A szerzők a 2002. évben, a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvükkel a magyar jogi oktatás, jogászképzés régi hiányosságát pótolják. Az egyetemi jogászképzés öt éve alatt egyetlen olyan kötelező tantárggyal sem találkoznak a joghallgatók, amely pszichológiai ismereteket közvetítene számukra.
Az egyetem elvégzése után a jogi pályán maradó, jogi végzettséget igénylő beosztásban elhelyezkedő szakemberek munkájuk során nap mint nap emberekkel foglalkoznak, az ő problémáikra próbálnak megoldást találni, jogi eszközökkel. Márpedig be kell látni - és ezt a vélekedésemet a műben olvasottak is alátámasztják -, hogy a problémák egy része jogi eszközökkel nem oldható meg, vagy nem megfelelő hatékonysággal kezelhető.
A családjogi eljárásokban, a különböző meghallgatások során - akár bírói, ügyészi, ügyvédi vagy államigazgatási pozícióban - nagy szükség lehet bizonyos pszichológiai ismeretekre, mert ennek hiányában a meghallgatott személy nyilatkozatai, magatartása érthetetlen és kezelhetetlen lehet a jogász szakember számára. De nagy szerepe lehet a pszichológiai ismereteknek a büntetőeljárásban is, hiszen a bűncselekmény elkövetőjének indítékait, mozgatórugóit segíthet feltárni, megérteni.
Bár az egész mű jogi megközelítésből szemléli a pszichés betegségeket, mégis ajánlom minden olyan laikus (nem jogi végzettséggel rendelkező) olvasó számára, aki egyszerűen "csak" gyermeket nevel, vagy a gyermekvállalást fontolgatja, hiszen számos pszichés betegség kialakulásának ismertetésekor láthatjuk, milyen meghatározó jelentősséggel bírnak a gyermekkorban szerzett negatív, illetve pozitív tapasztalatok a személyiségfejlődére.
Természetesen leszűrhető a műből az is, hogy vannak örökletes, genetikai tényezők is az egyes betegségek kialakulásában és nem hanyagolhatók el a felnőtt korban szerzett tapasztalatok sem, mégis számomra meglepő volt, milyen meghatározók lehetnek a kora gyermekkorban szerzett tapasztalatok, ismeretek. Ezzel természetesen nem akarom azt állítani, hogy a gyermekkori élmények egyértelműen meghatározzák, hogy kik szenvednek majd életük során valamiféle pszichés megbetegedésben, ám azt gondolom, érdemes jobban odafigyelni erre az életszakaszra, s ebben a mű nagy segítségére lehet a téma iránt érdeklődőknek.
Térjünk azonban vissza a jogászi megközelítéshez! A mű a XI. fejezettől kezdődően kifejezetten az igazságszolgáltatás pszichológiájával foglalkozik, mely során számos érdekes, elgondolkodtató részletre, körülményre hívja el az olvasó figyelmét. Véleményem szerint például teljesen természetes a gyakorló jogász számára, hogy a bírósági tárgyaláson a jogi képviselő, az ügyfél, a tanú állva teszi meg nyilatkozatát, s bennem bevallom fel sem merült, hogy ennek jogszabályi gyökerét kutassam. A szerzők azonban felhívják a figyelmet arra az érdekes körülményre, hogy a Polgári perrendtartásban ilyen rendelkezést sehol nem találunk, ez a gyakorlat a feudális hagyományokban gyökerezik. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ez a gyakorlat előmozdítja a tárgyalás méltóságát.
Már kevésbé vitathatatlan a szerzők azon megközelítése, mely a polgári eljárást a felek által igénybe vehető szolgáltatásként fogja fel, mely szolgáltatás díja az eljárási illeték megfizetésében jelenik meg. Felhívják a szerzők a figyelmet arra, hogy a tárgyalótermek elrendezése ezzel a szolgáltatás-jelleggel ellentétben áll, hiszen a bírói pulpitusnak dobogón történő elhelyezése a bíró felsőbbrendűségét hirdeti a metakommunikáció nyelvén, ami - a büntetőeljárással ellentétben - a polgári eljárásban nem feltétlenül lenne indokolt. Ugyanakkor a bírói döntés funkciója nem csupán a felek által kért szolgáltatás, hanem az ítélkezés, az állami igazságszolgáltatói hatalom gyakorlása.
Az igazságszolgáltatás pszichológiájának általános bemutatását követően a mű külön fejezetekben foglalkozik a polgári- és a büntetőeljárás pszichológiájával, valamint a családjog többletproblémáival. A folyóirat jellegénél fogva a büntetőeljárással kapcsolatos megállapításokra most nem térnék ki, de a polgári eljárással kapcsolatos néhány különösen érdekes kérdést kiemelnék.
Ahogy azt a szerzők a fejezet elején kiemelik, a polgári eljárás alaphelyzete az, hogy már kezdetben rendszerint mindenki tudja szerinte mi az igazság, kivéve a bírót, akinek az eljárás végén döntenie kell. Erre tekintettel mindegyik peres fél arra törekszik, hogy saját igazáról győzze meg a bírót, s ennek ér-
dekében a tényeket saját álláspontjuk szerint értékelik, csoportosítják, esetleg elhallgatják.
Ez természetesen nem jelenti minden esetben azt, hogy a bíróságot szándékosan félrevezetnék, csak mindegyikük más körülményeket tart lényegesnek, más szemszögből szemléli az eseményeket. Lehetséges például, hogy egy balesetet szemlélve az egyik tanú, vagy fél akként nyilatkozik, hogy a balesetet okozó jármű jobbról érkezett, míg a másik szerint bal oldalról. Ez a nézeteltérés adódhat abból, hogy az eseményeket a résztvevők más-más pozícióból szemlélik, és ami az egyiknek jobb oldal az a másiknak bal. Így tehát valódi ellentmondásról nincs is szó. Ezzel az egyszerű példával csak arra akartam rávilágítani, hogy nem biztos, hogy a felek szándékosan akarják a bíróságot megtéveszteni vagy befolyásolni, csak más dolgokat tartanak kiemelendőnek. Az ilyen látszólagos ellentmondások viszont alkalmasak arra, hogy a felek közt fennálló konfliktust tovább élezzék.
Hasonló ehhez az a jelenség is, melyet a szerzők jó egészre törekvés néven írnak le. Ez azt jelenti, hogy az emberek nagy része hajlamos arra, hogy ha egy eseménysorból valamilyen apró részlet hiányzik, akkor azt - sokszor nem is szándékosan - kitalálják, kipótolják, és azt maguk is valósnak, megtörténtnek hiszik.
Tapasztalatom szerint az is sok esetben problémát jelent, hogy egyes peres felek szentül hisznek abban, hogy a bíróság az eljárás során minden részletre kiterjedően fel tudja deríteni a teljes valóságot, és igazságot szolgáltat. Sőt, egyes emberek azt is nehezen tudják megérteni, hogy a peres eljárásban nem elegendő, ha ők személy szerint "elmondják az igazat", ha ezt más bizonyítékokkal (okirat, tanúk stb.) alátámasztani nem tudják. Amikor ezek az emberek szembesülnek azzal, hogy a bíró bizonyítékok hiányában nem tudja elfogadni az általuk előadottakat, vagy az ellenérdekű fél által - véleményük szerint hamisan - bizonyított tényeket fogadja el, akkor a bíró is ellenféllé, elfogulttá válik szemükben.
A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a peres eljárás során a felek sokszor visszasüllyednek gyermeki mivoltukba, s perbeli magatartásuk ezzel magyarázható.
Kitérnek a szerzők a tanúbizonyítás problémáira is, s meg kell jegyezni, hogy a fent, a felekkel kapcsolatban leírtak nagy része tanúkra nézve is megfogalmazható. A tanúbizonyítás problémája véleményem szerint az is, hogy a felek vitájával, konfliktusával kapcsolatban többnyire olyan személy tud tanúként nyilatkozni, aki valamelyik felet ismeri, azzal kapcsolatban áll, amiből viszont következik az is, hogy az ilyen tanú - ahogy azt a szerzők is megfogalmazzák - bizonyos mértékben ezen fél "befolyása alatt áll", az ő szemszögéből szemléli az eseményeket. Itt természetesen nem a tiltott befolyásra, hamis tanúvallomásra gondolok, hanem a tudatalatti, a személyes kapcsolatból, ismeretségből eredő befolyásra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
