Az egység és a többség tana a büntetőjog általános részének egy olyan sajátos szelete, amelynek tudományos művelése leginkább alkalmas lehet arra, hogy a büntetőjog-dogmatika iránt érdeklődőket gondolkodásra késztesse, ennek nyomán pedig a jogtudomány és jogalkalmazás képviselői között szakmai disputa alakuljon ki. E témakör lényegi tartalma ugyanis túlnyomórészt a büntetőkódex általános részében expressis verbis nem szerepeltetett dogmatikai kategóriákon alapul, így a napjaink tudományos kreativitását gúzsba kötő jelenség, a normaszöveghez kötöttség e párbeszédek kialakítása során háttérbe szorulhat. Emellett az egység-halmazat témaköre a különös részi elhatárolási kérdésekhez való szoros kapcsolódása alapján rendkívül színes, rendszeresen változó terület is egyben, amelynek köszönhetően az egyes jogintézményeket újra és újra kell értelmezni. Ezért is különösen örömteli az ezen igények jegyében Ambrus István: "Egység és halmazat - régi dogmatikai kérdés, új megközelítésben" címet viselő monográfiájának megjelenése. A szegedi büntetőjogi iskola gondozásában kiadott mű a recens jogirodalomban hiánypótló tudományos munka, mivel a kérdést rendszerszemlélettel elemzi, alapozva arra, hogy az egység-többség tana maga is egy nagyobb dogmatikai struktúrának, nevezetesen a bűncselekmény tanának része. Egy átfogóbb rendszerező jellegű munka elkészítését indokolta az is, hogy az egység-halmazat tanának részletes áttekintését legutóbb 1962-ben végezte el Földvári József.[1]
A kötet szerzője, Ambrus István tudományos karrierjének kezdete óta az egység-halmazat tana iránt mutat kiemelkedő érdeklődést, jelen recenzió tárgyát képező könyv alapját is a szerző 2012-ben - a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolájában, Nagy Ferenc professzor témavezetése mellett-, sikeresen megvédett disszertációjának[2] anyaga képezi. A témát érintő részkérdések elemzései a szerző tollából már korábban önálló tanulmány formájában megjelentek, így megismerhettük Ambrus álláspontját többek között a törvényi egység kategóriáját érintően a folytatólagos bűncselekmény,[3] az üzletszerűség,[4] az érték-egybefoglalás,[5] az eljárásjogi természetű egység,[6] továbbá a látszólagos halmazat körében a büntetlen eszköz-, utó- és mellékcselekmény[7] egyes aspektusairól is. Ezek a közlemények, és az azok tartalmi mondanivalóját szintetizáló monográfia lehetőséget teremt arra, hogy az egység-többség kérdéskörét korábban jellemző élénk tudományos vita napjaink jogirodalmában újra feléledjen. Ennek szükségessége a kérdés bagatellizálását célzó, jelenleg is uralkodó jogalkalmazói hozzáállásra tekintettel érthető meg igazán. A joggyakorlatban gyakorta hangoztatott megközelítés ugyanis az, hogy az elkövetett cselekménnyel arányban álló szankció az egység-többségtani minősítéstől függetlenül alkalmazható, így a terület behatóbb vizsgálata a praxis szempontjából nem indokolt.[8] Ezzel a tendenciával szembehelyezkedve, a tudomány feladata rávilágítani a helyzet fonákságára: nem a kívánt büntetés
- 188/189 -
befolyásolja a minősítést, hanem éppen ellenkezőleg, a törvényes minősítés adja a jogkövetkezmény alkalmazásának jogalapját.[9]
A monográfia kifejezetten a bűncselekményi egység részletes bemutatására vállalkozik, így nem tárgyalja a bűnhalmazattal és a halmazati büntetéssel kapcsolatos kérdéseket. Ennek megfelelően a kötet három jól elhatárolható részre tagolt: a szerző külön fejezetet szentelt a természetes és törvényi egységnek, valamint a látszólagos halmazat tanának.
A választott téma feldolgozása a szegedi büntetőjogi műhely hagyományait követve elsősorban dogmatikai szemléletű. Erre egyébként találóan utal a könyv címe is. Ennek megfelelően a szerző mondanivalója elméleti megalapozásaként nemcsak a recens irodalmi véleményeket használja fel, hanem figyelemmel van a századfordulót, valamint a második világháborút követő korszakban publikált írásokra is. A dogmatikai elemzés külön érdemeként emelendő ki a tudományos megállapítások szintézisének megteremtésére, és ehhez kapcsolódóan a saját álláspont kifejezett megjelenítésére való szerzői törekvés. Megjegyzendő, hogy a recenzált munka nem csupán elméleti fejtegetések foglalata, hiszen Ambrus vizsgálata körébe vonta a fellelhető releváns bírósági gyakorlatot is. Ennek körében egyaránt elemzett a korábbi büntetőkódexekhez kapcsolódó, és a recens joggyakorlatot tartalmazó bírósági döntéseket.
A továbbiakban gondolatébresztőnek szánt megjegyzéseimet az egyes fejezetekhez igazadóan foglalom össze.
Ambrus a természetes egység kapcsán elismeri annak szokásjogi eredetét, és értelmezési zsinórmértékéül a közfelfogást határozza meg. Ez az álláspont tulajdonképpen megfelel a természetes szemléletre alapozó uralkodó jogirodalmi nézeteknek.[10] Ennek helytállóságát vitatja ugyanakkor legújabb tanulmányában Belovics Ervin. A szerző szerint nem lehet egyetérteni a természetes szemléletre, illetve a laikus látásmódra támaszkodó megközelítéssel, mivel ezen fogalmak meghatározatlanságuk mellett alapvetően egy, a büntetőjogban járatlan közeg értékítéletére hagyatkoznak.[11] Álláspontja szerint ehelyett a természetes egység kapcsán az tekintendő rendezőelvnek, hogy egy vagy több cselekmény egyetlen jogi tárgyat sért vagy veszélyeztet.[12] Ennek a gondolatmenetnek a kiindulópontja azonban vitatható. A közfelfogás vagy természetes szemlélet hatása ugyanis nem közvetlenül a jogban járatlan személyek elképzelése révén jelenik meg az anyagi jogban. A büntetőjogi dogmatikában történő felhasználása a jogalkalmazói kontrollon keresztül, közvetetten történik. Csatlakozva Ambrus premisszájához, ebben az esetben valóban szokásjogról van szó, amelyet a bírói gyakorlat - és nem a laikus közeg - a közfelfogásra alapozva munkál ki. Szükséges kiemelni, hogy a bírói jog ilyen jellegű alkalmazása pedig nem sérti a nullum crimen sine lege scripta elvet,[13] mivel a halmazati értékelés helyett az elkövető javára szóló egység létesül. Ennek megfelelően csak egyet lehet érteni Ambrus azon megállapításával, amely szerint a természetes szemléletnek a szokásjog alakításán keresztül tartalmi szempontból is van létjogosultsága.[14] Ebből következően nem tudom elfogadni azt a jogirodalmi álláspontot, amely a kérdést kifejezetten normatív oldalról közelíti meg, és a közfelfogás szerepét elvetve a természetes egységet is tulajdonképpen a törvényi egység rendszerébe olvasztja be, kizárva ezáltal a szokásjog érvényesülését az egység-halmazat tanában.[15]
A szerző a természetes egység több fajtáját is megkülönbözteti, amelyek közül az új kategóriaként említett szoros értelemben vett egyszeres diszpozíciószerűséget emelem ki.[16] E dogmatikai nóvum alatt
- 189/190 -
egy gyűjtőfogalom értendő, amelynek létrehozása álláspontom szerint árnyalhatja a hagyományosan természetes egységet keletkeztető esetek közötti éles elhatárolás szükségességét. Ennek azért lehet jelentősége, mert az egyes közfelfogáson alapuló halmazatot kizáró körülmények egymással gyakran maguk is átfedésben lehetnek. Így például széles körben elismert, hogy ugyanazon eredmény okozására, vagy azonos elkövetési tárgyra irányultság egységbe olvaszthat több büntetőjogilag releváns cselekményt.[17] Előbbire szokás példaként hozni a több késszúrással megvalósított emberölést, de ha belegondolunk - a passzív alany azonossága folytán - ez az eset akár az utóbbi kategóriába is illeszkedhet. A kérdés szokásjogi karaktere miatt a potenciális esetek köre nem is zárható le véglegesen, így a hangsúlynak nem a kategóriák közötti differenciáláson kell lennie, hanem a közfelfogás figyelembevételével kialakított tényállásadekvát jogszabály-értelmezésen. Egyetértve a szerző kiindulópontjával, ily módon lehet ugyanis a természetes egység rendeltetését megragadni: az elkövetési magatartás többszörössége ellenére a közfelfogásra alapozva egy bűncselekményt az elkövető terhére róni.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
