"Európában az abortuszt ellenzők elérték, hogy a törvények erkölcsi kategóriaként kezelik az abortuszt, illetve hogy a terhesség késői szakaszában tilos annak megszakítása; azonban az abortuszpártiak is elégedettek lehetnek, hiszen a széles körben alkalmazható kivételek nyomán az első három hónapban lényegében szabadon megszakítható a terhesség."
"A magyar Alkotmánybíróság a jogvédelem különleges hagyományával rendelkezik, így az abortuszbeadvány lehetővé teszi, hogy ismét kifejezze elkötelezettségét a lelkiismereti szabadság, a magánélet védelme és az emberi méltóság mellett, túl azon, hogy az állami támogatásokon keresztül biztosítja polgárainak az élethez való jogot és a döntés jogát, hogy akarnak-e gyereket vagy sem."
(A tanulmányt Kalocsai Csilla fordította.)
A magzat jogállása a legtöbb országban, beleértve Magyarországot is, különböző születése előtt és után. A magzatot sehol sem tekintik csupán az anya testrészének vagy egy közönséges élettelen tárgynak születése előtt. Továbbá a magzatot sehol sem tartják a felnőtt emberrel egyenrangúnak, aki gyakorolhatja teljes jogait. A magzatot a legtöbb ország jogrendszere valahol a két elképzelés között helyezi el, jogilag elhatárolható pozícióban. A magzat megfelelő jogi helyéről Európában alkotmányos egyetértés alakult ki - ez az a konszenzus, amit az alábbi tanulmányban elemzek, mielőtt a jelenlegi magyar állapotot európai kontextusában elhelyezem. Először azonban fontos áttekintenünk, mi történik a magzat fejlődése során a nő terhessége alatt, és hogyan vélekedik az állapotos nő és a magzat státuszáról a vallási és világi gondolkodástörténet.
A fogamzás pillanata kellően dramatikus ahhoz, hogy egyértelmű válaszként szolgálhasson arra a kérdésre, pontosan mikor kezdődik az emberi élet. Ha azonban emlékezetünkbe idézzük, hogy akár az ezt követő hetedik napon is fennáll a lehetősége annak, hogy ikrek fejlődjenek ki egy megtermékenyített petesejtből; mindenképpen felül kell vizsgálnunk ezt az állítást, hiszen így a fogamzás pillanata nem feltétlenül alapja az ember genetikai önállóságának - lévén az ikrek genetikailag azonos létezők -, és nem az utolsó lehetőség egy új emberi élet számára sem. A új genetikai információt hordozó életet önmagában egyébként sem tartjuk feltétlenül megóvandónak - ilyen formáció a rákos daganat is; a közvélemény és az orvosi szakma egybehangzóan azon a véleményen van, hogy ezeket nemhogy védeni nem kell, hanem kifejezetten el kell pusztítani, holott genetikai felépítésük különbözik az őket hordozó emberi test genetikai állományától.
A megtermékenyített petesejtre, amit az orvostudomány zigótának nevez, komoly megpróbáltatások várnak, hiú ábránd azt gondolni, hogy ha fejlődésébe külső erő nem avatkozik be, az legalább egy gyermekké fejlődik. Még ha biztosnak tekintjük is, hogy a zigóta osztódásnak indul, és sikeresen eljut a méhbe; meg kell állapítanunk, hogy negyedük nem tud beágyazódni a méhfalba, azaz anélkül bomlik szét, hogy létéről a nő vagy akárki más tudomást szerezhetne. A beágyazódott zigótáknak csak mintegy hatvan százaléka éri meg a kéthetes kort, amikortól kezdve a nő észreveheti terhességét, azaz a megtermékenyített petesejteknek kevesebb mint a fele él elég ideig ahhoz, hogy létéről a külvilág tudomást szerezhessen; a spontán vetélés így a terhesség első két hetében legalább annyira tekinthető normálisnak mint kivételesnek. Az emberi élet védelmével ezen a szinten kísérletezni emberfeletti erőt követelne meg.
Ha a zigóta mérete az osztódások eredményeként már túllépi a tizenhat sejtet, és képes beágyazódni a méhfalba - ekkortól blasztocitának nevezzük -, a legkorszerűbb terhességi tesztekkel léte már kimutatható. Még mindig huszonnyolc százalékos esélye van azonban a spontán vetélésnek, azaz a megtermékenyített petesejteknek körülbelül egyharmada fejlődik csak csecsemővé a kilencedik hónap végére. "A természet úgy tűnik, sokkal nagyobb arányban hajt végre abortuszokat, mint bármely emberi társadalom."[2] Amikor a zigóta beágyazódik a méhfalba, kezdetben a méh burkolatából táplálja önmagát, miközben azon dolgozik, hogy a köldökzsinórt létrehozza. Ezalatt sejtjei rendkívül gyorsan osztódnak, új sejtek vándorolnak az embrió különböző részeire, hamarosan megjelennek egy ember jövendő testrészeinek első képződményei; a megfoganástól számított hatodik hétre a fej, a kezek, a lábak, sőt a szív körvonalai is láthatóvá lesznek. Ezek a körvonalak azonban egy épület szerkezeti vázához hasonlítanak, amely az alapozást követően hamar a magasba szökken, de még hosszú időbe telik, amíg az épület lakhatóvá válik. Tehát annak ellenére, hogy hathetesen valóban ember formájúnak látszik az embrió, belülről még működésképtelen ez a tér; a fejlődés első harmadában az embrió számára a strukturális differenciálódás a fő tevékenység, ennek során nagy ütemben termel sejteket, hogy azokat azután olyan helyekre küldje, ahol még specializáltabb célok érdekében még specializáltabb sejtekké fejlődnek.
A nyolcadik hétre az embrió már működőképes köldökzsinórral dicsekedhet, ekkortól már magzatnak nevezi a hivatalos szóhasználat. Gyorsan növe-
- 114/115 -
kedni kezd, hiszen sokkal bőségesebb nyersanyagforrás áll rendelkezésére, mint a méhfal volt; ennek eredményeként jelennek meg a terhesség látható jelei a nő testén. Szervei lassan működőképessé válnak, a második harmadév vége a működésbeli differenciálódással telik. A harmadik harmadév elejére a magzat már gyermekszerűen néz ki, eddigre kifejlődtek benne az izmok, a csontváz, a belső szervek, a szív és a keringési rendszer; a döntő dolog azonban még hiányzik, hiszen az idegrendszer fejlődése hátramaradt, az idegsejtek ugyan elkezdtek növekedni, azonban még nem kapcsolódnak hozzá semmihez. A hatodik hónap elején ugrásszerűen megnő a szinapszisok száma az agyban és az idegrostok sűrűsége a testben, a magzat ekkor rendelkezik először szervezett agyhullámokkal, a fizikai érzékelés kialakuló képességével; azaz lehetetlen, hogy ezelőtt fájdalmat érezzen vagy gondolkodjon, eddig nincs semmilyen belső mentális élete. Csak a születés előtti utolsó hetekben fejlődik ki a tüdő, ezért jelentik a légzési nehézségek a legnagyobb problémát a koraszülöttek számára. A kilencedik hónapra, azaz a negyvenedik hétre a magzat képes önállóan élni és megszületni.
A koraszülés mutatja meg igazán, hogy egyes nélkülözhetetlen szervrendszerek milyen későn alakulnak ki a magzatban. Míg szinte lehetetlen megmenteni a huszonnegyedik hét előtt született csecsemőket, a huszonnegyedik héten születettek közül minden ötödiket sikerül életben tartani, bár sokszor csak súlyos agykárosodás vagy maradandó testi fogyatékosság árán. A huszonhatodik hét után azonban jelentősen megugrik a túlélési arány, nyilvánvalóan valami nagyon fontos dolog történik a huszonnegyedik és a huszonhatodik hét között, ami elősegíti azon csecsemők életben maradását, akik ez időszak után jönnek a világra.
A születés pillanataiban is nagyon fontos dolgok történnek a magzat testében. Keringési rendszerében, mely a második harmadév végétől működik, a vénák szállítják el a vért a szívtől, és az artériák szállítják oda vissza. A születés alatt - a tudósok számára még mindig ismeretlen okok miatt - a két szívpitvar közötti nyílás bezáródik, a vér áramlása megfordul a testben; ugyanakkor a tüdő, mely a méhben hozzászokott a vízben való légzéshez, kiszárad és levegőt kezd belélegezni. Elmondhatjuk tehát, hogy a terhességről beszélve nem puszta spekuláció a harmadolás fogalmának használata, minőségi változások tapasztalhatók mindhárom harmadév végénél. Az első harmadév végére fejeződik be a strukturális differenciálódás, a második harmadév végén az idegrendszert és a légzést leszámítva az alapvető szervrendszerek kezdetleges módon már működnek, azonban csak a harmadik harmadévben alakulnak ki az agyi tevékenységek; csak az utolsó hónapok fejlődése nyomán válik képesé a magzat az önálló életre.
Mindenképpen beszélnünk kell a csecsemő fejlődése mellett az anya testében lejátszódó eseményekről is, hiszen azon túl is fontos változások történnek abban, hogy a test meglehetősen megnagyobbodik. "Technikailag" akkortól tekinthetjük terhesnek a nőt, amikortól kezdve a blasztocita beágyazódik a méhfalba és a test olyan hormonokat kezd termelni, melyek megakadályozzák a méhfal - és vele együtt az embrió - kilökődését, ahogyan ez egyébként egy átlagos menstruáció esetén történne. Éppen ezért azonban a nő testében az immunrendszer működése mindenképpen meggyengül, hiszen a blasztocita, az embrió és a magzat, melyeknek genetikai képlete az anyáétól eltérő, az immunrendszer számára antitestnek minősülnek, és egy "normális" módon működő immunrendszer idegen anyagként kilökné őket az anya szervezetéből. A legyengülés általános, a nő teste kevésbé érzékeny az antitestekre. Ezzel magyarázható, hogy a nő hirtelen megbetegedhet, annak ellenére, hogy az adott betegség - így különböző allergiák vagy a rák - ellen azelőtt sikeresen védekezett szervezete; ezért is lehetséges, hogy a terhességet orvosi okok miatt, néha még akkor is meg kell szakítani, ha az anya korábban nem mutatta a betegség jeleit. Nem csupán ez a magzat egyetlen hatása a nő szervezetére: az anya emésztőrendszere megbomlik, keringési rendszerét és szívét megviseli a vérpumpáló képesség megsokszorozódása, izmai a magzat súlya alatt meghúzódnak, illetve a megszületendő gyermek kialakuló anyagcseréje felborítja hőháztartását. Továbbá kijelenthető, hogy a nő teste sok szempontból a magzat "kezébe kerül". A magzat jut a "sorban" először - a kettejüknek esetlegesen elégtelen mennyiségű - táplálékhoz a köldökzsinóron keresztül. Nem oszt meg semmit, hanem elsőként saját szükségleteit elégíti ki, azután a maradékot az őt kihordó nőnek hagyja. Még nem beszéltünk a szülésről, melynek kínzó fájdalmai sok nő számára elviselhetetlennek tűnnek. Ahol a nők nem kapnak megfelelő orvosi ellátást, a szülő nők halálozási aránya jóval magasabb, mint más hasonló korú nőké. Azok a nők, akik gyermeket szeretnének, hajlandóak mindezeket felvállalni; ám azok számára, akik nem akartak teherbe esni, hasonló érzéseket kelthet az egész, mintha elrabolták és megkínozták volna őket. Ha a magzatot saját jogokkal rendelkező személynek tartjuk, betolakodása a női testbe összehasonlíthatatlan bármivel, amit embernek valaha el kellett viselni, hogy mások jogait megvédje.
- 115/116 -
Bár az emberi magzat biológiai fejlődése az emberi történelem során nem sokat változott, az egyes kultúrák még önmaguk történetén belül is sokszor eltérő módon gondolkodtak róla jogi, társadalmi, kulturális és vallási szemszögből egyaránt. Közös azonban e diskurzusokban, hogy állandó pontjuk a magzat státuszának kérdése; amiről azonban az antik görögöktől napjainkig soha sem létezett közmegegyezés sem a jogban, sem az erkölcsben, sem a vallásban.
Az abortusz előbb lett vallási viták tárgya, minthogy a világi jog foglalkozott volna vele. Sok katolikus jogalkotó és a katolikus egyház hivatalos véleménye szerint is az Egyház a terhesség megszakítását mindig is tiltotta; valóban könnyű az abortuszt elutasító, nagy hatású személyiségeket találnunk az egyháztörténelemben. Hasonlóan nagy hatású teológusok azonban fejtettek ki olyan véleményt is, hogy nem a fogamzás az a pillanat, amikor az embrió teljes emberré válik Isten szemében - Szent Ágoston szerint a hímnemű magzatok harminc, a nőneműek kilencven nappal a fogamzás után kapják meg lelküket, ekkortól válnak Isten előtt emberré -, lényegében 1869-ig nem volt egységes az Egyház abban a kérdésben, hogy teológiai értelemben mikor kezdődik az élet. IX. Pius 1869-ben kiadott enciklikája az abortuszt a terhesség bármely pontján bűnnek tekinti. A judaizmusban is viták forrása az abortusz, befolyásos zsidó hittudósok az életet első pillanatától kezdve nagyra értékelték, mások viszont még a terhesség kései szakaszában is megengedték annak megszakítását. Maimonides, a judaizmus történetének kiemelkedő alakja azon a véleményen volt, hogy a nem kívánt magzat "üldözőként" fogható fel, aki a terhes nőt kergeti és testi sérülésekkel fenyegeti; a zsidó törvénykezésben üldözőjüket önvédelemből megölhették az üldözöttek - Maimonides ezzel támasztotta alá még a kései terhességek megszakítását is, más írástudók azonban ennek ellenkezőjét állították.
A szent könyvek - a Tóra, a Biblia és a Korán - a magzatelhajtásról egyetlen fejezetben emlékeznek meg, mely szerint ha két férfi vitatkozása közben egyikük egy ott álldogáló terhes asszonyt megüt, és az elvetél, a férfinak a gyermek apja számára kártérítést kell fizetnie - ez minden, amit e szent iratok a kérdésről elmondanak! E szöveg értelmezéseit mindenképpen érdemes áttekintenünk. A domináns katolikus értelmezés szerint a pénz kifizetése jelzi, a magzat megölése még akkor is bűn, ha az véletlenül történik; mennyivel rosszabb - állítja ez az interpretáció -, ha szándékosan.
A zsidó értelmezés szerint a pénz a sérülés orvoslására szolgál, ha a magzatot teljes embernek tekintené a szöveg, a tálió elve érvényesülne; a pénzbüntetés azt jelzi, a magzat véletlenszerű meggyilkolása nem egy emberi élet kioltása. Az iszlámban az apára helyzeték a hangsúlyt e szöveghellyel kapcsolatban; vele szemben történik a vetélés miatt méltánytalanság, őt illeti a kifizetett pénz. Ha azonban az apa beleegyezik a terhesség megszakításába, vagy ő maga öli meg a magzatot, a jog mellette áll. Nemcsak a különböző vallások között, hanem egyes vallásokon belül is jelentős véleménykülönbségeket tapasztalhatunk tehát; azok a vallások vetettek csak véget a kérdésről folyó vitának, melyek valamilyen megkérdőjelezhetetlen, hivatalos álláspontot alakítottak ki róla.
Az európai büntetőjog a 19. század előtt - bár néhány helyen, például Franciaországban 1556-tól, büntetni rendelte - nem lépett, nem léphetett fel az abortuszok ellen. A terhesség tényét a negyedik hónap, a magzat növekedésének megkezdődése előtt szinte lehetetlen volt bizonyítani, azt a nő a külvilág elől sikeresen eltitkolhatta. A múlt század elején szigorodó jogi szabályozás sem magát az abortuszt, csupán annak bizonyos - igaz, szinte egyeduralkodó - végrehajtási módját kriminalizálta, hiszen a méreggel végzett abortuszt tiltották be a jogalkotók, elsősorban orvosi, nem erkölcsi szempontból változott a szabályozás. Az orvosi kamarák hatására végül minden, érvényes orvosi okkal nem magyarázható abortuszt betiltottak, ezzel is megerősítve az orvosok monopóliumát a gyógyítás terén. A 19. század végére az úgynevezett indikációs modell honosodott meg Észak-Amerika és Európa államaiban, mely szerint minden abortusz tiltott, kivéve, amelyet orvos által meghatározott indok alapján engedélyeznek. A téma körüli vitában az erkölcsi érvek bár megjelentek, nem tartoztak a döntő szempontok közé; sokkal inkább az abortusznak a női szervezetre gyakorolt káros hatását emelték ki mind az orvosok, mind a jogászok. Századunk közepére azonban az egyre biztonságosabb művi abortuszok következményeként ez az érv tarthatatlanná vált, a női egyenjogúság elismerésének terjedésével párhuzamosan egyre többen támadták a korlátozó jellegű abortuszszabályozást. A törvényeket már nem magyarázhatták azzal a korábbi érvvel, hogy az abortuszért folyamodó nő egészségét védi; a művi terhességmegszakítás statisztikailag biztonságosabb, mint a gyermek kihordása. Egyre nőtt azon nők száma, akik jogaikat követelték és mivel lehetőségük nyílt rá, hogy életükben terveiket és törekvéseiket megvalósítsák, a testi önrendelkezéshez való jog már nem csupán üres szólamként lebegett felettük. Ennek volt köszönhető, hogy a hatvanas években mind Észak-
- 116/117 -
Amerikában, mind Európában liberalizálták az abortusztörvényeket; vagy parlamenti úton, ahogyan ez Angliában, Belgiumban, Hollandiában, Németországban vagy Olaszországban történt; vagy bírói fórumok által, ez történt Kanadában és az Egyesült Államokban. Az alkotmányossági normakontrollt végző szervek közül csak a Német Szövetségi Alkotmánybíróság találta alaptörvénybe ütközőnek[3] az abortusz liberalizációját. Az 1975-ben meghozott első határozat szerint "az emberi lét védelme az állami beavatkozásokkal szemben hiányos lenne, ha nem foglalná magában a 'teljes élet' első lépcsőfokát, a még meg nem született életet". Az alkotmánybíróság határozata nyomán a német parlament egy "indikációs lista" csatolásával a törvényt kiegészítette az emberi élet értékének védelmével, mely lista pontosan felsorolta, milyen okok miatt engedélyezhető a nő számára az abortusz, emellett széles körű tanácsadási kötelezettséget és háromnapos várakozási időt írt elő a módosított törvény. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága szerint[4] a törvény nem ütközik az Emberi jogok európai egyezményébe, de megállapította, hogy ha sokkal tovább megy el a törvényhozó a magzatvédelemben, azzal már fontos női jogokat sért. A német újraegyesítést követően - mivel a volt NDK szabályozása sokkal liberálisabb volt, hiszen megkötések nélkül engedélyezte a terhesség megszakítását a harmadik hónap végéig - az "indikációkat" eltörölte a német parlament, de megtartotta a tanácsadási kötelezettséget és a várakozási időt. Újra az alkotmánybíróság elé került az ügy, melynek során a bíróság kimondta[5], hogy az emberi élet védelméről nemcsak a büntetőjog keretein belül rendelkezhet a törvényhozó, megteheti azt a tanácsadói rendszer kiépítése által is.
Írország polgárai 1983-ban népszavazáson módosították alkotmányukat, mely szerint: "Az állam elismeri a meg nem született magzat élethez való jogát, tekintettel az anya élethez való egyenlő jogára. Így az állam garantálja, hogy törvényeivel védi, és amennyire lehetséges érvényesíti ezen jogokat"; ez az alkotmányi passzus lehetetlenné tette, hogy a parlament liberalizálja az abortuszszabályozást, sőt az Ír Legfelsőbb Bíróság több ítéletével tovább szigorította a szabályozást. A bíróság értelmezése szerint az említett alkotmánymódosítás alapján bárkinek joga van ahhoz, hogy egy még meg nem született gyermek élete védelmében fellépjen[6]. Ez a tendencia egy nemzetközi érdeklődéssel is kísért esettel kapcsolatban változott meg. Egy tizennégy éves ír kislány, akit apjának barátja erőszakolt meg, a terhesség megszakítása céljából kívánt Nagy-Britanniába utazni, ám az ír főügyész a magzat életének védelme érdekében bírósághoz fordult, hogy az tiltsa meg az ország elhagyását a lány számára. A Legfelsőbb Bíróság ítélete meglepő volt, hiszen engedélyezte[7] az abortusz elvégzése érdekében a kiutazást, ám csak amiatt, mert a gyermek kihordása veszélyeztetné a lány életét, mivel az ismételten kijelentette, ha nem vetetheti el magzatát, öngyilkos lesz. Az ügy nyomán, ha az anya kellően hihető módon fenyegetőzött az öngyilkossággal, kivételesen engedélyezték számára az abortuszt. Újabb népszavazáson, 1992 őszén az ír polgárok hatvan százalékos többséggel jóváhagyták a bírósági döntést; megerősítették, hogy a nőknek joguk van külföldre utazni terhességük megszakítása céljából, illetve hogy a szólásszabadság az abortuszklinikák elérhetőségének közlésére is kiterjed; ez utóbbi alkotmánymódosítást csak hosszas procedúra után fogadta el alkotmányosnak a Legfelsőbb Bíróság.
Európa és Észak-Amerika országai közül ma csak Máltán, - az említett könnyítések után - Írországban, és újabban Lengyelországban korlátozó az abortusztörvény; meg kell jegyeznünk, hogy ezen országok vallásuk szerint római katolikusok, az ott élő vallási kisebbség nagysága elhanyagolható. A többi európai és észak-amerikai államban vagy törvényi szinten is, vagy csak a gyakorlatban, de engedélyezik az abortuszt bármilyen okból kifolyólag a terhesség első három hónapjában. Kanadában és az USÁ-ban ezt alkotmány által védett női jogként definiálják; míg Európában az abortusz főszabályként - a törvények szerint - tilos, kivételes esetként sorolva fel azokat az eseteket, ahol mégis engedélyezhető: így ha a terhesség bűncselekmény következménye, ha a magzat kihordása a nő fizikai vagy mentális egészségét - szélesen értelmezve - veszélyeztetné, ha a magzat sérült, vagy ha az anya társadalmi vagy gazdasági körülményei megnehezítik a magzat kihordását. Ezzel Európában az abortuszt ellenzők elérték, hogy a törvények erkölcsi kategóriaként kezelik az abortuszt, illetve hogy a terhesség késői szakaszában tilos annak megszakítása; azonban az abortuszpártiak is elégedettek lehetnek, hiszen a széles körben alkalmazható kivételek nyomán az első há-
- 117/118 -
rom hónapban lényegében szabadon megszakítható a terhesség. Olyan kompromisszum jött tehát létre mely a nő és a magzat jogainak védelme között - a Szent Ágostontól az USA Legfelsőbb Bíróságáig ívelő véleményekkel összhangban - a terhesség 12-14. hete körül húzza meg a határt.
A fentiek alapján elmondható, hogy a jelenleg vitatott magyar törvény a kevésbé liberális szabályozások közé tartozik Európában. A magyar törvény, mely összekapcsolja az indikációs modellt (az abortusz bizonyos okok miatti engedélyezése) a tanácsadás kötelezettségével, túllép a legtöbb európai törvényen, hiszen azok vagy a tanácsadási kötelezettséget vagy az indikációs modellt tartalmazzák, de sohasem mindkettőt. Csak Németország, melynek alkotmánybírósága a náci múltra hivatkozva különös hangsúlyt fektet az élet védelmére, és a kontinens katolikus országai rendelkeznek hasonlóan szigorú törvényekkel.
Ugyanakkor a Pacem in Utero Egyesületnek az Alkotmánybírósághoz beadott indítványa szerint a magzatnak még több védelem jár, mint ahogy azt a mai magyar törvény megfogalmazza. Érvelésük alapján a magzat védelme elégtelen, hiszen nincs, aki a magzat érdekeit képviselve felügyelné azt a folyamatot, amelyben meghatározzák, hogy a terhes nő megfelel-e a törvényben meghatározott feltételeknek, többek között annak, hogy súlyos válsághelyzete igazolja-e az abortusz végrehajtását. A jelen magyar gyakorlatban ennek meghatározásához nem fér hozzá se a nyilvánosság, se a magzat érdekeit védő egyén, és ez az, amiről a Pacem in Utero úgy gondolja, hogy a magzat jogait alkotmányosan sérti.
De mit jelentene egy ilyen szellemiségű alkotmányos változtatás?
Először is megkövetelné, hogy a magzatot a fogamzás pillanatától fogva jogilag védett entitásnak tekintsék azért, hogy jogait előretekintve gyakorolhassa. Ahogy láthattuk, míg a magyar jogrendszer elismeri a személyiség visszamenő hatállyal való követelését az élve születés után néhány meghatározott kérelem céljából, a törvény jelenleg nem ismeri el az előretekintő követeléseket. Ha elismerné, a törvény radikálisan megváltozna.
A jogi változás radikalizmusán túl, ha az Alkotmánybíróság elismerné, hogy a magzat a fogamzás pillanatától jogokra tarthat igényt, amikor még élve meg sem született, akkor az azt jelentené, hogy olyan erkölcsi és vallási kérdésben foglalna állást, amit még sehol sem sikerült megoldani. Jó szándékú emberek nem tudnak megegyezésre jutni, hogy vajon a magzatot személynek tekintsék-e az élethez való joga gyakorlásában a terhesség korai hónapjaitól kezdve.
Természetesen a törvénynek nem kell mindenáron a szakértői vagy társadalmi megállapodást követnie. De ahol egy új jogalanyt jogokkal ruháznak fel, s ez szükségszerűen komolyan korlátozza egy másik ember jogait, akkor az intézkedést még meggyőzőbben kell alátámasztani, mint más közönséges határozatok esetén. Amikor a magzat státuszáról nincs megegyezés a tudományos, vallási vagy jogi közösségek körében, továbbá nincs társadalmi megállapodás sem, akkor mi igazolja a jogalkotókat vagy a bírákat, hogy ezt az entitást, az embriót vagy magzatot, jogokkal ruházzák fel, ami megkövetelné, hogy felnőtt személyek olyan hatalmas fizikai terheket viseljenek el, mint amit a nem kívánt terhesség jelent a nők számára?
A társadalmi megegyezés hiányában azt a gondolatot, hogy a magzat teljes értékű személy, az egyéni lelkiismeret kérdéseként kell kezelnünk. Ha viszont az Alkotmánybíróság vagy a Parlament foglalna állást arról, hogy a magzat jogalany a fogamzás pillanatától számítva, akkor ez olyan erkölcsi és vallási ítélet lenne, amely különböző erkölcsi és vallási nézetű embereket kapcsolna össze. Más szóval: az a meghatározás, miszerint a magzat jogalany a fogamzás pillanatától, megsértené azoknak az embereknek a lelkiismereti szabadságát, akik ezt nem így gondolják. Az a meghatározás azonban, hogy a magzat nem személy a fogamzás pillanatától, nem tagadja meg mások lelkiismereti szabadságát ily módon.
Hogy miért van ez? Az abortuszt tiltó törvény arra kényszeríti a nőket, akiknek lelkiismerete mást diktál, hogy a közösséggel szembeni súlyos erkölcsi nézeteltérés árán is testükben tartsák a magzatot, és így hagyják, hogy a magzat megtegye bomlasztó tevékenységét azért, mert más emberek úgy gondolják, hogy a magzat személy már a terhesség első szakaszától fogva. Ha a nő ezzel nem ért egyet, akkor testét mások morális nézetei tartják zálogban. Amikor viszont a nő tényleg úgy gondolja, hogy a magzat személy a fogamzás pillanatától fogva, akkor az abortuszt engedélyező törvény lehetővé teszi számára, hogy kövesse lelkiismeretét, és kihordja gyermekét. Természetesen nem kell abortuszért folyamodnia egyszerűen csak azért, mert az másoknak engedélyezett.
Ezért van az, hogy az abortusztörvény, mely engedélyezi az abortuszt a terhesség első hónapjaiban, liberálisnak tekinthető. Lehetővé teszi, hogy azok a nők is, akiknek lelkiismerete azt diktálja, hogy a magzat még nem jogalany és azok is, akiknek lelkiismerete azt diktálja, hogy a magzat már jogalany, elképzeléseik szerint szabadon cselekedjenek. Ha a törvény tiltaná az abortuszt, akkor azok a nők, akik
- 118/119 -
nem osztják a magzat azonnali jogalanyiságáról szóló nézetet, arra lennének kényszerítve, hogy lelkiismeretükkel szemben egy fizikailag terhes helyzetben maradjanak, mert mások úgy hiszik, hogy ők ismerik az igazságot.
Persze azoknak, akik úgy gondolják, hogy az emberi élet valójában a fogamzással kezdődik, a válasza, hogy ez nem lelkiismereti, hanem igazságkérdés. Ahogy láthattuk azonban az előző részben, sosem volt egyetértés a fő vallási hagyományok, az orvosok és jogászok szakértői csoportjai, és a parlamentek, bíróságok és a lakosság között a terhességmegszakítás moralitásáról. A nézeteltérés ténye önmagában arra utal, hogy nem létezik társadalmi megállapodás, amely igazolhat egy olyan súlyos terhet, mint amilyen a nem kívánt gyermek megszülése a nő számára. Egyszerűen nem létezik egyetértés az ügy igazságtartalmáról, ellentétben sok más olyan esettel, ahol a büntetőtörvény igazságos alkalmazása érvényre juttatja az erkölcsöt. Akik úgy gondolják, hogy a helyes válasz erre a kérdésre az, hogy a jogilag védhető emberi élet a fogamzással kezdődik, azok buzgón elfogadják a hittételeket, és a szociológusok valóban kimutatták, hogy sok országban vallási okok miatt vallanak ilyen nézeteket. A vallás azonban alkalmatlan arra, hogy a törvényhozás alapja legyen vallásilag sokféle és világi országokban.
A terhesség későbbi fázisában, természetesen, a vallási, orvosi, és erkölcsi nézetek találkoznak. Az emberek, akik nem értenek egyet a magzat jogalanyiságával a terhesség első hónapjaiban, szinte egyhangúlag egyetértenek erről a terhesség végén. Érvelésemnek nem mond ellent az, hogy az abortuszt szigorúan szabályozni kell a terhesség első szakasza után. A magzati fejlődés előrehaladtával a megegyezés a különféle vallások és a különböző népek között igazolja a szabályozást a terhesség későbbi szakaszában, de nem a korai hónapokban, ahol mindig is a véleménykülönbség jelentette a normát.
Néhányan azt javasolták, hogy bármi legyen is az élet elismerésének kritériuma, ugyanannak kell lennie az élet kezdetén és végén. Miután minden jogrendszer elfogadja az "agyhalált" (amikor az agy már nem bocsát ki agyhullámokat) mint az élet jogi értelemben vett végét, hasonló fordulópont a magzat fejlődésében a hetedik hónapban jelentkezik. Ez után a fordulópont után, amit minden európai és északamerikai rendszer felismert, a magzatot személynek tekintik a megszületett személlyel megegyező jogokkal. Ez sokkal kevesebb jogsérelmet vet fel a terhes nő számára, akinek volt ideje eldönteni, hogy mit akar tenni, és aki ekkora már elkötelezte magát a gyerekszülésnek.
A Pacem in Utero indítványa méltányolja a lelkiismereti szabadságot az abortusz kapcsán, de csakis az orvosokra vonatkozóan. Természetesen azoktól az orvosoktól, akik a művi terhességmegszakítást nézeteikkel erkölcsileg összeegyeztethetetlennek tartják, nem követelhető meg annak végrehajtása, de ugyanez vonatkozik a nőkre is, akiktől nem tagadható meg az abortusz csak azért, mert nincs orvos, aki levezeti a műveletet. Olaszországban és Németországban néhány helyen az orvosoknak engedélyezett a lelkiismereti szabadság, hogy akár tömegesen úgy döntsenek, nem hajtják végre az abortuszt, és így ezekben az országokban néhol az abortusz egyszerűen nem áll rendelkezésre. Lengyelországban például az orvosi kamara minden orvosnak megtiltotta az abortusz végrehajtását az 1990-es évek elején, mert kijelentették, hogy az abortusz a (katolikus) orvosok etikai kötelezettségeit sérti. Amennyiben az orvosoknak engedélyezik a lelkiismereti szabadságot, akkor biztosítani kell, hogy a női jogokat ne tagadják meg, így privilegizálva az orvosok jogait. Vagyis, ha azoknak az orvosoknak a száma növekszik, akik élnek jogukkal és visszautasítják az abortusz levezetését, és ez fenyegeti a nőket abban, hogy nem tudják a szükséges abortuszt megkapni, akkor gondoskodni kell arról, hogy legyen elegendő orvos, aki levezeti a műtétet. Ilyen intézkedéseket persze az orvosok jogait tekintetbe véve kell meghozni, de a nők önrendelkezési jogának is megfelelő fontosságot kell tulajdonítani. (Néhány országban már sikeresen kipróbált megoldás az ápolónők és szülésznők képzése, hogy a műtétet levezessék, mely a terhesség első hónapjaiban se nem különösebben bonyolult és nem kockázatos, ezért elvégezhető a kellően képesített orvosi személyzet által.)
Az európai alkotmányos megegyezés fényében meglepő lenne, ha a magyar Alkotmánybíróság kijelentené, hogy a magzatnak teljes jogai vannak az alkotmány értelmében. Míg az Alkotmánybíróság a korábbi abortusz-döntésében [64/1991. (XII.17.) ABh.] már meghatározta, hogy a nő önrendelkezéshez való joga forog kockán az abortusz kapcsán, azt is kijelentette, hogy az alkotmányból nem következik a magzat jogalanyisága. Az Alkotmánybíróság még mindig hozhat olyan döntést, hogy a magzat védelme megköveteli legalább a jelen törvény szigorú végrehajtását, és hogy szükség van a Pacem in Utero által sürgetett monitorozásra a nő válsághelyzetéről, illetve a magzat károsodottságáról. A jelenlegi törvényt alkotmánysértőnek nyilvánító határozat azonban szemben állna az Alkotmánybíróságnak a személyes magánéletről korábban hozott döntéseivel.
Korábban az Alkotmánybíróság említést tett arról [15/1991. (IV. 13.) ABh., 60/1994. (XII. 24.) ABh.], hogy a személyes magánélet védelme az egyik legalapvetőbb jog a magyar alkotmányos rendszerben. Mindez nem meglepő ugyanazokból az okokból kifolyólag,
- 119/120 -
amiért a német alkotmánybíróság is védi az élethez való jogot. Az alkotmányos rendszerek érzékenyek azokra a hibákra, melyeket a korábbi jogfosztó rendszerek, amelyek számára a törvény nem jelentett semmit, elkövetettek ugyanazokon a területeken. A náci Németország esetében a tömeges gyilkosságokat jóváhagyó határozatok, melyek szerint bizonyos életek többet érnek, mint mások, olyan örökséget jelentenek, melyet a német alkotmánybíróság nem kíván megtartani. A rendszerváltás előtt Magyarországon a legsúlyosabb jogsértést a magánélethez való jog megsértése képezte. Az emberek magánélete átvilágítható, nyilvántartásba vehető, megzsarolható, megfenyegethető volt. Az emberek nem rendelkeztek semmiféle biztonsággal az állami betolakodással szemben az életük legintimebb területein sem. Így nem csoda, hogy az Alkotmánybíróság kitüntetetten védi a magánélethez való jogot, hiszen a kommunista rendszer az emberi jogok mindennapos megsértését éppen itt élte ki leginkább.
És mégis gondoljunk bele, mit jelenthet egy terhes egy olyan abortusztörvény, amely államilag szponzorált vizsgálatot rendel el, hogy feltárja a teherbe esés okát (nemi erőszak? megrontás?), a gyermek pontos genetikai képletét (eléggé sérült?) és a nő társadalmi helyzetét (megveri-e a férje, ha terhes? kitagadják-e a szülei? elveszti-e a már nem védhető állását?) azért, hogy meghatározza, indokolt-e az abortusz. A terhességmegszakítás okai a női élet legintimebb szférájába tartoznak. Hogyan magyarázza meg az állam, hogy mindezt tudnia kell a terhességmegszakításért folyamodó nőről, amikor az előző rendszer tevékenysége polgárainak magánéletét fenyegette? A német alkotmánybíróság érvelése, miszerint az állam soha többet nem hagyhatja figyelmen kívül a jogokat ilyenformán, nem eléggé meggyőző? A polgárokat biztosítani kell arról, hogy a magánélet legintimebb részleteibe való állami betolakodás többet nem történik meg. A nyilvános leleplezések vagy jogi biztosítékok megkövetelése, melyek beszámolnak arról, hogy a nőt megerőszakolták, hogy élete ellehetetlenülne, ha megszülné gyermekét, vagy hogy magzata károsodott, a nő önrendelkezéshez és méltósághoz való alapvető jogát sértené.
Korábbi abortuszhatározatában az Alkotmánybíróság úgy érvelt, hogy több módja van az állami magzatvédelemnek, túl azon, hogy minden nem kívánt terhességbe beavatkozzon. Ez megegyezik a német alkotmánybíróság indoklásával, miszerint az állam a magzat élethez való jogát a tanácsadási kötelezettségen keresztül, és nem a büntetőtörvény keretein belül védi. A magyar alkotmányőrök több korábbi határozata [különös tekintettel a Bokros-csomagról hozott 43/1995. (VI. 30.) ABh. számú döntésre] elrendelte, hogy az állam biztosítsa: a terhes és gyermeket akaró nők kihordhassák gyermekeiket, fedezve minimális életkörülményeiket, és biztosítva, hogy a gyerekes nőket ne diszkriminálják munkahelyükön és lakhelyükön. Az Alkotmánybíróság tulajdonképpen már kimondta a családi juttatásokkal foglalkozó határozatban, hogy az államnak intézményes életvédelmi kötelezettsége körébe tartozhat a szociális juttatások rendszere. Ezek biztosítanák, hogy azok a nők, akik meg akarják szülni gyermekeiket, ezt megtehessék, hiszen az állam legitim keretei között biztosíthatja a nőknek az állami támogatást.
A magyar Alkotmánybíróság a jogvédelem különleges hagyományával rendelkezik, így az abortuszbeadvány lehetővé teszi, hogy ismét kifejezze elkötelezettségét a lelkiismereti szabadság, a magánélet védelme és az emberi méltóság mellett, túl azon, hogy az állami támogatásokon keresztül biztosítja polgárainak az élethez való jogot és a döntés jogát, hogy akarnak-e gyereket vagy sem. Az európai alkotmányos konszenzus az abortuszról a magyar Alkotmánybíróság számára is követhető.
Kalocsai Csilla fordítása ■
JEGYZETEK
[1] E fejezet tudományos hátterét Harold J. Morowitz és James S. Trefil The Facts of Life: Science and the Abortion Controvesy (New York: Oxford University press, 1992) című könyve adja.
[2] Uo. 51.
[3] BVerfGE 39, 1
[4] Brüggeman és Scheuten v. NSZK 6959/75. (Az eset részletes ismertetését lásd a Döntés után című rovatban.)
[5] BVerfGE 88, 203.
[6] Meg Nem Született Gyermekeket Védő Társaság v. Coogan I.R. 739. 1989.
[7] Főügyész v. X. I.R. 1. 1992.
Visszaugrás
