1. Ralf Dahrendorf már 1957-ben azt írta egyik tanulmányában, hogy "az emberi társadalomnak mindig két arca van: az egyik a stabilitásé, a harmóniáé és a konszenzusé, a másik a változásé, a konfliktusoké és a kényszeré."[1] Akkoriban a demokratikus nyugati államokban az emberek még mélyen meg voltak győződve arról, hogy a stabilitás tartós lesz és hogy hosszú távon harmonikusan fejlődő társadalomban fognak élni. A jóléti társadalom még a legmarkánsabban megjelenő konfliktushalmazt, a növekvő bűnözést is viszonylag jól kezelhető társadalmi problémaként fogta fel. A bűnözőt vagy a más módon deviáns személyt az esélyegyenlőségi folyamat vesztesének tekintette. Olyannak, aki a korszerű tudomány, a bőkezűen gazdálkodó és szakszerűen működő szociálpolitika eszközeivel rehabilitálható és visszavezethető a társadalom integrált rendjébe. A jóléti társadalom alapvető ellentmondásainak későbbi, az 1970-es évek elején bekövetkezett felismerésében és a válság politikai és szakmai kezelésében - nagy jelentősége volt a konfliktusmodellen alapuló szemléletnek, különösen Európában.[2] Dahredorf álláspontja, miszerint a társadalmi konfliktus az az alkotó erő, ami a változást előrelendíti és amely éppen annyira mindenütt jelen van, mint maga a változás, csökkentette a jóléti állam válságtüneteinek következményeként megjelent csalódottságot, és többeket annak reformjára ösztönzött.
Az általa felvázolt konfliktusmodellben új összefüggésbe került a kényszer eleme. Szerinte a kényszer a társadalmakban a konfliktust ébren tartja, ha felételezzük azt, hogy a konfliktus mindenütt létezik, ahol emberek szociális kötelékeket hoznak létre. A kényszer a összetartásnak az élhetőséghez szükséges minimumát biztosítja.[3] A kezdeti reformok ennek az "élhetőség minimumát" befolyásoló kényszernek a meghatározására irányultak. Amint azt később látni fogjuk, a jóléti állam filozófiát felváltó posztmodern társadalomban azonban a társadalmi kötelékek válságából fakadó konfliktusok olyan alaposan elmélyültek, hogy a kényszerek - minden törekvés ellenére - a társadalom szövetévé, helyenként a tradicionális társadalmi kötelékek helyettesítőjévé váltak.
2. Az államilag szentesített kényszerek közül a leghangsúlyosabb kétségtelenül a büntetőjogi szankciók rendszere. Nils Christie már 1978-ban elismerte, hogy a jóléti "kezelő" büntetőjog nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Elismerte, hogy áttekinthetőbb, humánusabb és igazságosabb lesz az a szankciórendszer, amely a rehabilitálhatóság helyett a tettarányos felelősségre épül. Tehetetlen azonban egy jól szervezett jóléti társadalom veszteseinek seregével szemben, amelyben a "szociális egyenlőségre törekvő rendszer szőtte hálóból kihullottak már csak egyéni bukásként, bűnként élhetik meg saját helyzetüket." A lumpenproletariátus majdnem mindenét elveszítette - írta Christie. Nem fenyegethetők azzal, hogy elveszítik munkájukat, hiszen az már megtörtént. Nem fenyegethetők azzal sem, hogy elveszítik családi kapcsolataikat, mivel azon is túl vannak. Végül azzal sem fenyegethetők, hogy hozzátartozóik szenvedik meg bűneiket, hiszen a jóléti állam minimális szinten már tö-
- 197/198 -
rődik velük. Akik a legminimálisabb létfeltételek szintjén élnek, azokat nehéz bármivel is fenyegetni vagy kontrollálni.[4] Christie akkor úgy gondolta, hogy ebből a helyzetből a kisközösségek helyreállításával található meg a kivezető út: "Az olyan társadalmi közösségekben, amelyekben az emberek ismerik egymást, igen magas követelmény alakul ki az univerzális magatartásokkal, a hasonlósággal kapcsolatban. Olyan közösségben, amelynek nincs közösségi múltja, még az egyéni deviancia enyhébb fokai iránt is alig alakult ki tolerancia".[5] A kisközösségi kontrollt szerinte csak nagy szenvedések árán pótolhatja a nagyközösségi, adott esetben az állami kontroll. A nagyközösségben a szolidaritás korlátozottabb, mivel a szerephordozók kicserélhetők, a munkaerőpiacon megvásárolhatók, hatalommal pótolják az ember számára nélkülözhetetlen szolidaritást.[6]
3. A kisközösségi kontroll visszaállítása azonban máig nem valósult meg. Ma már nem is illő és nem is tudományos a társadalomról beszélni. "A modern társadalom kötőanyaga elporladt, s ezért a társadalom korszerűtlenné vált."[7] Mindeközben - írja Somlai Péter - a "szociális" jelenségkörét már egyre inkább az a fogalomkör alkotja, mely a szegényüggyel, segélyezéssel, munkanélküliséggel és a marginális rétegekkel kapcsolatos. E tág csoport jelölésére az "underclass" fogalmát használják, ezzel próbálják jelölni a népesség szétszakadását kétharmadnyi integrált és egyharmadnyi nem integrált, kirekesztett részre.[8] Azok a szociológusok, kriminológusok, akik közel egy évszázadig a társadalmi egyenlőtlenség törésvonalai mentén kutatták a bűnözés folyamatosan bővülő újratermelődésének magyarázatát, és e logikán belül keresték a megelőzés és a büntetőpolitika intézményesített és közösségi reakcióinak lehetséges variációit, már az 1980-as évek végére konzervatív gondolkodókká váltak. Amerikában már az 1990-es években sem volt igény átfogó, magyarázó elméletekre, sőt az egyéni szabályszegések okainak empirikus kutatására sem volt szükségük.[9]
A politika egyre látványosabb, gyors sikereket ígérő megoldásokat vár el. A politikában bűnözés-kontrolinak, az ennek eredményeként létrehozható közbiztonságnak kiemelkedően fontos rangja van. A politikusok - szinte párthovatartozástól függetlenül - azt hiszik, hogy a szigorú büntetésekkel és a rend társadalmának ígéretével növelhetik népszerűségüket.[10] A bűnözés vizsgálata alapján azonban ennek a hiedelemnek alig van racionális magyarázata. A bűnözés az 1980-as évek vége óta Európában - kivéve a ritkán előforduló, személyesen közvetlenül tehát alig észlelhető súlyos bűncselekményeket - nem növekedett, az Egyesült Államokban pedig folyamatosan csökkent. A politikai vitákban és a médiában ugyanakkor egyre gyakrabban jelent meg.[11]
4. A büntetőcentrikus politikai előretörésnek van racionalizálható alapja. David Garland szerint a 20. század végén a bűnözés és a büntetőpolitika a napi politikában és a köznapi gondolkodásban új összefüggésben jelent meg. A bűnözéstől való félelem összekeveredik a késői modernitás más bizonytalanságot, esetleg félelmet keltő problémáival, így például a szociális, gazdasági, kulturális elbizonytalanodással.[12] Garland egy másik tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a 20. század második felében a bűnözés kitört a nagyvárosi gettókból és szegénynegyedekből, ugrásszerűen növekedett és egyre intenzívebben érintette az egész társadalom biztonságérzetét, de különösen a kriminálpolitika alakulását befolyásoló középrétegeket.[13] A radikális kriminológusok szerint az új, köznapi bizonytalanságok a piac nyers erőinek előtérbe kerülésével hozhatók összefüggésbe. A jóléti állam elvárásaihoz alkalmazkodni tudó ember számára ez új kihívásokat, sőt új megélt konfliktusokat jelent.[14] A legtöbb elemző azt állítja, hogy a megkeményedő, terjeszkedő bűntetőpolitika a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére szolgáló politikai reakció. Henrik Tham svéd kutató szerint a relatív depriváció és a társadalmi kirekesztettek számának növekedése maga is gerjesztheti a bűnözés bizonyos típusait, anélkül is, hogy a
- 198/199 -
bűnözés egésze növekedne. Ha a Garland által említett szegregáció, bizonytalanság valóban a bűnözéstől való félelemben jelenik meg, akkor még a társadalom perifériáján is jelentkezik a szigorúbb büntetések iránti politikai igény, amelynek a politikusok igyekeznek megfelelni. Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a " láthatóvá" vált szegénység felkelti a "veszélyes osztály" képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontroliban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni.[15] Ez a konszenzus azonban - legfeljebb és csak átmenetileg - azokban a modern, civilizált országokban jöhet létre, ahol a legnagyobb a társadalmi, szociális különbség a legfelső osztályok és a társadalom perifériáján élők között. A tizennégy európai országban és az Egyesült Államokban végrehajtott, a sértettek kikérdezésén alapuló kutatás azt bizonyítja, hogy Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban voltak a legtöbben, akik a fiatalkorú betörőkkel szemben végrehajtandó szabadságvesztés büntetés kiszabását követelték. A többi, csekélyebb súlyú bűntett esetében alternatív, főleg reparáló jellegű szankciókat vártak a bíróságoktól. A megvizsgált országok közül egyébként az említett kettőben a legnagyobb a társadalom két szélső rétege között a mérhető jövedelmi és szociális különbség.[16]
1. Az újkonzervativizmus az állam vagy az általa szentesített kontroll eszközeinek a társadalom széles köreire való kiterjesztését leginkább az Egyesült Államokban valósították meg. A jóléti társadalom idején itt is a büntetőpolitika integrált része volt a szociálpolitika. A klinikai modellben, a szerencsétlen, megtévedt embert boldogítani szándékozó gyakorlatban a megértő szociális szakemberek voltak a hatóság, tehát a hatalom képviselői. A megértésen, a tolerancián alapuló állami ideológia és annak gyakorlata kétségtelenül túlhaladottá, sokak szerint tarthatatlanná vált. Felborult a társadalmi rend, elfogyott vagy a továbbfejlődéshez elégtelenné vált a társadalom materiális és morális tőkéje. A rend társadalmának egyik elismert ideológusa szerint a legnagyobb bajt a féktelen individualizmus kultúrájának állami rangra emelése okozta. Ez olyan méreteket öltött, hogy a szabály áthágása maradt az egyetlen szabály. Francis Fukuyama szerint az erkölcsi értékek és a társadalmi szabályok nem afféle önkényes korlátok, amelyek gátolják az egyéni kibontakozást, hanem sokkal inkább az együttműködésre épülnek. Ebben kétségtelenül igaza van, és ezt a korábbi elmélet és gyakorlat sem tagadta. Abban is igaza van, hogy a társadalom továbbfejlődésének záloga azoknak a többség számára fontos informális értékeknek és normáknak az intézményes módon történő erősítése, amelyeket egy csoport tagjai követnek, s amelyek ezáltal lehetővé teszik közöttük az együttműködést.[17] Kérdés azonban, hogy ennek a régen várt együttműködésnek milyen szintűnek kell lennie és milyen államilag szentesített hatósági, intézményes eszközökkel célszerű létrehozni. A választ Fukuyama más érvek mellett a következőkben adja meg: "Az állami iskolák a szó szoros értelmében rombolják a társadalmi tőkét azzal, hogy támogatják a kétnyelvűséget és a multikulturalizmust: ezek állítólagos célja - mármint az, hogy növeljék a kisebbségi csoportok önbizalmát - azzal a gyakorlati következménnyel jár, hogy szükségtelen kulturális falakat emel a csoportok közé."[18] Ez a demokratikusan gondolkodó ember számára több szempontból is elfogadhatatlan álláspont leleplezi a szerzőnek az "informális értékek és normák" jelentőségéről szóló hangzatos tételét. Az idézett mondat alapján világossá válik, hogy nem a kisközösségek társadalma, azok integrációja, hanem a centralizált nagyközösség nevében alkalmazott kényszer és az ezt szolgáló asszimiláció az általa elképelt új társadalmi béke záloga. Az általa reprezentált, az uralkodó ideológiai körhöz tartozók számára egyébként az ideális rendet a viktoriánus erkölcs alapján lehet és kell megteremteni. Ez Angliában a 19. században kezdett érvényesülni, de Amerikában már az 1830-as években éreztette hatását és sajátos arculatot is öltött a civiltársadalom sokszínű működésével. Arra még nincs recept, hogy a kényszerek, az egyéni szabadságjogok korlátozásán túl milyen eszközökkel lehet a viktoriánus társadalmi rend és az általa képviselt értékek reneszánszát elérni.[19]
Az Egyesült Államokban a jóléti társadalom válságának feloldását, az erkölcsi rend helyreállítását a börtönbüntetések még szélesebb körű alkalmazásával szerették volna megvalósítani. A börtönbüntetés tömeges alkalmazását e kontinensnyi országban egyaránt alkalmas eszköznek tartják a korábbi jóléti társadalom re-
- 199/200 -
habilitációs céljainak elérésére,[20] és az új, neokonzervatív rend megteremtésére. "Az elmúlt húsz évben [az Egyesült Államokban] két alkalommal megduplázták az egyébként is igen nagy arányú börtönnépességet. Évente 20 milliárd dollárt költenek a börtönökre. Ez az összeg elegendő lenne arra, hogy minden rászoruló család gyermekéről gondoskodjanak vagy minden munkanélküli fiatalnak munkanélküli segélyt biztosítsanak".[21] Egy európai gondolkodó számára az a meglepő, hogy a rendpárti amerikai szerzők éppen a lehetséges szociális kiadásokkal vetik össze a börtönre költött adóforintokat. E párhuzam arról árulkodik, hogy a börtönnek a szociális problémák megoldásában leplezetlenül jelentős funkciót szánnak és ma már csak azt mérlegelik, hogy a további férőhely-bővítésnek milyen szempontokat kell szem előtt tartania a hatékonyság, azaz a közbiztonsági közérzet további javítása érdekében.[22] A drákói szigort ugyanis csak ez a meggyőződés indokolhatja, hiszen minden elemző szerint Amerikában a bűnözés egésze - ezen belül a legsúlyosabb erőszakos bűncselekmények, szándékos emberölések száma - az 1990-es évek eleje óta folyamatosan és jelentősen csökken. Ez a tendencia a rászorulók, a szükségben szenvedők teljes körére kiterjesztett szigorító intézkedések bevezetését megelőző három, illetve hat évvel korábban megkezdődött.[23]
2. Jogosnak tűnhet tehát az a kérdés, hogy akkor, amikor egy társadalmat ily mértékben ejt rabul a börtön mindenhatóságába vetett hit, történhet-e egyáltalán paradigmaváltás a jóléti társadalom válságának deklarálása után? A kritikus analitikusok szerint most a börtön a társadalom perifériájára kiterjesztett kontroll-rendszer szerves része, míg korábban a társadalom védelmi mechanizmusaiba épült be. Loic Wacquant magyarul is megjelent könyvében a börtönt az egyre szélesebb tömegeket érintő amerikai társadalmi kontroll legszigorúbb és a legdrágább eszközének tartja. Szerinte a börtön a nyomorkormányzás egyik újonnan felfedezett eszköze, a leértékelt munka piaca. A munkanélküli bűnelkövetők legalább addig, amíg börtönben vannak, nem jelennek meg a munkaerő-kínálatban. Ez azonban szerinte is csak rövid távú megoldás, mert a börtönből szabaduló előbb-utóbb nem versenyképes, nemkívánatos, önhibás, alulképzett, stigmatizált munkanélküliként kerül a piacra. Nem fér kétség ahhoz, hogy útja ismét a börtönbe vezet. Az sem véletlen, hogy a börtönnépesség növekedésével párhuzamosan növekszik a börtönökben foglalkoztatottak tömege. Az amerikai börtönnépesség 2000-ben meghaladta a 2 milliót. (1975 óta az évi növekedés átlagosan 6 százalékos volt. A százezer lakosra jutó börtönnépesség az Egyesült Államokban 648, Németországban 90, Angliában 120, Dániában 62., Magyarországon 116.) Csak Clinton idejében 213 új börtönt adtak át. Már 1993-ban 600 ezer személynek volt munkaadója büntetés-végrehajtási intézet, így ez a szektor lett az ország harmadik legnagyobb munkáltatója. Az őrök és őrzöttek szokatlanul nagy tömege mégis csupán kis mértékben csökkentheti a piac okozta feszültségeket.[24] A börtön ugyanis akkor is nagyon drága megoldás, ha az adófizetőkkel sikerül elhitetni hatásosságát. Kaliforniában például egy fogoly évente 22 ezer dollárba kerül. (Ez több mint háromszor nagyobb összeg, mint egy négytagú családnak megállapított állami szociális segély.) A költségcsökkentésre több megoldást találtak ki. Ahol lehet, technikával váltják ki az emberi munkaerőt (távgyógyítás, elektromos őrzés). Áthárítják a foglyokra vagy a családjukra a börtönbeli ellátás kiadásainak egy részét, így például az étkezés, a gyógyítás, a mosás, villanyáram-fogyasztás költségeit kiszámlázzák és ilyen módon hajtják be. A börtönök privatizációjával a hatékonyabb "gazdálkodást" kívánják elérni. Az 1983 óta tartó folyamat eredményeként ma már közel 280 ezer személyt őriznek magánbörtönökben.[25]
3. Amerikában 35 millió szegény él, minden ötödik hat éven aluli gyermek nyomorban nő fel, a színes bőrűek körében minden második. 50 millió amerikainak - köztük 12 millió gyermeknek - nincsen társadalombiztosítása. 7 millió ember él az utcákon, megfelelő lakás, hajlék nélkül.[26] A "veszélyeztető" elesettek ilyen széles körével szemben differenciált eszközrendszert kellett kialakítani még akkor is, ha a tényleges társadalmi problémájukat - magát a kirekesztettséget - képtelen voltak megszűntetni és csak a "fékentartásukra" rendezkedtek be. Ehhez mindenekelőtt a szegénységről vallott korábbi nézeteket kellett átértékelni. Lawrence Mead 1986-ban publikált tanulmányában le-
- 200/201 -
szögezte, hogy egyszer és mindenkorra szakítani kell a társadalmi reformokkal, mert ezek a nyomort megtévesztő módon társadalmi okokra vezették vissza és ezzel útját állták minden más megoldási kísérletnek. Új, individuális magatartás-politikát kell kialakítani, állította. A munkanélküliség Mead szerint nem a gazdasági feltétektől függ, hanem a munkanélküliek személyes viselkedésétől.[27] Az új társadalmi értékrendnek a személyes felelősségre, a kötelezettségekre, az utóbbiak nem teljesítése esetén pedig a szankciók alkalmazására kell épülnie. A szegények felelősségét a folyamatos kontroll alapján kell mérlegelni. Az állam támogatására csakis azok számíthatnak, akik nem önhibájukból kerültek rossz helyzetbe, tehát méltányolhatóak a körülményeik és megérdemlik a támogatást. Minden támogatásnak van azonban határa, mert a törvénytisztelő embernek előbb-utóbb ki kell törnie perifériás helyzetéből.[28] A kontrolláló szociálpolitika már lényegesen kisebb segélyeket szolgáltatott. 1975-1995 között a legfontosabb szociális segélyek abszolút értéke 47 százalékkal, a szociális lakásokra szánt szövetségi kiadások több mint 80 százalékkal csökkentek. Egy 1996-ban hozott szociális törvény értelmében minden rászoruló egész életében csak öt évig kaphat segélyt. (Ez sokak számára éppen ebben az évben telik le.) Öt év elteltével a rászorulónak bármilyen alulfizetett munkát el kell vállalnia ahhoz, hogy a segélyre való jogosultságát megőrizze, ha ezt a szociális helyzete továbbra is indokolja és viselkedésével kiérdemli. Ez a megreformált segélyezési rendszer nagyobb arányban támogatja a nőket, azok közül is a gyermeküket egyedül nevelő szülőket, az időseket, a tartósan betegeket. Az ország felnőtt férfi lakosságának egyharmada - a feketék körében még nagyobb aránya - valamilyen igazságszolgáltatási kontroll alatt áll. Az érintetteknek kisebb-nagyobb bűncselekményeik miatt a próbára bocsátás, a feltételes szabadlábra helyezés, a házi őrizet (közülük számosan az elektronikus monitoring), a rendőrhatósági felügyelet szabályai szerint kell élniük.
4. Az Egyesült Államokban tehát megtörtént a paradigmaváltás. Korábban a büntetőpolitikát a szociálpolitikai megfontolások dominálták, napjainkban azonban a szociálpolitika a büntetőpolitika keretei közé szorult be. A börtönnek azonban minden körülmények között kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak. A jóléti megoldások morális válságát különösen az emberi jogi mozgalmak tették nyilvánvalóvá, tarthatatlanságát azonban az aránytalan, meg nem térülő befektetés bizonyította. A várt eredményhez képest olyan költséggel működött, amely az adóterhek folyamatos növelési kényszere miatt veszélyeztette a piac zavartalan működését. Most a morális válság tüneteit még alig lehet észlelni, sőt az utóbbi idők eseményei még jó ideig kívánatossá teszik a fokozott kontroll minden formáját. Azt azonban már a hazai tudomány képviselői is észlelik, hogy a kontroll működtetése nagyon drága, az intézményekben fogalkoztatottak számának soha nem látott méretű növekedése az apparátus lomhaságához vezetett. A bűnözés-kontroli és a biztonság ugyan most nagy üzlet az Egyesült Államokban, de az amerikaiak a rájuk oly jellemző pragmatizmussal előbb-utóbb kalkulációt végeznek.[29] A kérdés egyik legavatottabb szakértője, az angolnak számító, de amerikai tapasztalatokban gazdag Richard Sparks a "büntető légkört" a jelen évtized represszív félresiklásának tartja. Szerinte ez nem más, mint "visszatérés ahhoz a szigorú szemlélethez, amely a XIX. századbeli nyomorra vonatkozó törvények és a büntető ideológia összefonódását jellemezte. A viktoriánus büntető intézkedések felé vivő regresszió a szociális regresszió velejárója, és abból a kollektív szorongásból és neheztelésből táplálkozik, amelyet a munkások életkörülményeinek megromlása és az egyenlőtlenségek látványos elmélyülése idézett elő" - állapítja meg.[30]
Többen reális veszélyt látnak abban, hogy az amerikai példa akadály nélkül átterjed Európára és megingatja az itteni intézményrendszert.[31] Szerintem azonban az európai reformfolyamatok közvetlenül nincsenek a fenyegetettség állapotában. Azokra legfeljebb befolyással, de nem meghatározó erővel hat az, ami az Atlanti-óceán másik partján történik.
1. Saját stratégiánk kialakításához elengedhetetlen a szélesebb nemzetközi együttműködést kívánó kérdések meghatározása. Ennek érdekében világos és jól értelmezhető határvonalat kell húzni a bűnözésben megjelenő vagy globalizációs folyamatok eredményeként létrejött új típusú és a hagyományos bűnözés között. A nemzetközi szervezett bűnözés (terrorizmus, a kábítószer- és emberkereskedelem, a pénzmosás) nemzetközileg egységes, de legalábbis harmonizált együttműködést kell megvalósítani. E területen talán éppen most jutunk el a sorsfordulóhoz. 2001 szeptemberé-
- 201/202 -
nek eseményei az eddiginél hatékonyabb és árnyaltabb politikai cselekvésre ösztönöznek. Az önvédelmi mechanizmus most talán erősebben érvényesül, mint a nemzetközi bűnözésben megjelenő, politikai, hatalmi összefonódást sem nélkülöző nyers gazdasági, piaci érdek.
Az általam külön kezelésre javasolt hagyományos bűnözés sem mentes a globalizációs folyamatoktól. A nemzetközi migráció eredményeként kialakult új európai szegénység, a szegregáció a hagyományos típusú bűnözést is gerjeszti. Ez a bűnözés kontrolljának alakítására is hatással van. Amint az új típusú konfliktusok keletkezése, úgy azok társadalmi kezelése, kontrollja sem szakítható ki azonban az adott ország kultúrájából. A bűnözés túlnyomó részét képező hagyományos bűnözést az adott kultúrák, országok közösségének vagy egy-egy országnak saját hagyományaira, jogrendszerére építve kell kezelnie. A külföldi megoldások alkalmazására csak ezek keretei között kerülhet sor. A nemzetközi együttműködés e körben inkább technikai jellegű (nemzetközi bűnüldözés, körözés, kiadatás, a bűnalkalmak csökkentésében történő egyeztetés stb.).
A globalizáció hatása ugyan minden jelentős társadalmi folyamatban fellelhető, de a világ még messze nem érte el az univerzalitásnak azt a fokát, amelyben a szegregációt és a vele kapcsolatos bűnözést úgy ragadhatná meg, hogy az általa okozott - egyébként eltérő jelentőségű - konfliktusok oldására egységes megoldásokat alkalmazhatna. Ezért a bűnözéssel szemben, az annak kezelésére kialakítandó intézményes eszközök is csak differenciáltak lehetnek. Még Fukuyama is elismerte, hogy az európai szegénység más, mint az amerikai. Ott ez egy népes marginális osztály nevezhető szegénynek, amelyre különösen jellemző az erőszakos bűnözés, a kábítószer-függőség, a munkanélküliség, az alacsony képzettség és a széthullott család. Az amerikai politológus szerint Európában a szegénység általában rendezettebb, és nem annyira kulturális, mint inkább strukturális.[32] Ha ez igaz, akkor a szegénység okozta gondok is másként nyilvánulnak meg itt, mint ott. "Az utóbbi húsz évben - írja Andor László - minden olyan országban, ahol neoliberális gazdaságpolitikát követtek, jellemző volt a szociális különbségek fokozódása és az alsóbb néprétegek elnyomorodása. Paradox helyzet, hogy például Nyugat Európában a 90-es években sokkal magasabb volt a munkanélküliség, mint az Egyesült Államokban - éppen mivel a szociális biztonság egy soktényezős függvényeként értelmezendő -, a szociális viszonyok sokkal rosszabbak még mindig Amerikában, mint Európában. Sajnos a közgazdászok jelentős része hajlamos megfeledkezni arról, hogy a gazdaságpolitika termeli az alanyokat a szociálpolitika számára... A thatcherizmus szociális vénájának bizonyítékaként szokták hangoztatni, hogy a 80-as években Angliában nőttek a szociális kiadások. Persze, hogy nőttek, hiszen akkor hozták létre azt a több mint 3 millió munkanélkülit, akiknek jelentős része aztán nem tudott visszatérni a foglalkoztatásba, és az elszegényedése visszafordíthatatlanná vált."[33] A szerző következtetésével egyetértve megállapítható, hogy a gazdaságpolitika nem váltható fel szociálpolitikával, de megtölthető szociális tartalommal. Az Európa Tanács 1998-as ajánlása is erre figyelmeztet: "A szociális kirekesztettség - túl azon, hogy sérti az emberi méltóságot és megfosztja az embereket alapvető jogaitól - a gazdasági és társadalmi instabilitás és a növekvő egyenlőtlenség mellett peremre szorításhoz, kizáráshoz és olyan erőszakos reakciókhoz vezet, amelyek a társadalmaink demokratikus alapjait ássák alá." Az integrálódó Európa tehát megkapta a figyelmeztetést. Ha a tagországok és csatlakozni vágyók politikai döntéshozói ezt nem veszik figyelembe, akkor az európai szegénység egyre hasonlóbbá válik az amerikaihoz. Beteljesülhet az a jóslat is, mely szerint Európa országai lefelé igazodnak egymáshoz, a munkaerőpiac politikai szabályozása tovább lazul, s a bérmunkás élet-kockázatai (munkanélküliség, betegség, elszegényedés) elleni kollektív védelem ezután is folyamatosan gyengül. "Ezért azután a büntető Európa elkerülhetetlenül felfelé egyenlítődik ki, vagyis a bűn és büntetés területén az egyre szigorúbb politikák és doktrínák válnak általánossá" - állapítja meg Wacquant.[34]
2. Az európai társadalomelemzők, közöttük a kriminológusok jelentős része azonban ma még csak a büntetőpolitika átalakulását és nem az amerikaihoz való asszimilációt észleli. Az elmúlt 15 évben itt is megtörtént a paradigmaváltás: a jóléti állam tettes-centrikus, megértő, kezelő koncepcióját felváltotta a tett veszélyességén alapuló bűntető-felelősségi koncepció. Ebben központi helye van az elkövető felelősségének, a tett következményeivel való szembesítésnek, adott esetekben a nyilvános megszégyenítésnek, a sértett, rajta keresztül a társadalom kiengesztelésének. Minden hagyományos demokratikus államban egyre nagyobb teret kap a sértett kártalanítása is. A büntetőpolitika ezeknek az elveknek következetes alkalmazásával a nyilvánosság kontrollja alatt áll, az érzelmekre is
- 202/203 -
hat, az állampolgárok számára pedig követhető praktikus szempontokat is közvetít. Ennek hatására csökkent az igazságszolgáltatás állami monopóliumának tudományos és szakmai misztifikálása.[35]
Az európai hagyományos demokratikus államok stratégiáját két egymást támogató törekvés jellemzi: a közösségben megvalósított konfliktusfeloldó mechanizmusok minél szélesebb körű alkalmazása és a tényleges szabadságvesztéssel járó büntetések csökkentése. Az Európában egyre terjedő, úgynevezett helyreállító igazságszolgáltatás megfelelő keretül szolgál a bűncselekmény sértettje és rajta keresztül a közösség kiengesztelésére, valamint arra, hogy az elkövetőt közvetlenül szembesítsék azokkal a következményekkel, amelyeket az általa a másik személy sérelmére elkövetett bűncselekmény okozott. (Korábban a sértettek marginális helyzetben voltak, és az elkövető közvetlenül nem szembesült tettének következményeivel.) A helyreállító igazságszolgáltatás keretében az eljárás különböző szakaszaiban erre kiképzett szakemberek segítségével konfliktuscsökkentő, megelőző technikákat alkalmaznak. Ezek főleg a szemtől-szembeni emberi kapcsolatokban keletkezett bűncselekmények körében bizonyultak hatékonynak
A helyreállító igazságszolgáltatás keretében több európai országban kiemelkedő szerepe van a közösségben végrehajtott büntetéseknek. Az ilyen típusú büntetések kiszabása során figyelemmel vannak az elkövetett tettben megjelenő veszélyességre. Az elkövető számára igyekeznek az ennek megfelelő individualizált magatartási szabályokat meghatározni és betartatásukról a pártfogó felügyelők közreműködésével gondoskodni. Széles körben alkalmazzák a köz javára végzett ingyenmunka büntetést például a kisebb jelentőségű bűncselekmények elkövetőivel szemben, amennyiben a szabadidő terhére végzett hasznos munkával a sértett kára csökkenthető, a közösség ezáltal kiengesztelhető. Különösen hatékony ez a szankció akkor, ha az elvégzendő munka jellege az elkövetett bűncselekmény természetéhez igazítható. (Garázda fiatalokat kötelezhetnek például arra, hogy meghatározott ideig, szabadidejük terhére, szakember felügyelete mellett az általuk megrongált park helyreállítását és gondozását végezzék el.) A közösségben végrehajtott reparáló jellegű büntetések az érintettek számára nyilvánossá, ellenőrizhetővé válnak. Erősítik a közösség szerepét azzal is, hogy a végrehajtásukban akár kedvezményezettként, akár a végrehajtás szereplőjeként az érintett közösség tagjai is részt vesznek. A büntetésként alkalmazott közösségben végzett hasznos munka egyébként azoknak a kisebb súlyú bűncselekményt elkövetőknek is reális alternatíva, akik ma amiatt kerülnek börtönbe, mert szociális helyzetük miatt képtelenek a rájuk kiszabott pénzbüntetés megfizetésére. A szenvedélybetegség által motivált, kisebb súlyú bűncselekmények elkövetői számára a legtöbb nyugat-európai országban a bíróságok reálisan ajánlhatják fel a gyógyulás esélyét a börtön helyett, hiszen e büntetési forma végrehajtásának intézményi feltételei a börtönön kívül, a közösségekben megtalálhatók. Ezekben egyidejűleg érvényesül a szakmai és a közösségi kontrol.
A szabadságvesztéssel nem járó szankciók köre tehát Nyugat-Európában bővül A börtön a legsúlyosabb bűncselekmények és a veszélyes bűnismétlők számára, végső büntetési formaként maradt fenn. A teljes szabadságelvonással járó büntetés a bűnismétlés megelőzésére alkalmatlannak bizonyult. A börtönártalmak, a közösségi kapcsolatok megszakadása és a szabadulás utáni reintegráció egyre kisebb esélye miatt a bűnismétlés valószínűsége napjainkban növekszik. Mindamellett, amint az közismert, a börtönbüntetés igen drága. Nyugat-Európában ezért tudatosan törekszenek arra, hogy a büntetés ára lényegesen ne haladja meg a bűncselekménnyel okozott kárt. Az alternatív megoldások hozzávetőleg tizedannyiba kerülnek, mint a börtönbüntetés. Az utóbbi célja ma már nem más, mint a társadalom tényleges fizikai védelme a veszélyes, súlyos bűncselekményeket elkövetőkkel szemben.
Mindezek ellenére - Finnországot kivéve - minden nyugat-európai országban évről-évre néhány százalékkal növekszik a börtönnépesség. Ennek egyik oka az, hogy a bűnüldözés hatékonyságának növekedése eredményeként egyre több veszélyes, szervezett - gyakran nemzetközi - bűnöző csoportot lepleznek le és vonnak felelősségre. Jól érzékelhető azonban az is, hogy a büntetőpolitika a közbiztonság és a megfelelő biztonságérzet kialakításának eszközévé vált. Ebben a folyamatban Nyugat-Európában együtt vannak jelen a közösséget erősítő, helyreállító igazságszolgáltatás markáns elemei és az úgynevezett rendpárti politikai törekvések. A politikai pártok és egyes társadalmi csoportok ott is újra felfedezték a bűnözést és a büntetőjogot mint központi jelentőségű társadalmi szférát, ahol lehet valamit kezdeni. A közbiztonság fogalmának jelentős pszichológiai és politikai mobilizáló ereje van, amely hatalomképzés politikai folyamataiban korántsem elhanyagolható.[36] A motiváló tényezők között igen jelentős szerepe van annak, hogy az elmúlt évtizedben a vagyonbiztonságra komoly üzleti vállal-
- 203/204 -
kozások épültek. Ezek számára keresletfelhajtó tényező a közbiztonsági aggodalom ébrentartása. Ebben természetes szövetséges a piacorientált, szenzációkra összpontosító média. E kettős tendencia miatt Európa ma még a kényes egyensúly állapotában van. Egy-egy országban a politikai erőviszonyok és az élhető demokrácia értékeit formáló társadalmi tényezők hatására átmenetileg előtérbe kerülhetnek a félelemre építő és ezért a kontroll előretörését jelentő rend szabadságának vagy a bizalmon alapuló, a közösséget erősítő szabadság rendjének meghatározó elemei. Bízom azonban abban, hogy a hagyományos európai demokrácia tradicionális értékei tartós védelmet biztosítanak a számunkra szélsőségesnek ítélhető megoldásokkal szemben és abban is, hogy az európai integráció intézményei e védelmi mechanizmust erősítik. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a "Kritika" című folyóirat 2001. évi 12. számában jelent meg először.
[1] Dahrendorf, R.: Utópiából kivezető,ösvények. A szociológiai elemzés új irányához. In: Szociológiai irányzatok a XX. században. Szerk.: Felkai G., Némedi D., Somlai P. Új Mandátum Kiadó, 2000. 117-133.
[2] A jóléti állam büntető-filozófiája gyakorlati válságának bővebb kifejtését lásd részletesebben Bűnös szegények című könyvemben. KJK, 1991. II. fej. 65-128.
[3] Dahrendorf: i. m. 131.
[4] Christie N.: Noe-Classicism: Its Hidden Message. Kézirat, 1978., Limitis To Pain. Oxford 1982., 62-65.
[5] Christie: i. m. 82.
[6] Christie: i. m. 88-89.
[7] Honneth, A.: Die zerrissene Welt der Sozialen (1990) In: Somlai P.: Társ a dalom. Magyar pszichológiai Szemle, 1997/98. LIII (37), 5-6, 403-409.
[8] Somlai: i. m. 408.
[9] Marshall, I. H.: The Criminological Enterprise in Europe and the United States: A Contextual Exploration. European Journal on Criminal Policy and Research, Vol. 9., No. 3. Autumn 2001. 234 -257.
[10] Bottoms, A.,: The philosophy and politics of punishmnet and sentencing. In.: Clarkson, Ch., Morgan, R. (szerk.): The Politics of Sentencing Reform, Oxford, Clarendon Press, 1995. 40.
[11] Az 1998-as svéd választási kampányban több mint negyven újságcikk jelent meg a zéró toleranciáról, anélkül, hogy ellenük bárki kritikai észrevételt tett volna. A zéró toleranciát mint a civilizációs ártalmak elleni "gyógymódot" vették fel a pártprogramokba. Tham, H.,: Law and order - from below or from above? Paper presented at the conference of European Society of Criminology, Laussanne, 2001. szeptember 6-8. 8-9.
[12] Garland, D.: The Culture of Control, Crime and Social Order in Contremporary Society. Oxford University Press, 2001. 139.
[13] Garland, D.: The Culture of High Crime Societies: Some Precondition of Recent "Law and Order" Policies. British Journal of Criminology, 2000. 347-375.
[14] Taylor, I.: Crime in Context. A Critical Criminology of Market Societies. Cambridge, Polity, 1999.
[15] Tham, H.: "Law and order as a leftist project? The Case of Sweden". Punishment and Society Vol. 3., No3.
[16] Van Kesteren et al. 2000. Idézi Tham: i. m. 12.
[17] Fukuyama, F.: A nagy szétbomlás. Európa, 2000. 30-33.
[18] Fukuyama: i. m. 346.
[19] Fukuyama.: i. m. 351-376.
[20] Gönczöl Katalin.: Bűnös szegények. KJK, Budapest, 1991. 65 -128.
[21] Spelman, W.: The Limited Importance of Prison Expansion. In.: Blumstein, A. - Wallman, J.: The Crime Drop in America., Cambridge University Press, 2000. 97-130.
[22] "Egy börtönhely bővítése sokkal kevésbé lett volna hatékony 1975-ben, mint 2000-ben. Minél nagyobb ugyanis a börtönben lévők száma, annál hatékonyabb a további bővítés. 109. A börtönhelyek számának eddigi szaporításával minden negyedik bűncselekményt sikerült megelőzni. 119. Spelman: i. m.
[23] Blumstein, A. - Wallman, J.: The Recent Rise and Fall of American Violence. 1-12., Fukuyama: i. m. 52-55.
[24] Wacquant, L.: A nyomor börtönei. A "zéró tolerancia" világméretű terjedése. Helikon. Budapest, 2001.
[25] Wacquant.: i. m. 78 - 84.
[26] Wacquant.: i. m. 67- 70.
[27] Mead, L.: Beyond Entitlement: The Social Obligation of Citizenship. New York, Free Press, 1986.
[28] Mead. L.: The New Politics of Poverty: The Nonworking Poor in America. New York, Basic Books, 1992.
[29] Marshall, I.: i.m. 251.
[30] Sparks, R.: "Penal "Austerity": The Doctrine of Less Eligibility Reborn?". In Matthews, R. - Paul, F.: Prison 2000, London, Macmillan, 1996. 74-93.
[31] Wacquant: i. m.
[32] Fukuyama: i. m. 93.
[33] Andor L.: Gazdaságpolitika és szociális biztonság. Best of ... álláspontok. Az MSZP Országos Közigazgatási Tagozatának műhelyvitái., Budapest, 2000. 228.
[34] Wacquant: i.m. 139.
[35] Lásd ennek bővebb kifejtését Gönczöl Katalin: i.m. 101-128.
[36] Albrecht, H. J.: A bűnözésben mutatkozó változások, ezek okai és a kriminálpolitika szerepe (Max-Planck Büntetőjogi Intézet - Freiburg, 2001, kézirat) című tanulmányában idézi Sack és Dinges hasonló megállapítását. In: Dinges, M., Sack F.: Unsichere Großtädte? Vom Mittelalter bis zur Postmoderne. Konstanz, 2000. 9-66.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
