Túlestünk a nyári kormányválságon. Egyszer már volt hasonló, télen, amikor a halál szabta meg a kormány élén a váltást. Simán lefutott, gyászos alaphangulatban. A mostani más volt.
Olvastunk megelégedett politikusi állásfoglalásokat arról, hogy lám, a mi jogállamunk megküzd az ilyen váratlan válsággal, mi tudjuk azt kezelni alkotmányos keretek közt. Néha úgy érzem, mindenki valamilyen furcsa álmot alszik ebben az országban, máskor kezdek kételkedni, hogy talán én nem értem igazán az alkotmányunk szövegét.
Lefutott az eseménysorozat. Nem lett belőle forradalom. Arra is alkalmat nyújtott, hogy a nagyobbik kormánypárt bemutathassa, mennyit haladt már a nyíltság, a demokratizmus útján. Hogy esetleg valami komoly hiba csúszott volna a bonyolításba, alig vetette fel valaki is. Míg csak az Alkotmánybíróság - bár a sajtó által szinte agyonhallgatva - legalább egy vonatkozásban megfellebbezhetetlenül meg nem állapította, hogy igenis alkotmányt sértő törvény alapján, alkotmányt félre értelmező módon fogta fel szerepét a leköszönő kormányfő is, a váltás útjának menetét megrajzoló igazságügyi miniszter is. Ezen a (benyújtott panaszok alapján meghozott és azokon túl nem terjeszkedő) döntésen felbuzdulva hadd osszam meg további aggályaimat legalább az alkotmány őrévé hivatásból rendelt jogász-társadalommal.
Nézzük a tényeket. A miniszterelnök át kívánja alakítani kormányát. Néhány kormánytagot le akar cserélni. Köztük egyet, akinek tárcája élére a koalíciós megállapodás alapján a kisebb kormánypárt jogosult megfelelő személyt ajánlani. A miniszterelnök kéri a személyi javaslatokat. A kisebb kormánypárt azonban nem kíván mást ajánlani, meg van elégedve miniszterével. A kormányfő élére állítja a kérdést: Ez az én jogom, a miniszterek jelölése: ha nem gyakorolhatom a nekem járó hatalmat, lemondok! S a váratlan válasz, ami nyilván ott érett már a koalíciós pártok gondolatainak mélyén: Tessék hát lemondani!
"Szép viadal volt ez, senki se mondhatja, - Helyesli a nézők mind kicsije, nagyja; - Csendes ugyan, csendes, de hibától mentes: - Még az irigység is megvallja, hogy "rendes". A csalást, hogy Tar Lőrinc mezében Toldi Miklós harcol, hogy az államhatalmat háttérből pártok gyakorolják, ki sem veszi észre.
Nézzük az Alkotmányt. [33. § (4) bek.]: "A minisztereket a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel."
Az Alkotmánybíróság már rég kielemezte, hogy ez a javaslattételi és kinevezési jog mindkét megnevezett államhatalmi szervnél a nekik járó alkotmányos hatalomgyakorlási kör része. Mind a kijelölés, mind a kinevezés államhatalmi aktus. Még pedig adott esetben olyan, ahol a politikai felelősség a miniszterelnöké. A köztársaság elnöke a kinevezéshez mintegy az alkotmányos megerősítést adja, csak a szigorún vett törvényes alkalmasságért felel.
Nézzük újra az Alkotmányt [3. § (3) bek.]: "A pártok közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhatnak. Ennek megfelelőn egyetlen párt sem irányíthat semmiféle állami szervet."
Mi történt? A SZDSZ - azaz egy párt - a miniszterelnök államhatalmi jogkörébe avatkozva kijelentette: nem mentheted fel az általunk javasolt minisztert, mivel mi, a párt, bízunk benne. (A politikai felelősség ugyan a tiéd, de nem törődünk vele. Inkább bukjék a kormány egésze.) A nagyobbik koalíciós párt pedig rábólintott erre az álláspontra: menjen csak a miniszterelnök, ha önállóskodni kezd.
A pártok közvetlen államhatalmat gyakoroltak! Irányítani kívánták a kormány fejét, s ha nem hajolnék, parlamenti többségük útján megbuktatással fenyegették. A folyamat során közvetlen irányították parlamenti frakcióikat is, noha azoknak körében a képviselők egyetértése a pártszervek döntéseivel korántsem mutatkozott általánosnak.
Tartozik a képviselő jobb meggyőződése ellen is pártfegyelemnek alávetni magát? Az Alkotmány szerint [20. § (2) bek.] "Az országgyűlési képviselők tevékenységüket a köz érdekében végzik." Nem a delegáló párt, hanem a nemzet képviselői, ha egyszer az Országgyűlésbe bekerültek. Nincsenek is kötve e minőségükben párthoz: megbízatásuk megszűnésének okai között nem szerepel a párttagság vagy pártbizalom elvesztése (Alk. 20/A. §). Az olyan jellegű "pártfegyelem megkövetelése, amely szerint a képviselő jobb meggyőződése, vagy lelkiismerete ellenére is pártjának óhaja szerint tartozik állást foglalni, alkotmányellenes, mert ugyancsak párt gyakorol közvetlen irányítást államhatalmi szerv felett. A törekvés is alkotmányellenes, az annak engedő képviselői magatartás is.
Megjegyzem, mikor ebbeli véleményemnek szerényen hangot adtam, egy hetilap hasábjain, reflektálva egyik önelégült politikatudósunk "minden rendben van" jellegű cikkére1, az illető azzal torkolt le, hogy nézetem ósdi, abból a korból származik, mikor még nem modern pártok valósították meg a jogállamiságot.2 Nos, minthogy ő nem írta meg, mikor fordult át jogállamunk az alkotmányos alapról - amelyre 1989 őszén állítottuk - a modern pártok vezette új rendre, továbbra is tartom álláspontomat, hogy az Alkotmány 3. § (3) bek. érvényben van, nem én aludtam át egy újabb "rendszerváltást" jogállamból pártállamba, hanem egyes politológusok (és politikusok) gondolkodnak még, (egypárti helyett többpárti) pártállami fogalomrendszerben.
Miután tisztázódott - meglepő gyorsan - a nyári uborkaszezonban, hogy a miniszterelnök megy, a miniszter egyelőre maradhatott (hogy végül ő is ment, csak színezi az eseményt). Következő kérdés, hogy lehet a kormányváltást a legegyszerűbben lebonyolítani úgy, hogy a koalíció hatalmi helyzete ne rendüljön meg, ne váljék - akár választás útján - kérdésessé? Az alkotmányban két útja szabályozott a kormányváltásnak. Az egyik (jelen esetben valójában fennforgó) a miniszterelnök lemondása, halála, vagy egyébként tisztsége ellátására alkalmatlanná válása [Alk. 39/C. § (1) bek.] esetét rendezi. A másik azt az esetet, ha az Országgyűlés többsége megvonja a kormánytól a bizalmat s egyúttal új miniszterelnököt is megjelöl (Alk. 39/A. §). Az Alkotmány ugyan nem mondja ki szó szerint, de szövegéből logikusan levezethető, hogy a második esetben, konstruktív bizalmatlansági indítvány esetén, a bizalmi szavazásban megjelölt miniszterelnök megválasztottnak minősül a köztársasági elnök jelölése nélkül is. A politikai és jogi felelősséget ez esetben az Országgyűlés többsége viseli. Hogy maga az eljárás ne váljék szokványossá és ne akadályozza két választás közt az Országgyűlés folyamatos munkáját, a köztársasági elnök, ha ez az eset 12 hónapon belül négyszer adódik, feloszlathatja az Országgyűlést [Alk. 28. § (3a) bek.].
Adott esetben valójában szó sem volt a kormány iránti bizalmatlanságról. A miniszterelnök érezte úgy, hogy alkotmányos jogkörében nem adnak neki szabad kezet, s jogkörének szabad gyakorlását akarta - a lemondással is fenyegetve - kikényszeríteni, Úgy vélem, nem számított arra, hogy a koalíciós pártok által irányított képviselőházi többség csendes asszisztenciája mellett a pártok e lemondást váratlanul elfogadják. A miniszterelnök kívánt lemondani, tehát az új kormányfő jelölésére az Alkotmány egyértelmű és kötetlen jogot adott a köztársaság elnökének [Alk. 28. § (3b) bek.]: "A köztársasági elnök a választások kitűzésével egyidejűleg feloszlathatja az Országgyűlést, ha ... a Kormány megbízatásának megszűnte esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt az első személyi javaslat megtételének napjától számított negyven napon belül nem választja meg."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
