A 2010 utáni berendezkedést számos kritika érte nem csak egyes megoldásaiban, hanem vezérlő motívumában is, felvetve annak kérdését, hogy lehet-e egy európai alkotmányos demokrácia illiberális, és mit jelenthet ez a hazai alkotmányosságra nézve. Vannak, akik az átalakulásokat a többségi demokráciára vagy a politikai alkotmányosságra építő megközelítésből kiindulva magyarázzák, esetleg egy közös, központosító, vagy kommunitárius motivációt látnak a hát térben. Használható-e a jelenlegi magyar alkotmányos rendszer jellemzésére például Bruce Ackerman monista vagy Stephen Gardbaum Commonwealth alkotmányosság-modellje, esetleg Mark Tushnet gyenge alkotmánybíráskodási felfogása? Kérdésünk tehát az, hogy hogyan írható le és ér tel mezhető a 2010-es alkotmánymódosításokkal, az Alaptörvénnyel és annak módosításaival felállt rendszer, egyáltalán lehetségesvagy érdemes-e mindezeknek egy közös gondolati hátteret keresni, mennyiben segít ez hozzá bennünket a folyamatok megértéséhez, továbbá mit jelent mindez a legitimáció szempontjából.
A Fundamentum megtisztelő felkérése alapján a célom annak a kérdéskörnek a vizsgálata, hogy hogyan írható le és értelmezhető a 2010 után felállt közjogi rendszer; egyáltalán, van-e valamilyen közös motívum a változások mögött; továbbá, ha van ilyen, akkor az hozzásegíthet-e bennünket a folyamatok jobb megértéséhez; illetve mit jelent a legitimáció szempontjából. A következőkben legjobb szándékom és tudásom szerint fogok mindezekre válaszolni, annál is inkább, mert úgy vélem, hogy a felvetett dilemmák korszakunk legfontosabb kérdései közé tartoznak.
A 2010-ben hatalomra került Fidesz-KDNP kormánykoalíció a korábbi főáramú alkotmányfelfogáshoz képest alapvetően új paradigmát képvisel, s ehhez mérten szabta át a közjogi intézményrendszer egészét. Ezt a fordulatot korábban a jogi/liberális alkotmányosságról a politikai alkotmányosságra való áttérésként jellemeztem;[1] ezt továbbgondolva, jelen írásban egyéb lehetséges értelmezési keretekre teszek javaslatot. A felkérésben foglaltak kapcsán tehát az az álláspontom, hogy felfedezhetőek olyan szervező elvek, amelyek kirajzolják a 2010 utáni változások mögött meghúzódó felfogást, illetve (még inkább) felfogásokat. A lehetséges alkotmányosságfelfogások bemutatása előtt - egyfajta előkérdésként - utalok arra is, hogy milyen változások következtek be a demokráciáról vallott felfogás tekintetében. Ezután összefoglalom a jogi és a politikai alkotmányosság jellemzőit, azután pedig azt, hogy hogyan értelmezhető a 2010 utáni rendszer az illiberális és a populista alkotmányosság keretrendszereiben.
Jelen írás egyik fő vezérlő elve az, hogy egy-egy adott alkotmányosságfelfogás mögött - természetes módon - sajátos demokráciakép, demokráciafelfogás húzódik meg, és az új alkotmányossági paradigmára való áttérés együtt jár a demokráciáról vallott nézetek változásával. Álláspontom szerint az 1989-es Alkotmány és a rá épülő gyakorlat mögötti normatív demokráciafelfogás[2] a liberális demokrácia elmélete, az Alaptörvény megalkotói pedig a többségi demokrácia koncepciójára alapoztak. A liberális demokráciafelfogás középpontjában az egyének, az individuumok állnak, akiknek egyenlő jogaik vannak, illetve egyenlő elismerésben és védelemben részesülnek. A liberális megközelítés elejét veszi a hatalomkoncentrációnak, és a lehető legtöbb vétópontot építi be a közjogi rendszerbe, amelynek szereplői egymást korlátozzák. A többségi demokrácia alapvető célja, hogy a politikai döntéshozás terén a tiszta többségi akarat érvényesüljön. Ehhez pedig a legjobb eszköz a többségi választási rendszer, valamint a politikai döntéshozás nagymértékű centralizálása: hiszen csak ezek segítségével lehet hatékonyan, stabilan és a többségi akaratnak megfelelően működtetni a képviseleti intézményeket.
Bruce Ackerman tipológiáját[3] alapul véve a liberális demokráciának az alapjogi fundamentalizmus, a többséginek pedig a monista elmélet feleltethető meg. Az alapjogi fundamentalizmusban az alapjogoknak normatív elsőbbsége van, s ebből következően a legfontosabb cél az azokra leselkedő legnagyobb veszélynek, a többség zsarnokságának az elkerülése. Ez pedig kiváló terepet jelent az (alapjogi) alkotmánybíráskodás kibontakozásának. A monista elmélet ezzel szemben a "kevesek zsarnokságával" szemben kíván fellépni, s azt veti fel, hogy a legitim eljárások keretében megválasztott többség aktusainak bírói felülvizsgálata meglehetősen problematikus ('counter-majoritarian difficulty').
Ha le akarjuk egyszerűsíteni a fenti négy megközelítést, akkor az állíthatjuk, hogy a liberális demokráciaelmélet és az alapjogi fundamentalizmus minden közösségi kérdést depolitizálni igyekszik,[4] s ezzel párhuzamosan eljogiasítja őket. A többségi és monista elmélet számára minden politikai kérdés politikai köntösben jelentkezik [(re)politizál].
A 2010 utáni rendszer leírása kapcsán érdemes még utalni a populista demokráciafelfogásra, amely az átpolitizálást a lehető legszélesebben értelmezi, és közvetlenül kívánja a politika részesévé tenni a népet. Cas Mudde szerint a populizmus egy olyan monista ideológia, amely két homogén és végletesen különböző csoportra, a "tiszta népre" és a "korrupt elitre" osztja a társadalmat, s úgy véli, hogy a politikának a közakaratot kell kifejeznie.[5] Mudde szerint a populizmus viszonya a demokráciához meglehetősen ambivalens, hiszen míg elméletben korántsem antidemokratikus, addig a gyakorlatra vonatkozóan ez nem mindig mondható el. A populista demokrácia-
- 73/74 -
felfogás negatív megítélésének az ágyaz meg, hogy a politikai közbeszédben és a szakirodalomban a demokrácia igen gyakran egyet jelent magával a liberális demokráciával. A populizmus azonban ellentendenciaként fogható fel, hiszen demokráciafelfogása antiliberális, ami azt jelenti, hogy elveti mind a pluralizmust, mind a liberális demokrácia kompromisz-szumokra törekvő gyakorlatát. A populista demokráciakoncepció sikerességét éppen az adja, hogy a liberális demokrácia Achilles-sarkára céloz: hiszen rávilágít a kisebbségi jogok és a többségi elv közötti ellentmondásokra.[6] A populizmus túllép a többségi demokrácia képviseleti intézményekre építő koncepcióján, és a közvetlen demokrácia intézményeit támogatja. Mudde szerint a populisták a közvetlen demokrácia aktusaival megerősített, erős végrehajtáson alapuló többségi hatalom extrém formáit támogatják, s igen ritkán számolnák fel magát a demokráciát.[7]
A jogi/liberális alkotmányosság tekinthető a liberális demokrácia, valamint az Ackerman-féle alapjogi fundamentalizmus alkotmányos leképeződésének; s mint ilyen, mind a mai napig a nyugati alkotmányosságot meghatározó tendencia. Ahogyan a liberális demokrácia magával a demokrácia fogalmával azonosítódott, úgy a jogi/liberális alkotmányosság magát az alkotmányosságot jelentette.
A jogi alkotmányosság ('legal constitutionalism') hívei számára a jogi és politikai rendszereket megkonstruáló írott alkotmányok a normál törvényhozás felett állnak, ellenállnak a változásoknak, biztosítják a kikényszeríthető jogokat és az egyenlő tiszteletet minden állampolgár számára. Ehhez kapcsolódón, szerintük a bírói felülvizsgálat a fundamentuma a demokráciának. Richard Bellamy szerint az alkotmányosság jogi megközelítése két pilléren nyugszik. Egyrészt azon, hogy tényleges konszenzus teremthető az emberi jogok és azok alaptörvénybe foglalását illetően. Másrészt azon, hogy a bírósági eljárások sokkal megbízhatóbbak az emberi jogokkal kapcsolatos kérdések artikulálását és védelmét illetően, mint a demokratikus procedúrák (jelesül a parlamenti többség eljárása).[8] A jogi alkotmányosság különösen nagy becsben tartja az alkotmánybíráskodást mint olyan intézményt, amely szakmai érvelésre és hitelességre támaszkodva érvényesíteni tudja az alapvető jogokat, a kisebbségek jogait, és korlátot tud szabni a hatalomkoncentrációnak és a többség zsarnokságának.
A többségi demokrácia és a monista megközelítés a Bellamy által leírt és favorizált politikai alkotmányossággal ('political constitutionalism') azonosítható. A jogi megközelítéssel szemben a politikai alkotmányosság a politika rehabilitálásáról szól, hiszen ez a koncepció adja meg az állampolgároknak azt a lehetőséget, hogy - a versengő pártok közötti nyílt választással és a döntéshozás során a többségi elv érvényesítésével - egyenlő módon szólhassanak bele a jogalkotásba és az alkotmányos keretek alakításába. Bellamy úgy véli, hogy a politikai szféra határok közé szorításával - vagy éppen az "apolitikus politikával" - jellemezhető jogi felfogás stratégiája sajátos rendszert alakított ki: hajlamos ugyanis arra, hogy bizonyos alkotmányos alapelveket (alapjogokat) egyszerűen a politikán kívülre/felülre helyezzen, és a politikai rendszer korlátjaként - tulajdonképpen egyfajta előfeltételeként - tekintsen rájuk.[9] Ezt nevezi Bellamy a politika depolitizálásának, amely szerinte meglehetősen kontraprodutkív, sőt, kifejezetten antidemokratikus, hiszen az önkényesség forrása lehet. Bellamy ennek kapcsán fogalmazza meg a(z alkotmány)bíráskodással kapcsolatos legjelentősebb kritikáját: vitatja ugyanis azt, hogy az alkotmányos jogok bírói felülvizsgálat útján biztosíthatóak lennének, valamint azt is, hogy mindez tartalmi vagy éppen eljárási szempontból támogatná a demokráciát. Álláspontja szerint a bírósági eljárás - egy szűk és közvetlenül meg nem választott (tehát demokratikus legitimációval nem rendelkező) testület vitatható erkölcsi felfogásának előtérbe helyezésével - könnyen leronthatja a szuverén törvényhozó akaratát. Mindez elvezethet a bírói dominanciához (a kisebbség zsarnokságához), aminek az lesz a következménye, hogy az alkotmány nem fogja biztosítani mindenki számára az egyenlő részvétel lehetőségét. Ha azt akarjuk, hogy mindenkinek egyenlő joga legyen a rá vonatkozó ügyek eldöntésében való részvételre, úgy mindenképpen szükséges, hogy ne legyen különbség az állampolgárok és a döntéshozók státusza között - mindez csak egy "normál demokratikus eljárás" keretében lehetséges. Vagyis, a bírák által monopolizált alkotmányértelmezés és jogalkalmazás súlyos demokratikus deficittel terhelt, s végső soron elvonja a döntés lehetőségét (vagyis a hatalmat) az állampolgároktól: a jog(i
- 74/75 -
intézményrendszer) fog döntést hozni a politika(i folyamatok) helyett.
A politikai alkotmányosság hívei elfogadják (és nem akarják mindenféle eljogiasított tabuval kiküszöbölni) a politikai közösségen belüli természetes véleménykülönbségeket, éppen azért tartják illúziónak, hogy a politikai közösség mögötti konszenzus fundamentumát az emberi jogokra (mint megkérdőjelezhetetlen, politika feletti realitásokra) alapozzuk. Bellamy szerint az érvelése megvédi a demokráciát a bírói felülvizsgálattól. Ez azonban nem azért van így, mert a demokrácia sokkal fontosabb lenne az alkotmányosságnál, a jogoknál és a joguralomnál, hanem éppen azért, mert maga a demokrácia testesíti meg és tartja fenn ezeket az értékeket. "Nem mondhatjuk azt, hogy napjaink demokráciája tökéletes, és a bírói felülvizsgálat pedig szükségképpen tökéletlen, csupán annyit állíthatunk, hogy a demokrácia tökéletlenségét a bíróság nem képes helyrehozni."[10]
Paul Blokker szerint[11] a közelmúltban két ország (Magyarország és Románia) nagyot lépett vissza mind az európai integráció, mind a nemzetállami alkotmányosság alapképleteként szolgáló liberális vagy jogi alkotmányosság tekintetében. Blokker úgy véli, hogy a jogi alkotmányosságtól való elfordulás mindkét ország esetében a demokrácia és a joguralom külső előírásával és megkonstruált jelentésével szembeni komplex reakcióként fogható fel. Blokker a jogi alkotmányosság mögötti demokráciafelfogással szemben kibontakozó tendenciát "jog elleni felháborodásnak", illetve a jogi alkotmányossággal szembeni felháborodásnak nevezi.[12] Blokker szerint ennek a folyamatnak az összetevői a következők: új alkotmány vagy ahhoz kapcsolódó rendelkezések elfogadása, plurális és nyilvános társadalmi részvétel nélkül; a korábbiaktól eltérő, a hagyományokban gyökeredző alkotmányossági koncepció; a jogok korlátozott és kirekesztő értelmezése; az EU intézményeivel és jogi rendjével szembeni nyílt ellenszegülés.
Bár jog elleni felháborodás válságos időszakokban általános jelenség, Blokker szerint a magyar tendencia különösen aggasztó, mert egyszerre távolodik a bírói szupremáciát hangsúlyozó jogi alkotmányosságtól, valamint a civil szerepvállalást, a részvételt és a nyilvános deliberációt középpontba állító demokratikus alkotmányosságtól is. Sőt, Blokker arra is rávilágít, hogy a jogi alkotmányossággal szembeni kritika és politikai fellépés - még ha azt az adott nemzetállami demokrácia védelmének köntösébe bújtatják is - nem a jogi alkotmányosság elleni demokrata-republikánus kritikára alapozódott, és nem is eredményezte az alkotmányosság részvételibb és demokratikusabb formáinak intézményesülését sem - sőt, éppen annak ellenkezőjéhez járult hozzá.[13]
A jog elleni felháborodás Blokker szerint egyfajta válaszreakció a jogi/liberális alkotmányosságra, amely a jog és a politika közötti megkülönböztetést hangsúlyozza, az alkotmányt igyekszik leválasztani a politikától, az államot semleges intézménynek fogja fel, s az individualizmust, valamint az individuális emberi jogokat állítja középpontba. Ráadásul, európai kontextusban a jog elleni felháborodás erősen összekapcsolódik azokkal az ellenérzésekkel, amelyek a nemzeti jogi konfliktusokba való, a jogi alkotmányosság talaján álló külföldi (az EU, konkrétan az Európai Bizottság által kifejtett) beavatkozásokkal kapcsolatosak.[14]
Szintén Blokker veti fel, hogy a jog elleni felháborodás összefüggésben lehet az illiberális alkotmányosság[15] megjelenésével, amely elveti a normatív individualizmus liberális értékét, valamint a semleges állam gondolatát. Az illiberális alkotmányosság a közösségi érdekeket hangsúlyozza, s aktívan támogatja a közösségi együttélés bizonyos formáit. Amíg a jogi alkotmányosság bíróságközpontú, alapjogokon alapuló alkotmányosságfelfogást támogat, addig a jog elleni felháborodás mindezt kritizálja, s ehhez segítségül hívja a közösséghez tartozó, az iránt hűséget érző egyének eszményét, mindezek okán pedig egy olyan alkotmányosságfelfogást támogat, amelynek az a célja, hogy megvédje az érintett politikai közösséget, annak hagyományaival egyetemben.
A 2010 utáni berendezkedés jellemzésére felhasználható a populista alkotmányosság koncepciója is. Mudde szerint a populizmusnak problémás a viszonya az államhatalom korlátozásán nyugvó alkotmányossági tendenciákkal, mivel fő tézise szerint semmi sem
- 75/76 -
helyettesítheti a népakaratot, illetve semmi sem mondhat annak ellent.[16] A populista alkotmányosság és a politikai alkotmányosság legfontosabb közös metszete a (re)politizálásra vonatkozó masszív igény: e szerint minden kérdés politikai, legalábbis magában hordozza azt a lehetőséget, hogy azzá váljon. A populista megközelítés Mudde szerint a többségi demokrácia egyfajta extrém kivetülése: korlátlanul elfogadja azt, hogy a népszuverenitást és a többségi elvet semmi sem korlátozhatja, s alapjaiban tagadja, hogy a kisebbségek védelemre szorulnának.[17]
A 2010 utáni politikai berendezkedés megítélése komoly és folyamatos fejtörést okoz mind a belföldi, mind a külföldi közönség számára: állandó vitatéma, hogy a rendszer demokráciának tekinthető-e, s az 1989-es Alkotmány 12 alkotmánymódosítással történő szétzilálása, az Alaptörvény elfogadása, illetve annak ötszöri (alkotmánybírósági döntések ellenében történő) módosítása után egyáltalán beszélhetünk-e valamilyen konzekvens alkotmányfelfogásról. A demokráciavita tekintetében az az álláspontom, hogy a 2010 utáni rendszer megfelel a demokrácia minimalista-elektorális (schumpeteri) elvárásainak: a kormányozni kívánó politikai szereplők rendszeres időközönként, az általános és egyenlő választójog alapján küzdenek a szavazatokért, a szavazás titkos és közvetlen, s a választás eredménye nincs előre kódolva. Ugyanakkor a 2010 utáni demokráciafelfogás egyértelműen elszakadt a korábbi liberális modelltől, és szupertöbbségi irányba mozdult el (ezt fejezi ki az egyéni választókerületek manipulációra is alkalmas kialakítása, a külhoni magyarok választójoga, valamint a győztest indokolatlanul megerősítő választási rendszer). Vagyis: illiberális, de demokratikus. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mostani berendezkedés ne vehetne antidemokratikus fordulatot: természetesen kialakulhat egy olyan helyzet, amelyben az említett, a többség felé torzító tényezők további felpörgetése már nem biztosítja a hatalomváltás reális lehetőségét. Itt - s ezt a kormánypártok időközi választási vereségei és a parlamenti kétharmad elvesztése jelzi - azonban még nem tartunk. Ezért a 2010 utáni rendszer illiberális jellegénél sokkal égetőbb problémának tartom a rendszer alkotmányfelfogásában megjelenő következetlenségeket.
Azon korábbi tézisemet, hogy a 2010 utáni változások alapvetően a politikai alkotmányosság fogalmával írhatóak le, annyiban egészítem ki, hogy a második és harmadik Orbán-kormány által kiépített rendszer mögött többféle alkotmányossági felfogás húzódik meg: a 2010 utáni időszak a jog elleni felháborodás lendületét tükrözte, és ez érett politikai alkotmányossággá, erre épül rá időről-időre a közösségi érdekeket túlhangsúlyozó illiberális szemlélet, valamint a nép vélt/valós szándékai szerint megszólaló populista megközelítés. A jog elleni felháborodásnak és az abból kinövő politikai alkotmányosságnak esett áldozatául az Alkotmánybíróság (jogköreinek szűkültek, a testületet a kormányzat által lojálisnak ítélt bírákkal töltötték fel, értelmezési autonómiáját korlátozték, a testület elnökét pedig immáron a törvényhozás választja[18]). A rendszer illiberális alkotmányfelfogására vezethető vissza a politikai többség túlértékelése és a kisebbségi problémák drasztikus kezelése (erre jó példa a bevándorlással és a menekültekkel kapcsolatos diskurzus szándékos összekeverése). A rendszer populista jellege pedig messze nem csak politikai kommunikáció kérdése, hiszen a kormányzat lépten-nyomon feljogosítva érzi magát arra, hogy a népakarat autentikus kifejezőjének állítsa be magát: gondoljunk a nemzeti konzultációkra; arra, hogy a populista felfogás szerint nincsenek tabutémák (akár a halálbüntetésről is érdemes vitát kezdeményezni); vagy arra, hogy a kormányzat számtalan esetben a "nép jogos felháborodását" fejezte ki enyhének ítélt bírósági döntések kapcsán.
Úgy vélem, a fenti irányzatok szétszálazása a rendszer legitimációja miatt lehet fontos, méghozzá három irányból.
Elsőként, az eddigiekből is látható, hogy az említett három fő alkotmányfelfogást (politikai, illiberális és populista), valamint a jogi felháborodásnak a liberális alkotmányosságra reflektáló jelenségét többek között a közjogi és politikai viták (re)politizálása és a politikának a polgárokhoz való közelítése köti össze. Számtalanszor felvetették már, hogy komoly legitimációs problémák vannak mind az alkotmányozási folyamattal (kért-e felhatalmazást a Fidesz-KDNP az alkotmányozásra a 2010-es választások során), mind az elfogadott Alaptörvénnyel (egyszerre vezeti le elfogadását az 1989-es Alkotmányból, és nyilvánítja ki annak érvénytelenségét). Ezek az aggályok azonban nem eredményezték sem a 2010 utáni rendszernek, sem magának az Alaptörvénynek a megroppanását. Álláspontom szerint 2015-re az Alaptörvény rendszerének legkomolyabb legitimációs zavara abban keresendő, hogy nem tudta (és valójában talán sohasem akarta) a közjogi és politikai rendszert (re)politizálni; sőt, a politikai közösség - paradox módon - legalább olyan távol került az Alaptörvény-
- 76/77 -
től és az alkotmányosságtól, mint amilyen a liberális/jogi alkotmányosság idején volt.
Továbbá, itt jön a képbe az előbb vázolt jelenség: a 2010 utáni rendszernek nincs konzekvens, pozitív alkotmányfelfogása, a különféle (politikai, illiberális és populista) irányzatok közös minimuma a liberális/jogi alkotmányosság masszív elutasítása (negatív alkotmányfelfogás). Ehhez a mozaikossághoz szituatív jelleg is társul: az alkotmányozó, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom alkotmánykoncepciója az éppen aktuális politikai helyzettől függ; vagyis, az alkotmányosság "gombját" az aktuálpolitika "kabátjához" varrják. Az egyes részfelfogások tehát korántsem állnak össze egy egésszé.
Harmadszor, a helyzetet végtére is tovább súlyosbítja, hogy a 2010 utáni rendszer egyáltalán nem következetes az egyes alkotmányfelfogások érvényesítésében. A politikai alkotmányosság lényege a parlament hatalmának és azon keresztül a népszuverenitásnak a megerősítése lenne. Ehhez képest a 2010 utáni kormányzatok olyan erővel telepedtek rá a törvényhozásra, és foglalták el azt, amilyenre a jogi alkotmányosság égisze alatt sem volt példa. A parlament manapság a kormányzat kézi vezérlése alatt működik, a kormánypárti képviselők szinte egyáltalán nem akarják érvényesíteni a kormányzat feletti ellenőrzés jogosítványait. Az illiberális és a populista alkotmányosság ígérete szerint a közös ügyek eldöntésébe a polgárok ténylegesen és érdemben bevonásra kerülnek. Ehhez képest az Alaptörvény megnehezítette az érvényes népszavazás megtartását, kiiktatta a népi kezdeményezés intézményét, a kormányzat pedig a - semmilyen közjogi relevanciával nem rendelkező és számtalan módon való manipulálásra lehetőséget adó - nemzeti konzultációt tekinti fő eszköznek a polgárok politikába való bevonása terén.
A 2010 utáni rendszer tehát az önmaga által megfogalmazott elvárásoknak szinte semmilyen tekintetben sem felelt meg: ezt nevezem a (re)politizálás hamis ígéretének. A szuper-többség ugyan alkalmas volt arra, hogy a jogi/liberális alkotmányosságot szétzúzza, de arra már nem, hogy a polgárokat, a társadalmat érdemben a politikai döntéshozás részévé avassa, a törvényhozás politikaformáló-ellenőrző szerepét megerősítse, és a közakaratnak megfelelően nyisson ki és vezényeljen le nagy politikai vitákat, amelyek valóban alkalmat teremthettek volna arra, hogy önmagunkra mint politikai közösségre reflektáljunk, és jobban megértsük egymás demokrácia- és alkotmányosságfelfogását. ■
JEGYZETEK
[1] Antal Attila: Politikai és jogi alkotmányosság Magyarországon, Politikatudományi Szemle 2013/3, 48-70.
[2] Az alkotmányossági felfogások mögötti demokráciakoncepciók rekonstruálásában a normatív demokráciafelfogásokkal foglalkozom, s ezúttal nem reflektálok a demokrácia pozitív és empirikus elméleteire. A megkülönböztetésekre lásd: Hubertus Buchstein - Dirk Jörke: Democracy, Theories of, in International Encyclopedia of Political Science, eds. Bertrand Badie - Dirk Berg-Schlosser - Leonardo Morlino, London, Sage Publications, 2011, 571-582.
[3] Bruce A. Ackerman: We the People. Foundations 1., Cambridge, Belknap Press of Harvard University Press, 1991.
[4] A kérdéskörre lásd: a Századvég 75. (2015) számát (De) politizálódás címmel.
[5] Cas Mudde: Are populists friends or foes of constitutionalism? Policy Brief, The Social and Political Foundations of Constitutions, Oxford University, 2013, 3.
[6] Lásd Mudde (5. vj.) 3.
[7] Lásd Mudde (5. vj.) 4.
[8] Richard Bellamy: Political Constitutionalism: A Republican Defence of the Constitutionality of Democracy, Cambridge, Cambridge University Press 2007, 3.
[9] Lásd Bellamy (8. vj.) 147.
[10] Lásd Bellamy (8. vj.) 260.
[11] Paul Blokker "Illiberal constitutional tendencies and legal resentment in Hungary and Romania" című előadása a "The constitution and illiberal democracies" című workshop keretében hangzott el, a "Constitutional Challenges: Global and Local" című konferencián, amelyet az International Association of Constitutional Law nevű szervezet, valamint az Oslói Egyetem közjogi és nemzetközi jogi tanszéke rendezett meg 2014. június 16-20-án Oslóban. Az előadás elérhető: http://www.jus.uio.no/english/research/news-and-events/events/conferences/2014/wccl-cmdc/wccl/papers/ws10/w10-blokker.pdf
[12] Lásd Blokker (11. vj.) 2-3.
[13] Lásd Blokker (11. vj.) 3-7.
[14] Lásd Blokker (11. vj.) 2.
[15] Li-Ann Thio: Constitutionalism in illiberal polities, in The Oxford Handbook of Comparative Constitutional Law, eds. Michael Rosenfeld - Sajó András, Oxford, Oxford University Press, 133-152.
[16] Lásd Mudde (5. vj.) 4.
[17] Lásd Mudde (5. vj.) 4.
[18] Lásd erre részletesen: Antal (1. vj.) 63-64.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
