Horvátországban a többpártrendszer bevezetése óta (1990) tizenkettedik alkalommal tartottak választásokat 2020. július 5-én. Az elmúlt harminc évben a kormányt a rendszerváltó Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica HDZ) egyedül vagy koalíciós kormányok élén alkotta, kivéve azt a két ciklust (2000-2003 és 2011-2015), amikor a legnagyobb rivális, a Szociáldemokrata Párt (SDP, a Horvát Kommunista Párt utódja) kormánykoalíciója vezette az országot.
Az 1990-ben bevezetett többségi rendszert 1992-ben felváltotta a kombinált vagy vegyes rendszer, meghatározták a 3%-os választási küszöböt a D-Hondt számítási módszer alkalmazásával. Egy évvel később módosították a választási küszöböt. 2000-ben az arányos rendszer lépett hatályba, amely az angolszász többségi rendszerhez képest talán jobban képviseli az adott társadalmon belüli politikai rétegződést.
A 2000-ig fennálló Megyék Háza nyolc évig tartó tevékenysége során nem alkotott maradandót, így a Sabor nevű országgyűlés ismét egykamarás parlament lett. Jellemzője, hogy a parlamenti képviselők számát nem az alkotmány jelöli meg, hanem a választási törvény, valamint, hogy a 2011 óta 151 fős képviselő-testület 140 tagját tíz választókörzetben választják meg a szavazópolgárok. További nyolc képviselőt a nemzeti kisebbségek választanak meg külön választókörzetben, végül a határon kívüli horvátok jogosultak három képviselő megválasztására. A nemzeti kisebbségek és külhoni horvátok képviseletével kapcsolatosan már három évtizede jogi és politikai vita zajlik, amely mindeddig nem hozott konkrét eredményt. A jobboldali ellenzék csökkentené a kisebbségi képviselők számát, és korlátozna a jogaikat csupán a kisebbségi kérdések tárgyalására, de nem tenné lehetővé, hogy ők mérleg legyenek a kormányalakításnál. Velük szemben a balliberálisok betiltanák a határon túliak képviseletét, sőt akár a választási jogukat is. Azonban a kormányzó nemzeti-konzervatív oldal a status quo híve, mert a mostani konstelláció alapján a kisebbségiekkel és a külhoniakkal együtt kezében tudja tartani a hatalmat. Ennek bizonyítéka a 2020. évi választás eredménye is.
Más szláv népekhez hasonlóan a horvátoknál is ősidők óta létezett a népgyűlés, nemzetgyűlés, vagyis a Sabor (a szábor szó jelentése "összegyűlni"), főleg a törvényhozás, béke megkötése, közös politika kialakítása, olykor a herceg megválasztása céljából. Ülésein az uralkodó (herceg, később király), a bán, a zsupánok, az egyháziak és "a nép" együtt ülésezett. 1102-től 1918-ig Horvátország a Magyar Királyság ré-
- 111/112 -
sze lett, így a Sabor (congregatio) is a magyar alkotmány- és parlamentarizmus történetének része. A 13-14. századtól a Sabor rendi gyűlés volt: az egyik a középkori Szlavóniában, a másik pedig Horvátországban és Dalmáciában ülésezett. 1442 óta kezdték Szlavóniából küldeni követeiket a magyar országgyűlésre (nuncii regni Sclavonie vagy oratores regni Sclavonie), majd a mohácsi vész utáni időszakban az immár horvát-szlavón szábornak nevezett horvát rendi gyűlés nunciusai megjelentek a pozsonyi országgyűlésen, egy a felsőházban és kettő az alsóházban.[1]
Változást a kiegyezésről szóló törvénycikk (a magyar 1868:XXX. tc. és a horvát 1868:I. tc.) hozott.[2] A magyar alkotmánytörténetben addig Horvátország "társországként" tartománynak számított, a Sabor pedig tartománygyűlésnek. A kiegyezési törvény azonban a drávántúliakat már "társországnak" nevezte, a Sabort pedig országgyűlésnek. Ezt követően eltér a törvények addigi egységes idézése, így 1871-től a Sabor által hozott törvények idézése a szentesítés napjának, s a törvény tárgyának megjelölésével történt. A horvát országgyűlés szervezetét az 1870:II. tc., az 1881. július 15-i törvény, valamint az ezeket módosító 1888. szeptember 29-i törvény, illetve az 1870:II. tc. 14. §-ba foglalt felhatalmazások alapján a házszabályok alakították ki. A Sabor 1868 után is delegált képviselőket (már nem követeket) a magyar országgyűlésbe, akik a közös magyar-horvát kérdésekben voltak hivatottak dönteni.[3]
Újdonságként megjelent a horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter intézménye is, aki a kiegyezési törvénycikk 44. §-a szerint tartotta az összeköttetést az autonóm kormány és a király között. Ő a magyar minisztertanács kilenc miniszterének egyike volt, a magyar országgyűlésnek tartozott felelősséggel, feladata volt véleményezni a Sabor által elfogadott horvát törvényjavaslatokat, majd a minisztertanácson előadta az álláspontját. Észrevételezhette, ha valamelyik törvényjavaslat ellenkezett "az állami közösség érdekeivel" amely így nem kapta meg az előszankciót. A kifogásokat Zágrábnak figyelembe kellett venni a módosított törvényjavaslat benyújtásánál. Ha a miniszternek nem volt ilyen kifogása, akkor a
- 112/113 -
minisztertanács megbízta, hogy a királyhoz terjessze fel a horvát törvényjavaslatot előszankcionálás végett. Ezután azt királyi leiratban a horvát miniszterhez küldték, aki továbbította Horvátországba. A bán a Sabor által elfogadott törvényt a miniszterhez küldte, aki a magyar (kvázi "közös") kormány ülésén ismét véleményezte, majd a minisztertanács beleegyezésével felterjesztette a legfelesőbb szankcióért. Utolsó lépésként a Bécsből visszaküldött törvényt ellenjegyzésével ellátta és továbbította a bánhoz kihirdetés (1873-tól már csak közlés) végett. A horvát miniszter emellett ellenjegyezte (a bánnal) a Horvátországra vonatkozó királyi határozatokat, rendeleteket és kinevezéseket.[4] Így tehát rajta keresztül a magyar kormány gyakorlatilag ellenőrizte a horvát országgyűlés munkáját, ami gyakran horvát-magyar ellentétekhez vezetett. Ez később hozzájárult a horvát-magyar viszony távolodásához, így a 816 éves közös államiság után, 1918. október 29-én a horvát Sabor kimondta, hogy Horvátország megszakítja a kapcsolatát Ausztriával és Magyarországgal. 1918. december 1-jén létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amely 1941-ig megszüntette a Sabort.
A második világháború idején - a Független Horvát Állam fennállása során - ismét működött a horvát országgyűlés, 1945-ig állami országgyűlés néven. A szocialista korszakban többnyire a párt akaratának érvényesítőjeként egészen az 1990. évi rendszerváltásig és a többpárti választásig tevékenykedett. Azon a nemzeti-konzervatív Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica - HDZ) győzött a legnagyobb riválissal, a Szociáldemokrata Párttal (Socijaldemokratska partija - SDP, a korábbi Kommunista Párt utódja) szemben. Az 1990. december 21-én megszavazott és másnap kihirdetett (emiatt "karácsonyinak" nevezett) alkotmány bevezette a kétkamarás parlamentet (Sabor), amelyet a 2001 áprilisában született alkotmánymódosítás egykamarás országgyűléssé alakított át, megszüntetve a Megyék Házát.[5]
- 113/114 -
Az 1991. május 19-i függetlenségi népszavazást követően, a szábor 1991. június 25-én kimondta az ország függetlenségét, amelyet az akkori Európai Közösség (EK), az EU elődje és még egy sor ország (köztük hazánk is) 1992. január 15-én elismert.[6] A hatályos alkotmány szerint a Horvát Sabor az állampolgárok képviselőtestülete és a törvényhozó hatalom letéteményese.[7] A legtöbb államtól eltérő megoldást választottak a horvátok, mert az országgyűlésbe megválasztandó képviselők számáról nem az alkotmány rendelkezik, hanem annak meghatározását a választási törvényre bízza. Az alkotmány csupán megjelöli a honatyák minimális és a maximális számát ("100 és 160 között"). Az ilyen megoldás rugalmasságot biztosít arra az esetre, ha jelentősen megnőne a lakosság vagy a választópolgárok száma. A Balkánon az észak-macedón ("120 és 140 között"), a görög ("200-tól 300-ig") és a román alkotmányok ("a képviselők és a szenátorok számát a választási törvény az ország lakosságához viszonyítva állapítja meg" - 62. §) rendelkeznek így, a legtöbb ország viszont az alkotmányokban határozza meg a képviselők számát.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
