1. 1939. év május havában mintegy automatikus megoldási tervként merült fel a Karon, illetve a tanszéken évek óta működő magántanárnak, az Egri Érseki Jogakadémia 25 év óta szolgáló romanistájának a pécsi egyetemi tanszékre sürgősen leendő meghívása. Ez a júniusi titkos szavazás egyhangú eredményeként meg is történt. Pázmány Zoltán professzor maga is részt vett az utódját helyébe invitáló tárgyaláson és a visszavonuló - és feledésre ítélt - öreg ember érthető rezignációját félretéve, lelkesen vett részt az egyhangú határozat meghozatalában, amihez pedig stilizált, meleghangú levélben gratulált a római jog hazai nagymesteréül tisztelt Marton Géza is.
A minisztériumnak, közelebbről szólva talán Haász Aladár miniszteri osztályfőnöknek és legfőképpen Szily Kálmán államtitkárnak, a hazai felsőfokú közoktatás mindenható kormánybiztosának helyeslését is megnyerni látszott a fennemlített elintézés. Hóman Bálint miniszternek ugyanis az volt az álláspontja, hogy az egyetemi tanszékre egyhangú határozattal történő meghívásokhoz a minisztérium minden további beavatkozás nélkül hozzájárul, a szótöbbséggel történőek mérlegelését ellenben továbbra is fenntartja. (A szótöbbséggel meghívott Rudolf Loránd kinevezésére csak kétéves huzavona után - feltehetően, illetve némi malíciával gyaníthatóan csak a nagytekintélyű nagybácsi: Alföldi ítélőtáblai elnök sürgető beavatkozására került sor.)
Hivatali elődömet, Pázmány Zoltánt, illedelmes levélben kértem fel egy előadás megtartására, attól a szándéktól vezettetve, hogy a valóban minden tekintetben nagystílű öreg tudóst a neki járó megbecsüléssel illetvén, pillanatnyi vigasztalásul szolgálok azért a sérelemért, hogy nyugdíjazásával kapcsolatban a magyar érdemkeresztet a csillag nélkül kapta meg. Az öregúr ugyancsak igen barátságos levélben köszönte meg a felkérést, de elhárította teljesítését. Ezt a negatív választ én úgy véltem, illetve akartam magyarázhatni, hogy most már nem akar kimozdulni nagy nehezen visszaszerzett csallóközi kúriájából, ami a háború után a cseh-tót állam kezébe került. Ezzel kapcsolatban felmerült a kérdés, a külföldön lakó nyugdíjas számára tovább is folyósíttatni fog-e a magyar államtól a nyugdíj? Én ebben az ügyben semminő értesülést nem kaptam s mivel dékáni teendőim (az 1944/45. és 1945/46. tanévben) két éven át amúgy is minden erőmet lekötötték, így az egész kérdésről - bevallom - megfeledkeztem.
A Kar másik great old man-je, a puritán igényű Bozóky Géza sorsához való viszonyulásom sem volt szerencsés. Ez a mintaszerűen kötelességtudó, szerény öreg úr ugyanis 1945 nyarán betöltötte 70. életévét, amit mint dékán, egy évek sora előtt kelt miniszteri rendelet alapján, hivatalosan jelentettem. Minden bürokratikus huzavona nélkül megtörtént a buzgó - minden tekintetben buzgó - agg professzor nyugdíjazása, aminek híre őt az évek előtt szerzett budai öröklakásán érte. Hát bizony utólag nekem újból és újból gondolnom kellett arra, hogy ha a "fasiszta" időből eredő miniszteri rendeletet a nehéz idők okozta munkatorlódásban elfeledem, Bozóky bácsi még pár évig minden nehézség nélkül elláthatja tanszéki teendőit. Hiszen akkoriban még nem volt "tabu" a hetven év mint korhatár. A Tanácsköztársaság idején megkülönböztetett lojalitással működött Búza László éppen úgy, mint az ugyancsak nemzetközi jogász Hajdú Gyula szinte már-már 80 évesen kapták meg a selyemzsinórt.
* * *
2. Pázmány és Bozóky professzorok után, akik egyetemünknek már Pozsonyban professzorai voltak, a büntetőjogász Irk Albertről kívánok megemlékezni, aki kora ifjúságától kezdve szívbajos ember és akinek orvos bátyja fiatalon lett e kór áldozatává. Hozzám hasonlóan, mint a kultuszminisztérium fizetéstelen segédfogalmazója kezdte meg a közszolgálatot, majd rövidesen a kolozsvári egyetem könyvtárához nyert beosztást. Külföldi egyetemeken töltött szemeszterek munkáján kívül ez a beosztás is segítségére volt az önképzésben s így hamar megszerezte az egyetemi magántanári képesítést. Mint gyenge fizikumú ember, még a háború alatt megismétlődő sorozásokon sem vált be katonának. Az igen szorgalmas kutató munka közben, az első világháború harmadik esztendejében megpályázta a nagyváradi jogakadémia politika-közjogi tanszékét. Előtte Szandtner Pál 1912-ben és Óriás Nándor 1914-ben szintén mint a kultuszminisztérium kezdő tisztviselői simán jutottak jogakadémiai tanszékhez, mindketten még egyetemi habilitáció nélkül. Irk helyzete nem volt könnyű, mert a tanszékért egy szintén igen tehetséges és szorgalmas kollégánkkal: Bárdossy Lászlóval kellett megküzdenie. A vetélkedésből Bárdossy előkelő összeköttetéseinek dacára mégis Irk került ki győztesen, mert Jankovich kultuszminiszter, aki maga is egyetemi magántanár volt, ezt a képesítést nagyon értékelte és a fiatal Bárdossy korai ambícióját buzdítással nyugtázni és kinevezésre Irket előterjeszteni látta igazságos döntésnek (az állami jogakadémiák tanárait - rendeseket és rendkívülieket egyaránt - a király nevezte ki). Igazságos lehetett ez a döntés, de hogy szerencsés-e, azt a történelem fogja megmondani. Ha a túltemperamentumos kerül tanári pályára, talán be is érte volna valamelyik (esetleg éppen a pesti) univerzitás egyik katedrájával s elmaradt volna a hebehurgya hadüzenet a Szovjetuniónak.
- 751/752 -
Innen került Irk Albert aztán 1921-ben, egyetemünk Pécsre történt áthelyezése után ennek az egyetemnek büntetőjogi tanszékére most már egyetemi nyilvános rendes tanárrá nyervén kinevezést. Itt fejtett ki igen tartalmas és széles körű szakirodalmi tevékenységet, amelynek a joggyakorlattal szorosabban összefüggő perjogi részében a nyilv. rkiv. címmel felruházott kiváló ügyésznek, Auer Györgynek hasznos segítségét is igénybe vehette. Ő maga sokat küszködött szívbajával, amely néha előadás közben orvul támadt reá, de amelyet ő hősies türelemmel titkolt, érte valósággal rajongó hallgatói előtt. Önmagához szigorúan az 1945. év őszén hozzám mint akkori dékánhoz nyújtotta be nyugdíjazás iránti kérelmét, amire én azzal a határozott kijelentéssel válaszoltam, hogy ez az ügyirat nem fog továbbmenni, hanem az én íróasztalom fiókjában fejezi be létét. Auer és a szintén igen kiváló Losonczy István, az egykori tanítvány - 1940 ősze óta a jogbölcselet rkv. tanára - hűségesen és szakszerűen helyettesítették alkalmilag a jeles tudóst 1949. év őszén történt nyugdíjazásáig.
* * *
3. Emlékezésem folytatásául most arra a négy kartársamra gondolok, akik hozzám hasonlóan jogakadémiai tanszékükről emelkedtek egyetemi katedrára. Vasváry Ferencet említem elsőként. Ha nem tévedek, teljes hét esztendeig működött a pécsi jogakadémia római jogi tanszékén, amíg a vágyainak megfelelőbb közigazgatási és pénzügyire áthelyeztetett. Egyetemi magántanári képesítése után szakképzettségének területén valósággal univerzális műveltséget szerzett ez a minden hivalkodástól visszariadó, szerény ember, akinek a reprezentáció "nem kenyere", de a dékáni, majd a rektori tisztet is kötelességszerű gondossággal látta el. Ízig-vérig pécsi polgár (ahogy itt mondják: tüke), akinek önzetlenül szélesre tárt ajtaján ügyes-bajos dolgával sok kisember kopogtat bizalommal. Magam is hozzá fordultam a keszthelyi nyári egyetem szervezésével kapcsolatosan s ő szíves készséggel vállalta, hogy mindennemű költségtérítés nélkül segítségemre lesz előadások tartásával. A háború alatti mindkét nyáron pontosan meg is tartja a szociális előadásokat. Szomorúan láttam viszont a jóságos Feri bácsit, a halotthalvány beteget az egyik klinikán. Nemcsak életkorban, de szerénységben és emberszeretetben is, a "siralom völgyéből" való panasztalan elköltözésben is első volt köztünk, akik jogakadémiáról jöttünk az egyetemre, és akik között nekem kell utolsónak lennem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
