Közhelyszámba megy, hogy az öröklési ügyek túlnyomó többsége minden államban jogvita nélkül, az érdekeltek - örökösök, hagyományosok - közötti békés megegyezéssel, konszenzussal bonyolódik le. Abban a kérdésben viszont, hogy az ilyen, jogvita nélküli öröklési ügyek rendezésében milyen mértékű és milyen jellegű az állami közhatalom közreműködése, a különböző európai jogrendszerek nagyfokú eltérést mutatnak. Vannak jogrendszerek, ahol minden esetben szükség van egy formális hagyatéki eljárás lefolytatására, amelynek során a közjegyző, illetve hagyatéki bíróság (vagy más, az állami közhatalmat gyakorló szerv) formális jogi eljárásban vizsgálja meg az öröklési jogosultságokat, és ennek eredményeként egy formális határozatot hoz. Ez a jogi helyzet pl. Magyarországon, valamint néhány más közép-európai államban. A másik "végletet" néhány észak-európai állam képviseli, amelyekben rendszerint egyáltalán nem vesz részt semmiféle, az államhatalmat képviselő szerv vagy személy a hagyaték jogi sorsának rendezésében, hanem azt teljes egészében maguk az érintett felek bonyolítják le, és annak eredményeként közöttük magánjogi megállapodás jön létre, amelyet még csak valamiféle hiteles okiratba sem kell foglalni. A hagyatéki eljárási rendszerek tehát Európán belül is nagyon széles "spektrumon" helyezkednek el.
Az új európai öröklési rendelet[1] (a továbbiakban: EuÖR) egyik nagy paradoxona, hogy oly módon kellett valamiféle egységes eljárási kereteket teremteni a határokon átnyúló öröklési ügyek kezeléséhez, hogy szinte nincs két olyan tagállam, amelyeknek azonos lenne az öröklési eljárási rendszere (hogy az anyagi jog különbözőségeiről ne is beszéljünk); bizonyos kérdésekben szinte alig van "közös nevező" a tagállamok nemzeti rendszerei között.
Azon tagállamok nagy többségében, ahol ismert a latin típusú közjegyzőség intézménye, a hagyatéki vagyon jogi sorsának rendezésében részt vesznek a közjegyzők. A közjegyzői részvétel
- 65/66 -
mindazonáltal eltérő jelleget a tagállamok egyes csoportjaiban. Eltérés tapasztalható pl. atekintetben, hogy
• milyen széles felhatalmazással vesznek részt a közjegyzők a hagyaték rendezésében; gyakorolnak-e az ilyen ügyekben állami közhatalmat;
• milyen jogi aktust bocsátanak ki a közreműködés eredményeképpen a közjegyzők: öröklési bizonyítványt, vagy más közjegyzői okiratot állítanak-e ki, avagy esetleg - bírói jogkörben eljárva - határozatot hoznak; illetve mi ezeknek a közjegyzői aktusoknak a jogi hatása az adott tagállamban?
• ki kezdeményezi a közjegyző közreműködését a hagyatéki sorsának rendezésében; pl. bíróság rendeli-e őt ki a közreműködésre, vagy az öröklési ügyben érdekelt felek maguk adnak neki megbízást; vagy esetleg a törvény erejénél fogva rendelkezik hatáskörrel az eljárásra, és hivatalból (ex officio) jár el.
E sorok szerzője, akinek a 2011. évi magyar uniós elnökség idején volt alkalma vezetni a rendelet kidolgozására irányuló szakértői tárgyalásokat a Tanács illetékes munkacsoportjában, maga is megtapasztalta, hogy a különböző tagállamok jól felkészült szakértői is hosszú-hosszú ideig sötétben tapogatóztak, és nagyon nehezen értették meg egymás nemzeti öröklési eljárásainak alapvonalait. Csak idővel vált világossá, hogy még ha két különböző tagállamban első látszatra azonos típusú szerv vagy személy (pl. közjegyző) működik is közre az öröklési ügy lebonyolításában, attól még nagyon is markáns különbségek lehetnek a két tagállam öröklési eljárási rendszere között.
Az ezzel kapcsolatos viták eredményeként idővel világossá vált az, hogy a már megnyílt hagyatékok sorsának rendezése tekintetében az európai államok közjegyzői két markánsan eltérő csoportba sorolhatóak, attól függően, hogy milyen jogállással, milyen jogi szereppel vesznek részt az ügyben.
a) A tagállamoknak van egy csoportja, amelyekben a közjegyzők a már megnyílt hagyatékok jogi sorsának rendezésében nagyon hasonló módon vesznek részt, mint a bíróságok; lényegében bírósági funkciót látnak el. Jellemzően e csoportba tartoznak azok a közép-európai tagállamok, amelyekben a hagyatéki eljárás intézményrendszere osztrák jogi minták alapján alakult ki. (Ausztria mellett ide tartozik Magyarország, valamint a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.). E tagállamokban a jogfelfogás a közjegyzőt - legalábbis a hagyatéki eljárások tekintetében - az igazságügyi szervezetrendszer részének, igazságügyi hatóságnak tekinti.
b) A latin-típusú közjegyzőséggel rendelkező tagállamok nagyobbik része mindazonáltal a másik csoportba tartozik. Ezekben a tagállamokban a kialakult jogfelfogás a közjegyzőt
- 66/67 -
nem tekinti az igazságügyi szervezetrendszer részének, és a közjegyző öröklési ügyben való
közreműködése formális jogi eljárásnak nem minősül. A közjegyzőség e két nagy csoportja közötti különbséget az EuÖR már a preambulumban[2] is megjeleníti, de a két csoportot normatív módon is eltérően kezeli. A 3. cikk (2) bekezdése ui. a "bíróságra" vonatkozó fogalom-meghatározást tartalmaz. E meghatározás értelmében a "bíróság" fogalmát kiterjesztően kell értelmezni a rendelet alkalmazási körében: ide tartozik "minden olyan igazságügyi hatóság és minden egyéb olyan, öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező hatóság és jogi szakember, amely/aki igazságszolgáltatási feladatot lát el, vagy igazságügyi hatóság felhatalmazása alapján vagy igazságügyi hatóság ellenőrzése alatt jár el...", feltéve, hogy ezek működéséhez az alábbi eljárási garanciák kapcsolódnak:
• szavatolják a pártatlanságot és a felek meghallgatáshoz való jogát,
• határozataikkal szemben jogorvoslatnak van helye;
• határozataik hasonló "hatállyal és joghatással" rendelkeznek, mint az igazságügyi hatóságok által ugyanilyen ügyben hozott határozatok.
Minderre figyelemmel azon néhány tagállam nemzeti közjegyzősége, amely a saját nemzeti joga alapján igazságügyi hatóságként vesz részt az öröklési eljárások lefolytatásában, a rendelet értelmében a "bíróság" fogalma alá tartozik, szemben a többi tagállam - szintén latin-típusú - közjegyzőségeivel. A rendelet alkalmazási körében tehát a "bíróság" fogalma csak néhány tagállam közjegyzőit öleli fel! Ez a sajátos megoldás kompromisszum eredményeként alakult ki.
Annak, hogy egy adott tagállam nemzeti közjegyzősége az EuÖR alkalmazásában a "bíróság" fogalma alá esik-e vagy sem, nagyon is komoly következményei vannak: ettől függ ui., egyrészt az, hogy az adott tagállam közjegyzőjére kiterjednek-e az rendelet egységes joghatósági szabályai, másrészt az, hogy az adott közjegyző által öröklési ügyben kibocsátott jogi aktus (határozat, közokirat, öröklési bizonyítvány stb.) milyen jogi feltételrendszer keretei között kerülhet a tagállamok közötti okiratforgalomba.
Az EuÖR egyik sarokpontját az öröklési ügyekre vonatkozó egységes joghatósági szabályok képezik, amelyek felölelnek mindennemű öröklési eljárást, akár a jogvita nélkül rendeződő nemperes hagyatéki eljárásokat, akár az öröklési pereket. E szabályok zárt rendszert képezvén, lefedik azokat az esetköröket is, amikor az örökhagyónak az Unióhoz nem tartozó harmadik államban
- 67/68 -
volt a szokásos tartózkodási helye[3], eképpen univerzális joghatósági szabályrendszerként öröklési ügyekben teljesen kiszorítják a tagállami nemzeti jogok joghatósági szabályait[4].
A II. fejezetben lefektetett egységes joghatósági rendszer hatálya nem minden tagállam közjegyzőségére terjed ki. A joghatósági normák ui. csak a bíróságokra terjednek ki; ennélfogva a közjegyzők közül csak azon néhány nemzeti közjegyzőség számára kötelezőek, amelyek a "bíróság" fogalma alá esnek, azaz amelyek a már megnyílt hagyatéki vagyonok sorsának rendezésére egy, a bíróságokéhoz hasonló eljárást folytatnak le.
Más a helyzet a bíróságnak nem minősülő nemzeti közjegyzőséggel rendelkező tagállamokkal. E tagállamokban a közjegyzőnek a hagyaték jogi sorsának rendezésével kapcsolatos feladatai egészen más jelleget öltenek. A közjegyző feladata itt főként a végintézkedés kihirdetése, az érdekeltek örökléssel kapcsolatos jognyilatkozatainak (örökség elfogadása vagy visszautasítása, a felelősség korlátozása) közhitelű tanúsítása, a hagyatéki osztállyal kapcsolatos egyezségek létrejöttének elősegítése, az ilyen egyezségek közokiratba foglalása, az örökösi minőséget igazoló tanúsítványok kiállítása, sőt egyes államokban (pl. Franciaország) a tulajdonváltozás ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzése, és az öröklési adók, illetékek beszedése, és befizetése. E tagállamok jogfelfogása a közjegyzőnek az öröklési ügy rendezésében kifejtett ilyen közreműködését nem tekinti jogi értelemben vett eljárásnak, hanem az érdekelt felek részére nyújtott pártatlan jogi szolgáltatás egyik fajtájának. Ezen tagállamokban így magyar, vagy általában közép-európai értelemben vett "hagyatéki eljárásról" nem beszélhetünk. A szóbanforgó - főként frankofón jogi hagyományokkal rendelkező - tagállamok felfogásától már annak puszta gondolata is idegen volt, hogy közjegyzőik közreműködése joghatósági szabályok által legyen "gúzsba kötve". Ennek fényében érthető meg az, hogy a II. fejezet szerinti egységes joghatósági szabályrendszernek e tagállamok közjegyzői nincsenek alávetve.
E kettősséget a (21) preambulum-bekezdés teszi egyértelművé, amely szerint "az, hogy egy adott tagállam közjegyzőire vonatkoznak-e az e rendeletben meghatározott joghatósági szabályok, attól függ, hogy a 'bíróság' e rendelet szerinti fogalom-meghatározásának hatálya alá tartoznak-e vagy sem".
A másik fontos különbség a rendelet alkalmazása tekintetében a közjegyzőség két nagy csoportja között abban áll, hogy a közjegyzők által öröklési ügyekben kibocsátott aktusok milyen módon juthatnak érvényre más tagállamban.
- 68/69 -
Azon nemzeti közjegyzők, amelyek öröklési ügyben a bíróságéhoz hasonló módon járnak el, és igazságügyi hatóságnak minősülnek, a hagyatéki ügyben történő közreműködésük eredményeként rendszerint alakszerű határozatot hoznak. Erre a legjobb példa éppen a magyar jog szerinti hagyatékátadó végzés, amellyel a közjegyző jogi értelemben véve átadja a hagyatéki vagyont az örökösöknek. Ehhez hasonló rendszer érvényesül a Cseh Köztársaságban, ahol a (bíróság által kirendelt, ún. "bírósági megbízottként" eljáró) közjegyző öröklési jogról szóló határozatot (rozhodnutí o dédictví)[5] hoz, amelyben tanúsítja az örökös öröklési jogát, az egyes örökösöket megillető örökrészek mértékét, jóváhagyja a hagyatéki osztály tárgyában létrejött egyezséget, stb[6].
E közjegyzőknek a határozatai az EuÖR IV. Fejezetében foglalt szabályok - tehát a határozatok elismerése és végrehajtására vonatkozó szabályrendszer - szerint "kerülhetnek forgalomba" a tagállamok között. A IV. Fejezetben foglalt elismerési rezsim már ismerős kell, hogy legyen ez uniós vonatkozású ügyekkel foglalkozó gyakorló jogász számára: kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanazon "bevett" előírásokat tartalmazza, amelyeket a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, már létező uniós jogi aktusok, különösen a "régi" (2015. januárjáig hatályos) Brüsszel-I rendelet[7].
Azon tagállamok közjegyzői ezzel szemben, amelyek nem minősülnek "bíróságnak" a rendelet alkalmazási körében, nem hoznak határozatot az öröklési ügyek rendezése során. Az öröklési ügyben történő közreműködésük eredményeként rendszerint valamilyen közokiratot (öröklési bizonyítványt vagy más közjegyzői okiratot) állítanak ki a felek számára. Ezek a közjegyzői aktusok is bekerülhetnek a tagállamok közötti szabad forgalomba, csakhogy ezekre más szabályok vonatkoznak, éspedig: a rendelet V. Fejezete, amely amelyik a közokiratok más tagállamban való elfogadását szabályozza. A "bíróságnak" nem minősülő, a joghatósági szabályokhoz nem kötött tagállami közjegyzőségek jogi aktusai tehát egészen más feltételrendszer keretei között kerülhetnek be a tagállamok közötti szabad forgalomba.
Az, hogy az egyes tagállami közjegyzőségek a két csoport közül melyikbe lesznek sorolhatóak a rendelet alkalmazása tekintetében, jelen pillanatban még nem válaszolható meg teljeskörűen. Miután a rendelet előkészítése során a "bíróság" fogalmának kiszélesítésért, annak a közjegyzőkre történő kiterjesztéséért leginkább az osztrák hagyatéki eljárási hagyományokat képviselő közép-
- 69/70 -
európai tagállamok kardoskodtak, és a "bíróság" 3. cikk (2) bekezdése szerinti definíciója is jórészt e tagállamok szempontjainak figyelembevételével került megfogalmazásra, egyértelműnek tűnik, hogy e tagállamok közjegyzősége "bíróságnak" minősül majd a rendelet alkalmazási körében, és az általuk lefolytatott hagyatéki eljárásra irányadóak lesznek a II. Fejezet szerinti joghatósági szabályok. Nyilvánvaló másfelől az is, hogy a joghatósági szabályok saját közjegyzőikra történő kiterjesztéséről hallani sem akaró tagállamok (Franciaország, Belgium, Luxemburg, Olaszország) közjegyzői, akik a hagyatéki ügy rendezésében egészen más módon vesznek részt, nem tartoznak majd a bíróság fogalma alá.
Van mindazonáltal jó néhány tagállam, amelyek az e kérdéssel kapcsolatos vitában mindvégig passzívak maradtak, és ezidáig nem is nyilvánították ki saját álláspontjukat nemzeti közjegyzőségeik öröklési ügyek rendezésében betöltött szerepének jogi természetét illetően. Előbb vagy utóbb azonban ezt meg kell tenniük. Legkésőbb a rendelet alkalmazásának kezdő időpontjáig egyértelmű jogi helyzetet kell ugyanis teremteni arra nézve, hogy az egyes tagállamoknak a szűk értelemben vett bíróságaink kívül mely más jogalkalmazói tartoznak még a "bíróság" kiterjesztett fogalma alá[8]. Az ezzel kapcsolatos transzparenciát maga az EuÖR 3. cikkének (2) bekezdés második albekezdése írja elő, amely szerint "a tagállamok az első albekezdésben említett egyéb hatóságokról és jogi szakemberekről a 79. cikkel összhangban értesítik a Bizottságot", amely erről a 79. cikk értelmében naprakész adatbázist kell, hogy vezessen.
Ami a magyar közjegyzőséget illeti; nem fér kétség ahhoz, hogy az a 3. cikk (2) bekezdése szerinti "bíróság"-fogalom hatálya alá fog tartozni. A magyar jog szerinti hagyatéki eljárás mindenben megfelel az említett cikk által támasztott garanciális követelményeknek, és a Hetv. még kifejezetten is deklarálja, hogy a hagyatéki eljárásban a közjegyző eljárása az elsőfokú bíróságéval azonos hatályú[9]
A német jogrendszer a magyar jogi fogalom szerinti hagyatéki eljárást nem ismer. A hagyatéki ügy (Nachlasssache) a német jogban egyfajta gyűjtőfogalom, ez lényegében mindazon jogi eljárások összessége, amelyek a hagyatéki vagyonjogi sorsának rendezését célozzák. Ide tartoznak különösen az öröklési bizonyítvány (Erbschein) kiállítására irányuló, a végintézkedés kihirdetésével, a hagyatéki vagyonnal kapcsolatos biztosítási intézkedésekkel, az örökség elfogadásával illetve visszautasításával kapcsolatos jognyilatkozatok felvételével, végrendeleti végrehajtó kirendelésével
- 70/71 -
és felmentésével stb. kapcsolatos eljárások. Némi leegyszerűsítéssel arról van szó, hogy az öröklési jogviszonyok rendezésére irányuló egyes cselekmények (eltérően a magyar hagyatéki eljárási rendszertől) nem koncentrálódnak egyetlen, egységes eljárásba, hanem azokat a német jog külön hagyatéki ügyfajtáknak tekinti. Mindezen "hagyatéki ügyekben" a német jogban jelenleg a járásbíróság (Amtsgericht), mint hagyatéki bíróság (Nachlassgericht) rendelkezik hatáskörrel.
A Szövetségi Köztársaságban már évekkel ezelőtt is voltak a szakirodalomban olyan vélemények[10], amelyek az öröklési bizonyítvány kiállítását általánosságban a közjegyző hatáskörébe utalták volna, és csupán az azzal kapcsolatos jogorvoslatot tartották volna meg a bíróság hatáskörében. Az elmúlt években pedig a törvényhozás szintjén is komolyan felvetődött a hagyatéki ügyek közjegyzői hatáskörbe telepítésének ötlete, a perenkívüli eljárásokkal kapcsolatos feladatkörök közjegyzőkre történő átruházásáról szóló - közelmúltban elfogadott - törvény (NotAufgÜbG[11]) vitája során.
A NotAufgÜbG eredeti tervezete[12] egy - német viszonyok között - radikálisnak számító változást eszközölt volna: felhatalmazta volna a tartományi törvényhozásokat arra, hogy a hagyatéki bíróság által gyakorolt hatáskört teljes egészében a közjegyzőkhöz telepítsék. Ennek lehetővé tétele érdekében a német törvényhozó a szövetségi Alaptörvény (Grundgesetz, GG) kiegészítését is tervbe vette. A GG 92. cikke ui. az igazságszolgáltatás gyakorlását bírói monopóliumnak tekinti[13]. A német jogfelfogás a közjegyzők tevékenységét a "megelőző jogvédelem" (vorsorgende Rechtspflege) körébe sorolja, amelyet nem tekint az állami közhatalom gyakorlásának és az igazságszolgáltatás részének. Az Alaptörvénybe beiktatni tervezett 98a. cikk viszont előirányozta, hogy "perenkívüli ügyek törvénnyel közjegyzőkre ruházhatóak, a 92. cikk sérelme nélkül"[14].
A javaslat megvalósulása esetén azt eredményezte volna, hogy (a tartományi törvényhozók döntésétől függően) a hagyatéki jogi sorsának rendezése Németországban (illetve bizonyos német tartományokban) is teljes egészében közjegyző előtt bonyolódott volna le, és az örökösi minőséget igazoló öröklési bizonyítványt is közjegyzők állíthatták volna ki. Ahol a perenkívüli eljárásokról szóló törvény (FamFG) hagyatéki bíróságot említ, ezalatt az érintett tartományokban a közjegyzőt kellett volna érteni; a közjegyző határozataival szembeni jogorvoslat elbírálására pedig a tartományi főtörvényszék (Oberlandesgericht) rendelkezett volna hatáskörrel[15]. Ezzel a német
- 71/72 -
törvényhozó a magyar szabályozáshoz nagyon hasonló logikájú megoldást[16] vezetett volna be a közjegyzők által lefolytatandó hagyatéki eljárások tekintetétben. A tervezet a közjegyzők eljárását érintő illetékességi szabályokat is tartalmazott, illetve felhatalmazta volna a hagyatéki bírósági hatásköröket közjegyzőkre ruházó tartományokat további kiegészítő illetékességi szabályok megalkotására.
A hagyatéki bírósági hatáskörök közjegyzőkre történő átruházására vonatkozó felhatalmazás a NotAufgÜbG elfogadott szövegébe végül nem került be. A különféle német jogászi szakmai szervezetek - különösen a bírók, bírósági jogi asszisztensek (Rechtspfleger) szakmai szervezetei - részéről nagy volt az ellenállás e koncepcióval szemben. A tervezett hatáskör-átruházással szemben felhozott érvek ("igazságszolgáltatás magánosításának veszélye[17]", a hagyatéki ügyek intézésének polgárok számára történő költségesebbé válása, "fokozott nehézségek" az illetékes közjegyző fellelhetősége kapcsán, a jogi partikularizmus erősödése a Szövetségi Köztársaság területén, stb.) hatására végül a radikálisabb reform lekerült a napirendről.
A német szövetségi törvényhozás így végül csupán az ún. "kis megoldás" ("kleine Lösung") néven ismertté vált intézkedés-csomagot fogadta el, amely a hagyatéki ügyek intézésében az addigihoz képest bizonyos mértékben kiszélesítette a közjegyzők feladatkörét. Az új szabályozás szerint a tartományi törvényhozások pl. előírhatják azt, hogy az öröklési bizonyítvány iránti kérelmet a kérelmező kizárólag közjegyző előtt, a kérelemnek - és a kérelemben előadott tények, adatok valódiságára vonatkozó eskü alatti nyilatkozatnak[18] - közjegyzői okiratba foglalása útján terjesztheti elő, azaz a közjegyzők (a tartományi törvényhozó döntésétől függően) egyfajta előkészítő szerepkört nyerhetnek az öröklési bizonyítvány kiállítása iránti eljárásban. (Jelenleg az ilyen kérelem, illetőleg az ahhoz kapcsolódó nyilatkozatok előterjeszthetőek, illetve megtehetőek akár közjegyző előtt, akár közvetlenül a hagyatéki bíróság előtt.) Maga a kérelem elbírálása, az öröklési bizonyítvány kiállítása viszont továbbra is a járásbíróságok hatáskörében marad, és nem vált közjegyzői feladattá.
Amennyiben az eredeti reformkoncepció megvalósult volna, azaz a hagyatéki ügyek tekintetében ügydöntő - bírósági jellegű - hatáskört nyertek volna, nyilvánvalóan a német közjegyzők is az EuÖR 3. cikk (2) bekezdése szerinti "bíróság"-fogalom által felölelt hivatalos személynek minősülnének a rendelet alkalmazása körében.
- 72/73 -
Nagyfokú aszimmetria tapasztalható tehát az egyes nemzeti közjegyzőségeknek a joghatósági rendszerrel (II. Fejezet), illetve a közjegyzői aktusok tagállamok közötti szabad forgalmával (IV. és V. Fejezet) kapcsolatos helyzetét illetően. Ez a kettősség viszont nem vonatkozik az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normákra (III. Fejezet) Többé-kevésbé konszenzus alakult ki ui. abban a kérdésben, hogy a kollíziós jogi szabályok valamennyi jogalkalmazó szervre nézve irányadóak, amelyek öröklési jogviszonyok terén az egyes tagállamokban valamilyen hatáskört gyakorolnak, éspedig függetlenül attól, hogy az adott szerv "bíróságnak" minősül-e a 3. cikk (2) bekezdése értelmében vagy sem. Az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normáknak így valamennyi tagállam közjegyzője a címzettje, mégpedig azok is, amelyekre a II. Fejezet szerinti joghatósági rendszer nem terjed ki.
A III. Fejezetben lefektetett kollíziós szabályokat a közjegyzőknek figyelembe kell venniük mindenekelőtt akkor, amikor egy már megnyílt hagyaték - egy, már elhalt személy, mint örökhagyó hagyatéka - jogi sorsának rendezése tekintetében működnek közre, akár bírói hatáskört gyakorolva, akár anélkül. De úgyszintén relevánsak e kollíziós szabályok abban az esetben is, amikor egy még élő személy, mint örökhagyó keresi fel a közjegyzőt, aki a tudatos hagyatéktervezéshez - végrendelkezéshez, öröklési szerződés kötéséhez - kéri a közjegyzői közreműködést. A közjegyzőnek ilyen esetekben kellő gondossággal kell vizsgálnia, hogyan választhatja meg az érintett személy az alkalmazandó jogot, illetve melyik jog lenne irányadó az ő végrendeletének alaki illetve tartalmi érvényességére akkor, ha nem választ jogot.
E rövid tanulmányban arra kívántam rávilágítani, hogy a nemrégen elfogadott EuÖR rendszerében közel sem rendelkeznek azonos jogállással a különböző tagállamok közjegyzői: egyesekre közülük (pl. a magyar közjegyzőségre) kötelező érvényűek a joghatósági szabályok másokra viszont nem. Az utóbbi csoportba tartozó - "bíróságnak" nem minősülő - nemzeti közjegyzőségektől származó jogi aktusok - közokiratok - a rendelet V. Fejezete alapján anélkül kerülhetnek be a tagállamok közötti jogi forgalomba, hogy kiállítóik az öröklési ügyben történő közreműködése mögött egységes joghatósági rend állana.
Okkal merülhet fel a kérdés: mi az oka e partikularizmusnak, miért nem kezeli a rendelet egységesen valamennyi latin-típusú közjegyzőséget? A válasz erre az, hogy a fentebb vázolt kettősséget (öröklési ügyekben bíróságnak minősülő, illetve bíróságnak nem minősülő közjegyzőség) nem a rendelet hozta létre. Az EuÖR kidolgozói csupán tudomásul vették azt a realitást, hogy az öröklési ügyekben történő közjegyzői közreműködésnek nagyon is eltérő nemzeti modelljei léteznek Európa-szerte. Az összes latin-típusú tagállami közjegyzőség egységes
- 73/74 -
kezelése a nemzeti jog szerinti öröklési eljárások egységesítését feltételezte volna, amire viszont nincs is jogalkotási felhatalmazása az Uniónak, és ezt - érthető módon - a tagállamok sem tartják kívánatosnak.
A vázolt felemás szabályozás - amely szerint az öröklési ügyekben eljáró nemzeti közjegyzőségek nem mindegyike van alávetve az egységes joghatósági szabályoknak - véleményem szerint a rendelet egyik kevésbé sikerültnek tekinthető megoldása. Ez a szabályozás óhatatlanul is megnöveli az esélyét annak, hogy egy és ugyanazon örökhagyó hagyatékával több tagállam jogalkalmazója is foglalkozzon, és ezek eredményeként különböző tagállambeli szervektől származó eltérő jogi aktusok kerüljenek forgalomba (pl. a joghatósági szabályokhoz kötött magyar közjegyző által meghozott hagyatékátadó végzés, és az örökösök kérelme alapján közreműködő, - a joghatósági szabályokhoz nem kötött - francia közjegyző által kiállított, az öröklési jogosultságot igazoló közjegyzői okirat). Az ilyen párhuzamos közreműködések eshetőségére a (36) preambulum-bekezdés is utal, kiemelve, hogy a felek megegyezésének hiányában ilyen esetben a rendelet szerint joghatósággal rendelkező bíróság ügyben való közreműködésének van prioritása. E tétel azonban sajnos normatív szabályként nem került rögzítésre a rendeletben, így nem jelent elégséges garanciát a különböző tagállami jogalkalmazók párhuzamos közreműködésének kiküszöbölésére.
Kellően koherens megoldás kidolgozásához - azaz a rendeletben lefektetett öröklési joghatósági szabályrendszernek a hagyatéki ügyekben bármilyen módon közreműködő valamennyi tagállami szervre (tekintet nélkül azok jellegére) való kiterjesztéséhez - a tagállamok jó részének nagyobb kompromisszumkészségére lett volna szükség. Következetes szabályozás csak arra az esetkörre van előirányozva, amikor a tagállami jogalkalmazó Európai Öröklési Bizonyítványt (EÖB) állít ki, a rendelet VI. Fejezete szerinti, egységes minimum-standard szabályok szerinti eljárást lefolytatva. Az egységes joghatóságokkal bíró EÖB kiállítására ui. csakis abban a tagállamban kerülhet sor, amelyiknek bíróságai a rendelet alapján joghatósággal rendelkeznek", éspedig függetlenül attól, hogy a Bizonyítványt az egyes tagállamokban milyen típusú szerv állítja majd ki. A 64. cikk lehetővé teszi, hogy a tagállam az EÖB kiállítását ne feltétlenül a rendelet 3. cikk (2) bekezdése alapján "bíróságnak" minősülő szervhez, hanem más jogalkalmazóhoz (akár az adott tagállamban igazságügyi hatóságnak nem minősülő közjegyzőhöz) telepítse.■
JEGYZETEK
[1] az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201., 2012. 07. 27., 107. o.)
[2] Ld. a (20)-(22) preambulum-bekezdéseket.
[3] Ld. az EuÖR 10. cikke szerinti kiegészítő joghatósági szabályokat.
[4] Így pl. a magyar jogban a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 58. §-át, valamint 62/A. §-ának a)-b) pontjait, illetve 62/C. §-ának a)-b) pontjait.
[5] cseh Polgári perrendtartás 175. §
[6] Ausztriában is hasonló a jogi helyzet, ám azzal az eltéréssel, hogy ott a hagyatékátadó határozatot (Einantwortungsbeschluss) nem maga a közjegyző hozza meg, hanem a közjegyző - mint bírósági megbízott (Gerichtskommissär) - intézkedései alapján a hagyatéki bíróság.
[7] a Tanács 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (HL L 12, 16.1.2001, o. 1); ld. e rendelet III. Fejezetét. Az EuÖR előkészítésére irányuló viták során felmerült az az elképzelés is, hogy a IV. Fejezet csupán utalást tartalmazzon a Brüsszel-I rendelet III. fejezetében foglalt szabályok megfelelő alkalmazására.
[8] Megjegyzendő, hogy a "bíróság" 3. cikk (2) bekezdése szerinti kiterjesztett fogalma várhatóan felöleli még az észak-európai tagállamokban (Svédország, Finnország) öröklési ügyekben az érdekeltek kérelmére, bíróság által kirendelt vagyonkezelő személyeket (boutreétningsman) is, akik a két szóbanforgó tagállam joga szerint széleskörű jogosítványokkal rendelkeznek a hagyatékhoz tartozó kintlévőségek behajtása, a hagyatéki tartozások kiegyenlítése, a hagyaték felosztása stb. terén; akár pl. határozatokat is hozhatnak.
[9] ld. különösen a Hetv. 2. § (2) bekezdését, 12. § (1) bekezdését, illetve 113. § (1) bekezdését.
[10] D. Weber, E. Maaß, Entlastung der Justiz durch Ausweitung notarieller Tätigkeiten; in: Festschrift für Gerold Bezzenberger zum 70. Geburtstag (hrsg. Harm Peter Westermann, Klaus Mock), Berlin, 2000, 640. o.
[11] Gesetz zur Übertragung von Aufgaben im Bereich der freiwilligen Gerichtsbarkeit auf Notare vom 26. 06. 2013 (BGBl I S. 1800)
[12] ld. Bundestag-Drucksache BT-Drs. 17/1469
[13] A GG 92. cikke értelmében azt kizárólag "a Szövetségi Alkotmánybíróság, az ezen Alaptörvényben nevesített szövetségi bíróságok, továbbá a tartományok bíróságai gyakorolják"
[14] "Art. 98a. Angelegenheiten der freiwilligen Gerichtsbarkeit können durch Gesetz auf Notare übertragen werden. Artikel 92 bleibt unberührt."
[15] figyelemmel a német bírósági szervezeti törvény (Gerichtsverfassungsgesetz, GVG) 119. § (1) bekezdés (1) b)
[16] ld. a Hetv. 2. § (2) bekezdését.
[17] A. Knauss, (Teil-)Privatisierung der Justiz? Übertragung von Aufgaben der freiwilligen Gerichtsbarkeit auf Notare, Legal Tribüné online 2010. 06. 25.
[18] A német Polgári Törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch, BGB) 2354-2356. §-ai szerint az öröklési bizonyítvány kiállítását kérő félnek kérelmében elő kell adnia mindazon tényeket, adatokat, amelyekre öröklési jogosultságát alapítja (így pl. az örökhagyó elhalálozásának ideje, az örökhagyóhoz fűződő kapcsolata, az öröklésben érdekelt más személyekre, végintézkedésre, esetleges öröklési jogvita folyamatbanlétére, az örökhagyó és házastársa közötti házassági vagyonjogi rendszerre vonatkozó adatok); mindezeket közokirattal kell igazolnia, illetőleg ezekre nézve eskü alatti nyilatkozatot (eidesstattliche Versicherung) kell tennie.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a MOKK Jogi Iroda munkatársa.
Visszaugrás
