Az Európai Bizottságnak a kulturális anyagok digitalizálásáról, online hozzáférhetővé tételéről és a digitális megőrzésről szóló 2006-os hatástanulmánya1 figyelemreméltó számokat hozott nyilvánosságra. A British Library az ötven évnél régebbi gyűjteménye 50%-át, az Európai Nemzeti Könyvtárosok Konferenciája pedig az 1900 és 1940 között publikált művek 19%-át tekinti árvának, vagyis olyannak, amely még szerzői jogi védelem alatt áll, de amelynek jogosultja ma már nem ismert, vagy nem érhető el. Ezeknek a könyveknek a hagyományos könyvtári kölcsönzése éppen eshet szabad felhasználás, vagy archiválási/kutatási célú többszörözésük a szerző engedélyét nem igénylő díjigény alá, és így a jogosult engedélye nem is szükséges a nyilvános haszonkölcsönbe adásukhoz vagy egyes kiemelt célokra történő másolásukhoz. Ezen irodalmi művek számos más felhasználásához azonban mégis szükséges lehet a szerző vagy jogutódja engedélye: így például a digitális formátumban való, a kedvezményezett intézmény területén, pontosabban a kedvezményezett intézmények dedikált hálózatait fenntartó intézmények területén kívüli, illetve digitális másolatkészítést is engedő online hozzáférhetővé tételükhöz, ami viszont a jövő hálózati digitális könyvtári működésének szükségszerű feltétele lenne.
A mozgóképről szóló 2004. évi II. törvény alapján létrehozott magyar nemzeti filmvagyonnak, jelentős számú régi magyar filmnek az új típusú szolgáltatások útján (pl. online szolgáltatások keretében) való hozzáférhetővé válásának egyik - ha nem is az egyetlen - akadálya, hogy az ezekkel az új felhasználási módokkal kapcsolatos jogokat a szerzők és más jogosultak az eredeti szerződéskötések alkalmával nem ruház(hat)ták át az akkori filmgyártó vállalatra. Így ezek az engedélyezési jogok ma is az eredeti jogosultaknál, illetve az ő jogutódaiknál vannak. Ez alól egyetlen kivétel van: a munkaviszonyban alkotott művek esetében a munkáltatói jogszerzés nem esett ilyen korlátozás alá, de a jogszerző jogi sorsa (jogutód nélküli megszűnés, különböző jogszabályok alapján lezajlott privatizáció) sem könnyíti meg a jogosult megtalálását. A magyar filmek számos alkotója és örököse - különösen a két világháború között alkotók - azonban az elmúlt évszázad elvándorlási hullámaiban távozott Magyarországról, és azóta szerteszét szóródva él a világban, sokan közülük nem is ismertek, vagy ismeretlen helyen tartózkodnak, így az engedélyek megszerzése tőlük a filmek felhasználásához komoly nehézségekbe ütközhet, esetenként lehetetlennek bizonyulhat.
Ebből a két példából is jól látható, hogy annak a kulturális szemléletmódnak a következményeként, amely az utókor számára lehetőleg minden dokumentumot meg akar őrizni az új technikák segítségével, illetve a kulturális hagyatékot teljes gazdagságában kívánja a közönség elé tárni, európai és nemzeti szinten is előtérbe kerül az árva művek problémája. E szemléletmód érvényesülése során a kulturális örökségnek a szerzői jogi védelem alól már kikerült része szerzői jogi engedélyek nélkül digitalizálható, tehető hozzáférhetővé a modern technikák útján. Az, hogy a kulturális örökség ezen részét szükséges-e, célszerű-e, kifizetődő-e digitalizálni és hozzáférhetővé tenni, elsősorban tehát kultúrpolitikai, másodsorban financiális, de nem szerzői jogi kérdés. A kulturális örökség szerzői jogi védelem alatt álló része (csak szerzői művekről beszélve mindazon művek, amelyeknek alkotója kevesebb, mint 70 éve halt meg - a cikk írása idején 1937. december 31. előtt) esetében a kultúrpolitikai szempontok között megfontolást igényel az is, hogy segítse-e az állam kifejezetten azoknak a műveknek a hozzáférhetőségét, amelyek a hagyományos szerzői jogi utakon nem hozzáférhetők, mert nem található a jogosultjuk. Itt ugyanis a jogosulti engedély hiánya egyszerűen lehetetlenné teszi az egyébként ehhez képest elsőbbséget érdemlő kultúrpolitikai szempontok megfontolását. Nem alábecsülve a jogosítási szempont jelentőségét, álláspontom szerint, ha a kultúrpolitikai megközelítés holisztikus (ami egyébként ma mind európai, mind nemzeti szinten meghatározó), akkor ahhoz meg kell teremteni a hozzáférés jogi eszközét is. Sőt, még ha a kultúrpolitika a válogatás mellett dönt is, akkor sem lehet a hozzáférhetővé tétel akadálya technikai, hanem csak értékelvű, így a jogi eszköz ebben az esetben is biztosítandó, hogy érdemben lehessen érvényesíteni az érték-, illetve financiális szempontokat. Teljessé téve a gondolatsort a hozzáférhetővé tétel kultúrpolitikai szempontja értelemszerűen más síkon merül fel azon alkotások esetében, amelyeknek a jogosultja ismert: itt a hozzáférés kultúrpolitikai szempontrendszere a mindenkor hatályos szerzői jogi rendbe kódolt módon érvényesül: a meglévő szabályok határozzák meg azok hozzáférésének feltételeit. Ennek pedig velejárója lehet - megfelelően nagyvonalú jogalkotás esetén - az is, hogy a piaci szereplők is felfedezik a korábbi alkotásokban rejlő üzleti lehetőségeket. A szerző itt előrebocsátja azt, hogy az árva művek kérdéskörét és a probléma megoldásának szükségességét elsősorban kultúrpolitikai kérdésnek tartja és nem olyannak, amely alapjaiban átrajzol(hat)ná a szerzői művek piacait, még ha a jogi helyzet megoldását követően eseti jelleggel meg is jelennének az ezen művek hasznosítására építő vállalkozások. Ezt a feltételezést alátámasztja az is, hogy a probléma felvetése elsősorban kultúrpolitikai síkon történt meg és nem piaci igények indukálták. Ezt erősíti továbbá az is, hogy az amerikai Congressional Research Service adatai szerint azon művek közül, amelyek 55-75 év közti korúak (és a fentiek szerint nagy arányban tekinthetők árvának), csupán a 2% bír valós kereskedelmi értékkel.2, 3 Ez azonban önmagában nem indokolja azt, hogy a kérdést ne kezelje a jogalkotás: kulturális, oktatási, információs szempontból képezhet egy mű akkor is jelentős értéket, ha kereskedelmi értéke nincs is, vagy csak jelképes.
Ez az írás azt kívánja megvizsgálni, hogy a fent említett három kategória köztes körében, vagyis a védelem alatt álló, de jogosultjuk tekintetében nem azonosítható alkotások tekintetében milyen jogi környezet biztosítja a hozzáférést, ebben milyen hiányosságok azonosíthatók, és milyen kisegítő megoldásokat érdemes megfontolni akár nemzeti, akár európai szinten. Figyelemmel arra, hogy a szerzői jogi jogalkotás előkészítéséért felelős magyar szervek 2008. áprilisában közzétették tervezetüket az árva művekkel kapcsolatos felhasználások engedélyezésével kapcsolatban, a tanulmány foglalkozik az ebben foglaltakkal is, további javaslatokat fogalmazva meg a helyzet minél egyértelműbb kezelése érdekében, tekintetbe véve az e területen azóta bekövetkezett európai uniós és nemzetközi fejleményeket is.
A Bizottság 2005. szeptember 30-án jelentette be az i2010 program keretében az i2010 Digitális Könyvtárak projektjét, amelyhez hasonló címmel közleményt [COM(2005) 465 végleges] is fűzött.4 Ebben a Bizottság kifejtette, hogy a kultúrához való hozzáférés javításának céljával 2006 folyamán, az érdekeltekkel lefolytatott konzultációt követően ajánlást kíván közzétenni, és különösen fontosnak tartja e tárgykörben a szerzői jogi kérdések vizsgálatát, mivel számos esetben a művek jogi státuszának tisztázása igen nagy költség-ráfordítást tesz szükségessé, ami akár meg is haladja a befektetésből származható bevételeket és így lényegében azt eredményezi, hogy az ilyen költséges alkotásokkal kapcsolatban nem történnek befektetések. A Bizottság befektetői szempontok alapján vizsgálta a kérdést, már ebben a dokumentumban sugallva, hogy álláspontja szerint ezen - kulturálisan egyébként gyakran igen értékes - művek bevonása a befektetésre érdemes alkotások körébe szükséges lenne.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
