése kimondja, hogy az előbbi rendelkezések alapján a másik házastárs felelőssége a házastársa által kötött ügyletért harmadik személlyel szemben a közös vagyonból reá eső rész erejéig áll fenn, míg a (4) bekezdése úgy rendelkezik hogy a házastárs olyan tartozásáért, amely az előbbi rendelkezések szerint nem mindkét házastársat terheli, mind különvagyonával, mind a közös vagyonból reá eső résszel felel.
A II. rendű alperesnek, mint a bt. kültagjának a felelőssége a Gt. 101. § (1) bekezdésének főszabálya szerint kizárólag a társasággal szemben áll fenn és csak a vagyoni betétjének a szolgáltatására terjed ki, nem felelős viszont a Bt. tartozásaiért a társaság hitelezőivel, többek között tehát a felperessel szemben. A beltag I. rendű alperes házastársaként azonban a II. rendű alperest a Csjt. 30. § (1) bekezdése alapján az I. rendű alperesnek a vele közösen megkötött társasági szerződésen alapuló tartozásaiért - többek között tehát a Bt. társaság hitelezőivel szemben fennálló valamennyi tartozásáért - a közös vagyon reá eső részére korlátozott, járulékos jellegű és az I. rendű alperessel egyetemleges felelősség terheli.
A Legfelsőbb Bíróság ugyanis több eseti döntésében is rámutatott már arra, hogy az egyik házastárs kültagi és a másik házastárs beltagi részvételével működő (ún. házaspári) betéti társaság esetén a házasfeleknek, mint társasági tagoknak a társaság tartozásaiért való felelőssége a Gt. szabályai szerint a tagi minőségüktől függően alakul és a teljes magánvagyonukra korlátlanul kiterjed, házastársakként azonban a másik fél tartozásaiért - a társasági tagsági viszonyuk alapján keletkezett tartozásokat is beleértve - a Csjt. 30. § alapján mindkettejüket a közös vagyon reá eső része erejére korlátozott, egymással egyetemleges, járulékos jellegű felelősség is terheli a társaság hitelezőivel szemben. Minthogy pedig a kéttagú ún. házaspári bt. esetében a kültag házastársnak ez a felelőssége - a nem tag (másik) házastársétól eltérően - nem a visszterhes jellegű társasági szerződés beltag házastárs általi megkötéséhez való, a Csjt. 30. § (2) bekezdése által vélelmezett, hanem - a társasági szerződés megkötésében való részvétele folytán - a hivatkozott § (1) bekezdése szerinti tényleges hozzájárulásán alapul, nincs helye a hozzájárulás törvényes vélelme megdöntésének sem (BH 2006/82.).
3. Téves az alpereseknek az a felülvizsgálati érvelése, hogy a perbeli szerződések fedezetelvonó jellege és a felperessel szembeni relatív hatálytalansága megállapításának az együttes feltételei nem állnak fenn.
A Ptk. 203. § (1) bekezdése értelmében pedig az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott.
Az idézett törvényhelyekhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy a hitelezőt károsító fedezetelvonó szerződés érvényes szerződés, és annak a hitelezővel szembeni relatív (viszonylagos) hatálytalansága csak akkor állapítható meg, ha a szerződés az adós vagyontárgyának az átruházására irányuló szándék tekintetében nem volt színlelt, tehát a másik szerződő fél valóban megszerezte az adósnak azt a vagyontárgyát, amely a hitelező követelésének a kielégítési alapja volt.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében rámutatott már arra, hogy az idézett törvényhely szövegéből következően - az akár visszterhes, akár ingyenes jellegű - szerződés viszonylagos hatálytalanságának a megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha:
• a szerződés harmadik személy (a hitelező) igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonta, és
• az adóssal szerződő (jogszerző) másik fél rosszhiszemű volt vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott, azzal, hogy ha valaki a hozzátartozójával köt ilyen szerződést, a rosszhiszeműséget, illetve ingyenességet vélelmezni kell (Ptk. 203. § (2) bekezdés, BH 2001/2/62.), az 1040. számú Elvi Határozatának I. pontjában pedig kifejtette azt is, hogy:
• a Ptk. 203. §-ából következik, hogy a jogszerzővel szembeni fellépéshez a hitelező és az adós közötti jogviszonyból származó kötelezettségnek az igény állapotába kell kerülnie, azaz bírói úton kikényszeríthetőnek kell lennie (EBH 2004/1040.).
A nem vitás peradatok szerint az I. és II. rendű alpereseknek a közös tulajdonukban álló ingatlanhányad III. rendű alperesre történő átruházására irányuló szándéka sem az ajándékozási, sem az annak felbontása után létrejött életjáradéki szerződés megkötésekor nem volt színlelt, és a II. rendű alperes valóban megszerezte az I. és II. rendű alpereseknek mint a felperes adósainak azt az egyetlen vagyontárgyát, amely a hitelező felperes követelésének a kielégítési alapja volt. A fenti 1. és 2. pontban kifejtettekből pedig az következik, hogy az alperesek között létrejött ajándékozási és életjáradéki szerződések megkötésének az időpontjában a felperes nemcsak a bt.-vel, hanem az I. és II. rendű alperesekkel szemben is érvényes és lejárt, tehát bírói úton kikényszeríthető követeléssel (igénnyel) rendelkezett, a követelésének a Bt. tartozásáért mögöttesen felelős I. rendű alperes, az I. rendű alperes tartozásáért pedig járulékos jellegű felelősséggel tartozó II. rendű alperes általi, egymással egyetemleges teljesítését azonban csak a főkötelezett bt.-vel szembeni végrehajtás - egészbeni vagy részbeni - eredménytelensége esetén követelhette.
Téves ugyanis az alpereseknek az - a fentiekkel ellentétes - jogi álláspontja, mely szerint a Pp. 128. §-ának azon rendelkezéséből, hogy a perindítás hatályai a keresetnek, illetőleg a viszonkeresetnek (147. §) az ellenféllel való közlésével állnak be, az következnék, hogy a felperes a perbeli szerződés relatív hatálytalanságára csak akkor hivatkozhatna, ha a szerződés megkötésének időpontjában fennállott (érvényesített) igényének kielégítésére a perbeli ingatlan fedezetül szolgált volna, az említett időpontot megelőzően azonban a felperes még egyik alperessel sem terjesztett elő sem perben sem peren kívül semmiféle igényt, hanem a követelését kizárólag a bt.-vel szemben érvényesítette.
Az ítélkezési gyakorlat ugyanis a szerződés Ptk. 203. § szerinti fedezetelvonó jellegének megállapításához és az ebből eredő jogkövetkezmények levonásához nem a követelés szerződéskötéskori igény állapotába kerülésének (érvényességének és lejártának), és nem is az igény bírósági úton való érvényesítésének, vagy a keresetindítás hatályai kötelezettel szembeni beállásának, hanem csak a követelés érvényes létrejöttének tényét követeli meg. Az érvényesen létrejött követelés lejárata (esedékessége), tehát annak az igény állapotába kerülése csak a Ptk. 203. § (1) bekezdésére alapított kereset megindításához, tehát az igény bíróság előtti érvényesítéséhez szükséges.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.871/2010. szám) ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kőrös András, legfelsőbb bírósági tanácselnök
Visszaugrás
