Garajszki Zoltán[1]: Mikortól védő az ügyvéd? (MJ, 2022/7-8., 422-430. o.)

I. Bevezető

A tanulmány az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésében használt "büntetőeljárás alá vont személy" állapot kezdő időpontját keresi az Alkotmánybíróság határozatai, az EU Alapjogi Chartája és az Emberi Jogok Európai Egyezménye ("EJEE") 6. cikke szerinti "gyanúsítotti" ("vádlotti"[2]) státus Emberi Jogok Európai Bírósága ("EJEB") által kimunkált autonóm értelmezése alapján. Ez az időpont határozza meg ugyanis, hogy mikortól lesz az ügyvéd és őt védelmére meghatalmazó ügyfelének kapcsolata "védő" és - a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. tv. ("Be.") 386. § (2) bek. szerinti - "védett személy" viszony. Ennek a védői kapcsolati minőségnek a következő főbb titokvédelmi szabályai azonosíthatók:

• a Be. 386. § (2) bek. szerint a védő joga, hogy a védett személlyel ellenőrzés nélkül tanácskozzon,

• a Be. 170. § (1) bek. a) pontja szerint abszolút tanúzási akadály,

• a Be. 310. § (1) bek. szerinti abszolút foglalási tilalom,

• az Üttv[3]. 9. § (3) bek. szerinti kizárt titoktartás alóli felmentés.

E joghatások a meghatalmazás benyújtásától függetlenül beállnak, ezért a hatósági fellépés során az ügyvéddel szemben foganatosított eljárási cselekmény kapcsán előfordulhat, hogy a cselekmény törvényesen csak az ügyvéd védői jogállásának azonosításáig tarthat.

I. Az egyenértékűség elve

I.1. A nemzetközi egyezményekkel egyező tartalmú alaptörvényi rendelkezések értelmezése

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdése szerint "A büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez." Ez a rendelkezés tartalmilag egyezik az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény ("EJEE") 6. cikk 3. § c) pontjának, a tisztességes eljáráshoz való jog részeként megfogalmazott alapjoggal, mely szerint "Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van - legalább - arra, hogy ... személyesen, vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék...". Szintén fennáll a tartalmi egyezőség az Európai Unió Alapjogi Chartája ("Charta") 48. cikk (2) cikk rendelkezésével, melyek szerint: "Minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását".

Az Alkotmánybíróság többször deklarálta, hogy amikor az alkotmányos alapjogok megfogalmazása tartalmilag egyezik a nemzetközi egyezményekben megfogalmazott joggal, akkor annak tartalmát az Emberi Jogok Európai Bírósága ("EJEB") döntéseinek megfelelően - azt minimum tartalmi követelményként alkalmazva - kell értelmezni. E döntések közül most csak két határozatot idézek[4]:

A 61/2011. (VII. 13.) AB határozat:

"Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q) cikk (2)-(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző "precedens-határozataiból" ez kényszerűen nem következne."

A 15/2016. (IX. 21.) AB határozat:

"[42] Az Alkotmánybíróság különös figyelmet szentel az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) döntéseinek. Az Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette, hogy a hazai alapjogvédelem minimumszintje nem lehet alacsonyabb, mint az EJEB esetjoga által az adott alapjog vonatkozásában biztosított jogvédelem szintje (lásd pl. 61/2011. (VII. 13.) AB határozat, ABH 2011, 290, 321.; 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]; 22/2013. (VII. 19.) AB határozat, Indokolás [16]). Az Alkotmánybíróság a 8/2013. (III. 1.) AB határozatban rögzítette, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésben elismert védelemhez fűződő jogból fakadó minimális elvárások meghatározásakor figyelemmel volt a vállalt nemzetközi és uniós jogi elvárásokra is, különösképpen az EJEB által kimunkált gyakorlatra (Indokolás [48])."

Mindezen fentebb idézett Alkotmánybírósági határozatokból az következik, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésének rendelkezésének értelmezésekor az EJEB eseti döntéseiből kell kiindulni akként, hogy Magyarország jogosult annál kiterjedtebb alapjogvédelmi

- 422/423 -

szintet is megállapítani, de a védett alapjog tartalmát szűkebben értelmezni nem. Ezért az e követelménynek nem megfelelő jogszabályi rendelkezés vagy egyedi hatósági aktus érvénytelen. Azt a bíróságoknak, hatóságoknak is konkrét jogsértésként kell minősíteni.

I.2. Az EJEB döntéseinek általánosan kötelező jellege

Az EJEB a Jeronovičs v. Lettország (44898/10) ügyben[5] kifejtette, hogy ítéletei nem csak az egyedi ügyre alkalmazandóak, hanem a közös alapértékek tartalmát is megvilágítják, ezzel emelve az emberi jogok védelmének általános szintjét a részes államokban:

"109. Ezen túlmenően a Bíróság ítéletei nem csak az elé terjesztett ügyek eldöntésére szolgálnak, hanem általánosabban az Egyezmény által bevezetett szabályok megvilágítására, védelmére és fejlesztésére, ezáltal hozzájárulva ahhoz, hogy az államok betartsák a szerződő felekként vállalt kötelezettségeiket. Bár az Egyezmény rendszerének elsődleges célja az egyéni jogorvoslat nyújtása, küldetése az is, hogy közös alapértékek alapján döntse el az ügyeket, ezáltal emelve az emberi jogok védelmének általános színvonalát és kiterjesztve az emberi jogi joggyakorlatot az Egyezményben részes államok közösségére. (lásd Rantsev kontra Ciprus és Oroszország, 25965/04. sz. ügy, 197. §, EJEB 2010 (kivonatosan), további hivatkozásokkal)."

A 4/2013. (II. 21.) AB határozat [19] pontja ezzel egyetértőleg rögzíti az EJEB ítéleteinek - az adott ügyön túlmutatóan is - általánosan kötelező jellegét:

"Az Emberi Jogok Európai Egyezményében (a továbbiakban: Egyezmény) biztosított jogok jelentéstartalma ugyanis az EJEB egyedi ügyekben hozott döntéseiben testesül meg, amely elősegíti az emberi jogok értelmezésének egységesen érvényesülő felfogását. Az Egyezmény, valamint az EJEB gyakorlatának figyelembevétele nem vezethet az Alaptörvény szerinti alapjogvédelem korlátozásához, alacsonyabb védelmi szint meghatározásához. A strasbourgi gyakorlat, valamint az Egyezmény az alapjogvédelemnek azt a minimum szintjét határozza meg, amelyet minden részes államnak biztosítania kell, azonban a nemzeti jog ettől eltérő, magasabb követelményrendszert is kialakíthat az emberi jogok védelmére."

I.3. A Charta és az EJEE rendelkezései az Európai Unió elsődleges jogának részei, ezért közvetlenül alkalmazandó előírások

Az EUSZ[6] 6. cikk (1) bekezdése szerint a "Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések", ezért a Charta közvetlenül hatályosuló norma, azaz az Európai Unió elsődleges jogával egyező kötőerővel bír. "Az Európai Unió Bírósága a Costa kontra Enel[7] ügyben hozott, 1964. július 15-i ítéletben alakította ki az elsőbbség elvét. Ebben az ítéletében a Bíróság kimondja, hogy az európai intézmények által alkotott jog beépül a tagállamok jogrendszerébe, amelyek kötelesek azt tiszteletben tartani. Az európai jog tehát elsőbbséget élvez a nemzeti jogok felett. Így amennyiben egy nemzeti szabály valamely európai rendelkezéssel ellentétes lenne, úgy a tagállamok az európai rendelkezést kötelesek alkalmazni."[8]