A Jogtudományi Intézet 60 éves történetében a kutatások döntően a bűnügyi tudományokra, jogelméleti kérdésekre, nemzetközi jogi problémákra, alkotmányjogi és közigazgatási jogi területekre és a civilisztikára terjedtek ki. Ez utóbbin belül a munkajogi tárgyú kérdések kutatása nem volt folyamatos, mondhatjuk, hogy időnként a munkajog háttérbe szorult a civilisztika többi területéhez képest. A következőkben rövid áttekintést szeretnénk adni arról, hogy a folyamatosság hiánya ellenére az intézet milyen eredményeket tud felmutatni ezen a területen.
A Jogtudományi Intézet történetében az első jogtudós, aki munkajoggal foglalkozott - manapság munkajogásznak neveznénk őt -, Vincenti Gusztáv volt, aki 1889. január 20-án Kolozsvárott született. Jogtudományi doktori oklevelét 1911-ben szerezte, és még abban az évben joggyakornokként bírósági szolgálatba lépett. Végigjárva a ranglétrát 1925-ben lett a Kúria elnöki tanácsosa. Több tanulmánya jelent meg a munkajog, magánjog és a polgári perjog különböző témaköréből a Jogtudományi Közlönyben, az Ügyvédek Lapjában, a Magánjog Tárában és a Polgári Törvénykezési Jog Tárában. A szerzőt kérte fel Szladits Károly professzor, hogy a szerkesztésében megjelenő hat kötetes Magyar magánjog című kiadványban alkossa meg a munka jogviszonyairól szóló fejezetet. Ezen fejezetre alapozva dolgozta ki a munkajogi kutatásai tekintetében legfontosabb művét, a Budapesten 1942-ben megjelent "A munka magánjogi szabályai" című monográfiáját. A jogirodalomban egyedülálló mű külön tárgyalja a munkabéri és szolgálati szerződés, a vállalkozási szerződés, az alkuszi szerződés és a díjkitűzés szabályait. A kötet munkabéri fejezete az anyagi jogi kérdéseken túl
- 81/82 -
ismerteti a perjogi szabályokat is, ideértve a bírósági eljárás szabályait. A könyvben kifejti a munkajognak az akkori időben legismertebb definícióját: a munkára vonatkozó jogszabályok összessége, tehát nemcsak a magánjogi, hanem a közjogi, különösen közigazgatási jogi szabályok együttese.
Vincenti szerint az emberi munkaerőben rejlő gazdasági értéknek "forgalomba helyezése" szerződés útján kétféleképpen történhet, közvetlenül és közvetve. Közvetlenül történő munkaszolgáltatás esetén határozott vagy határozatlan időre történik a munkavégzés és a munka eredményétől elvileg nem függő ellenszolgáltatásra jogosult a munkát elvégző fél. Közvetve történő munkaszolgáltatás esetén az ellenszolgáltatás a munka eredményéért jár, az nem függ az elvégzendő munka mennyiségétől, különösen annak időtartamától és a kötelezett fél nem köteles saját maga elvégezni a munkát. Vincenti ezen megközelítésből osztályozta a munkavégzési jogviszonyokat, és elvégezte azok elhatárolását. Munkabéri szerződésnek azt a kontraktust nevezte, amelyben az egyik fél, a munkavállaló a munkaadó javára munka teljesítésére kötelezi magát, míg a munkaadó meghatározott ellenérték - munkabér - fizetésére kötelezi magát. A szolgálati szerződés abban különbözik ezen szerződéstől, hogy a munkavállaló munkaerejét tartósabb jelleggel köti le és a munkavállaló függő munkát teljesít a munkaadó részére. Ehhez képest a vállalkozási szerződésben az egyik fél, a vállalkozó meghatározott, munkával elérhető eredmény előállítására, a másik fél, a megrendelő pedig meghatározott ellenérték, díj fizetésére kötelezi magát. A szerző a vállalkozási szerződésen felül külön választja az alkuszi szerződést és a díjkitűzést, amelyeket a magánjogi törvényhez való igazodással és azzal az elvi különbséggel igazol, hogy az alkuszi szerződés nem minden esetben kétoldalú, tehát mind a két felet jogosító és kötelező szerződés, a díjkitűzés pedig nem is szerződés, hanem egyoldalú jogügylet.
Vincentinél a munkabéri szerződés a tágabb, a szolgálati szerződés pedig a szűkebb fogalom. Egyik előbb említett szerződésnek sem fogalmi eleme a munkavállaló, illetve az alkalmazott munkavégzésének a folytonossága, és a munkaerő kizárólagosan munkaadó részére történő rendelkezésre bocsátása. Ebből következik, hogy néhány alkalmazotti kört leszámítva (pl. a házi cselédek) a munkavállaló, illetve az alkalmazott több munkaadóval is állhatott munkaviszonyban, vagy egyéb önálló kereső fog-
- 82/83 -
lalkozást is folytathatott (pl. az alkalmazott ügyvéd, aki munkaadójának engedélyével magángyakorlatot is folytathatott).[1]
A Jogtudományi Intézet első vezetője Csanádi György volt, aki 1917. augusztus 29-én született Budapesten. Jogi tanulmányait 1935-ben kezdte meg a budapesti Pázmány Péter Egyetemen. Később Szladits Károly levelező titkára, majd tudományos munkatársa lett. Az egyetem elvégzését követően változatos területeken fejtette ki munkáját. 1949 és 1952 között az igazgatótanács titkáraként állt a Jogtudományi Intézet élén, miközben a Közgazdaságtudományi Egyetemen lett egyetemi tanár és tanszékvezető. Az állam és jogtudományok kandidátusaként polgári joggal és munkajoggal foglalkozott. Több munkajogi tárgyú monográfiája és egyetemi jegyzete jelent meg, amelyek kapcsolódnak az Intézetben folytatott munkajogi tárgyú kutatásokhoz. Egyik legismertebb műve Budapesten 1962-ben "A munkás munkajogi helyzete" címmel jelent meg.
Csanádi György korábbi munkajogi kutatásainak mintegy összegzésképpen alkotta meg a Közgazdaságtudományi Egyetem számára a munkajogi jegyzetet.[2] Az átfogó munka a történeti kérdésektől kezdve az akkor hatályban lévő Munka Törvénykönyve (1967. évi II. törvény) logikája szerint ismertette és értékelte a tételes munkajogot. A szerző ismerteti a munkajog jogforrásait, ide sorolva a jogszabályokat, a kollektív szerződést és ún. óvórendszabályokat. A jogszabályok között említi a szerző a miniszteri utasítást is (a törvény, törvényerejű rendelet, minisztertanácsi rendelet mellett) és a SZOT szabályzatot, amelyet jogszabály-jellegű speciális jogforrásnak tekint. A kollektív szerződést a vállalati színtű szabályozás normájának tekintette (ebben az időszakban kollektív szerződést csak vállalati szinten lehetett kötni, magasabb szinten nem). Az óvórendszabályoknak a munkavédelemmel kapcsolatos biztonsági tennivalókat előíró országos és iparági szintű szabályokat nevezték, amely alapján a munkáltató (a vállalat) elkészítette a vállalati munkavédelmi szabályzatot.
- 83/84 -
A jegyzet annak ellenére tartalmazza az utolsó, ötödik részében a társadalombiztosításra vonatkozó szabályok ismertetését, hogy maga is osztja az arra vonatkozó álláspontot, miszerint a társadalombiztosítás jogszabályait külön jogágnak kell tekinteni. Kiemeli, hogy a társadalombiztosítás alapvető szabályait ugyan a Munka Törvénykönyve tartalmazza, de a társadalombiztosítási viszony nem része a munkaviszonynak, mert annak feladata a munkavállaló (dolgozó) betegsége esetén egészségének és munkaképességének helyreállításáról gondoskodni, illetve anyagi ellátást nyújtani a munkavállaló (dolgozó) keresőléptelensége vagy öregsége esetére.
Farkas József (1925-1989) jogi tanulmányait 1945-benkezdte meg a Debreceni Egyetemen, majd Budapesten folytatta Nizsalovszky Endre tanítványaként. 1950 és 1956 között fejtett ki tevékenységet az intézetben, ahova az egyetem elvégzése után került. 1955-ben szerzett kandidátusi fokozatot. Az 1956-os forradalom alatt az egyik szervezője volt a Tudományos Dolgozók Forradalmi Bizottságának, emiatt az intézetet el kellett hagynia. 1972-től a Pécsi Tudományegyetemen folytatta tudományos pályáját, 1973-ban lett a polgári eljárásjog egyetemi tanára, ugyanebben az évben lett a jogtudományok doktora. Az Állam és Jogtudományi Intézet Tudományos Könyvtára sorozatban 1952-ben Budapesten jelent meg a Munkajogunk fejlődése a felszabadulástól a Munka Törvénykönyvéig című monográfiája. A szerző a tárgyalt időszakot (1945-1951) öt szakaszra osztotta be, és ezeken belül ismertette az egyes szakaszok általános jellemzőit, illetve a legfontosabb munkajogi intézményeket. Ezen módszer alkalmazása révén nyomon követhető több munkajogi intézmény jellegének változása, pl. a szakszervezetek esetében. Farkas József álláspontja szerint 1945 és 1946 augusztusa között a szakszervezetek szakmai szakszervezetek voltak, azaz az egyes szakmához tartozó dolgozókat fogták össze. A szerző a szakszervezetek hatáskörébe sorolta a termelés kérdését és külön is foglakozott a munkaközvetítéssel, mint kötelező szakszervezeti tevékenységgel. A kollektív munkajogi problémák közül a monográfia kitért a kollektív szerződés jogi jellegére. 1945-öt követően a kollektív szerződés megkötése kötelező, mert a legáltalánosabb eszköznek mutatkozik arra, hogy az állam a mun-
- 84/85 -
kaviszonyok széles körében a munkafeltételeket szabályozza. Az intézmény jelentőségét kiemeli, hogy annak megszegése bűncselekménynek minősült, azt jogszabályi erővel ruházta fel. Lényegesen megváltozott a kollektív szerződések szerepe az államosításokat követő időszakban. Az állami tulajdon szinte kizárólagos tulajdoni formává alakításában megváltozott az azt megkötő alanyok köre, a kollektív szerződések szerkezete és tartalma. A kollektív keretszerződést - amely uralkodó formává vált a gazdaságban - egyrészről a Szakszervezetek Országos Tanácsa (a kisiparosok esetében a KIOSZ), másrészről az illetékes miniszter kötöttek egymással (az ilyen kollektív keretszereződés a korszak széles hatáskörrel rendelkező szerve, az Országos Munkabérmegállapító Bizottság kiterjeszthette a mezőgazdaságra is). A keretszerződés általános rendelkezéseit az egyes iparágakra az iparági kollektív szerződések szabályozták, amelyeket az egyes iparigazgatóságok kötöttek az illetékes szakszervezetekkel. A tárgyalt időszakot jellemzi a munkaügyi viták elintézésének szabályrendszere. 1945 és 1946 között a munkáltató és a munkavállaló közötti vitás ügyeket az üzemi bizottságok intézték, ennek eredménytelensége esetén paritásos egyeztető bizottságokhoz került annak megvitatása. Lehetőség volt munkaügyi vitában munkaügyi bíróság elé vinni az ügyet, de ennek a gyakorlatban azért igazán nem volt jelentősége, mert a munkaviszony megszűnése miatti pereket leszámítva a munkavállalók ritkán éltek ezzel a lehetőséggel. Az érdekképviseleti szervek közötti vitás ügyekben a már említett OMB döntött. A bírói hatáskör 1948-ig megmaradt a vitás ügyek elintézési fórumaként, ezt követően szűkült ez a lehetőség és az egyeztető bizottságok mellett bevezették a szolgálati úton való elintézés módját.
A Jogtudományi Intézet munkajoggal foglalkozó kutatói között feltétlenül meg kell emlékeznünk Garancsy Mihálynéról, aki publikációit Garancsy Gabriellaként jegyezte (1921-1983). Minisztériumi, bírósági beosztások, majd jogtanácsosi tevékenység után 1957-ben kezdett el dolgozni az akkori Állam és Jogtudományi Intézetben, halála előtt főmunkatársként.
- 85/86 -
Ezen időszakban szerezte meg kandidátusi fokozatát,[3] és vett részt több intézeti munkajogi kutatásban, nemcsak hazai, hanem nemzetközi kutatási együttműködés keretében is.[4]
A legnagyobb érdeklődésre számot tartó művei közül ki kell emelnünk az 1965-ben az Acta Juridica-ban publikált The Right to Work című munkáját, amelyben kifejtette, hogy a munkához való jog nem csupán alkotmányos ("állampolgári") jog, hanem a munkajognak, mint önálló jogágnak az egyik legfontosabb alapelve.
Kétségkívül az egyik legátfogóbb műve a munkaviszony megszűnéséről írt könyve,[5] amelyben a munkaviszony megszüntetésének dogmatikai kérdései és a felmondási jog történeti vonatkozásai után a szerzőtől megszokott alapossággal ismerteti és elemzi az új gazdasági mechanizmus egyik első jogalkotási kísérletének, az 1967. évi II. törvénnyel elfogadott Munka Törvénykönyvének a munkaviszony megszüntetési szabályait.
Garancsy Mihályné ezen munkája 1973-ban, szintén az Akadémiai Kiadónál is megjelent Labour Law Relation and its termination in Hungarian Law címmel.
Minden vitán felül áll az a megállapítás, hogy az intézet munkajoggal foglalkozó kutatói közül a leghosszabb ideig dolgozó és a legnagyobb eredményeket felmutató személyiség id. Trócsányi László volt.
Id. Trócsányi László (1913-1996) 1936 és 1953 között különböző bíróságokon, majd az Igazságügyi Minisztériumban tevékenykedett. 1954 és 1988 között[6] dolgozott a Jogtudományi Intézetben kutatói munkakörökben, aktív szerepet vállalva annak tevékenységében. A kezdeti munkajogi kutatásokat követően az 1980-as évektől érdeklődését felkeltette a környezetjog is, amely témakörben is aktív volt publikációs tevékenysége.
- 86/87 -
1966-ban jelent meg Ficzere Lajossal közösen A dolgozók részvétele a vállalatok igazgatásában című műve.[7] A könyv az intézetnek "A gazdasági irányítás igazgatási és jogi kérdései"elnevezésű sorozatába illett bele és mondhatni, megelőzte korát, az új gazdasági mechanizmus munkajogi téren történő elméleti megalapozásának tekinthető. A jog-összehasonlítás módszerével került sor az akkori szocialista országok (ideértve Jugoszláviát is) üzemi demokráciával kapcsolatos szabályainak bemutatására, majd olyan következtetések levonására, amelyek későbbiek során a magyarországi szabályozás tekintetében is irányadónak bizonyultak. Ezt követte a polgári társadalmak vonatkozó szabályainak az elemzése, olyan intézmények bemutatásával, mint az üzemi bizottságok (üzemi tanácsok). A könyv elméleti alapját képezte több, a tárgyban a rendszerváltást követően megjelent publikációnak.[8]
Id. Trócsányi László kiemelkedő jelentőségű könyve az 1970-ben megjelent "Az európai szocialista országok munkaügyi eljárásjoga" A szerző gondolatai megalapoztak más, szintén értékes publikációkat.[9] Id. Trócsányi László érdeklődését már az 1960-as években felkeltették a munkaügyi eljárások részletszabályai.[10]
A szerző a kérdéskört az anyagi jog - eljárási jog kontextusba helyezte és ehhez igazodóan vette kritikai elemzés tárgyává a munkaügyi eljárásjog kérdéseit a munkaügyi viták elintézésében közreműködő szervek, az elsőfokú eljárás és a jogorvoslati eljárás, végül a végrehajtási szakasz részletszabályain keresztül.[11]
Id. Trócsányi László a munkaügyi eljárásjogi kérdéseket a 8. lábjegyzetben hivatkozott könyvhöz hasonlóan az új gazdasági mechanizmus feltételrendszerei között vizsgálta, alapkérdésnek tekintve, hogy a munka-
- 87/88 -
vállalóknak (korabeli terminológiával: dolgozóknak) mire terjed ki az alanyi joga és ehhez kapcsolódóan a munkaügyi viták elintézése mely szervek előtt lehetséges.[12]
A jog-összehasonlítás szempontjából meghatározó könyv "A munkajogviszony alapkérdései az európai szocialista országok jogában" címet viseli, amely 1978-ban jelent meg a könyvesboltok polcain. A monográfia angol nyelven 1986-ban látott napvilágot "Fundamental problems of Labour Relations in the Law of the European Socialist Countries" címmel, bizonyítva a szerző széleskörű irodalmi műveltségét. A mű tulajdonképpen a szerző doktori disszertációjának publikált változata.■
- 88 -
JEGYZETEK
[1] VINCENTI G.: A munka magánjogi szabályai. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1942. 29.
[2] CSANÁDI Gy.: Munkajog. Budapest, 1970.
[3] TRÓCSÁNYI L.: Jogászi pályám emlékei. Nagy és Trócsányi, Budapest, 71.
[4] HALÁSZ J.: Garancsy Mihályné 1921-1983. Jogtudományi Közlöny, 1983/5.
[5] GARANCSY G.: A munkaviszony megszűnése. Budapest, 1970.
[6] Jogi Lexikon (szerk.: Lamm V.). 2. kiadás, MTA Jotudományi Intézet-Complex, Budapest, 2009. 674.
[7] FICZERE L.-TRÓCSÁNYI L.: A dolgozók részvétele a vállalatok igazgatásában. Budapest, 1966.
[8] Pl. PRUGBERGER T.: Munkavállalói részvétel az üzemi vezetésben Nyugat-Európában és Magyarországon. Magyar Jog, 1993/3.
[9] Így különösen GÁSPÁRDY L.: A felek jogállásának néhány kérdése a munkaügyi döntőbizottsági eljárás menetében. Jogtudományi Közlöny, 1971., illetve GÁSPÁRDY L.: Az ügyfél-minőség feltételei és kerete a munkaügyi döntőbizottsági eljárásban. Jogtudományi Közlöny, 1971.
[10] Id. TRÓCSÁNYI L.: Egyes szocialista államok munkaügyi eljárásának közös elemei. Budapest, Állam- és Jogtudomány, 1965/1.
[11] Id. TRÓCSÁNYI L.: Európai szocialista országok munkaügyi eljárásjoga. Budapest, 1970.
[12] Id. TRÓCSÁNYI L.: A népgazdaság átszervezésével kapcsolatos munkajogi problémák egyes szocialista országokban. Budapest, 1967.
Lábjegyzetek:
[1] Rácz Zoltán, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Országház u. 30., E-mail: racz@mta.jog.hu
Visszaugrás
