Nem vitás, hogy a XX-XXI. század intenzív technikai-gazdasági fejlődésének számos előnye mellett hátrányos következményei is vannak. Ilyen kedvezőtlen következmény a környezet károsítása is, amely közvetve az emberek egészségére is kihat. A környezeti értékek megőrzése és védelme alapvető jelentőségű az ember egészsége és életminősége szempontjából, ezért keményen fel kell lépni a környezetet sértő cselekményekkel szemben.[2] E fellépés során pedig a büntetőjogi eszközök is fontos szerephez jutnak.
A környezetet károsító bűncselekmények egyik legfontosabb jellemzője, hogy következményeik általában nem állnak meg az országhatároknál, hanem több államot is érintenek. Az ilyen bűncselekmények elleni sikeres fellépéshez tehát elengedhetetlen az államok közötti nemzetközi együttműködés. Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa az Európai Unió környezetvédelmi büntetőjogi szabályozásának fejlődését és aktuális eredményeit.
Az Európai Közösséget létrehozó Szerződés még egyáltalán nem tartalmazott környezetvédelmi tárgyú rendelkezéseket, mivel a Közösség ekkor még elsősorban a gazdasági integrációra koncentrált. Az integráció fokozatos elmélyülésével ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a tagállamok eltérő környezetvédelmi szabályai a Közösség gazdasági célkitűzéseinek elérését is akadályozzák.[3] A környezetvédelmi politika kialakulását tehát alapvetően nem a környezeti problémák mértéke és intenzitása, hanem tisztán gazdasági okok indokolták. Az a termelő ugyanis, aki a környezetet védő, de költségigényes technológiát alkalmaz, könnyen versenyhátrányba kerülhet azzal szemben, aki a környezetvédelmi előírásoknak kevésbé vagy egyáltalán nem megfelelő, de olcsóbb eszközöket használ. Így az Unió környezetvédelmi politikájának elsődleges célja a versenyegyenlőség megteremtése volt, és a környezeti értékek megóvása csak másodlagos szerepet játszott.[4]
A megfelelő szerződéses jogalap hiánya miatt az Európai Közösség kezdetben ún. környezetvédelmi akcióprogramokat adott ki, amelyek mindössze politikai állásfoglalásoknak minősültek, de jogi kötőerővel nem rendelkeztek.[5] Az ehhez szükséges jogalapot az EK-Szerződés 100. és 235. cikkei biztosították, melyek lehetővé tették, hogy a Tanács irányelveket bocsásson ki a tagállamok nemzeti jogának közelítésére, illetve, hogy a Közösség valamely céljának megvalósítása érdekében elfogadhassa a megfelelő rendelkezéseket. A közös környezeti politikát végül az 1986. február 17-én elfogadott Egységes Európai Okmány iktatta be a Római Szerződésbe.[6]
A jelenleg hatályos EUMSz. 4. cikk (2) bekezdés e) pontja alapján a környezetvédelem a megosztott hatáskörű politikák közé tartozik, ami azt jelenti, hogy az adott politika terén mind az Európai Unió, mind pedig tagállamok eljárhatnak, utóbbiak viszont csak olyan mértékben élhetnek hatáskörükkel, amilyen mértékben azt az Unió nem gyakorolja.[7] Az EUMSz. 11. cikke emellett általános jelleggel kimondja, hogy a környezetvédelmi követelményeket valamennyi uniós politika meghatározásába és végrehajtásába be kell illeszteni. Az Európai Unió környezetvédelmi politikájának részletes szabályait az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés 191-193. cikke tartalmazza. Az EUMSz. 191. cikke határozza meg az uniós környezeti politika alapvető célkitűzéseit és alapelveit. A környezetpolitika céljaként a Szerződés a környezet minőségének megőrzését és javítását, az emberi egészség védelmét, a természeti erőforrások körültekintő és észszerű hasznosítását, és a regionális vagy világméretű környezeti problémák leküzdésére, különösen az éghajlatváltozás elleni küzdelemre irányuló intézkedések ösztönzését jelöli meg. A környezetvédelem alapelvei közül a Szerződés rögzíti a magas szintű védelem, az elővigyázatosság, a megelőzés, a szennyező fizet, illetve a környezeti károk forrásuknál történő elhárításának elvét. Az EUMSz. 192. cikke jogalkotási hatáskörrel ruházza fel az Európai Parlamentet és a Tanácsot a környezetvédelmi célok eléréséhez szükséges intézkedések elfogadására. Az EUMSz. 193. cikke pedig az ún. legkisebb szigor klauzuláját fogalmazza meg, amely lehetővé teszi, hogy a tagállamok az uniós intézkedéseknél
- 504/505 -
szigorúbb, de a Szerződésekkel összeegyeztethető nemzeti szabályozást tartsanak fenn. Ez azt jelenti, hogy a közösségi szabályok csak a környezetvédelem minimumát határozzák, a tagállamok pedig szabadon dönthetnek úgy, hogy fokozottabb követelményeket vezetnek be vagy tartanak fenn.[8]
Az Európai Unió hamar felismerte, hogy a környezettel kapcsolatos bűncselekmények száma egyre inkább növekszik, ami a tagállamok számára közös problémát jelent. Ennek megfelelően a tagállamoknak összehangoltan kell fellépniük a környezet védelme érdekében. E küzdelem során a tagállamok nem nélkülözhetik a büntetőjog eszközrendszerét sem, hiszen csak ez tud kellő elrettentő és visszatartó erőt biztosítani. A büntetőjogi szankciók ugyanis teljesen más típusú társadalmi rosszallást fejeznek ki, mint a polgári jogi vagy a közigazgatási jogi jogkövetkezmények, és a büntetőeljárás eszközei is sokkal hatékonyabbak és célravezetőbbek, mint a közigazgatási és polgári eljárásé, ezért ezek preventív hatása is jelentősebb.[9]
A tagállamok szankciói ugyanakkor önmagában nem mindig elegendőek a Közösség környezetvédelmi politikájának hatékony végrehajtására. Különösen nagy problémát jelent, hogy nem minden tagállam sújtja az összes súlyos környezetkárosító cselekményt büntetőjogi szankciókkal. Az alkalmazandó szankciók tagállamonkénti eltérősége mellett gondot okoz az is, hogy a környezetet károsító bűncselekmények gyakran határokon átnyúló jellegűek, vagy ilyen hatásuk van, így a bűncselekmények elleni közösségi fellépés elengedhetetlen.[10]
A fent említett indokok felismerése ellenére az uniós szintű védelem megteremtése során komoly akadályt jelentett, hogy a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését megelőzően az Európai Közösség kifejezett büntetőjogi hatáskörökkel csak a III. pilléres együttműködés területén rendelkezett, így kérdéses volt, hogy az I. pillérben szabályozható-e a büntetőjogi eszközökkel a környezetvédelem. A pillérek közötti hatásköri viták eredményeképp a 2000-es évek elején egy kettős jogalkotási folyamat kezdődött meg.
Elsőként Dánia terjesztett elő 2000. július 7-én egy III. pilléres kerethatározatot, amely jogalapját az EU-Szerződés III. pilléres jogalkotási hatáskört megalapozó 29., 31. és 34. cikkei képezték. A kerethatározatot a Tanács 2003. január 27-én fogadta el.[11]
EEzzel párhuzamosan 2001. március 13-án az Európai Bizottság egy irányelvjavaslatot dolgozott ki a környezet büntetőjogi védelméről, amely jogalapjaként az EK-Szerződés akkori 175. cikkét (ma EUMSz. 192. cikk) jelölte meg.[12] Az Európai Parlament 2002. április 9-én megtárgyalta a javaslatot és kisebb módosításokat téve visszaküldte azt a Bizottságnak. A Bizottság 2002. szeptember 30-án a Parlament javaslatai alapján módosította az irányelvjavaslatot, majd megküldte azt a Tanácsnak és a Parlamentnek. A javaslat elfogadására azonban nem került sor.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
