A közfeladatok ellátása, közszolgáltatások megszervezése az állami, magán és más közösségi szerveződések részvételével történik. Az általuk létesített kapcsolatrendszereket nem lehet egyszerű képlettel leírni, az egyes közigazgatási szinteket hagyományos feladat- és hatásköri szabályok alapján vizsgálni. Az ezredforduló óta ettől bonyolultabbá váltak ezen lehatárolások. "A kormányzás fogalmával szokták ezt a tendenciát jellemezni területi szinteken és főleg nagyvárosi pólusokra vonatkoztatva. Azt tehetjük ehhez hozzá, hogy eme hatások lenyúlnak kisebb egységig akár, miközben az erőtér, amelyikben sokféleképpen részét alkotják, mindenféle térbeli és intézményi határok átlépésére képes."[1]
Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram támogatásával megvalósuló Városi kormányzás közepes városokban és várostérségekben elnevezésű kutatás első megjelent kötete, a Jelenségek, a hálózatos, illetve városi kormányzás dinamikus jelenségeiről ad keresztmetszetet. A könyv első részében nemzetközi összehasonlító tanulmány formájában elméleti kereteket jelöl ki a városi kormányzásra vonatkozóan, majd az önkormányzati intézményrendszerben megjelenő erőforrás-problémákra hoz aktuális példákat (PPP, személyes szociális szolgáltatások, önkormányzati adósságrendezés, alternatív szolgáltatásszervezés), továbbá ehhez kapcsolódóan globális hatásokat vizsgál (az állam szerződéses viszonyai, nemzetközi beruházás-védelem, vízgazdálkodás).
A kötet egyedisége, hogy kutatást különböző körből való kutatók végezték egyetemközi együttműködést megvalósítva, melybe hallgatók, kezdő és vezető kutatók is részt vettek. A kötet bemutatására 2013. november 8-án került sor a kutatás feltételeit biztosító Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, ahol a könyv egyes részeihez kapcsolódó tematikus vitaindítókat és diskurzusokat folytattak a résztvevők.
A kutatás központi elemét alkotó városi kormányzás aktuális téma. A várost és vidékét sajátos, kétoldalú kapcsolat köti össze. Ma már szinte természetes, hogy egy városkörnyéki lakos a városi általános iskolába járatja gyermekét, vagy éppen ott látogat színházat, és az is gyakori, hogy a városlakó a város vonzáskörzetében fekvő településen vásárol telket. A lakossági ingázás következtében a közszolgáltatások iránti igény mára már túlterjed egy-egy település közigazgatási határán, és a város már nem csupán saját, hanem a városkörnyéki lakosok ellátója is. Amikor egy beruházó arról dönt, hogy az adott projekt megvalósításához melyik város lenne a legalkalmasabb, ezt a funkcionálisan összetartozó térséget vizsgálja, s mérlegeli, hogy például egy megépülő vásárcsarnokba való bejutás mennyire lenne problémás a városkörnyéki lakosok számára.
Miközben Európa nyugati részén már a XX. század második felében városkörnyéki társulások kialakításával igyekeztek enyhíteni a közszolgáltatási feladatokkal túlterhelt városok helyzetét, addig hazánkban - annak ellenére, hogy a közigazgatás városkörnyéki alapú reformjának gondolata már a század közepén megjelent - a városi kormányzat eszköztára még ma sem kielégítő. A rendszerváltást követően a városi cím fokozatosan kiüresedett.[2] Azokat a városainkat, amelyek térségi központok voltak, szolidaritásvállalásra kényszerítettük a hátrányos helyzetű települések irányában anélkül, hogy a nyugaton alkalmazott intézményi formákkal segítettük volna őket (például olyan városkörnyéki társulással, amely adót vethet ki a városkörnyéki települések lakosaira). A szolidaritásvállalás negatív hatásait jól szemléltette Szendrő város példája, ahol a környező települések megállapodásban vállalták ugyan a hozzájárulást azért, hogy a város biztosítsa az orvosi ügyeleti ellátást a saját lakosságuk számára is, ám fizetésre már csak peres úton voltak kényszeríthetők.
Hogy mi vezetett el idáig? A rendszerváltás a tanácsrendszer "egy tsz. egy tanács" struktúrájához képest az "egy település egy önkormányzat" modelljét hozta. Ez a modell az apró önkormányzatokra olyan széles körű szolgáltatási felelősséget telepített, amely ellátásáért más országokban már a területi középszint felel. A sajátos magyar útban rejlő ellentmondásnak köszönhetően a kisebb önkormányzatoknak már a kezdetektől szolgáltatás-szervezési gondokkal kellett szembesülniük, aminek az lett a következménye, hogy a nagyobb teljesítőképességű önkormányzatokra, jellemzően a városokra lettek utalva. Az az elképzelés, hogy az "életképtelen" településeket a várossal való társulásba kényszerítsék, a tanácsrendszer "közös tanácsának" negatív emléke miatt szóba sem jöhetett. Mivel a '90-es évek végétől a tanácsrendszer intézményeinek merev elutasítása jellemezte a jogalkotást, az önkormányzati önállóság jegyében minden képviselő-testület számára lehetővé vált az önállóságról való döntés. A települések szinte kivétel nélkül az önállósodást választották, még akkor is, ha a korábban városkörnyéki
- 36/37 -
szinten biztosított közszolgáltatások nyújtásához nem volt meg az anyagi fedezetük. Emellett a városi önkormányzatok az Ötv. 6. §-a alapján nagy számban vettek át korábban megyei tanácsi fenntartású intézményeket.[3]
Az önállóság tekintetében ezzel valóban szembe mentünk a tanácsrendszer gyakorlatával, kérdés azonban, hogy az eredmény tekintetében mennyivel jutottunk messzebb? A tanácsrendszer község-együtteseinek mindegyikében volt egy központi község, amelyik minden szempontból kedvezőbb helyzetben volt a többinél. Ez a megkülönböztetett szerep a jogi terminológiában is megjelent, mivel e községet "székhelyközségnek", míg a többit úgynevezett "szerepkör nélküli községnek" nevezték.[4] A rendszerváltáskor életre hívott új közigazgatási struktúra is hasonló eredményre vezetett, csak éppen fúzió nélkül. A rendszerváltáskor településeink szolgáltatásszervezési gondjaikkal magukra maradtak a megyék és a kakukkfiókának minősülő megyei jogú városok alkotta közigazgatási térben, s a megnövekedett számú feladat ellátásának kényszere alatt a kisebb települések továbbra is az erős központi településekre voltak utalva. A községegyesítés vagy közös tanács útján kialakított mikro-körzetek hiánya legkorábban az oktatás területén érződött, ahol az immáron külön iskolát működtető körzetközpont és kisközség egyaránt ellátási zavarokkal küszködött.[5] A többcélú kistérségi társulás intézményét annak reményében hozta létre a jogalkotó, hogy anyagi ösztönzők révén a városi jogállású központok és társközpontok majd megoldják a környező települések szolgáltatásszervezési gondjait is.[6] A többcélú kistérségi társulás azonban nem hozhatta a várt eredményt, mivel két kérdés, mégpedig a társulás létrehozásának indokoltsága és a városi rangú települések kapacitásvizsgálatának kérdése felett elsiklott. Mivel azok a társulások is megkapták az anyagi ösztönzőket, amelyek önkormányzati feladataik ellátásához egyébként nem kényszerültek volna együttműködésre, sorra alakultak a költségvetési támogatás megszerzése által motivált ún. "Potyemkin-társulások". A finanszírozás-politika hibájának köszönhetően az önkormányzatok a társulás megalakításakor nem azt vizsgálták, hogy melyik szolgáltatás ellátása a legindokoltabb ebben az intézményi keretben, hanem azt, hogy melyik esetén kaphatnák a legtöbb támogatást. A közszolgáltatások kistérségi szintű szervezésének másik nagy hibája az volt, hogy a társulás megalakítását az állami költségvetés akkor honorálta a legnagyobb anyagi támogatással, ha azt a többcélú társulás által alapított vagy fenntartott saját intézmény nyújtotta. Ezzel városainkat a sajátjukkal párhuzamos, új kistérségi intézmények létrehozására, illetve intézményeik kistérségi fenntartásba adására "kényszerítettük" annak ellenére, hogy sok esetben elegendő lett volna a városi intézmények működési területét kiterjeszteni a kistérség többi településére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
