Körösényi András: Körkörösség, manipuláció és demokrácia. Megoldások a szavazási paradoxonok problémájára (Acta ELTE, tom. XLV, ann. 2008, 53-77. o.)

A racionális választások elmélete (a továbbiakban: RVE)[1] az 1945 utáni időszakban született az Egyesült Államokban, majd hamarosan megkezdődött a társadalomtudományi alkalmazása. Az 1960-as években már a politikaelmélet leggyorsabban fejlődő, szenzációs eredményeket produkáló irányzatává, az 1990-es évekre pedig az USA-ban a politikatudomány domináns irányzatává vált. Az európai politikatudományban korántsem szerez ilyen nyomasztó fölényt, de itt is egészséges megtermékenyítő hatással bír.

Az 1990-es években a RVE Magyarországon is megjelent, először a közgazdaságtanban[2] (tágabb értelemben az egész pozitív közgazdaságtan ilyen), majd a szociológiában[3] és a politikai filozófia határterületén is,[4] a politikatudomány viszont szilárdan "ellenáll". Néhány publikációban érintőleges helyet kap, a hazai politológusok nagy része azonban a közgazdaságtan részének tekinti, s mint a diszciplínától idegen termékről, egyszerűen nem vesz róla tudomást. Sokatmondó, hogy a politikatudományi alkalmazást felvető egyetlen komoly tanulmány a Közgazdaságtani Szemlében jelent meg az 1990-es években Cson-

- 53/54 -

tos László tollából.[5] Szintén a Közgazdasági Szemle közölte a politikaelméleti alkalmazás egyik klasszikusa: Anthony Downs "Politikai cselekvés a demokráciában: egy racionális modell" c. híres cikkének fordítását.[6]

Miközben az 1990-es évek végétől már sorra jelennek meg a RVE különböző területeit, ill. alkalmazásait bemutató, magyar nyelvre lefordított szakkönyvek és tankönyvek,[7] s lassan az oktatásba is bekerül, a hazai politikatudományi publikációk között alig-alig jelennek meg. Kivételek persze akadnak,[8] az irányzat egésze azonban mégis marginális helyet foglal el a hazai politikatudományban. Továbbra is előfordul, hogy egy-egy politikai témák iránt is érdeklődő közgazdász publikál ide sorolható munkát.[9]

Jelen tanulmányom elsődleges célja, hogy a RVE néhány politikatudományi-politikaelmélet alkalmazási lehetőségére felhívjam a figyelmet, amellett, hogy az alkalmazhatóság korlátaira is rá kívánok mutatni. Másodszor, a módszertani individualizmusnak és a RVE-nek a politikatudományi és közgazdaságtani alkalmazásai között húzódó különbségeire is rá kívánok mutatni. Harmadszor demonstrálni kívánom a populista-aggregatív demokráciaelmélet néhány belső ellentmondását. Előfeltevései, módszertani individualizmusa ugyanis a RVE-t - és szűkebben a társadalmi választás elméletét - alkalmassá teszik a demokráciaelmélet számos kérdésének elemzésére.

A RVE nem egy általános elmélet, hanem inkább egy elemzési módszer. A közgazdaságtanhoz hasonlóan pozitív elmélet, azaz "ha..., akkor..." típusú törvényeket tár fel és a társadalmi folyamatok ilyen értelemben vett magyarázatára törekszik. Kiindulópontja megegyezik az utilitarizmuséval, de míg az egy

- 54/55 -

erkölcsfilozófiai rendszer, addig a RVE a módszertani individualizmus alapján áll, és mentes mindenfajta normatív-etikai előfeltevéstől.[10] A RVE-nek három olyan nagyobb területe van, amelyek a politikatudományi-politikaelméleti kutatásokban szerepet kapnak: a társadalmi választás elmélete,[11] a kollektív cselekvés elmélete[12] és a játékelmélet.[13] Tanulmányom a társadalmi választás elméletének néhány kérdésére fókuszál, és azok demokráciaelméleti implikációit mutatja be.

A demokráciának számos elmélete van. Közülük a felvilágosodás racionalista ember- és társadalomképéből és az utilitarizmusból nőtt ki az ún. populista,[14] vagy másképpen aggregatív-demokráciaelmélet,[15] amelynek előfeltevései és megközelítésmódja lehetővé teszik RVE-vel való megközelítését, ill. elemzését.

Írásom öt nagyobb részre tagolódik. Az elsőben a szavazási paradoxonok problémáját, a másodikban az egyensúly fogalmának jelentőségét fogom bemutatni. A harmadikban a szavazási paradoxonokra adott elméleti megoldásokat, vagy "kiutakat" mutatom be, a negyedikben pedig az olyan gyakorlati megoldásokat, mint az intézményi strukturáltság, az agenda-setting és a heresztetika. Végül mindezek néhány demokráciaelméleti implikációjára szeretném felhívni a figyelmet.

1. Szavazási paradoxonok

A szavazási paradoxonok a RVE, vagy szűkebben a közösségi döntések elméletének (Public Choice) talán legnagyobb hatású, és a normatív demokráciaelméleteket leginkább megrendítő problémakörét jelentik. A körkörös többség jelenségét Condorcet tárta fel először, ezért ezt Condorcet-problémának vagy másképpen Condorcet-paradoxon nevezik. E paradoxon szerint a racionális egyéni preferenciák összegzése irracionális kollektív eredményhez vezethet. Ugyanis ha minden egyes egyén racionális vagy másképpen konzisztens (teljes

- 55/56 -

és tranzitív) preferenciarendezéssel rendelkezik is, ez nem feltétlenül lesz igaz a kollektív preferenciákra.[16] A problémát Kenneth Arrow általánosította, a híres lehetetlenségi tételével. Arrow tétele azt mondja ki, hogy nincsen olyan mechanizmus, amely a racionális egyének[17] preferenciáit olyan módon lenne képes koherens kollektív preferenciává rendezni, amely egyszerre kielégítené a fair eljárás néhány alapelvét.[18] Másképpen ez azt jelenti, hogy nem lehetséges a közjó egyéni preferenciák aggregálásával történő egyértelmű meghatározása olyan módon, hogy ne sértenénk meg a fair eljárás néhány alapvető elvét. A Condorcet-többség[19] alkalmazásával ugyanis előfordulhat, hogy a szavazás eredményeként körkörös többség jön létre, azaz intranzitív, s ezért irracionális a kollektív döntés.

Alább egy egyszerű példa segítségével bemutatjuk a szavazási-paradoxon, vagy másképpen: a körkörös többség jól ismert problémáját.[20] A példában három szavazónak kell választani három opció közül. A, B és C szavazó v, w és x opciók közti egyéni preferenciarendezését az 1. táblázat mutatja. (A jobb szélső oszloptól egyelőre tekintsünk el.)

- 56/57 -

Az egyéni preferenciarendezéseknek a Condorcet-többség módszerével történő aggregálása a következő kollektív preferenciarendezést, azaz társadalmi döntést adja:

- v és w között az eredmény 2:1, azaz v > w (azaz v a nyerő);

- w és x között az eredmény 2:1, azaz w > x (azaz w a nyerő);

- x és v között az eredmény 2:1, azaz x > v (azaz x a nyerő). Ez azonban ellentmond a tranzitivitás elvének, ugyanis az első és második sor alapján a következő kollektív preferenciarendezés adódik: v > w > x. Ezzel szemben a harmadik sor szerint x > v, ami ellentmondást, intranzitív kollektív preferenciarendezést jelent. A szavazásnak nincsen egyértelmű eredménye, nincsen Condorcet-többség, mivel körkörös többség alakult ki: v > w > x > v.[21]

A demokráciaelmélet számára mindez azt a pesszimista implikációt hordozza, hogy nincsen, vagy legalábbis az egyéni preferenciákra építve nem határozható meg egyértelműen a népakarat, ill. a közjó.

2. Az egyensúly keresése

A RVE legtöbb területének egyik központi fogalmává az egyensúly természettudományból vett fogalma vált. "Az egyensúly azt jelenti, hogy kiegyenlített állapot áll fenn az ellentétes erők között, vagy létezik egy nyugalmi állapot, melynek elérése után már semmi sem ösztönöz további változásra" - írja Johnson.[22] Az egyensúly a RVE politikai alkalmazását generáló mikro- és makroökonómiai irodalom egyik alapkategóriája. A mikroökonómia szerint adott költségek és keresleti feltételek mellett pl. ki fog alakulni az adott jószág piaci egyensúlyi ára, amelyet a kínálati és keresleti görbék metszéspontja határoz meg.[23] A Public Choice és a RVE ambíciója az, hogy az egyensúlyi helyzetet a közjavak piacán, azaz a politikában is meghatározza. Márpedig a körkörös többség fent bemutatott jelensége éppen egyensúlytalanságot teremt. De mit jelent az egyensúly, ill. annak hiánya? Az egyensúly azt jelenti, hogy az egyéni preferenciáknak létezik egy olyan elrendezése, amely az adott feltételek között a mindenki vagy/és a közösség egésze vagy a többség számára az optimális választást jelenti; olyat, amit már senkinek/vagy a többségnek nem érdeke meg-