Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltást megelőző magyar szövetkezeti jogi szabályozás az 1967-ben bevezetett gazdaságirányítási reformot követően már jelentős mértékben eltért a szovjet és a közép-kelet-európai államok szövetkezeti jogi szabályozásától. A szövetkezetek sem közvetlenül, sem közvetve nem voltak bevonva a központi tervirányításba, amely az 1967-et követő gazdaságirányítási reformjogszabályokkal az állami vállalatok irányában is "de iure" megszűnt. Más kérdés azonban, hogy "de facto" informális módon az ún. "állami elvárások" formájában burkoltan alkalmazták, lényegében azonban jogszabályi háttér nélkül. Éppen ezért formálisan ez a módszer törvényellenes volt. Emiatt ama szövetkezeti vezetőkkel szemben, akik nem tartották be vagy kijátszották ezeket az állami elvárásokat, csupán politikai szankciót alkalmaztak, jogit azonban nem. Jóllehet ennek is egzisztenciális következményei voltak, "prius" hiányában a hátrányos következmények hamarabb oldódtak, mint a jogi szankciókhoz fűződő hátrányos jogkövetkezmények. Éppen ezért ez már valamiféle előrelépés volt a jogállamiság irányába, jóllehet jogállamiságról ebben az időszakban beszélni még nem lehetett.
A rendszerváltást megelőző időszak szövetkezeti jogi szabályozására a gazdaságirányítás 1967-ben bevezetett reformját követően a többlépcsős jogi szabályozás lett a jellemző. A többlépcsős szövetkezeti jogi szabályozási rendszer 1992-re alakult, ill. teljesedett ki. Legfelső szinten a valamennyi szövetkezeti típust és ágazatot keretjellegűen szabályozó Szövetkezeti Törvény, az 1971. évi III. törvény állt (SzVt.), amelynek még külön végrehajtási kormányrendelete is volt. Ez alatt egyszinten helyezkedtek el az egyes ágazati szövetkezeti törvények, így a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről szóló többszörösen módosított 1972:32. sz. tvr., az általános fogyasztási szövetkezetekről szóló 1971:34. sz. tvr., a takarékszövetkezetekről szóló 1978:22. sz. tvr., valamint a lakásszövetkezetekről szóló 1977:12. sz. tvr. Mindegyik ágazati törvénynek, ill. törvényerejű rendeletnek volt kormányszintű végrehajtási rendelete,[1] sőt a mezőgazdasági és a takarékszövetkezetnek még miniszteriális szinten is.[2]
Tekintettel arra, hogy az 1967-ben bevezetett gazdaságirányítási rendszernek az 1970-es évek elejétől a már említett állami elvárásokkal történt fokozatos deformálása és visszafogása, a magyar gazdaság egyre erőteljesebb hanyatlásnak indult. E folyamatba belejátszott a fenti szabályozású hagyományos szövetkezeti szféra ismételt elbürokratizálódása és informális úton ismételt szorosabb állami irányítás alá vétele, az 1980-as évek elején a gazdasági recesszió megállapítása érdekében kormányrendeleti szinten megalkotott kisvállalkozási szabályok között kiadásra került a kisszövetkezetekről szóló 25/1981. (IX. 5.) Mt. rendelet is. Ez gyökeresen eltért a bemutatott
- 459/460 -
többlépcsős hagyományos szövetkezetekre vonatkozó jogi szabályozástól, ahol a mezőgazdasági és az ipari szövetkezeti ágazatban továbbra is a munkaszövetkezeti modell maradt az uralkodó. A mezőgazdasági ágazatban a háztáji, ill. a tagi gazdaság és az e gazdasággal történő szövetkezeti kooperáció a szövetkezetet bizonyos fokig a beszerző-értékesítő és feldolgozó funkció irányába mozdította el,[3] ezen kívül pedig a mindkét szövetkezeti ágazatban életre hívott belső vállalkozási egységek a szövetkezeten belül quasi kisszövetkezetként működtek széleskörű autonómiával, az őket átfogó hagyományos szövetkezet pedig mintegy holding irodai funkciót vett fel.[4]
Ezzel párhuzamosan, pontosabban az 1980-as évek végétől kezdve az SzVt. és a szövetkezeti ágazati jogszabályok egyre sűrűbben elvégzett módosításával bevezetésre került a tagsági viszonyt megtestesítő és az SzVt. 63. §-ában meghatározott szövetkezeti üzletrész intézménye. A szövetkezeti üzletrész bevezetése azzal függött össze, hogy a szövetkezet vagyonának a tagok közötti eszmei felosztását rendelték el az 1988-90. évi szövetkezeti jogszabálymódosítások. A felosztásnál a tagok belépéskori vagyonbevitele, valamint személyi közreműködésükkel, pontosabban a munkájukkal végzett szövetkezeti vagyongyarapítás volt az irányadó. Mivel pedig a szövetkezeti üzletrész a szövetkezeti részjeggyel ellentétben forgatható értékpapírként viselkedhetett, forgalmazása pedig a kft. üzletrésszel ellentétben nem volt korlátozva, az értékpapír-forgalomban a részvényhez hasonlóan viselkedett. Joggal ítélte ezért a szövetkezeti jogi szakirodalom többségi irányvonala a szövetkezeti üzletrészt a szövetkezeti intézményrendszeren belül idegen megoldásnak.[5] Csak növelte az ezzel kapcsolatos ellentmondást az, hogy az üzletrészeladásokkal nem szövetkezeti tagoknak eladott üzletrészek tulajdonosai tanácskozási jogkörrel részt vehettek a szövetkezeti közgyűlésein.[6]
A rendszerváltást követően az 1992. évi I. törvény hatályon kívül helyezte a lépcsőzetesen megalkotott "normál" össz- és ágazati szövetkezeti, valamint a kisszövetkezeti jogi szabályozást, egy egységes polgári típusú szövetkezeti jogi rendezés kialakítását célozva. Ennek végrehajtását volt hivatva megvalósítani az ún. "Átmeneti Törvény", az 1992. évi II. törvény, amivel a korábbi munkaszövetkezetek "polgári" típusúvá válását csak formailag sikerült elérni, tartalmilag azonban nem. A szövetkezetek egy része tőkeegyesüléssé, azaz vagy Rt.-vé vagy Kft.-vé, jobb esetben ún. szövetkezeti Rt.-vé alakult át, vagyis kapitalizálódtak. Ez következett be az ipari szövetkezetek és a fogyasztási szövetkezetek jelentős részében, míg a több autonóm csoportvállalkozással működő nagyméretű mezőgazdasági termelőszövetkezetek holding funkciójú szövetkezetként integrálják a csoportvállalkozásokból önálló jogalanyokká kifejlődött kft.-ket. Azok a mezőgazdasági termelőszövetkezetek pedig, amelyek megmaradtak tisztán szövetkezeti jellegűnek, csak formálisan váltak polgárivá. Az 1992. évi új szövetkezeti szabályozás ugyanis nem dolgozta ki a munkavégzéssel megvalósítható személyes tagi közreműködés új formáját, hanem a problémát megkerülve a szövetkezetben történő tagi munkavégzést vállalkozási vagy munkaviszonynak minősítette, pontosabban a szövetkezetekre és a tagra bízta, hogy vállalkozási- vagy munkaszerződés megkötésében állapodnak meg egymással (82. §). Ez a megoldás nem vette figyelembe, hogy egy családias 5-8 tagú kisszövetkezetnél a felek, a tagok bizalmi alapon a jövedelemszerzésben való közreműködés arányában osztják fel egymás között a jövedelmet, mellőzve az iménti szerződések bármelyikét. Ha pedig mégis a szerződések valamelyikének a megkötésének a gondolata merül fel, és a felek szándéka a munkavégzés helyett inkább a vállalkozási szerződéskötésre irányult, probléma keletkezhet abból, ha a feladat nem eredménykötelmi, hanem ügyviteli jelleget öltött. A megbízási szerződést ugyanis elfelejtette az e kérdést rendező törvényhelybe betenni a jogalkotó. Az 1992. évi szövetkezeti törvény lényegében a "hagyományos normál" szövetkezeti jogi szabályozást és a kisszövetkezeti jogi szabályozást összevonta.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
