Hatályos jogszabályaink a vadállománnyal, mint állami tulajdonban lévő természeti erőforrással való gazdálkodást a vadászatra jogosult feladatává teszik. A vadászegyesület, mint a vadászati jog gyakorlásának jellemző formája is azt tényt támassza alá, hogy a vadgazdálkodás elsődleges célja nem lehet az anyagi haszonszerzés, így a vadak létjogosultságát sem a pillanatnyi gazdasági viszonyok határozzák meg. A vadászathoz és vadgazdálkodáshoz kapcsolódó kártérítési szabályok azonban ezt általában nem veszik figyelembe, ahogy nem építik be megfelelően a vadbiológia tudományának eredményeit sem. Ennek egyik következménye, hogy az egyes jogszabályok önmagukban, valamint az Alaptörvényhez képest is súlyos ellentmondásokkal terheltek. Ezen ellentmondásokat a joggyakorlat nem képes föloldani, mi több, elmélyíti, mely jelenség a belterületi vadkárok esetében a legszembetűnőbb.
1. Magyarország természeti értékekben, és hasznosítható természeti erőforrásokban Európa egyik leggazdagabb területe. Természeti értékeinket 10 nemzeti park gondozza,[2] a törvényi védelmet élvező állatfajok száma meghaladja az ezret. Az ország területének több mint fele (5,338 millió hektár) mezőgazdasági hasznosítás alatt áll, míg 22%-a erdőműveléssel érintett.[3] A vadgazdálkodás árbevétele a 2012/13-as vadászati évben meghaladta a 20 milliárd Ft-t.[4] Az ország területének jelentős része valamilyen formában emberi hatás alatt áll. Vagy valamelyik fent említett gazdálkodási forma, vagy egyéb emberi tevékenységek és építmények határozzák meg kinézetét és így közvetve, vagy közvetlenül az ott előforduló állat és növényfajokat, azaz társulásokat is. Ennek egyik negatív következménye, hogy egyre több faj állománya és elterjedési területe csökken, vagy szélsőséges esetben akár el is tűnik. Az esetek többségében, ha természeti értékeinkről beszélünk ez a csökkenés, ez a veszteség jut eszünkben. Az általános közvélekedés szerint a modern ember mellett csak a legkülönbözőbb védelmi programoknak köszönhető egy-egy faj fennmaradása. Elszoktunk felejtkezni arról, hogy az átgondolt, biológiai ismérveken alapuló gazdálkodás, így a megfelelő vadbiológiai ismeretekkel megalapozott vadgazdálkodás, alkalmas eszköz konzerváció biológiai célok elérésére.[5] A vadgazdálkodásról az emberek többségének szinte kizárólag a vadászat jut eszébe. Nehezen értik meg, hogy az egyébként általánosságban pusztuló természeti értékek mellett, miért van egyáltalán szükség arra, hogy egyes egyedeket valakik lelőjenek. Ez különösen azért jelent problémát, mert a korábban említett négy fő természeti erőforrást kezelő ágazat (mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, természetvédelem, vadgazdálkodás) között számos ellentmondás, konfliktus feszül, a vadgazdálkodásnak pedig gyakorlatilag mindegyik területtel konfliktusa van. A természetvédelem elsősorban egyes területek vadászati zavarását és védett fajok lelövését rója fel, az erdőgazdálkodás a "túlszaporodottnak" tekintett
- 43/44 -
gímszarvas állomány erdőfelújításokra gyakorolt hatását, míg a mezőgazdálkodás a vaddisznó állományok kukoricában történő kártételét tartják elviselhetetlennek. Azaz a mindenkori vadgazdálkodónak egyszerre kell megfelelnie egy általános társadalmi elvárásnak - vigyázzon minél jobban a természeti értékekre, vadásszon minél kevesebbet - és egyes gazdálkodási ágazatok vélt, vagy jogos igényeinek - vadásszon minél többet - hogy a károk minimalizálhatók legyenek.
2. Valójában e kettőség mellett készült el az 1996. évi LV. törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról[6] (továbbiakban: Vadászati törvény, illetve: Vtv.) is. A törvény egyszerre próbálja megteremteni a természeti erőforrások, azaz az őshonos vadfajok hosszú távú fennmaradásának feltételrendszerét (nagy vadászterületek, hosszú távú tervezés, ellenőrzött hasznosítás, közigazgatási ellenőrzés, szakmai munka feltételrendszerének biztosítása), és a vadfajok által okozott károk kártérítési lehetőségét is (Vtv. 75. §).
A Vadászati törvény a fajok fenntartható hasznosításának szigorú szabályaival teljes összhangban van Magyarország Alaptörvényével:[7] "A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége".[8]
A Vtv. vadkártérítési rendszerének legfontosabb szakmai alapjai az alábbiakban foglalhatók össze:
a) a vadászható fajok értékes természeti erőforrások, állományaikkal gazdálkodni kell;
b) a gazdálkodási feladatokat az állam, mint a vad tulajdonosa szigorú feltételek mellett adja át a vadászatra jogosultnak;
c) sikeres gazdálkodás esetén a gazdálkodás bevételt jelent a vadászatra jogosultnak;
d) a vadászatra jogosulthoz kerülő bevétel az alapja a vad által okozott károk megtérítésének;
e) a vad közös természeti erőforrásunk, amely fennmaradásához mindenkinek hozzá kell járulnia, ezért a mezőgazdasági és erdőgazdasági károk esetében is önrészt (5%) határoz meg a károsult számára, még ha a törvény által meghatározott önrész nagysága vitatható is.[9]
Ugyanakkor a jogalkotói szándék egyértelmű volt: "A javaslat a vadkár mértékének meghatározásánál abból indul ki, hogy a vad a biológiai életközösség része, így a föld használója és a jogosult között egyfajta kármegosztásra kerül sor..."[10]
3. A fenti rendszer az érintett felek rendszeres vitái, és peres ügyei mellett is logikusnak és működőképesnek tekinthető. A viták elsősorban a kárbecslés és a kármegosztás esetében jelentősek, nem az előírások alkalmazhatóságát kérdőjelezik meg. Mind jogszabályi hátterében és alkalmazásában, mind a biológiai, vadbiológiai megítélésében lényegesen nagyobb problémát jelent, amikor nem hagyományos vadkárról van szó. Azaz vajon, a fenti jogi és közgazdaságtani logikába, hogyan illeszkedik, ha:
a) a kárt vadászterületen egy közönséges ragadozó faj okozza: róka, sakál háziállatban, vagy borz terményben okozott kártétele; nyest által megrágott és működésképtelenné tett autó;
b) ha közúti baleset történik: autó-vad baleset közúton, különösen, ha a baleset a kerítéssel védett autópályán, gyorsforgalmi úton történik;[11]
c) ha belterületen történik a kártétel.
E helyzetek megítélése mind jogilag, mind szakmailag erősen vitatható és a jelenlegi hazai gyakorlat (beleértve ebbe a bírói, szakértői, és vadgazdálkodói gyakorlatot is) rövidtávon is súlyos biológiai és gazdasági károkozásokhoz és szakmailag - vadbiológiai, vadgazdálkodási szempontból mindenképpen, de egyes helyzetekben jogi szemmel nézve is megkérdőjelezhető -, semmilyen módon nem indokolható döntésekhez vezetnek.
Mindezek miatt célunk, hogy a fenti esetek közül az egyik legellentmondásosabb, a lakott területeken bekövetkezett vad általi kártételek megítélése esetében bemutassuk a jogi szabályozás ellentmondásait és hibáit. Célunk az is, hogy rámutassunk az általános jogi értelmezések, valamint a valóban létező jogszabályi hibák szakmai (vadbiológiai) tarthatatlanságára, valamint az ezekből következő rövid és hosszú távú káros hatásokra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
