Mihelyst a jogpozitivizmusok által önmaguk elé állított korlátokon túllépünk, a jog önleírását egy külső - úgymond tudományos: alapvetően társadalmi, ám ezen belül mélyen történelmi, szociológiai, az emberi gondolkodás lehetőségeit vallatóan módszertani, mindenképpen tehát valamiféle kulturális antropológiai - keretbe ágyazott (miközben a jog öntételezésére a jog gyakorlati megjelenései függvényében kellőképpen ügyelő) leírással helyettesítjük. Ha a XX. század közepétől gyakorivá váló s René David művével klasszikussá érő Les grands systèmes de Droit contemporains mintájára készült oktatási és referencia-célú áttekintő kézikönyvek ismétlődő újraírásának szükségével ma, az új évezred hajnalán szembesülünk, úgy végső soron kettős választási lehetőség előtt állunk: vagy David (valamelyest persze már nála is oldott) pozitivizmusát, azaz az egyes jogcsaládok leírását kell újra vállalnunk, vagy pedig egy ezen túllépő tágabb társadalmi-történelmi keretet kiindulópontul elfogadnunk. Ez utóbbi esetben pedig az eddig kialakult minták szerint két lehetőség közül választhatunk: vagy a jog természetes közegeként a kultúra (s benne természetesen a jogi kultúra) felől közelítünk, vagy pedig az egyes jogi kultúrák gyökérzetétől kiindulva magukat az alapul fekvő jogi hagyományokat vallatjuk.
Sok évtizedes összehasonlító búvárkodása eredményeinek gazdag csokrát egy újfajta s globális látásmódról tanúskodó szintézisben ötvözve a montreali McGill egyetemen civiljogi és angol-amerikai komparatisztikát évtizedek óta oktató H. Patrick Glenn a jogi világunk sokszínűségében még fellelhető - történelmileg formálódott s ma is élő - különböző hagyományok csokorba gyűjtésére, áttekintésére vállalkozott. Voltaképpen a mára már ilyen vagy olyan formában együttélésben mutatkozó egyes jogi civilizációkat térképezte fel. Célja az volt, hogy egy nagymértékben teljes körűnek mondható szemle elvégeztével értékelhesse mind az egyes eltérő jogi berendezkedések mögött állóan ezeknek mégis valamiféle egység részeivé ötvöző hagyományok erejét, változásra, megújulásra s más hagyományokkal társulásra irányuló készségét, mind pedig e különféleség fenntarthatóságának, az eltérő gyökérzetből kinőtt, s eltérő fejlődési és működési logika mentén formálódó hagyományok együttmunkálkodásának - összebékülésének vagy legalább egymásra ügyelő együttélésének - mai világunkban megmutatkozó lehetőségét.
A Nemzetközi Jogösszehasonlító Akadémia nagydíjával 1998-ban kitüntetett s lebilincselően gondolatgazdag, rengeteg tanulságos fogalmi kitérővel, részproblematizálással dúsított, és hallatlanul széleskörű irodalmát nemcsak bibliografizáló, de szintetizá-
- 51/52 -
lásra alkalmas eredményeiben analitikusan fel is dolgozó opus természetszerűleg bizton végigolvasható egy növekvően egyre inkább lebilincselő olvasmányként. Az olvasó az egyes jogcsaládok talán minden eddiginél korszerűbb kibontását véli érzékelni az autochton, a talmudi, a civiljogi, az iszlám, az angolszász, a hindu, valamint az úgynevezett ázsiai jogi hagyományvilág tárgyalásában. Mindez hagyományként azonosított tárgyához méltóan történik, vagyis esszéisztikusan és nagyívűen, egyszersmind megejtően filozofikus elmélyüléssel és kitekintésben. Az olvasó valóban az angol jogi historizálás legjobb erényeinek folytatódását érzékelheti mindebben: nem pusztán a jog irreducibilis kulturális beágyazódását, de egyszersmind a kérdéses területen érvényesülő intellektuális és erkölcsi hagyományok együttes érvényesülését a mindenkori doktrinális, gyakorlatias vagy éppen vallási vagy értéknézőpontú jogi problémamegoldásban.
Az olvasóban ezért megfogalmazódhat a gyanú, hogy mindenekelőtt a szerző izgalmas távlatokat nyitó esszéisztikus tárgyalásmódjában szélesedik ki a régi pozitivisztikus jogi topika a jogi hagyományok taglalásává. A mű fejtegetései kétség kívül egyetlen egységes és hatalmas gondolati ív elemeiként élhetők át. A hagyomány mint általában vett ősforrás taglalásától vezet a tanulmány a jog egyes csoportjai mögött álló jogi tradíció(világ) önmagukban tanulmányértékű példázatain keresztül a sokféleség (s annak problémájaként a különféleségek összemérhetősége és hosszú távon fenntarthatósága) gondos mérlegeléséig. A vállalkozás egészében újszerű, egészében mégsem bizonyos, hogy átütő erővel meg tud győzni arról, hogy nem egyszerűen a René David nevével már fémjelzett pozitivisztikus leírás valamelyes áthangszerelésével van itt dolgunk. A nyitó és a záró fejezet mai jogirodalmunkban már nem előzménytelenül, de valóban erőteljes hangsúlyokkal szól a hagyomány erejéről. Körkép nyújtását célzó vállalkozásának feltett szándéka ugyanakkor - jelesül: azonosított jogi hagyományokból láttatni és eredeztetni mindazt, amit a jogi berendezkedések gazdag változatossága világunkban felmutathat - nem tár fel olyan jegyeket a hagyományból, amiket egyszersmind ne származtathatna abból, amit eddig mindközönségesen jogcsaládoknak neveztünk. Captatio benevolentiae megejtett érdeklődése a jogi kultúráknak hagyományokként azonosítása, illetőleg a jogi berendezkedések sokszínűségének eltérő hagyományokként kategorizálása iránt ezért egy valóban figyelemreméltó újítás ígéretét hordozza, annak kérdését viszont, hogy miben és miként, tehát miért és milyen eredménnyel újít, már kifejtetlenül hagyja. Pontosabban, mindezt hallgatólagosan a jog fejlődéstani térképének megrajzolására bízza, ez azonban még a jogcsalád kategóriájának (akár burkolt) kritikája tekintetében is néma marad. Ugyancsak tisztázatlanul hagyja annak kérdését, vajon szinonimája vagy rokon értelmű fogalmi kapcsolata-e a jogi hagyomány a jogi kultúrának.
Milyen fogalmiasításokat is rejtegetünk hát tarsolyunkban akkor, amikor a világ jogrendszereiről általában s egyes csoportjairól különösen szólunk?[1]
A pozitivisztikus és a szociologisztikus nézőpont hangsúlyos különválását követően terjedt el - mindenekelőtt az angol nyelvű jogirodalomban - a 'jogrendszer' és a 'jogi rendszer' megkülönböztetése, melyből az első ['system of law'] inkább a kölcsönös összefüggéseiben tekintett normatív anyaghalmazra (többnyire mint tételezések, szabályozások, hivatalos várakozások textuális vagy legalábbis textualitásból kibontható összességére) utal, míg a második ['legal system'] ebből a funkcionáló (ténylegesen megjelenő, mert szokásosan kikényszerített) egészet emeli ki. (Megjegyzendő, hogy közkeletűbb szavakkal kifejezetten ugyan, de nincsen más teoretikus üzenete ennek, mint a tételezettségében ['law in books'] és a működésében ['law in action'] szemlélt jog fogalmi kettősségének, mely ismeretes módon az amerikai pragmatikus jogszociológia terméke.[2]) Nos, a rendszer-fogalommal élésnek köszönhetően a 'jogrendszer' és a 'jogi rendszer' egyaránt annyiban különbözik csupán a közönséges értelemben vett 'jog'-tól ['law' (de nem 'a law' vagy 'the law'), 'droit', 'Recht'], hogy egészét, s benne szervezett egységét hangsúlyozzuk, tehát a jog tetszőleges darabkájára vagy részmegnyilvánulására nem alkalmazzuk. Mégis, e birtokos, illetőleg jelzős kifejezés mint kategoriális különbségtétel az angol szaknyelven túl nem terjedt el (a magyarban pedig a 'jogi rendszer' egyenesen változatlanul bizonyos mesterkéltséget mutat, s így a 'jog' és 'jogrendszer' csaknem szinonim-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
