A kárrendezési megbízott nem perelhető, ezért a bíróság az alkalmazandó jog kérdésével sem foglalkozhat.
Kgfbtv. 28. § (1), 37. § (4), rPp. 164. § (1)
Az 1. rendű felperes lánya és a II. rendű felperes fia 2012. július 27. napján idegen hibás közlekedési baleset következtében az Egyesült Királyságban életét vesztette. Az angol forgalmi rendszámú károkozó gépjármű angol vezetője egy angol biztosítótársaságnál rendelkezett kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással. Az alperes a károkozó gépjármű kötelező felelősségbiztosítójának magyarországi kárrendezési megbízottja.
A felperesek szokásos tartózkodási helye Magyarország.
A felperesek nem vagyoni kártérítésre kérték kötelezni az alperest a keresetükben. .
Arra hivatkoztak, hogy a Gfbt 37. § (4) bekezdése alapján a károkozó gépjármű-felelősségbiztosítója által Magyarországra kijelölt kárrendezési megbízotthoz is benyújtható a kárigény. Az Európai Parlament és Tanács 2000/26/EK irányelv (15) pontja azt a célt fogalmazza meg, hogy a kárrendezési megbízottnak elegendő jogkörrel kell rendelkezni ahhoz, hogy képviselje a biztosító intézetet a károsulttal szemben.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a Gfbt. 37. § (4) bekezdése alapján a felperes kizárólag a károkozó vagy annak felelősségbiztosítójával szemben érvényesítheti peres úton az igényét. Az alperes azonban nem volt a károkozó felelősségbiztosítója és csak a felelősségbiztosító kárrendezési megbízottjának minősül, ennélfogva nem tartozik közvetlenül helytállni a károkozó felelősségbiztosítója helyett. Az alperes a károkozó felelősségbiztosítójának törvényes képviseletét elláthatja. A rPp. 130. § (1) bekezdés g) pontjára és a rPp. 157. § a) pontjára hivatkozással kérte a per megszüntetését.
Az elsőfokú bíróság az Nmjtvr. 54. § (1) bekezdése szerint megállapította a joghatóságát, mivel a felperesek a magyarországi székhellyel rendelkező jogi személy alperessel szemben terjesztették elő a keresetet.
Az elsőfokú bíróság mellőzte a per megszüntetését, és e körben kifejtette, hogy a rPp. 130. § (1) bekezdés g) pontja olyan esetekben alkalmazható, amikor a törvény kifejezetten és egyértelműen megjelöli valamelyik fél perbeli pozícióját, akinek a perben állása nélkül az adott alanyi jog vonatkozásában a bíróság nem dönthet. Ezzel szemben a Kgfbtv. 37. § (4) bekezdése választási lehetőséget ad a felperesnek, hogy - akár egymástól függetlenül - a károkozót vagy a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítót perelje.
A rPp. 164. § (1) bekezdése alapján - figyelemmel a Kgfbtv. 37. § (4) bekezdésében foglaltakra - a felpereseknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy az alperessel szemben érvényesíthetik a követelést, tehát rendelkeznek kereshetőségi joggal. A felperesek a Kgfbtv. 37. § (4) bekezdése szerint az alperes közvetlen perelhetőségét állították, míg az alperes arra hivatkozott, hogy a károkozóval szerződéses jogviszonyban nem állt, ezért a károkozásért közvetlenül nem köteles helytállni.
A kereshetőségi jog a peres felek közötti közvetlen anyagi jogi kapcsolat, melyre tekintettel lefolytatott bizonyítás során állapítja meg a bíróság, hogy a felperest megilleti-e az érvényesíteni kívánt alanyi jog. Az európai uniós jogi normákkal összhangban a Kgfbtv. 28. § (1) bekezdése alapján van mód a kötelező gépjármű-felelősségbiztosító, valamint a kártalanítási számla közvetlen perelhetőségére, tehát a gépjármű-felelősségbiztosító és a károsult közötti anyagi jogi kapcsolatot a fent említett jogszabályhely keletkezteti. Ezzel szemben a törvény 37. § (4) bekezdés első fordulata a peren kívüli kárrendezésre irányadó szabályokat tartalmazza akként, hogy a felelősségbiztosító törvényes képviselőjének jelöli a kárrendezési megbízottat, így biztosítva a könnyebb és gyorsabb peren kívüli kárrendezést. A Kgfbtv. 37. § (4) bekezdés második fordulata azonban úgy rendelkezik, hogy a peres igény érvényesítése esetén a keresetet a károkozón kívül akkor is a gépjármű-felelősségbiztosítójával szemben közvetlenül kell érvényesíteni, ha a gépjármű-felelősségbiztosító külföldi székhelyű. Mindezekből következően a keresetet az angol gépjármű-felelősségbiztosítóval mint alperessel szemben kellett volna előterjeszteni, a törvényes képviseletére jogosult kárrendezési megbízott székhelye szerint illetékes bíróság előtt.
Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy amennyiben elfogadta volna a felperesek érvelését, úgy az alperest olyan kötelezettséggel terhelné, mely vonatkozásában kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási szerződést nem kötött, tehát kockázatot nem vállalt. Ez esetben az elsőfokú bíróság az angol gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés szerint pénzszolgáltatásra vonatkozó kötelezettséget telepítene az alperesre.
Mindezekre tekintettel a keresetet a kereshetőségi jog hiányában elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő, melyben az ítélet indokolásának megváltoztatását és az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó rész mellőzését kérte.
Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelően utasította el a felperesek keresetét a kereshetőségi jog hiányára tekintettel. Az ítélete indokolásában azonban az elsőfokú bíróság szükségtelenül foglalkozott azzal, hogy a felperesek követelésére a Róma II. rendelet vagy a Nmjtvr. alkalmazandó-e.
A felperesek fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték.
Nem vitatták az elsőfokú bíróságnak a kereshetőségi jog hiányára alapított elutasító döntését.
A fellebbezés alapos.
Az elsőfokú bíróság indokolásával a másodfokú bíróság nem értett egyet teljes körűen, ezért az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezését megváltoztatta, és az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó részt az indokolásból mellőzte.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperes a fellebbezésében alappal sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a perbeli nemzetközi magánjogi tényállás anyagi jogi megítélése vonatkozásában állást foglalt.
Mivel a.jogvita külföldi elemet is tartalmazott, az elsőfokú bíróságnak elsősorban azt kellett megállapítania, hogy elbírálhatja-e az adott nemzetközi magánjogi tényállást, azaz rendelkezik-e joghatósággal. A Nmjtvr. 54. § (1) bekezdése értelmében - figyelemmel az 1. §-ban foglaltakra is - helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az alperes székhelyére tekintettel van joghatósága az ügy elbírálására.
A Nmjtvr. 63. §-a alapján a magyar bíróság eljárására - ha a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik - a magyar jog az irányadó. Ennélfogva az elsőfokú bíróság a magyar polgári eljárásjog alkalmazásával járt el, és - a Kgfbtv. 37. § (4) bekezdésére figyelemmel - megállapította a felperesek kereshetőségi jogának hiányát, és a keresetet elutasította.
Figyelemmel arra, hogy a felperesek a követelésüket az alperessel szemben nem érvényesíthetik, az elsőfokú bíróságnak azt már nem kellett vizsgálnia, hogy a jogvita eldöntésére mely állam anyagi jogszabályai az irányadóak. Az eljáró bíróság joghatóságának és az alkalmazandó jognak a megállapítása egymástól elkülönülő kérdések, és a joghatóság megléte esetén a fórum nemzetközi kollíziós magánjogi normái döntik el az alkalmazandó jogot. Az irányadó anyagi jog meghatározásának szükségessége kizárólag a károkozó gépjármű-felelősségbiztosítója elleni esetleges perben merül fel.
Pesti Központi Kerületi Bíróság 18.P.86.536/2015/7., Fővárosi Törvényszék 48.Pf.637.953/2015/8.
Közli: dr. Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
kfk@t-online.hu
Ha biztosító úgy dönt, hogy mellőzi a gépjármű szemléjét, nem hivatkozhat alappal arra, hogy a casco biztosítási szerződés megkötésekor a biztosított által okozott, vagy felismert tévedésben volt.
rPtk. 205. § (3) és (4), rPtk. 207. § (1), rPtk. 318. §, rPtk 339. §, rPtk. 210. § (1), rPtk. 536. §, Ptk. 540. § (1) és (3), rPtk. 553. § (1), rPtk. 556. §, rPp. 206. § (1), r. Bit. 46. §
A felperes személygépkocsijára 2013. februárban casco biztosítási szerződést kötött az alperesi biztosítóval. A biztosítási ajánlatot a felperes képviseletében eljáró alkusz, az I. rendű felperesi beavatkozó közvetítette, aki a biztosítási ajánlaton a biztosított gépjármű adatai között 0 kilométeróra-állást tüntetett fel, a biztosítási ajánlat egyéb pontjánál pedig úgy nyilatkozott, hogy a gépjármű szemleköteles.
A biztosított gépjárművet ismeretlen tettesek 2013. július 21-én eltulajdonították.
A kárrendezési eljárás során fény derült arra, hogy a biztosítási szerződés megkötésekor a gépjármű valós futásteljesítménye az ajánlaton feltüntetettel szemben 4312 km volt.
Az alperes a biztosítási szolgáltatás iránti kérelmet elutasította arra hivatkozással, hogy a szerződés megkötésekor a felperes 0 kilométeróra-állást közölt, azonban a valós kilométeróra- állás 4312 volt, emiatt kockázatvállalási szemle lett volna szükséges, melyre nem került sor.
A felperes elsődlegesen a rPtk. 536. § (1) bekezdésére, másodlagosan a rPtk. 318. §-ára, rPtk 339. §-ára alapított keresetében 10.769.600 forint és törvényes mértékű késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Álláspontja szerint nincs jelentősége annak, hogy a kockázatvállalási belső szabályzat és a biztosítási gyakorlat alapján használt gépjárművek esetén nélkülözhetetlen a szemle. A felek közötti szerződés tekintetében a biztosítási szabályzat rendelkezései az irányadóak, a tarifakönyv belső szabályzat, ezért nem képezte a szerződés részét. A biztosító általános és különös feltételei nem zárták ki, és nem is tették terhesebbé a szerződéskötést a nem 0 kilométeróra-állású gépjárművek esetében. A biztosítás díja a gépjármű típusa, évjárata és felszereltsége alapján került meghatározásra.
A biztosítási ajánlat tartalma szerint a kilométeróra állása valóban 0 km-ben lett megjelölve, azonban a casco biztosítás adatai rovatban a jármű szemleköteles szövegrész igen megjelöléssel szerepelt, amely ellentmondást a rPtk. 205. § (3) és (4) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettsége keretében a biztosítónak észlelnie kellett volna és a helyzet tisztázása érdekében meg kellett volna tennie a szükséges lépéseket. Amennyiben erre sor került volna, vagy az alperes éppen a biztosítási ajánlat szerint intézkedett volna a szemle megtartásáról, úgy nyilvánvalóan kiderült volna a valós kilométeróra-állás. Az alperes azonban nem tett eleget együttműködési kötelezettségének, így a rPtk. 318. §-a és rPtk.339. § (1) bekezdése alapján helytállni tartozik. A lopáskár mint biztosítási esemény megvalósulása tekintetében irreleváns a gépkocsi kilométeróra-állása, ezért az alperes a rPtk. 540. § (1) és (3) bekezdésére alappal nem hivatkozhat.
A rPtk. 326. § (4) bekezdésére tekintettel az alperes megtámadási joga megszűnt, mivel 2013. november 25-én a szerződés megszűnéséről igazolást állított ki, amely tartalmazza, hogy a kockázatviselés kezdetének napja 2013. február 21., utolsó napja 2013. július 22. A szemléhez egyébként csak olyan következmények kapcsolhatók, melyeket a biztosítási feltételek tartalmaznak. Az alperest terheli annak bizonyítása, hogy a téves tájékoztatás olyan lényeges körülményre vonatkozott, melynek ismeretében a szerződést nem kötötte volna meg.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a felperes a biztosítási ajánlat megtételekor a gépjármű használtságával kapcsolatosan megtévesztette, ezért a biztosítási szerződés a rPtk. 210. § (1)-(4) bekezdése alapján érvénytelen. A megtámadás jogát kifogás útján érvényesítette. Kiemelte, hogy a valós kilométeróra-állás alapján a jármű szemleköteles volt. A szemle célja a gépjármű és okmányai azonosítása, ellenőrzése, dokumentálása, a gépjármű állapotának, korábbi és jelenlegi sérüléseinek vizsgálata. Az utóbbi körében szerepe van a gépjármű lopás elleni védelmi eszközei azonosításának, működőképességük ellenőrzésének, az összes kulcs gépjárműhöz illeszthetőségének, a zárak, kulcsok együttes működőképessége vizsgálatának. A szemle megállapításai alapján dönt a biztosító az adott gépjármű teljes körű vagy akár csak részleges fedezetbe vonásáról, illetve a kockázatvállalás megtagadásáról. A felperes által elhallgatott körülmény a biztosítási esemény bekövetkezésében annyiban játszhatott szerepet, hogy az alperes nem tudott meggyőződni arról, működött-e a jármű lopásgátló rendszere a gyári szabványnak megfelelően.
A perbe a felperes érdekében beavatkozott a biztosításközvetítő, valamint annak felelősségbiztosítója és az alperest a keresettel egyezően helytállásra kérte kötelezni.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 9.697.500 forintot.
Indokolásában kifejtettek szerint a felperes elismerte, hogy a megbízott alkusz helyette és nevében megtett biztosítási ajánlatában tévesen jelölte meg a gépjármű kilométeróra-állását. A biztosítási ajánlaton azonban feltüntette, hogy a jármű szemleköteles, mely bejegyzést utóbb az alperes nevében eljáró ügyintéző áthúzta és kézzel azt tüntette fel, hogy nem. A Ptk. 205. § (3) és (4) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettség körében az alperestől elvárható volt, hogy az ellentmondás észlelését követően a felperes megbízottját nyilatkozattételre hívja fel, amely során fény derült volna arra, hogy a gépjármű nem 0 kilométeres, ezért került rögzítésre az ajánlaton "a szemleköteles: igen" szövegrész. Ezt követően pedig az alperes intézkedhetett volna a szemle megtartásáról. A kockázatvállalási szemlét az alperes magatartása hiúsította meg.
Az ajánlat megtételét követően az alperesnek nem volt tudomása a jármű valós teljesítményéről, tévedését azonban nem kizárólag a felperes okozta, a szerződés megkötésekor ugyanis mindkét felet terheli az együttműködési kötelezettség, és e körben az alperes sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható.
A Ptk. 210. § (1) bekezdésére alapított megtámadási kifogás elbírálása során abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a gépjármű előéletére vonatkozó téves tájékoztatás a szerződéskötés lényeges körülményének tekinthető-e, az elhallgatott körülmény ismeretében a biztosító a szerződést megkötötte volna-e, vagy pedig lényegesen eltérő feltételekkel kötötte volna meg. Az alperes az utóbbiakat nem igazolta, ezért arra a megállapításra kellett jutni, hogy az elhallgatott körülmény a szerződéskötést, illetve a szerződés tartalmát nem befolyásolta.
A biztosítási ajánlatban szereplő kérdések a biztosítás elvállalása szempontjából általában lényeges körülményeknek tekintendők, vonatkozik rájuk a Ptk. 540. § (1) és (2) bekezdéseiben meghatározott közlésre, illetőleg változásbejelentésre irányuló kötelezettség. A közlési kötelezettség megsértése esetén is azonban a biztosító a helytállási kötelezettsége alól csak akkor mentesül a Ptk. 540. § (3) bekezdése értelmében, ha bizonyítást nyer, hogy a be nem jelentett körülményt a szerződéskötéskor ismerte vagy az nem hatott közre a biztosítási esemény bekövetkeztében. A bizonyítékok mérlegelésével azt kellett megállapítani, hogy a lopáskár biztosítási esemény bekövetkeztében nyilvánvalóan nem hatott közre az a körülmény, hogy a jármű 4312 kilométert futott.
Nem volt tehát megállapítható sem a szerződés érvénytelensége, sem az alperes mentesülése, így a Ptk. 553. § (1) bekezdése alapján a perbeli káreseményből származó biztosítási szolgáltatás teljesítéséért helytállási kötelezettség terheli.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az ítélet indokolása szerint a fellebbezésben arra helyesen hivatkozott az alperes, hogy a megbízási szerződés teljesítése során az alkusznak professzionális tevékenységet kell nyújtania, amely egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a biztosítási ajánlaton helyes adatokat tölt ki, másrészt abban, hogy a közölt adatok az adott biztosító szerződési feltételeivel összhangban állnak. Mindez azonban még inkább alátámasztja azt az elsőfokú bíróság által megállapított tényt, hogy a perbeli biztosítási ajánlat esetében indokolt lett volna az adatok közötti ellentmondás feloldása, hiszen a tevékenységét a Bit. 46. §-ának megfelelően végző alkusz - aki tudja, hogy a használt gépjárművet valamennyi biztosító megszemlézi - bejelölte, hogy a gépjármű szemleköteles. Az alperes akkor járt volna el helyesen, ha az ellentmondás feloldását megkísérelte volna. E magatartás elmaradása hiúsította meg a szemle megtartását, nem pedig a felperes megbízásából eljáró alkusz ellentmondásos adatközlése.
A megtámadási kifogás és a mentesülés vizsgálata körében nem a kilométeróra állásának, hanem a gépjármű új vagy használt állapotának volt jelentősége. Az elsőfokú bíróság az érvénytelenség és a mentesülés kérdését ennek figyelembevételével vizsgálta. A megtámadás körében helyesen utalt arra az egységes bírói gyakorlatra, mely szerint a tarifakönyv, a belső utasítás, szabályzat az alperes titkos fenntartásának minősül [Ptk. 207. § (1) bekezdés], nem része a szerződésnek, így tartalma a szerződés érvénytelenségének vizsgálata körében nem releváns. Megalapozottan állapította meg az elsőfokú bíróság azt is, hogy a szerződő/biztosított számára megismerhető általános és különös szerződési feltételek nem tartalmaznak olyan kitételt, mely szerint használt gépjárműre az alperes ne kötne, vagy lényegesen eltérő tartalommal kötne casco biztosítási szerződést.
A Ptk. 540. § (1) és (3) bekezdésének felhívása mellett helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság, hogy az elhallgatott körülmény (a valós kilométeróra-állás), illetve a gépjármű használt állapota nyilvánvalóan nem hatott közre a lopáskár biztosítási esemény bekövetkeztében.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset teljes elutasítását kérte.
Álláspontja szerint a helyesen feltárt jogi összefüggések ellenére a másodfokú bíróság helytelen és téves jogi következtetésre jutott.
A Bit. 46. §-ában foglaltak szerint az alkusz a jogszabályban nevesített szakmai tudással, engedéllyel rendelkezik, megbízója érdekében fel kell tárnia és elemeznie kell a magyar biztosítási piacot és ezt követően kell kiválasztania a megbízója érdekeit leginkább képviselő szerződést. Elvárható az alkusztól, hogy olyan ajánlatot közvetítsen a biztosító felé, amely egyrészt a biztosítandó vagyontárgyról helyes adatokat közöl, másrészt megfelel a biztosító szerződési feltételeinek. Az alperes munkatársa helyesen járt el, amikor a biztosítási ajánlaton feltüntetett futásteljesítményre tekintettel mellőzte a szemlekötelezettséget, ugyanis biztos lehetett abban, hogy az autószalonból éppen megvásárolt gépjármű a gyári biztonságtechnikai paraméterekkel rendelkezik és azok működőképesek. A perbeli gépjármű a futásteljesítése okán szemleköteles volt. A szemle a felperes érdekkörében felmerült téves adatközlés miatt maradt el. A szemle során a biztosító a kockázat elbírálása szempontjából lényeges valamennyi feltételt megvizsgálja, így azt is, hogy működnek-e a gépjármű biztonságtechnikai elemei. Ez az a fontos tény, melyet az eljárt bíróságok nem értékeltek, mindössze annyit állapítottak meg, hogy a lopáskár biztosítási esemény bekövetkeztében nem hatott közre a kilométeróra állása. Az alperes álláspontja szerint az, hogy működnek-e a védelmi berendezések, igenis közrehatott a lopáskár bekövetkezésében. Bevett biztosítói gyakorlat a lopás kockázatának kizárása a kulcsok, zárak, lopás-/rablásgátló berendezések vagy a távfelügyelet hiányosságai, működésképtelensége miatt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult.
Kiemelte, hogy a felülvizsgálati eljárásban érvényesül a felülmérlegelés tilalma. A jelen esetben nem történt kirívóan okszerűtlen vagy a logika szabályaival ellentétes mérlegelés, így nem állapítható meg a rPp. 206. § (1) bekezdésében foglaltak megsértése. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást teljes körben lefolytatta, és ennek alapján okszerűen mérlegelte a bizonyítékokat.
A téves adatközlés önmagában nem alapozza meg a szerződés érvénytelenségét. Nem lehetett megállapítani, hogy a használt gépjármű vonatkozásában az alperes nem kötötte volna meg a szerződést. Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy a gépjármű használt voltát az elsőfokú bíróság megfelelően értékelte a mentesülés körében is.
Nem állította az alperes, hogy a valós futásteljesítmény ismeretében a perbeli szerződést nem kötötte volna meg, vagy lényegesen eltérő feltételekkel szerződött volna, mindössze arra hivatkozott, hogy nem volt lehetősége szemlét foganatosítani. A szemlét illetően viszont nem lehetett biztos abban, hogy melyik adat a jó és melyik a rossz. Ellentmondó adatok esetén elutasíthatta volna az ajánlatot vagy hiánypótlásra hívhatta volna fel a felperest. Megállapítható ezért, hogy az alperes tévedését nem a felperes okozta, az együttműködési kötelezettségét megsértve az alperes nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Az alperes a rendkívüli perorvoslatát megalapozó jogsértést abban határozta meg, hogy az eljárt bíróságok nem tulajdonítottak kellő jelentőséget a szemlének, melyet azért nem tartott, mert bízhatott az alkusz szakértelmében és az adatközlése alapján arra következtethetett, hogy a gépjármű el van látva működőképes gyári védelmi berendezéssel [rPp. 272. § (2) bekezdés]. A Kúria a rPp. 275. § (2) bekezdésében foglaltakra tekintettel a jogerős ítéletet ebben a keretben vizsgálta felül.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A rPp. 206. § (1) bekezdésében foglaltak megsértése kivételesen és csak az esetben állapítható meg, akkor szolgálhat kellő alapul a felülvizsgálathoz, ha a bíróság iratellenes, ellentmondó, a per adataiból okszerűen nem következő megállapítást tett, vagy a bizonyítási eljárás lefolytatására vonatkozó előírások megsértésével helytelen következtetésre jutott. A jelen esetben a Kúria nem látott okot a felülmérlegelésre, mert a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat nem értékelte nyilvánvalóan okszerűtlenül.
A felülvizsgálati kérelmében az alperes azt hangsúlyozta, hogy a biztosítási szerződés megkötése és tartalma szempontjából számára a szemle lényeges körülmény és tévedett, amikor az alkusz által közölt adatokra figyelemmel a gépjármű szemlézését szükségtelennek tartotta. A másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az alperes tévedését nem a felperes okozta, a megbízásából eljáró alkusz ugyanis a 0 kilométeróra-állás feltüntetésével együtt azt is jelezte a biztosítási ajánlatban, hogy a gépjármű szemleköteles. Az alperes az alkuszra joggal tekinthetett úgy, mint aki kellő szakértelemmel rendelkezik, éppen ezért a szemlekötelezettségre vonatkozó nyilatkozatát nem hagyhatta volna minden további nélkül figyelmen kívül, különös tekintettel arra, hogy a lopás kockázatának vállalása, valamint a biztosítási esemény bekövetkezésének megállapítása szempontjából valóban lényeges körülménynek minősül a gépjármű védelmi berendezéseinek megléte, működőképessége. Az alkusz adatközlése, mivel ellentmondásos volt, nem a szemle mellőzése, hanem a megtartása mellett szólt. A felismert bizonytalan helyzetben az alperes önkéntes elhatározásán alapuló magatartása volt a szemle mellőzése, ezért nem hivatkozhat alappal arra, hogy a biztosítási szerződés megkötésekor a felperes által okozott, vagy felismert tévedésben volt.
A gépjármű szemléjének elmaradása és a biztosítási esemény (lopás) bekövetkezése között nincs közvetlen okozati összefüggés. A biztosítási esemény (lopás) a védelmi berendezések hiányával, működésképtelenségével állhat okozati összefüggésben, melynek az alperes perbeli védekezésén kívül eső mentesülés (Ptk. 556. §) szempontjából lehet relevanciája.
A Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet az alperes által hivatkozott okból nem jogszabálysértő, ezért azt hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv. V. 20.794/2017/7., Fővárosi Törvényszék 41.Pf.638.140/2016/7., Budai Központi Kerületi Bíróság 19.P.XII.21.216/2014/52.
Közli: dr. Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
kfk@t-online.hu
A vagyonbiztosítási feltételek nyelvtani értelmezése alapján nem minősül árvízbiztosítási eseménynek, ha a homokzsákokból kiállított ideiglenes védmű a biztosított ingatlant a közvetlen elöntéstől megvédte, az alatta átszivárgó és fakadó vizek, valamint a talaj telítődése miatti víz abban mégis kárt okozott, de az nem a biztosított vagyontárgyak elöntésével történt, a folyó kiáradása ellen pedig árvízvédelmi védművekkel, nem csupán árvízvédelmi építménnyel, ideiglenes gáttal volt védelem.
(rPtk. 207. § , rPtk. 536. § (1), rPtk. 553. § (1), rPtk. 555. § (1))
Pesti Központi Kerületi Bíróság 18.P.86.536/2015/7., Fővárosi Törvényszék 48.Pf.637.953/2015/8.
A felperes ingatlanára vagyonbiztosítási szerződést kötött 2012. április 4. napján az alperessel. Az EASY I. módozatú Általános Háztartási Biztosítás alapján a kockázatviselés kezdete 2012. április 14. napja volt. A szerződés a biztosítási összeg erejéig többek között fedezetet nyújtott az épületkárokra, a háztartási ingókra. A felperesi ingatlan ... térségében található. 2013 júniusában az adott szelvényben a Duna vízállása a 114,60 m Bf szintet érte el és a magas vízszint miatt a hatóságok a felperes ingatlana körül homokzsákokból ideiglenes védművet állítottak ki, amellyel sikerült a közvetlen elöntéstől az ingatlant megvédeni. A védmű alatt átszivárgó és fakadó vizek, valamint a talaj telítődése miatti víz azonban az épületben az ingóságokban - az udvaron tárolt tűzifában, illetőleg a lakóépületben lévő kazánban és beépített konyhabútorban, valamint laminált padlóban - kárt okozott.
Az általános háztartási biztosítás különös feltételeinek 4.9.1. pontja szerinti árvíz biztosítási esemény fogalma az árvízvédelmi védművekkel (ár- vagy belvízvédelmi gáttal, töltéssel) ellátott állandó vagy időszakos jellegű természetes vagy mesterséges vízfolyások, tavak, víztározók olyan kiáradása, amelynek során a víz árvízvédelmi szempontból védettnek minősített területeken a biztosított vagyontárgyak elöntésével kárt okoz. A 4.9.2. d) pont szerint ez nem minősül biztosítási eseménynek, és a biztosító nem téríti meg a nem mentett árterületen, nyílt ártéren vagy hullámtéren bekövetkezett károkat.
A felperes módosított keresetében az alperes kötelezését kérte a bekövetkezett árvíz biztosítási eseményre, hivatkozással a rPtk. 536. § (1) bekezdése, a vagyonbiztosítási szerződés általános szerződési feltételei különös részének 4.9.1., 4.9.2., 4.9.2. d), valamint 12.6. fa) pontja alapján.
Az alperes ellenkérelmében a felperesi kereset elutasítását kérte elsődlegesen a jogalap hiányára tekintettel, a követelést összegszerűségében is vitatva. Hivatkozott arra, hogy a biztosítási szerződés alapján biztosítási esemény nem következett be, ugyanis a hivatkozott szerződési feltételek 4.9.1. pont alatti árvíz biztosítási esemény fogalmának a felperesi ingatlant ért káresemény nem felel meg, a biztosító helytállási kötelezettsége a biztosítási szerződés alapján nem állt be. Hivatkozott arra is, hogy a biztosítási esemény bekövetkezte esetén a 4.9.2. d) pont szerint kizárt kockázat esete áll fenn, így helytállási kötelezettsége nem állapítható meg.
Az első fokú bíróság a kár megfizetésére kötelezte az alperest.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az általános háztartási biztosítás különös feltételei 4.9.2. d) pontjának értelmezésével a felperesi ingatlan a káresemény bekövetkeztéig nem veszélyeztetett területen - az addig előfordult legnagyobb vízszint felett mintegy 38 cm-rel kiemelkedő alapozáson - helyezkedett el, ekként a kár nem nyílt ártéren, hullámtéren következett be, mivel a káreseményt előidéző rendkívüli vízszint ellen a lakóház árvízvédelmi építménnyel - ideiglenes gáttal - védett volt, a felperesi lakóház mentett árterületen található, ezért az alperesi biztosító a helytállási kötelezettség alól nem mentesülhet.
Az alperes fellebbezésében a kereset elutasítását kérte
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az alperes fellebbezését alaposnak találta. A vagyonbiztosítási szerződés különös feltételeinek 4.9.1. pontja szerint biztosítási eseménynek minősül az árvízvédelmi védművekkel (ár- vagy belvízvédelmi gáttal, töltéssel) ellátott állandó vagy időszakos jellegű természetes vagy mesterséges vízfolyások, tavak, víztározók olyan kiáradása, amelynek során a víz árvízvédelmi szempontból védettnek minősített területeken a biztosított vagyontárgyak elöntésével kárt okoz.
A fenti fogalommeghatározás nyelvtani értelmezése alapján a másodfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fenti kitételben három feltétel együttes megvalósulása szükséges az árvíz biztosítási eseménynek minősüléséhez. A feltételek közül azonban hiányzik az elöntés megvalósulása, mivel a víz nem a biztosított vagyontárgyak elöntésével okozott kárt. Így a bekövetkezett káresemény nem felel meg az alperesi biztosítási feltételekben rögzített árvíz biztosítási esemény fogalomnak, ezért az alperest helytállási kötelezettség nem terheli. Ugyancsak hiányzik az árvíz biztosítási esemény másik feltétele is, mégpedig az, hogy a kiáradó folyó árvízvédelmi védművekkel legyen ellátva. Miután a Duna folyó a felperesi ingatlan fekvése szerinti területen nem minősült árvízvédelmi védművel ellátott vízfolyásnak, a felperesi ingatlan a káreseményt előidéző rendkívüli vízszint ellen csupán árvízvédelmi építménnyel, ideiglenes gáttal védett volt. A fenti feltételek hiányában a biztosítási esemény a szerződési feltételek fogalommeghatározása szerint nem következett be.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság jogerős ítéletének hatályon kívül helyezését kérte
Állította a rPtk. 207. § (1)-(2) bekezdésének, a rPtk. 536. § (1)-(2) bekezdés a) pontjának, a rPtk. 553. § (1) bekezdésének, a rPtk. 555. § (1) bekezdésének, valamint a rPp. 206. § (1) és rPp. 215. §-ának jogszabálysértő módon történő értelmezését a másodfokú bíróság részéről. Hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság jogértelmezése a biztosítási feltételek 4.9.1. pontja tekintetében sérti a rPtk. 207. § rendelkezéseit, miután a biztosító árvíz mint biztosítási esemény fogalom meghatározása olyan egyoldalúan kikötött szerződési feltétel, amely meglepő és szokatlan, így a fogyasztó (felperes) figyelemfelhívása e vonatkozásban nem történt meg, ezen szerződési feltételek tehát nem váltak a szerződés részévé. Továbbra is állította, hogy a káresemény bekövetkeztekor az ingatlana nem feküdt ártéren, így a 4.9.2. d) pont szerinti kizárási okok nem állnak fenn. Az ideiglenes védművel történő ellátása az ingatlannak a rPtk. 555. §-ában foglalt kárenyhítési kötelezettsége körébe tartozott, amennyiben ez nem történt volna meg, a felperes megszegte volna a kárenyhítési kötelezettségét. Hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok a tényállást teljes egészében nem tárták fel, ezzel megsértették a rPp. 206. §-ában írt tényállás-felderítési kötelezettségüket, a nyúlgát szerepének a megítélése ui. feltáratlan maradt. Utalt arra, hogy a másodfokú bíróság a rPp. 3. § (2) bekezdése és a rPp. 215. § megsértésével hozta meg ítéletét, mivel az ellenkérelem korlátain túlterjeszkedett, ezen eljárási jogszabálysértése az ügy érdemére is kihatott, állította ugyanis, hogy az alperes a biztosítási esemény hiányára korábban nem hivatkozott, csupán a fennálló 4.9.2. d) pont szerinti kizárási okra történt az alperesi ellenkérelem előterjesztése.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság a 4.9.1. pont megfelelő értelmezésével helyesen állapította meg a biztosítási esemény hiányát. Vitatta, hogy az elsőfokú eljárás során a biztosítási esemény hiányára irányult volna az ellenkérelme, e körben már a 2015. január 19. napján kelt előkészítő iratban is előterjesztette ellenkérelmét.
A Kúria a másodfokú bíróság ítéletét, annak helyes indokai alapján hatályában fenntartotta
A felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatosan az alábbiakra mutat rá: A felek között nem vitatottan a rPtk. 536. § (1) bekezdése szerinti biztosítási szerződés jött létre. A szerződés részletes tartalmát a szerződés részévé váló EASY I. módozatú Általános Háztartási Biztosítás Általános és Különös Szerződési Feltételei határozzák meg. A felek jogviszonyát elsődlegesen ezen szerződési feltételek alapján kell elbírálni, amelyekhez képest a rPtk. 536. § (1), a rPtk. 553. § (1) és rPtk. 555. § (1) bekezdései háttérjogszabályként szolgálnak.
A hivatkozott szerződési feltételek közül az árvíz mint biztosítási esemény fogalmát a 4.9.1. pont rendelkezései részletesen meghatározzák. Ezen fogalommeghatározás alapján helytállóan foglalt állást a másodfokú bíróság a körben, hogy a biztosítási esemény nem következett be, a felperesi ingatlan károsodása a fenti fogalommeghatározás kitételeinek nem felel meg, biztosítási esemény hiányában pedig az alperes helytállási kötelezettsége nem áll be. Miután a biztosítási esemény bekövetkezte nem volt megállapítható, a 4.9.2. pontban foglalt kizárások, amelyek a biztosítási esemény bekövetkezte esetére a biztosító helytállási kötelezettsége alóli kizárásokat jelentik, vizsgálata már szükségtelenné vált. Ezen szerződési feltétel tisztességtelen voltára a felperes nem kívánt hivatkozni, kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy ezen feltétel kizárására vonatkozóan a keresetét nem kívánja érvényesíteni.
Az eljáró bíróságok ennek következtében eljárási hibát nem követtek el, amikor ezen szerződés részévé váló feltételt a továbbiakban nem vizsgálták. A szerződéses kikötés értelmezése pedig a másodfokú bíróság által az ítélet indoklásában előadottakhoz vezet, vagyis alperes helytállási kötelezettsége nem állt be, miután a bekövetkezett káresemény nem minősül biztosítási eseménynek.
A fentiek miatt a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Pesti Központi Kerületi Bíróság 18.P.86.536/2015/7., Fővárosi Törvényszék 48.Pf.637.953/2015/8. Kúria
Közli: dr. Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
kfk@t-online.hu
A baleset és az egészségkárosodás összefüggése, a különböző közreható okok értékelése orvosi szakértői és jogi kérdés. A károkozó peren kívüli teljesítését a károsult eltérő rendelkezése hiányában a Ptk. szabályai szerint kell elszámolni.
rPtk. 301. §, 339. § (1), 355. § (1)-(4), 360. § (1)
Kgfbtv. 12. §, 27. §, 28. §, 32/A. §
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az I. rendű felperesnek 2.000.000,- forintot és 2010. július 9-től a kifizetésig járó, a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző napon érvényes jegybanki alapkamattal egyező mértékű késedelmi kamatát. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a II. rendű felperesnek 150.000,- forint tőkét és 2010. július 9-től a kifizetésig járó, a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző napon érvényes jegybanki alapkamattal egyező mértékű késedelmi kamatát. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az I. rendű felperest 399.075,- forint, a II. rendű felperest 87.915,- forint perköltség alperes javára történő megfizetésére kötelezte. Az I. rendű felperest 377.796,- forint, a II. rendű felperest 82.890,- forint, az alperest 128.514,- forint kereseti illeték megfizetésére kötelezte az állam javára. Az I-II. rendű felpereseket, egyetemlegesen, 433.084,- forint állam által előlegezett költség, továbbá 7.000,- forint feljegyzett fellebbezési illeték, az alperest 136.760,- forint állam által előlegezett költség állam javára történő megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a felek ezt meghaladóan a költségeiket maguk viselik.
Tényként állapította meg, hogy 2010. július 9-én a 77 éves I. rendű felperest a kijelölt gyalogátkelőhelyen elütötte az alperes által biztosított gépkocsi vezetője. A baleset következtében az I. rendű felperes jobboldali keresztcsonttörést, a szeméremcsont ízületi sérülését, a koponya és a jobb könyök repesztett, míg a bal váll zúzott sérülését, a jobb boka ízületi zúzódását, a bal térd ízületi sérülését, a térdkalács részleges kóros elmozdulását szenvedte el. A keresztcsont és a szeméremcsont sérülése miatt végzett műtétet követően kizárólag a műtéti kockázat körébe eső okból a műtéti területen sebgyógyulási zavar alakult ki. Az I. rendű felperes a 2010. július 9. és 2010. november 25. közötti időszakban kórházi kezelés alatt állt, majd 2010. november 25. és 2011. február 18. között otthonában lábadozott. Napi 4 órában gondozó látta el, segítette mindennapi tevékenységét. 2011. február 18. és 2011. február 24. között a balesettel okozati kapcsolatban nem álló agyi keringési zavar következtében kialakult végtagzsibbadás, szédülés, és baloldali arcidegbénulás (stroke) miatt állt kórházi kezelés alatt.
Az I. rendű felperes a baleset előtt önállóan közlekedett, kerékpárt használt, segédeszköz használatára nem szorult. Kertes családi házban lakott ......................-n, majd a baleset miatti kórházi kezelését követően is korábbi lakóhelyén gyógyult. 2011. február 24-én rokonaihoz ...........................-ba költözött. Új lakóhelyén háztartási munkát végeznie nem kell; 2011. február 25-e után a közepes és nehéz háztartási munkák tekintetében az I. rendű felperes segítségre szorul. Tömegközlekedési eszközön utazni nem tud, támbotot használ, közepes fokú mozgásbeszűkülése miatt a baleseti eredetű össz-szervezeti egészségkárosodásának mértéke 20%. Élettere és tevékenysége - részben a balesettel, részben pedig az agyi eredetű keringési zavarával és szellemi hanyatlásával összefüggésben - enyhe mértékben beszűkült. A baleset előtti és utáni pszichés állapota a normál öregedési folyamatnak megfelelő, enyhe fokú szellemi hanyatlás tüneteivel. A balesettel kapcsolatos pszichiátriai betegsége, mentális zavara nem alakult ki.
Az I. rendű felperesnek a balesetkor viselt ruhája tönkrement. Lábadozása alatt járókeretet vásárolt, továbbá élelemfeljavításra, gondozásra, ápolásra szorult.
Az I-II. rendű felperesek keresetükben az alperes marasztalását kérték a kötelező gépjármű felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény (a továbbiakban: Kgfbtv.) 28. § (1) bekezdésére és a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 345. § (1) bekezdésére alapítottan. Vagyoni és nem vagyoni kárigényt terjesztettek elő.
Az alperes ellenkérelme a kereset részbeni elutasítására irányult. Azt nem vitatta, hogy kockázatbanálló felelősségbiztosítóként helytállási kötelezettség terheli az I. rendű felperest ért személyi sérüléssel oksági kapcsolatban keletkezett károkért. Az egyes tételek tekintetében azonban vitatta azok felmerültét, a balesettel fennálló okozati összefüggést, az összegszerűséget, valamint teljesítésre is hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes kockázatban álló felelősségbiztosítóként a Kgfbtv. 12. §-a, 27. §-a, 28. §-a, és 32/A. §-a értelmében köteles helytállni a balesettel okozati összefüggésben keletkezett károkért, a régi Ptk. 559. §-ára is figyelemmel. A kereset elbírálása során a régi Ptk. 339. § (1) bekezdését, 355. § (1)-(4) bekezdéseit, 360. § (1) bekezdését, valamint a 301. § (1) bekezdését alkalmazta.
Az I. rendű felperes keresetét részben találta megalapozottnak. A vagyoni kárigényt részben az alperes teljesítésére, részben annak bizonyítatlanságára hivatkozással elutasította.
A szakvélemény szerint az I. rendű felperes akadályozottsága túlnyomórészt az agyi keringési zavar és a természetes idősödés következménye; szakértői eszközökkel nem különíthető el, hogy a felperes állapota hány százalékban köthető a bekövetkezett balesethez. Értékelte ................. tanú vallomását is arra vonatkozóan, hogy a tudomány mai állása szerint nem lehet mérni és megállapítani a stroke kiváltó okait. Ezért a további szakértői bizonyítást nem látta indokoltnak; az a per felesleges elhúzódását eredményezte volna.
A nem vagyoni kárigény tekintetében részben találta alaposnak az I. rendű felperes keresetét, 2.500.000,- forintban meghatározva az elfogadható nem vagyoni kárigényt. Értékelte az I. rendű felperes előzményi állapotát, az elszenvedett traumát, az össz-szervezeti egészségkárosodás mértékét, azt, hogy bár az I. rendű felperes a baleset előtt korához képest aktív életet élt, jelenlegi állapota túlnyomórészt a balesettel oksági kapcsolatban nem álló természetes okú betegségére vezethető vissza. Az alperes e körben 500.000,- forintot teljesített, ezért további 2.000.000,- forint megfizetésére kötelezte őt az elsőfokú bíróság, míg az azt meghaladó igényt elutasította.
Az elsőfokú ítélettel szemben az I-II. rendű felperesek fellebbeztek. Jogorvoslati kérelmükben az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását kérték.
Az I. rendű felperes a 2.000.000,- forint és járulékai nem vagyoni kárigény tekintetében az alperest marasztaló ítéleti rendelkezést nem támadta. Ezzel összefüggésben az alperesi részteljesítések régi Ptk. 293. §-a szerinti elszámolásának értékelése körében mutatkozó elsőfokú mulasztást fellebbezése nem érintette. E részében kérte az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedésének megállapítását. Ugyanakkor fellebbezésének pontosításában további 500.000,- forint nem vagyoni kárigényt szerepeltetett elszámolásában.
A jogorvoslati kérelem az okozati összefüggés vizsgálata szempontjából a balesettől számított időszakot két részre osztotta. Az első a balesettől, 2010. július 9-től 2011. február 18-ig, a stroke kialakulásáig tartott: minden olyan baleseti következményért, ami ekkor következett be, az alperest, mint a balesetet okozó személy felelősségbiztosítóját közvetlen és teljes felelősség terheli. Az ezt követő, 2011. február 18. utáni második időszakban jelentkezett következményekért az alperes csak akkor tehető felelőssé, ha megállapítható, hogy a balesetnek és az azt követő mintegy féléves időszaknak, mint stressztényezőknek, a stroke kiváltásában szerepük volt. A felperesek érvelése szerint az alperes felelőssége a stroke után kialakult állapotért és az ezzel összefüggő károkért olyan mértékben áll fenn, amennyiben a baleset közrejátszott a stroke kialakulásában. Az arány meghatározása az elsőfokú bíróság feladata lett volna, még akkor is, ha e körben szakértői véleményre nem támaszkodhatott. Hivatkoztak az általuk beszerzett magánszakértői véleményre, mely szerint a baleset nagy mértékben járult hozzá a stroke kialakulásához. Ugyanakkor a perben beszerzett szakértői vélemény kiegészítését is idézték, mely szerint az I. rendű felperes véglegesnek tekinthető állapota részint a baleseti károsodás, részint az agyi károsodás következménye. Mindezekre figyelemmel álláspontjuk szerint a baleseti közrehatás aránya 50%; jogorvoslati kérelmük kimunkálása során is ezt a mértéket vették alapul.
A felperesek a jogorvoslati kérelemben sérelmezték az elsőfokú bíróság elszámolását is, ezért a régi Ptk. 293. §-a szerinti levezetést is csatoltak igényük összegszerűségének alakulásáról.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult a fellebbezésekkel érintett körben, annak helyes indokai alapján.
Érvelése szerint a szakvélemény megállapításaiból nem vonható le az a következtetés, hogy a stroke kisebb részben a balesetre vezethető vissza. A szakvélemény 2016. január 2-i kiegészítése ugyanis azt tartalmazza, hogy "az elszenvedett baleset és az agyi történés között közvetlen, vagy közvetett oksági kapcsolat szakértői szempontból nem véleményezhető". A fellebbezésben hivatkozott dr. ....................... "magánszakértő" szakértői végzettséggel nem rendelkezik.
Szintén a régi Ptk. 293. §-ában foglaltaknak megfelelő elszámolást csatolt részteljesítéseinek feltüntetésével.
Cáfolta a perköltség körében előadott fellebbezési állításokat és az alperes rosszhiszeműségére utalást, kiemelve, hogy a jogerőre emelkedett ítéleti rendelkezéseknek eleget tett.
Az I-II. rendű felperesek fellebbezése részben megalapozott.
Az elsőfokú ítéletben is idézett Kgfbtv. 28. §-a, a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése, a 355. § (4) bekezdése értelmében, az alperesi ellenkérelem tartalmára is figyelemmel, a felpereseket terhelte annak bizonyítása, hogy a keresetben megjelölt káraik a perbeli balesettel okozati összefüggésben merültek fel.
Az elsőfokú bíróság a kár bekövetkezte és az okozati összefüggés körében a bizonyítékokat okszerűtlenül mérlegelte, és iratellenes megállapításokat tett.
Mindezekre figyelemmel az I. rendű felperes kereseti kérelmei kapcsán a másodfokú bíróság cask részben értett egyet az elsőfokú bíróság döntésével.
A felperesek keresetükben, majd fellebbezésükben is arra hivatkoztak, hogy az I. rendű felperes jelenlegi, véglegesnek tekinthető állapotának közvetlen és közvetett oka is egyben a perbeli baleset.
A közvetett oksági kapcsolattal összefüggésben azt állították, hogy a baleset és az azzal kapcsolatos stressz következtében alakult ki a stroke betegség.
A perben beszerzett igazságügyi szakértői vélemény megállapította a bal vállízületi sérülés következtében a közepes fokú mozgásbeszűkülést, a medencesérülés következtében az enyhébb fokú járászavart (SOTE IBOI 19.P.II.23.758/2013/56. számú irat). Ugyanezen iratban foglaltak szerint az I. rendű felperesnél a balesettel összefüggésben nem alakult ki pszichiátriai betegség, mentális zavar.
A szakértői intézet álláspontját a szakvélemény kiegészítésében is fenntartotta (SOTE IBOI 19.P.II.23.758/2013/67. számú irat), majd annak ismételt kiegészítésében (SOTE IBOI 19.P.II.23.758/2013/75. számú irat) arra is kitért, hogy az elszenvedett agyi történés elsődlegesen a magas vérnyomás és következményes agyi érelmeszesedés kapcsán alakult ki. A baleset és az agyi történés között közvetlen vagy közvetett oksági kapcsolat szakértői szempontból nem véleményezhető. Az I. rendű felperes balesettel összefüggésbe hozható állapotromlása 2011. január 9-re kialakult; az agyi keringési zavar állapotrosszabbító hatással bírt. A fél vizsgálat alatt észlelt állapota részint a baleseti károsodás, részint az agyi károsodás következménye; a két tényező egymáshoz viszonyított százalékos arányát meghatározni nem lehet. A járászavar túlnyomórészt az agyi keringési zavar következménye. A megismételt eljárásban beszerzett újabb szakvélemény kiegészítés (SOTE IBOI 4.P.24.281/2016/8. számú irat) megerősítette ezt a megállapítást.
...................................... igazságügyi szakértő és az alperes magánszakértője, ............................. a 19.P.II.23.758/2013/77. számú tárgyalási jegyzőkönyvben egyezően adták elő, hogy a perbeli baleset és a stroke között nincs oksági kapcsolat, az I. rendű felperesnél poszttraumás stresszt nem állapítottak meg.
A felperesek orvosszakértőjük nyilatkozatával és internetes cikkekkel is igazolni kívánták (......................................... nyilatkozata a 19.P.II.23.758/2013/78. számú irat szerint és a 4.P.24.281/2016/15. számú jegyzőkönyvben) a tartós stressz és a stroke bekövetkezte közötti oksági kapcsolatot; a tanú szakirodalmi cikkekre, szakmai anyagokra hivatkozott vallomásában. A felperesek e körben neurológus szakértő kirendelését is indítványozták.
A bizonyítási eljárás fenti adatait az elsőfokú bíróság ítéletében részben tévesen értékelte. A perben kirendelt szakértői intézet szakvéleménye kétséget kizáróan igazolta, hogy a felperes állapotának kialakulásában mind a balesetnek, mind az agyi érbetegségnek szerepe volt. Az a körülmény, hogy a közrehatás aránya szakértői módszerekkel nem határozható meg, nem a felperesek terhére értékelendő körülmény. Mivel a baleset károki szerepét egyik szakértői vélemény sem zárta ki, hanem azt megerősítette, az alperes nem mentesülhet az I. rendű felperesnél lezajlott stroke betegséget követően felmerült azoknak a károknak megtérítése alól, melyek kialakulásában a baleset is közrehatott. Annak mértékét a szakértői bizonyítás nem tudta egyértelműen megállapítani; a szakvélemények szerint az szakértői módszerekkel nem is véleményezhető. Ezért a másodfokú bíróság mérlegeléssel 50-50% arányban határozta meg a két esemény közrehatásának mértékét - figyelemmel a régi Ptk. 344. § (2) bekezdésére.
A bizonyítási eljárás fent idézett adatai - a fellebbezésben foglaltakkal ellentétben - nem támasztották alá a perbeli baleset és az I. rendű felperes állapota közötti közvetett okozati kapcsolatot. Az alapszakvélemény (SOTE IBOI 19.P.II.23.758/2013/56. számú irat) elkészítésében pszichiáter és pszichológus szakértő is részt vett, akik képzettségük folytán kompetensek voltak az I. rendű felperes pszichés állapotának feltárására. Szakvéleményükben kétséget kizáróan megállapították, hogy az I. rendű felperesnél a baleset következtében nem alakult ki pszichiátriai betegség. A szakértők a szakvéleményt a fél személyes vizsgálata alapján készítették el; annak megdöntésére a fellebbezési állítás, szakcikkek és a nem ezen szakterületen tevékenykedő .................................. vallomása nem volt alkalmas. Helytállóan mellőzte az elsőfokú bíróság a neurológus szakértő kirendelését is; mivel az eljárás adatai nem igazolták a tartós stressz kialakulását, szükségtelen volt annak bizonyítása, hogy a stressz eredményezhet-e agyi érbetegséget.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy 2011. február 24. után az I. rendű felperes a közepes és nehéz háztartási munkák, valamint a hosszabb távú utazás során segítségre szorul. Ennek oka azonban - a fent már kifejtettek szerint - részben a baleset, részben pedig az agyi érbetegség; közrehatásuk aránya egyenlő.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezéseit a régi Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, egyebekben pedig helybenhagyta.
Budapesti II. és III. Ker. Bíróság 19.P.II.23758/2013/19 Fővárosi Törvényszék 72.Pf.635.676/2018/11.
Közli: Dr. Bárdos Péter Ügyvédi Iroda
office@bardos.hu
Ha kizárólag a sértett tanúvallomása áll az ügyészség rendelkezésére, a vád megalapozásához az is elegendő, ha az egyéb bizonyítékok azt nem cáfolják. Az ügyészséget nem terheli fokozott gondossági követelmény a vádemelésről szóló döntés meghozatala kapcsán. Az ügyészség vádképviseleti tevékenységének polgári jogi megítélésénél csak annak van relevanciája, hogy az ügyészség sértett-e tételes büntető eljárási szabályt, de nincs jelentősége önmagában annak, ha a vádképviseleti tevékenységnek vannak felróható elemei
rPtk. 339.§, 349.§, 355.§ (1) bek.
Ütv. (2011. évi CLXIII. tv.) 2. § (1) bek.
Be. 78.§ (3), 164.§ (2), 214.§ (1), 250.§ III.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint I. rendű felperes a II., III. rendű felperesek gyermeke, aki 2013 szeptemberében kezdte meg egyetemi tanulmányait. ........... (a továbbiakban sértett) 2013. szeptember 27-én feljelentés tett az I. rendű felperessel szemben szexuális kényszerítés miatt a Kalocsai Rendőrkapitányságon (a továbbiakban nyomozó hatóság). A nyomozó hatóság házkutatást tartott az I. rendű felperes otthonában, valamint budapesti lakásában és lefoglalt több, tulajdonát képező adathordozót. A nyomozó hatóság az I. rendű felperest 2013. szeptember 27-én őrizetbe vette, majd gyanúsítottként hallgatta ki. Az I. rendű felperes a gyanúsítás ellen panasszal élt, de a Kalocsai Járási Ügyészség (a továbbiakban ügyészség) a panaszt elutasította és indítványozta az I. rendű felperes előzetes letartóztatását. Ezt azzal indokolta, hogy a felperesek a házkutatást követően megjelentek a sértett lakásánál, oda be akartak menni, a sértettet szidalmazták, fenyegették, megfélemlítették, aki emiatt rendőri intézkedést kért. Még az intézkedő rendőrök előtt is hangzottak el fenyegetések a sértett felé annak érdekében, hogy vonja vissza az I. rendű felperest terhelő vallomását. A Kalocsai Járásbíróság (a továbbiakban: járásbíróság) végzésével elrendelte az I. rendű felperes előzetes letartóztatását.
A nyomozó hatóság a nyomozás befejezését követően 2014. január 27-én a nyomozati iratokat vádemelési javaslattal megküldte az ügyészséghez. Az ügyészség 2014. február 26-án vádiratot nyújtott be a járásbírósághoz. A vádiratban egy rendbeli a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Btk.) 196. §-ának (1) bekezdésébe ütköző szexuális kényszerítés bűntettével és egy rendbeli, a Btk. 204. §-ának (1) bekezdés b) pontjába ütköző folytatólagosan, 18. életévét be nem töltött személyről pornográf felvétel elkészítésével elkövetett gyermekpornográfia bűntettével vádolta az I. rendű felperest. A vádirati tényállás bizonyítékaként megjelölte az I. rendű felperes részbeni beismerő vallomását, az I. rendű felperes és a sértett szembesítéséről, a sértett tanúkihallgatásáról, a házkutatásról és a lefoglalásról készült jegyzőkönyvet, a bűnjelként lefoglalt laptopból származó pornográf felvételeket tartalmazó merevlemezt, a fényképezőgépből származó memóriakártyát, valamint a tanúk vallomását.
A perben a járásbíróság az ügyészség indítványára elrendelte az I. rendű felperes és a sértett pszichológus szakértői vizsgálatát és tanúként meghallgatta az ügy előadóját. Az ügyészség más informatikus szakértő kirendelésére és fejlettebb technikai eszközök igénybevételére vonatkozó bizonyítási indítványát azonban elutasította. A nyomozás során beszerzett informatikus szakértő véleményét ugyanis aggálytalannak és ellentmondásmentesnek találta, továbbá mert más szakértő sem tudta volna megvizsgálni az I. rendű felperestől lefoglalt valamennyi adathordozót, mivel azokat már kiadták az I. rendű felperesnek.
A járásbíróság 10.B.49/2014/34. sorszámú ítéletével az I. rendű felperest a szexuális kényszerítés bűntette és a folytatólagosan elkövetett gyermekpornográfia bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
Az indokolás szerint a bizonyítékok mérlegelése alapján nem lehetett azt megállapítani, hogy az I. rendű felperes a vád szerinti bűncselekményeket elkövette, ezért a bíróság az I. rendű felperest bizonyítottság hiányában mentette fel. Az I. rendű felperes több alkalommal is készített a sértettről olyan fényképeket, melyeken a sértett fehérneműben, illetőleg mezítelenül volt látható, ez alkalmakkor csak az I. rendű felperes és a sértett volt jelen. Az I. rendű felperes az általa készített fényképeket - a 2010. július 7-én készítettek kivételével - törölte. A bizonyítékok alapján nem lehetett megállapítani, hogy a vádlott készített-e a sértettről annak 18. életéve betöltése előtt olyan mezítelen fényképet, ami pornográf jellegűnek minősülne; a mezítelen képek az I. rendű felperes vagy a sértett kérésére készültek-e; a sértett az első meztelen fotózást követően az I. rendű felperes fenyegetése hatására működött-e közre a további képek elkészítésében. A kirendelt pszichológus szakértői vélemények a vádbeli cselekményekre vonatkozóan még közvetetten sem szolgáltattak adatot. Az ügyészség indítványára meghallgatott előadó olyan körülményekről számolt be, melyet a házkutatásról készült jegyzőkönyvben rögzíteni kellett volna. Az informatikai szakértő a fényképezőgép memóriakártyájáról törölt képeket nem tudta helyreállítani. A sértettről 18. életévének betöltése előtt készült, rendelkezésre álló fényképek nem pornográf jellegűek. Összességében megállapította, hogy a bizonyítékok nem támasztották alá a sértetti vallomásra figyelemmel bizonyítandó tényeket. A vád szerinti bűncselekmények egyetlen bizonyítéka maga a sértetti vallomás volt, amellyel azonban szemben állt az I. rendű felperes vallomása és ennek alapján büntetőjogi felelősség nem állapítható meg.
A felperesek kereseti kérelmükben jó hírnévhez és az életminőségük megőrzéséhez fűződő személyiségi joguk megsértése miatt az I. rendű felperes javára 2.500.000 forint, a II-III. rendű felperesek javára 1.000.000-1.000.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Keresetüket a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. §-ra, 349. §-ára 355. §-ának (1) bekezdésére és az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 7. §-ának (2) bekezdésére alapították. Előadták, hogy az ügyészség nyilvánvalóan alaptalanul, a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelve emelt vádat az I. rendű felperessel szemben, mert az egyetlen bizonyíték a sértett vallomása volt, amit az I. rendű felperes, a tanúk vallomása, illetőleg a nyomozati eljárásban igénybe vett informatikai szakértő véleménye nem támasztott alá. Súlyos jogsértést követett el tehát az ügyészség, amikor jobb tudomása ellenére vádat emelt pusztán a sértett vallomására alapozva. Ezt igazolja, hogy a járásbíróság bizonyítékok hiányában mentette fel az I. rendű felperest. Sérelmezték továbbá, hogy az ügyészség felróhatóan járt el és eljárási jogait nem az általában elvárható módon gyakorolta, amikor a nyomozati iratokat magához vette, a bírósági eljárás során a bizonyítékokat "csöpögtetve" terjesztette elő, és prekoncepciója alapján minél rosszabb színben igyekezett feltüntetni az I. rendű felperest, figyelmen kívül hagyva a mellette szóló körülményeket. A szexuális kényszerítés miatt is vádat emelt, noha elkésetten, 30 napon túl terjesztették elő a feljelentést. Tévesen állította a vádiratban, hogy a II-III. rendű felperesek megfenyegették a sértettet és az elsőfokú ítélettel szemben alaptalan fellebbezést terjesztett elő. A büntetőeljárás két éven át folyt, az I. rendű felperes súlyos lelki nyomás alatt volt, egyetemi tanulmányaiban komoly fennakadást okozott, rombolta jó hírnevét és társadalmi kapcsolatait. A II-III. rendű felperesek jó hírnévhez fűződő személyiségi jogát is sértette az ügyészség, azzal, hogy súlyos pszichikai tehernek voltak kitéve, társadalmi kapcsolataikat rombolta az eljárás. Mindez megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényüket. A vád alaptalanságát bizonyítja az, hogy a büntetőeljárás befejezését követően a sértett egyetlen ügyvédi felszólítás hatására késznek mutatkozott 100.000 forint sérelemdíj megfizetésére. Ezzel elismerte, hogy a feljelentés alaptalan volt. Ezt az ügyészség is elérhette volna.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, vitatta annak jogalapját és összegszerűségét is. Előadta, hogy az ügyészség közhatalmi jogkörét gyakorolva járt el, részéről nem történt kirívóan súlyos jogértelmezési hiba vagy tévedés. Az a döntése, hogy vádat emelt, nem volt okszerűtlen és nyilvánvalóan alaptalan. Az I. rendű felperest egyébként is bizonyítottság hiányában mentették fel, ami nem jelenti azt, hogy nem követte el a bűncselekményt. A II-III. rendű felperesek nem is voltak a büntetőeljárás terheltjei. Tévesen állították a felperesek, hogy magához vonta az ügyet, mert az iratokat a nyomozó hatóság küldte meg az ügyészségnek vádemelési javaslattal. A bizonyítékokat nem "csöpögtette", hanem az eljárás menetének megfelelően terjesztette elő azokat. Vitatta, hogy alaptalan fellebbezést terjesztett volna elő, mert csak a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) biztosított jogorvoslati lehetőségével élt. Jogainak gyakorlása nem valósíthat meg jogellenes magatartást. Eseti döntésekre utalással kifejtette, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog nem tekinthető személyiségi jognak, hanem alkotmányos alapjog.
A bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy az alperes az eljárás során kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési hibát követett volna el, továbbá alaptalanul állították, hogy az alperes a nyomozati iratokat magához vonta, azt ugyanis a nyomozó hatóság küldte meg az ügyészség részére vádemelési javaslattal. Az Ütv. 2. és 7. §-a alapján kiemelte, hogy az alkotmányos keretek között megalkotott eljárási szabályok biztosítják azokat a mérlegelési lehetőségeket, amelyeken belül az alperes kötelezettségének eleget tud tenni. Ennek alapján rögzítette, hogy a büntetőeljárás nem csupán az eljárás alá vont személyek számára nyújt eljárási garanciákat, hanem azok védelmét is szolgálja, akik érdekében az állam büntető igényét az ügyészségen keresztül érvényesíti. A vád törvényessége szempontjából annak ténybeli megalapozottsága, a bizonyítékokkal kellően alátámasztott volta közömbös, ez a büntető per érdemére tartozó kérdés. A vádnak nem kell teljes bizonyosságon alapulnia, elegendő az alapos gyanú, a terhelt bűnösségét ugyanis csak a bíróság állapíthatja meg. A vád alapjául szolgáló bizonyítékok erejének értékelése az alperes szabad mérlegelési jogkörébe tartozik. A perbeli esetben az ügyészség vádirata a sértett következetes vallomásán, a nyomozati eljárás során beszerzett informatikai szakvéleményen alapult. A rendelkezésre álló bizonyítékok téves értékelése jogellenes és felróható magatartásnak csak abban az esetben minősülhet, ha kirívóan okszerűtlen. Azonban a perbeli esetben az alperes ilyen magatartást nem tanúsított. Tévesen hivatkoztak tehát a felperesek arra, hogy az alperes vádemelése nyilvánvalóan alaptalan volt. A járásbíróság a büntető perben új pszichológus szakértő kirendelését is magában foglaló bizonyítási eljárást folytatott le, majd a lefolytatott bizonyítás alapján állapította meg, hogy az I. rendű felperes nem követte el a terhére rótt cselekményeket. Az a tény, hogy a büntetőügyben eljáró bíróság a felperest felmentette, nem teszi a korábbi intézkedéseket jogellenessé. Az alperes tehát nem lépte túl a jogszabályok által biztosított értelmezési és mérlegelési jogkörét.
A bizonyítási eljárás során az alperesnek joga volt arra, hogy a bizonyítás állásának megfelelően terjessze elő az általa szükségesnek tartott további bizonyítási indítványait. A fellebbezési jog gyakorlása pedig nem minősül jogellenes tevékenységnek.
Az ítélet elleni fellebbezésükben a felperesek elsődlegesen kérték, hogy az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét változtassa meg és marasztalja az alperest a kereset szerint. Másodlagosan az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezését kérték. Az első- és másodfokú eljárás perköltségét összesen 225.000 forintban kérték megállapítani. Kérték tárgyalás tartását.
A felperesek a fellebbezési tárgyaláson előadták, hogy a megváltoztatásra irányuló fellebbezési kérelmük kapcsán a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 369. §-ának (3) bekezdés c) pontja szerinti, a hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezési kérelmük tekintetében pedig a Pp. 369. §-ának (3) bekezdés b) pontja szerinti felülbírálati jogkör gyakorlását kérik. Fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú bíróság nem találta kirívóan okszerűtlennek az ügyészség mérlegelő tevékenységét, ítéletének indokolásában azonban elmulasztotta kifejteni, hogy miért. Az alperesi magatartás egyéb, tehát nem a jogalkalmazási, jogértelmezési tevékenységhez kapcsolódó felróhatóságát pedig az elsőfokú bíróság részben egyáltalán nem vizsgálta, részben pedig téves megállapításokat tett ezekre vonatkozóan.
Fenntartották azt az álláspontjukat, hogy a vád alátámasztására összegyűjtött bizonyítékok nyilvánvalóan alkalmatlanok voltak arra. Nem fogadhatta volna el az ügyészség a sértett vallomását, mert a sértett nem volt szavahihető és nem volt egyéb bizonyíték, amely alátámasztotta volna előadását. A szavahihetőséget még a vádemelés előtt tisztáznia kellett volna az alperesnek. Alkalmatlan volt a vád alátámasztására a műszaki szakértői vélemény, annak megerősítéséről már a vádemelés előtt kellett volna gondoskodnia az ügyészségnek. A pszichológiai szakértői vélemény sem támasztotta alá a vádat. Ezt is már a vádemelés előtt tisztáznia kellett volna az ügyészségnek. A büntetőeljárás anyagában nincs egyetlen olyan tanúvallomás sem, amely a vádat alátámasztotta volna. Tehát megállapítható, hogy a bizonyítékok csak kirívóan okszerűtlenül értelmezve és értékelve lehettek alkalmasak a vád alátámasztására. Mivel a vádemelés nagyon súlyos beavatkozás az egyén életébe, ezért fokozott gondosság volt elvárható az alperestől. Utaltak rá, hogy a büntetőbíróság ítéletére alapozzák azt az álláspontjukat, hogy az alperes a büntetőeljárás során csak csepegtette a bizonyítékokat. Kétségtelen, hogy a tisztességes eljárás jogát a gyakorlat nem tekinti személyhez fűződő jognak, amennyiben azonban az eljárás elhúzódása valamilyen nevesített személyhez fűződő jogot sért, úgy a sérelemdíj megítélhető. Kifogásolták továbbá, hogy az elsőfokú bíróság a kereset összegszerűségével egyáltalán nem foglalkozott.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Másodfokú perköltség igénye nem volt. Ellenkérelmének indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, abból okszerűen levont következtetéssel, helyes indokolással, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével megalapozottan utasította el a keresetet. Erre figyelemmel az elsőfokú ítélet megváltoztatására vagy hatályon kívül helyezésére alapot adó ok nem áll fenn. Az elsőfokú eljárásban előadottakat fenntartva rámutatott, hogy a Be. 6. §-a szerinti feltételek mellett a büntetőeljárás terheltje köteles tűrni, hogy vele szemben eljárást folytassanak. A terhelt tehát nem ugyanabban a helyzetben van, mintha büntetőeljárás nem indult volna ellene. A büntetőeljárási szabályok keretei között lefolytatott büntetőeljárás önmagában nem sérti a terhelt Ptk. szerinti személyhez fűződő jogait. A polgári jogi jogintézmények nem szolgálhatnak a büntetőeljárásban írt jogorvoslati lehetőségek helyett, vagy mellett azok kontrolljaként. Az állandó gyakorlat szerint az ügyészségi jogkörben eljáró ügyész magatartása még eljárási szabálysértés esetén sem feltétlenül eredményez önmagában személyhez fűződő jogsértést. Az adott esetben pedig az ügyészség eljárási szabályt nem sértett, mérlegelési jogkörének keretein belül járt el. A felpereseket tehát a sérelemdíj nem illeti meg. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából megállapíthatóan a jogalap hiánya miatt utasította el a felperesek keresetét, erre tekintettel szükségtelen lett volna a kereset összegszerűsége körében vizsgálódni.
A Fővárosi Ítélőtábla a fellebbezést alaptalannak találta. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítást a szükséges terjedelemben lefolytatta, a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűen mérlegelte, és a tényállást helyesen állapította meg. A másodfokú bíróság az abból levont jogi következtetésével, valamint a meghozott döntéssel is maradéktalanul - annak indokaira is kiterjedően - egyetértett. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel mindössze az alábbiakat emelte ki.
A felperesek az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényüket arra alapították, hogy álláspontjuk szerint az ügyészség az I. rendű felperes elleni büntetőeljárásban a vádemelési, illetőleg a vádképviseleti jogát nem megfelelően gyakorolta és ezzel megsértette a felperesek személyhez fűződő jogait.
Az alperes tevékenysége döntően jogalkalmazás. A jogalkalmazási tevékenység jogellenességének megítélése kapcsán kialakult bírósági gyakorlat szerint nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső károkozásról, ha az alkalmazandó jogszabály értelme teljesen nyilvánvaló. Mérlegelési jogkörben hozott döntés esetén azonban csak a kirívóan súlyos jogértelmezési tévedés, a mérlegelés kirívó okszerűtlensége vagy megalapozatlansága képezheti a kártérítési felelősség alapját.
Az Alaptörvény 29. cikkének (1) bekezdése szerint az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség feladatait az Ütv. 2. §-ának (1) bekezdése részletezi, melynek e) pontja kimondja, hogy az ügyészség közvádlóként gyakorolja a vádemelés közhatalmi jogkörét, a bírósági eljárásban képviseli a vádat, továbbá gyakorolja a Be.-ben számára biztosított jogorvoslati jogokat. Az ügyészség e feladatait a Be. szabta kereteken belül jogosult és köteles ellátni.
Ennek különös jelentőséget az kölcsönöz, hogy a korábbi, a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényen (a továbbiakban: régi Be.) alapuló, több évtizedes gyakorlattal szakítva a Be. áthelyezte a büntetőeljárás súlypontjait, és a bizonyítás fő színterévé a bíróság előtti szakaszt tette. A Be. 75. §-ának (1) bekezdése szerint a bizonyítás során itt már valóban a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni. A nyomozás során azonban a Be. 164. §-ának (2) bekezdése értelmében a tényállást csak oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e. Az ügyészség a nyomozás befejeződését követően az akkor rendelkezésre álló bizonyítékokat a Be. 78. §-ának (3) bekezdése alapján egyenként és összességükben szabadon értékelve, az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg a bizonyítás eredményét, és a Be. 214. §-ának (1) bekezdése szerint dönt, hogy a büntetőeljárás hogyan folytatódjon: azaz az e) pont szerint vádat is emelhet.
A törvény értelmében tehát a vádemelés pillanatában a történeti tényállás nincs feltétlenül tisztázva a törvényi tényállást meghaladóan, és nem feltétlenül áll rendelkezésre valamennyi szóba jöhető bizonyíték. A vádemeléskor a büntetőeljárás megindítására és lefolytatására okot adó cselekmény hátterének, a valóságban történteknek sok esetben még csak a mozaikszerű feltárása miatt szükségképpen vannak bizonytalanságok. Az ügyészségnek annyit azonban szem előtt kell tartania a vádemelés kérdésében való döntésénél, hogy a Be. 4. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróság előtt a vád bizonyítása őt terheli.
Ebből következően a vádemelés aktusa a tényállás megállapítása és a büntetőjogi felelősség fennállásának elbírálása tekintetében egyértelműen mérlegelésen alapuló jogalkalmazói tevékenység. Ezért a fentiek szerint az ügyészség polgári jogi felelősségét csak akkor alapozhatja meg az indokolatlan vádemelés, ha az kirívóan okszerűtlen.
A vád törvényessége szempontjából azonban annak ténybeli megalapozottsága, bizonyítékokkal való kellő alátámasztottsága közömbös, ez a büntetőperre tartozó érdemi kérdés. A vádemelés feltétele a terhelttel szembeni alapos gyanú megléte.
Egy vádemelés mint ügyészségi jogalkalmazási aktus természetesen lehet jogsértő és jogellenes, ha az teljesen alaptalan, mert szembe megy a tényekkel, vagy tendenciózus, illetőleg koncepciózus, azaz az ügyészség teljesen nyilvánvalóan indokolatlanul emel vádat. Ez esetben ugyanis a vád vagy már önmagában jogellenes, vagy ennek hiányában is olyan mértékben valósítja meg az alapul fekvő tények értékelésének okszerűtlenségét, illetőleg a jogszabályok alkalmazásának hibás voltát, hogy az megalapozza az eljáró szerv kártérítési felelősségét. De ez az adott esetben nem állapítható meg.
A perbeli esetben a sértett által a nyomozási eljárásban tett vallomás tartalma (nyomozó hatóság 03030/1209/2013.bü. számú nyomozati irata, 20. oldal, alulról 3. bekezdés) alapján pedig megállapítható, hogy az teljes egészében alátámasztotta a vádat: a sértett előadta, hogy 18 éves kora előtt is készített róla pornográf jellegű felvételeket az I. rendű felperes. A vádban hivatkozott egyéb tanúvallomások, illetőleg tárgyi bizonyítási eszközök sem cáfolták a sértett vallomását, azzal szemben csak az I. rendű felperes tagadása állt. Az, hogy az ügyészség a fenti adatok alapján úgy ítélte meg, hogy az alapos gyanú az I. rendű felperessel szemben fennáll, a sértetti vallomás kiemelt jelentőségére figyelemmel nem tekinthető a rendelkezésre álló bizonyítékok kirívóan okszerűtlen mérlegelésének. Kétségtelenül tűnhet a vád kissé elnagyoltnak, de teljesen képtelennek, alaptalannak és indokolatlannak nem.
Az elsőfokú bíróság tehát a Ptk. 339. §-a szerinti felelősséget megalapozó kirívóan okszerűtlen mérlegelő, értékelő, értelmező tevékenységgel megvalósított jogellenes alperesi magatartás hiányában megalapozottan döntött a felperesek keresetének elutasításáról anélkül, hogy a felperesek keresetének összegszerűségét vizsgálta volna. Mivel a másodfokú bíróság e döntéssel egyetértett, ezért a bizonyítás kiegészítésének szükségességével indokolt hatályon kívül helyezési kérelem is alaptalan volt.
Minderre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. §-ának (2) bekezdése alapján, annak helyes indokaira és a Pp. 386. §-ának (4) bekezdésére utalással helybenhagyta.
A felperesek tehát eredménytelenül fellebbeztek, azaz a másodfokú eljárásban is pervesztesek lettek. Így az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 62. §-ának (1) bekezdés f) pontja szerint tárgyi illetékfeljegyzési jogos perben le nem rótt fellebbezési illetéket az Itv. 74. §-ának (3), valamint a Pp.-nek a 364. §-ban foglalt utaló szabály értelmében alkalmazandó 83. §-ának és 102. §-ának (1) bekezdése alapján a polgári és közigazgatási bírósági eljárás során meg nem fizetett illeték és állam által előlegezett költség megfizetéséről szóló 30/2017. (XII. 27.) IM rendelet 3. §-ának (2) bekezdése szerint kötelesek megfizetni a Pp. 87. §-ának (2) bekezdésére tekintettel érdekeltségük arányában. Az alperes másodfokú perköltséget nem számított fel, ebben tehát nem kellett a felpereseket marasztalni.
Fővárosi Törvényszék 31.P.21.508/2018/17 Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.157/2019/4-II.
Közli: Dr. Bárdos Péter Ügyvédi Iroda
office@bardos.hu ■
Visszaugrás
