Amikor a törvényhozó meghatározott társadalmi érdekek védelme céljából törvényi tényállást alkot, különböző kívánalmaknak kell megfelelnie. Mindenekelőtt annak, hogy a védelem legyen hatékony és legyen adekvát a szabályozás alapjául szolgáló realitásokkal.
Nem ritkán kényszerül a törvényhozó arra, hogy a hatékony szabályozás érdekében a természeti folyamatokból kiszakítson egyes szakaszokat, vagy határvonalakat húzzon ott, ahol a valóságban nincsenek.
A határvonalak megvonásánál lehetetlen elkerülni a vitákat, a helytelenítő véleményeket: miért itt történt a határvonal meghúzása, miért nem korábban vagy későbben, előfordulhat az is, hogy egyáltalán a határvonal megvonását is helytelenítik.
Tovább nehezíti a helyzetet az, ha olyan területen kell a törvényhozónak döntenie, ahol az erkölcsi, világnézeti, ideológiai vagy éppen politikai szempontok az egyébként természetesnél nagyobb súllyal esnek latba.
Az itt említett körülmények fokozott mértékben jellemzik a törvényhozó feladatának nagyságát akkor, amikor az emberi élet keletkezésétől annak megszűnéséig tartó megszakíthatatlan, természetes folyamatát kell büntetőjogi védelemben részesíteni.
Mikor keletkezik az emberi élet? Mikor ér véget az emberi élet? Milyen szakaszok kialakítására van szükség a kívánatos büntetőjogi védelem biztosítása végett?
Ezek a kérdések csak témánk szempontjából az alapkérdések, amelyekhez számos további kérdések járulnak, és ezek mind megnyugtató válaszokat igényelnek. Olyan válaszokat, amelyek nem csak a büntetőjogi dogmatika követelményeinek felelnek meg, de kielégítik a kriminálpolitikai kívánalmakat is.
Az elmondottak illusztrálására számomra legalkalmasabbnak tűnik az újszülött sérelmére elkövetett emberölés, amelyet hatályos Büntető Törvénykönyvünk a 166/A.§-ban az Újszülött megölése cí-
- 43/44-
men szabályoz.
E bűncselekmény jellemzéseként előre kell bocsátanom, hogy az újszülött megölése speciális is az emberöléshez viszonyítva és egyben annak egyik privilegizált alakjaként is felfogható.
Komoly múltja van az itt értékelt cselekmény büntetőjogi értékelésének. Komoly és egyben változatos is. A változások magyarázatát nyilvánvalóan a jogi szabályozás időpontjában fennállott erkölcsi, politikai-kriminálpolitikai nézetek eltérésével adhatjuk meg.
A további megjegyzések előtt itt az ideje annak, hogy idézzük a vizsgálandó bűncselekmény törvényi tényállását:
"Az a nő, aki születő gyermekét a szülés alatt, vagy megszületett gyermekét közvetlenül a szülés után megöli, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Jogászok körében közismert, hogy az emberölés ilyen privilegizált alakja már korábban is értékelést kapott. A Csemei-kódex gyermekölés címen szabályozott egy ehhez hasonló bűncselekményt. A legfontosabb különbség a Csemegi féle gyermekölés és a jelenleg hatályos újszülött megölése között abban jelölhető meg, hogy az előbbit csak az az anya követhette el, aki házasságon kívül születő vagy született gyermekét ölte meg. A privilegizálást a korabeli tudomány és gyakorlat azzal magyarázta, hogy a házasságon kívül történő szülés mind a születő gyermek, mind a szülő nő társadalmi helyzetét annyira kedvezőtlenné teszi, hogy az már mindkettőjük megélhetését is ellehetetlenítheti.
A gyermekölés privilegizált bűncselekménykénti helyzetét az 1961. évi V. törvény az időközben végbement társadalmi-gazdasági változásokra hivatkozással szüntette meg. Ettől kezdve az emberölésnek csak minősített esetei voltak, privilegizáltnak csak az erős felindulásban elkövetett emberölést lehetet tekinteni.
Ez a helyzet nem változott a jelenleg hatályos Btk. idején sem egészen az 1998. évi LXXXVII. törvény 1999. március 1-jén történt hatályba lépéséig. E törvény 40. §-a határozza meg az emberölés privilegizált eseteként az újszülött megölését.
Úgy tűnik, e rendelkezés megalkotását két körülmény indokolja; mindkét körülményt a miniszteri indokolás kellőképpen hangsúlyozza is, miközben helyesen rámutat arra is, hogy a privilegizált esetként történő szabályozás nem a sértett személyének eltérő megítéléséből fakad. "Az újszülött megölése ugyanolyan emberölés, mint bármely más természetes személy megölése" - szögezi le az indokolás.
Talán nem felesleges ezen megállapítás kapcsán kis kitérőt tennünk:
Bárkinek a megölése, személyi, egészségi állapotától, az elkövető céljától függetlenül: emberölés.
E bűncselekmény elkövetése esetére a törvényhozó meghatározza az alkalmazható büntetés alsó és felső határát. E határok mindkét irányban csak a törvény által meghatározott esetekben léphetők át.
Itt most hagyjuk figyelmen kívül a halmazati, az összbüntetés és a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó külön rendelkezést, mondhatjuk, hogy a felső határ átlépésére mindig az egyes bűncselekmények minősített esetében van lehetőség.
Az alsó határ átlépését a törvény kétféleképpen teheti lehetővé: vagy az általános jellegű enyhítési szabályok alkalmazásával, vagy privilegizáló törvényi tényállás alkotásával. Ez utóbbi történt meg az újszülött megölésének törvényi értékelésével.
Visszatérve e rendelkezés indokoltságára, a két felhozható körülmény egyike, az indokolás szóhasználatát követve az, hogy a szülő nő "a szülési folyamat során kivételes testi és lelki állapotban van".
Van azonban egy másik körülmény is, amelyet az indokolás is megemlít, és amelynek jelentőségét hangsúlyozni kívánom - és ez az elmúlt évtizedekben kialakult ítélkezési gyakorlat.
Fontosnak tartom hangsúlyozni annak szükségességét, hogy a törvény rendelkezései és a velük kapcsolatos bírói gyakorlat összhangban legyen. Tartós ellentmondás a kettő között nem alakulhat ki. Ilyen nem kívánatos helyzet azt jelentené, hogy vagy a törvény rendelkezése, vagy az ítélkezési gyakorlat rossz. Szigorúbban fogalmazva: kialakul egy contra legem folyó bírói gyakorlat, ami jogállamban megengedhetetlen.
Ilyen helyzet jönne létre abban az esetben, ha az ítélkezési gyakorlatban nagy arányban szabnának ki bíróságaink az adott esetre irányadó büntetési tétel alsó határa alatt ítéleteket.
A büntetési tétel alsó határa alatti büntetés kiszabását az ún. enyhítési §§ (a Btk. 87., 87/A. §) teszi lehetővé.
Az alaprendelkezéseket tartalmazó 87. § az idők során többször is módosult, nem biztos, hogy mindig jó irányban.
Az eredeti rendelkezés még tartalmazott utalást az enyhítés "kivételes" jellegére, később azonban ezt egy törvénymódosítás alkalmából törölték és így a valóságnak megfelelően írja Nagy Ferenc: "A törvény a büntetés enyhítését... már nem tekinti kivételes intézménynek..."[1]
Meg kell mondanom, hogy ezt a változtatást én nem tudom pozitív jellegűnek tekinteni. Indokolásom a következő:
A törvényhozó a törvényi tényállások megszövegezésénél és a szankció meghatározásánál is a tipikusnak mondható elkövetési módból indul ki. Talán feltételezhetjük azt is, hogy az életben az adott bűncselekmény legtöbbször ilyen módon is valósul meg. Viszont, ha a tipikustól eltérő - tehát kivéte-
- 44/45 -
lesnek mondható - esetek ritkábban fordulnak elő, ebből logikusan csak azt a következtetést lehet levonni, hogy az esetek túlnyomó többségében a büntetés kiszabásánál a büntetési keretek között kell a büntetés mértékét meghatározni.
Ha kivételes a tipikustól eltérő elkövetési mód, kivételesnek kell lennie annak is, hogy bíróságaink a büntetést a törvényben meghatározott büntetési tétel alsó határa alatt szabják ki.
Viszont abban az esetben, ha az alsó határ átlépése tekinthető szinte szabálynak, tehát ha túl gyakran kerül erre sor, fel kell tennünk - az egyértelmű válaszadás igényével -: vajon a törvényi büntetési keretek meghatározása nem sikerült, vagy az ítélkezési gyakorlat vált megengedhetetlenül liberálissá!
Mindegyik esetben változtatásra van szükség: vagy a büntetési kereteket, vagy a büntetéskiszabási gyakorlatot kell módosítani.
Mindezeket azért tartottam szükségesnek itt előljáróban elmondani, hogy ezzel ne kelljen megtörni a büntethetőségi feltételek tárgyalását, viszont célszerű a törvényi tényállás megalkotásának indokolását széles körűen megalapozni.
Ami ezek után a bírói gyakorlat szerepét illeti az újszülött megölésének újbóli szabályozásában, ez tulajdonképpen két vonatkozásban is kimutatható:
Már az eddigi gyakorlatot is az jellemezte, hogy a szülés közben és közvetlenül azt követően elkövetett ülések emberölés címen történő értékelésénél a büntetést az enyhítő szakasz alkalmazásával szabták ki. Csak így volt lehetőség arra, hogy az elkerülendőnek tartott ötéves szankció kiszabására ne kerüljön sor. A gyakorlatban ugyanis szinte általánosan elfogadottnak tekintették azt, hogy az ilyen speciális emberölési esetekben öt évi szabadságvesztésnél enyhébb büntetést szabjanak ki. Ez a felfogás még rendszerint olyan estekben is érvényesült, amikor az elkövető terhessége első pillanatától állapotát titkolta, megszületendő gyermekének megölését már jó előre elhatározta, mondhatjuk: "kitervelte" annak mikéntjét is; minősített emberölés megállapítására ritkán került sor.
Még nagyobb gondot okozott volna a 1998. évi LXXXVII. törvény 39. §-a, amely az emberölés további minősítő körülményeként (tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés büntetéssel fenyegetve) értékelte a tizennegyedik életévét be nem töltött személy elleni elkövetést.
Egyrészről tehát kriminálpolitikai törekvésként érvényesült a múlt század utolsó évtizedében a kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények elleni fokozottabb küzdelem. Másrészről ezt a törekvést aligha lehetett volna érvényesíteni olyan minősítési rendszerben, amelyben az enyhítő szakasz alkalmazásával sem lehetett volna a gyermekkorú sérelmére elkövetett emberölés esetében hét évi és hat hónapi szabadságvesztésnél enyhébb büntetést kiszabni; És itt volt a nyers valóság: a bírói gyakorlatban elterjedt két-hároméves szabadságvesztés kiszabása.
Mindezen problémák kiküszöbölését is szolgálja az újszülött megölésének külön szabályozása. Így válik lehetővé az, hogy az ilyen bűncselekmény esetében is lehet kivételes az enyhítő szakasz alkalmazása.
Az elmondottakból már kitűnik, hogy a büntetőjogi védelem tárgya az emberi élet. Általánosan elfogadott vélemény szerint emberi életről a szülési folyamat megindulásától lehet beszélni, ami általában a tolófájdalmak jelentkezésének felel meg. Ez a nézet érvényesül az emberölés értékelése során is, az újszülött megölésének törvényi tényállása erre külön is utal, amikor a "megszületett gyermek" mellett külön megemlíti a "születő gyermeket" is.
Az ölési cselekmény tehát két időpontban történhet - ez a körülmény az első olyan speciális feltétel, ami az újszülött megölését megkülönbözteti az emberöléstől.
Az első időpont a szülési folyamat megkezdődésétől a megszületés megtörténtéig tart. Ennek megállapítása tűnik egyszerűbbnek.
Nehezebb a második időpont értelmezése; a törvényi tényállás ezt az időt a következő szavakkal írja körül: "közvetlenül a szülés után".
Az egyértelmű, hogy a törvényhozó csak az elkövetés idejét értékeli itt a bűncselekmény megvalósulása feltételeként. A bíróságnak csak azt kell eldöntenie, hogy az ölési cselekmény "közvetlenül a szülés után " történt-e vagy sem. Más tényállási elemet a törvényhozó e vonatkozásban nem értékelt. Nem értékelte tehát - és itt már egyértelműen ki kell jelentenem - a szülő nő testi-lelki állapotát sem.
A bíróság feladata tehát annak megállapítása, hogy a "közvetlenség" fennáll-e vagy sem. Nyilvánvaló, hogy ennek a kérdésnek az eldöntése különböző szempontok egybevetése alapján történhet. És az is nyilvánvaló, hogy a szóba jöhető szempontok egyike: a szülő nő testi-lelki állapota.
Évszázados felfogás bírói gyakorlatunkban az, hogy a szülés utáni "közvetlen" időszak addig állapítható meg, amíg a szülő nő a természetestől eltérő, a szülés ténye által kiváltott rendkívüli testi-lelki állapotban van.
Úgy gondolom, hogy ez a körülmény valóban alkalmas arra, hogy segítségével a bíróság eldönthesse, megállapítható-e a szülés utáni "közvetlen" idő.
Hangsúlyozni kívánom azt is, hogy e rendkívüli testi-lelki állapot esetleges hiánya sem akadálya a privilegizált eset megállapításának. Nem lehet akadálya azért, mivel a törvény e körülményt nem értékelte, azaz nem tette a bűncselekmény megállapításának feltételévé. A szülő nő "kivételes testi és
- 45/46 -
lelki állapotát" említi ugyan a törvény indokolása, mint magyarázatot arra, miért ítélik meg bíróságaink enyhébben az újszülött megölését, mint a többi emberölést. Az indokolás azonban nem törvény, tehát semmiféle kötelező ereje sincs.
Van azonban a szülő nő kivételes testi és lelki állapotának egy másik, figyelmet érdemlő sajátossága, de azzal, rendszertani okokból, majd később, a bűncselekmény-alanyiság, közelebbről a beszámítási képesség értékelése kérdésénél kívánok foglalkozni.
Most menjünk tovább a törvényi tényállás elemzése kapcsán.
Nem sok magyarázatot igényel a bűncselekmény elkövetési tevékenysége: ezt a törvényhozó, az emberölésnél is használt kifejezéssel a "megölésben" jelöli meg.
Magával az ölési cselekménnyel kapcsolatban tulajdonképpen csak annak megítélése jelenthet gondot, mikor tekinthető a halál beálltnak.
Közismert, hogy korábban különböző halálfogalmakról beszéltek. Ma is találkozunk különböző felfogásokkal kérdésünk vonatkozásában. Az is igaz, hogy mai halálfogalmunk kialakulását befolyásolják a szervátültetéssel kapcsolatban felmerülő kérdések is.
A magyar büntetőjog különös részéből újabban megjelent tankönyvek lényegében két halálfogalomról szólnak: a klinikai és a biológiai halál fogalmáról.
"A klinikai halál... akkor áll be, ha átmenetileg megszűnik a légzés, a keringés vagy az agy működése" - olvashatjuk az egyik tankönyvben.[2] Majd ugyanez a tankönyv így folytatja: "A biológiai halálról pedig akkor beszélünk, amikor a légzés, keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt megindul a szervezet irreverzibilis felbomlása."
Eddig a szerző álláspontja egyértelmű. Csak a következő mondat bizonytalanítja el az olvasót; eszerint: "A büntetőjog a biológiai halál, tehát az agyhalál bekövetkezéséig védi az embert."
Lényegében az itt idézettekkel egyezően tárgyalja a kérdést egy másik tankönyvben Horváth Tibor.[3]
Itt is azt olvashatjuk, hogy "A büntetőjog az embert a biológiai halál beállásának pillanatáig védelmezi." Horváth Tibor némileg eltér a Belovics Ervin által képviselt állásponttól, amikor ő a klinikai halált "a szívműködés, a keringés és a légzés megszűnésével" azonosítja. Ebből következik Horváth Tibor azon felfogása, hogy a biológiai halál akkor áll fenn, ha az itt adott értelmezés szerint a klinikai halálhoz "csatlakozik az agyműködés - a központi idegrendszer - teljes megszűnése és a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul." És a szerző végső következtetése: "Gyakorlatilag a halál ténye az agyműködés megfordíthatatlan beállásával következik be (irreverzibilis agyhalál)."[4]
A magam részéről korábban is az volt az álláspontom - és ma sem látom indokoltnak az ettől eltérő felfogást -, hogy legelfogadhatóbbnak tűnik három időpont megjelölése:
"- a legkorábbi a szív- és tüdőműködés megszűnése (klinikai halál),
- későbbi az agyműködés megszűnése (agyi halál),
- és legkésőbbi az ún. biológiai halál bekövetkezése, ami az emberi sejtek elpusztulását, az emberi testet alkotó sejtrendszerek felbomlását jelenti." Majd a záró mondat: Hazánkban - amint a világ leg-
- 46/47 -
több országában is - az agyhalált fogadják el az élet záró pontjaként.[5]
Ehhez még csak annyit kívánok megjegyezni, hogy az Egészségügyi Világszervezet 1968-ban New Yorkban tartott Kongresszusán elfogadott egy határozatot, amely az agyhalál alábbi klinikai tüneteit kívánja meg a szervátültetéshez:
1) mély kóma (eszméleten kívüliség), teljes areflexia és atomia (mechanikus reflexek hiánya és az izomzat teljesen elernyedt, petyhüdt volta);
2) erős érző ingerekre sem reagáló idegrendszer;
3) két oldalon pupilla-tágulat és fénymerevség;
4) abszolút izometriás (egyenletesen egyenes) elektroencefalográfiás görbe háromszor húsz percen át.
Összefoglalva a hosszúra nyúlt megjegyzéseket megállapíthatjuk, hogy az agyi halált az elkövetőnek a szülési folyamat megkezdése után addig az időpontig eltelt időben kell előidéznie, amíg a szüléssel rendszerint együttjáró kivételes testi és lelki állapotban van. Ezen időpont után történő ölési cselekmény már emberölésként értékelendő és a Btk. 166. § (2) bekezdés i) pontja alapján tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.
Következő mondandóm a bűncselekmény alanya kérdéskörébe tartozik. Lényegében két problémával indokolt részletesebben foglalkozni:
- az egyik az, ki lehet a bűncselekmény alanya;
- a másik, még problematikusabbnak látszó kérdés, milyen szerepük van e bűncselekmény értékelésénél a kóros elmeállapotra vonatkozó rendelkezéseknek.
a) Az alanyra vonatkozó kérdésünknél egyértelmű a válasz atekintetben, hogy tettesi minőségben alany csak a szülő nő lehet. Kérdés azonban, mi a helyzet a társtettesi, valamint a részesi minősítés vonatkozásában: lehet-e társtettese, felbujtója, bűnsegédje az újszülött megölésének - helyesebben mondva: a társtettes, a felbujtó, a bűnsegéd melyik bűncselekményben mondandó ki ilyen minőségben: az emberölés, vagy az újszülött megölésében.
Kérdésünk csak az általános részi ismereteink alapján, elsősorban a részességre vonatkozó alapfelfogásunkra figyelemmel válaszolható meg.
Etekintetben döntő a részesség járulékos jellegével kapcsolatos elméleti felfogás.
Vitathatatlanul érvényesülő nézet szerint a részesség mindkét esete járulékos alakzat: tettesi alapbűncselekmény megvalósulása nélkül nem jöhet létre sem felbujtás, sem bűnsegély. Eltérő nézetek alakulhatnak ki viszont atekintetben, hogyan értelmezzük a járulékosság követelményét.
Két felfogás képzelhető el: az egyik szerint a járulékosság meghatározza a részesi tevékenység minősítését is; ez azt jelenti, hogy a részes is abban a bűncselekményben részes, amely szerint a tettes cselekménye minősül.
A másik álláspont hirdetői ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a járulékosság követelményét szűkebben kell értelmezni. Eszerint a járulékosság feltételezi egy alapbűncselekmény megvalósulását, de ezt követően már minden elkövető cselekménye a maga bűnösségének megfelelően minősül. A járulékosság elve tehát nem jelenti az elkövetők cselekményének azonos minősítését is.
Könnyen meggyőződhetünk arról, hogy mind a hazai, mind az európai büntetőjogokban ezen utóbbi felfogás tekinthető általánosan elfogadottnak.
Néhány példa ennek igazolására:
Nagy Ferenc szerint: "A részesség járulékos jellegéből az sem következik, hogy a tettes és a részes cselekményének a minősítése is teljesen azonos legyen. Így az eltérő minősítés kihatásaként az is előfordulhat, hogy más büntetési tétel vonatkozik a tettesre és más a részesre."[6]
Ez az álláspont lényegében megfelel a német büntető jogászok által is kifejtett felfogásnak.[7]
A magam véleményét a következőképpen foglaltam össze Általános részi tankönyvemben: "A járulékosság nem terjed ki a minősítésre: a részeseket tehát nem feltétlenül azon szakasz alapján vonják felelősségre, mint a tettest. Az alaptétel ugyanis az, hogy minden elkövető a saját bűnösségének megfelelően büntethető. Más bűnösségének a következményei egyetlen elkövető felelősségét sem befolyásolhatják."[8]
Ehhez csupán egyetlen megjegyzést kell hozzátennem: nem befolyásolhatják egyetlen elkövető cselekményének a minősítését elkövető társa cselekményének súlyosabb megítélését eredményező körülmények, de nem befolyásolhatják azok sem, amelyek az elkövetőtárs enyhébb büntetését vonhatják maguk után.
Az elmondottak alapján tehát azt a véleményemet kívánom rögzíteni, hogy mindazok, akik akár a szülő nővel együtt társtettesi minőségben, akár a szülő nő részeseként - tehát mint felbujtó vagy bűnsegédként - fejtik ki tevékenységüket, nem az újszülött megölésében marasztalhatóak el, hanem az emberölés társtettesei, felbujtói vagy bűnsegédei.
Még egy kérdés vár tisztázást: milyen viszonyban áll a kóros elmeállapot törvényi szabályozásával a fentebb már többször emlegetett körülmény: a szülő nő kivételes testi és lelki állapota.
A kérdés megválaszolásánál abból kell kiindulni, hogy a szülő nő ezen állapotát a törvényi tényállás nem említi. Ebből következik mindenekelőtt az, hogy ilyen kivételes állapot meglétére nincs szükség az újszülött megölésének megállapításához. Feltételezhetően előfordulhat az is, hogy a szülő nő teljesen józanul gondolkodik a törvényi tényállásban meghatározott időben, semmiféle rendkívüliség nem jellemzi érték- és motivációs rendszerét. Ennek ellenére az újszülött megölését valósítja meg, mivel a törvényi tényállás nem értékeli testi-lelki állapotát.
Ugyanakkor természetes az orvosszakértő igénybe vétele, hiszen a szülő nő az esetek nagy részében az indokolásban említett "kivételes testi és lelki állapotban van", majd arra utal az indokolás, hogy ez az állapot "sok esetben a beszámítási képességre is kihatással van."
Az orvosszakértő feladata annak megállapítása, hogy a szülő nő testi-lelki állapota elérte-e azt a fokot, amely már a Btk. 24. § (1) vagy (2) bekezdésének megfelel.
Megismétlem: ha a szülő nő állapota nem felel meg a 24. § sem (1), sem (2) bekezdésében meghatározott kóros elmeállapotnak, a 166/A. § minden további nélkül alkalmazható. Abban az esetben azonban, ha olyan tudatzavar állt fenn, amely az elkövetőt képtelenné tette a cselekmény következményeinek a felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék", a 24. § (1) bekezdésének megfelelően nem büntethető.
Abban az esetben pedig, ha a szülés során olyan fokú tudatzavar alakult ki a szülő nőben, hogy az "az elkövetőt korlátozza a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék", az újszülött megölésének bűntette megállapítható, de az elkövető büntetése korlátlanul enyhíthető.
Az itt vázolt kérdések megválaszolásában a bíróság alapvetően az orvosszakértő véleményére támaszkodhat.
Mondandóm befejezéséül megismétlem alapfelfogásomat:
Indokoltnak tartom az újszülött megölésének privilegizált módon történt szabályozását, de nem azért, mintha itt az emberi élet védelmi igénye lenne eltérő az egyéb emberölésektől. Az élet milyensége soha nem lehet a büntetőjogi szabályozásban meghatározó. Öreg vagy fiatal, egészséges vagy beteg, testi fogyatékos vagy daliás megjelenésű, zseni vagy alacsonyabb szellemi szinten élő személy élete egyformán védendő.
Az újszülött megölésének privilegizált szabályozása csak az elkövető - és nem a sértett - kivételes állapotával indokolható. Természetesen nem elhanyagolhatóak más szempontok sem, például az a kriminálpolitikai szempont, hogy az ítélkezési gyakorlat megfeleljen a törvény büntetéskiszabásra vonatkozó rendelkezéseinek. ■
JEGYZETEK
[1] Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog Általános része. Bp. 2001. 435. o.
[2] Belovics Ervin-Molnár Gábor-Sinku Pál: Büntetőjog -különös rész. Bp. 2001. 84. o.
[3] Fehér Lenke-Horváth Tibor-Lévay Miklós: Magyar büntetőjog Különös rész. Miskolc, 2001. 68. o.
[4] I.m. 68. o.
[5] Erdősy-Földvári-Tóth: Magyar büntetőjog Különös rész. Bp. 1998. 80. old. Lényegében ugyanez a felfogás az elfogadott a külföldi államokban is; egyetlen, de jellemző példa: Harro Otto: Grundkurs Strafrecht, Die einzelnen Delikte, Berlin. New York, 1998. 6. o.
[6] Nagy Ferenc: i.m. 280. o.
[7] Ez a következtetés vonható le a német büntetőjogi tankönyveknek a részesség járulékos jellegével, valamint személyes tulajdonságok jelentőségével foglalkozó írásaiból.
[8] Földvári Jószef: Magyar büntetőjogi Általános rész. Bp. 2001. 200. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
