Az alkotmánybíráskodás - függetlenül attól, hogy azt önálló alkotmánybírósági szervezet, vagy (amint az USA-ban) a rendes bíróság valamely szerve végzi - szükségképpen rendelkezik politikai relevanciával, hiszen az alkotmánybíráskodás során született döntések jellemzően közjogi-politikai testületek (törvényhozás, kormány) által megalkotott normákról, azok sorsáról rendelkeznek. Az alkotmánybírósági tevékenységnek ez a természetes politikai relevanciája azonban koronként, országonként igencsak eltérő mértéket mutathat. A szakirodalom külön tárgyalja az úgynevezett aktivista alkotmánybíráskodás-ítélkezés gyakorlatát, amelyhez szemléletes példákkal szolgált az amerikai Supreme Court. Ez a XX. század utolsó harmadában meghonosodott kifejezés egyaránt fedi mind az ún. konzervatív, mind pedig a progresszív aktivizmust. A társadalmi-politikai folyamatokat fékezni, illetve gyorsítani igyekvő aktivista gyakorlattal szemben az alkotmánybíráskodás "normál" ügymenete áll, ami jellemzően az alkotmány szövegét tekinti döntései elsődleges alapjának. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az aktivizmus nem egzakt fogalom, valamely ítéletnek, határozatnak az aktivista, vagy nem aktivista jellege igencsak vita tárgyát képezheti, és a minősítést nem utolsósorban az előzetes ideológiai-politikai meggyőződések döntik el.
Sajátosan alakult ebből a szempontból a magyar alkotmánybíráskodás első évtizede, amely egyfelől fokozottan mutatta a politikai relevancia jelenségeit, másfelől úgy alakított ki egy aktivista gyakorlatot (vö. "láthatatlan Alkotmány"), hogy eközben gyakran normapozitivista érvelés jellemezte. Az azonban bizonyos, a magyarországi rendszerváltozás módjára, a változások mértékére markáns módon nyomta rá a bélyegét az Alkotmánybíróság munkája. Az Alkotmánybíróságnak ugyanis közvetett módon abban is szerepe volt, hogy az első szabadon megválasztott Országgyűlés gyakorlatilag nem kezdhette meg a munkáját a parlamentáris demokráciák logikája szerint, hanem ezt meg kellett, hogy előzze a legnagyobb kormánypárt, a Magyar Demokrata Fórum és a legerősebb ellenzéki párt, a Szabad Demokraták Szövetségének híres, hírhedt paktuma. Hogy a magyar Alkotmánybíróság korai munkásságának tényleges - az ideál-tipikusan szükségszerű mértéken túlmutató - politikai relevanciájáról képet kapjunk, érdemes felidézni az 1989 őszének, 1990 tavaszának-nyarának eseményeit, tehát az Ellenzéki és Nemzeti Kerekasztal tárgyalások időszakát, az e tárgyalások nyomán született alkotmánymódosítást, és annak következményeit.
Viszonylag kevés szó esik arról a közjogi helyzetről, ami a paktumot - gyakorlatilag illegitim módon - szükségessé tette. Arról van ugyanis szó, hogy az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalások lezárását követően a még pártállami Országgyűlés törvénybe iktatta mindazokat a közjogi változásokat, amelyek a polgári-demokratikus átalakuláshoz szükségesek voltak. E jogalkotási munka bizonyos új törvények - például választójogi törvény - elfogadását jelentette, nem kis részben pedig a kommunista Alkotmány módosítását.
A gépezetbe azonban porszem került, ami hosszú hónapokig, egészen a választásokig senkinek sem tűnt fel. Ám ez a porszem aprónak igencsak kevéssé nevezhető, hiszen ennek következtében a parlamentáris kormányzás lehetősége vált kérdésessé. 1989-90 tájékán minden, a politikával akárcsak felszínesen is foglalkozó ember derültségét váltotta ki a lengyel nemzeti kerekasztal tárgyaláson született "eredmény", amelynek értelmében előre felosztották a parlamenti helyeket a regnáló kommunista hatalom és az ellenzék között. Függetlenül tehát a megtartandó választás végeredményétől. "Mi végre akkor a választás?" - kérdezte mindenki. Nem sejtve, hogy Magyarországon kifejezett megállapodás nélkül egy ehhez hasonló helyzet, a parlamentáris demokrácia logikája szerinti működés ellehetetlenülése várható.
1989. október 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke kikiáltotta a köztársaságot, és aznap hatályba léptek az Alkotmányt módosító rendelkezések[1] is az alkotmányjogi csapdát jelentő rendelkezésekkel együtt. A csapda két apró szabályból állt, amelyek noha szorosan összefüggtek egymással, a kodifikáció során azonban azok viszonylag távol kerültek egymástól. A módosított Alkotmány 24. § (3) bekezdése kimondta, hogy az alkotmányerejű törvények elfogadásához a képviselők kétharmadának szavazatára van szükség. Ez a rendelkezés önmagában akár helyeselhető is volna. Alkotmányos gondolkodás mellett alappal feltételezhető, hogy alkotmányerejű törvényekkel olyan sarkalatos kérdések szabályozása fog történni, amelyeknek akár az Alkotmányban is helye lehet, másfelől helyeselhető, hogy ha az Alkotmány elfogadásához és módosításához kétharmad szükséges, akkor ugyanezt a követelményt támasszuk az alkotmányerejű törvényekkel szemben is. A problémát azonban éppen az jelentette, hogy a módosított Alkotmány taxatíve nem jelölte ki azt a törvényhozási kört, amelyre vonatkozóan alkotmányerejű törvényeket kell alkotni. Ezzel szemben a módosított Alkotmány 8. § (2) bekezdése kimondta, hogy alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat kizárólag alkotmányerejű törvény állapíthat meg. Mindkét rendelkezés egyaránt 1989. X. 23-tól 1990. VI. 24-ig volt hatályban. A köztársaság kikiáltásának napjától az MDF-SZDSZ paktum nyomán végrehajtott alkotmánymódo-
- 31/32 -
sításig, amely már taxatíve felsorolta az ún. kétharmados törvényeket.
A közjogi csapdának az önmagukban ártalmatlannak tűnő rendelkezéseken kívül volt egy harmadik komponense. Nevezetesen az Alkotmánybíróság jogértelmezése, amely - egyébként szövegszerűen összhangban az Alkotmány előírásaival - konkrét tartalommal töltötte ki az "alapvető jogok és kötelezettségek" fogalmait. Az Alkotmánybíróság 5/1990. (IV. 9.) AB határozatával 1990. március 14-én az ún. kamatadóról szóló jogszabályok[2] megsemmisítése kapcsán úgy foglalt állást, hogy az adózási kérdések alapvető jogokat és kötelezettségeket érintenek. A megsemmisített törvény és a végrehajtására kiadott rendelet a lakáscélú kedvezményes állami kölcsönök vonatkozásában irányoztak elő kamatfizetést, mivel lényegesen megnőtt az infláció és az alapkamat a szerződéskor megállapított kamatmértékhez képest. Az Alkotmánybíróság indokolásában rámutatott: »A módosított Alkotmány "Alapvető jogok és kötelességek" c. XII. fejezetében viszonylag kevés alapvető állampolgári kötelességet állapít meg. Ezek között szerepel az Alkotmány 70/I. § előírása, amely szerint "a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni."«
Az Alkotmánybíróság a megsemmisített adótárgyú törvény vonatkozásában kiemelte továbbá: "Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvény az Alkotmány 70/I. §-ában megfogalmazott, alapvető állampolgári kötelességre vonatkozó szabályokat állapít meg. Ez a törvény ugyanis a közteherviselés jelentős, az állampolgárok széles körét érintő, s egyben eddig példa nélkül álló formáját vezette be. Mindezekre tekintettel a sérelmezett törvényt csak alkotmányerejű törvényként, az országgyűlési képviselők kétharmadának egyetértésével lehetett volna elfogadni. Az 1989. évi XLIX. törvényt az Országgyűlés az 1989. december 20-ai ülésén a 324 jelenlévő képviselőből 186 igen, 92 nem és 45 tartózkodott szavazattal fogadta el. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvény meghozatala az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és a 24. § (3) bekezdésében foglaltakat megsértve alkotmányellenesen történt, mert a törvény az országgyűlési képviselők legalább kétharmadának egyetértése helyett, azaz a szükséges legkevesebb 252 szavazat helyett csupán 186 szavazatot kapott."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
