Rendhagyó könyvet tart kezében az olvasó, amikor a Jogtörténeti Értekezések sorozat 51. köteteként Máthé Gábor: Közép-Európa születése. A magyar közjog elemi forrásai 16-20. század c. tanulmánykötetét kezébe veszi. Tekinthető ez a szó szoros értelmében vett tanulmánykötetnek, amelyben a szerző a magyar történelem mintegy háromszázötven évének legfontosabb fordulópontjairól készült rövidebb-hosszabb írásait gyűjtötte össze. Ha viszont a tanulmányokban megjelenő gondolatok mélyebb rétegeit is elemzés tárgyává tesszük, akkor már monográfiát tart kezében az olvasó, különös tekintettel arra, hogy a szerző munkájának alapját képező forrásokat is közzétette a kötetben. Ezért olvasás közben ellenőrizhetővé válik azonnal, hogy a magyar történeti alkotmány fejlődésében mely törvényeket, alkotmányos jogforrásokat tette a szerző elemzésének tárgyává, sőt akár gondolati párbeszédet folytathatunk vele saját magunk is elemezve, értékelve ezeket a forrásokat. Bár a kötet Közép-Európa újkori születésének bemutatását ígérheti, a magyar közjog elemi forrásaira utalás jelzi, hogy a szerző elsődlegesen Magyarországnak, mint közép-európai nagyhatalomnak az újkori születéséről fog szólni. Már a kötet címe is inspirálólag hat az olvasóra, hiszen 1526 után, a mohácsi csatavesztést követő török hódoltság idején, a három részre szakadt Magyarország esetében, miként lehet közép-európai államról beszélni. Máthé Gábor egész tudományos kutatói pályájának összegzéseként bemutatja azt az alkotmányjogi, közjogi fejlődést, amely a három részre szakadt országot, szívós, következetes politikai törekvéssel ténylegesen a 19. század közepére Európa nagyhatalmává tette.
A szerző nem könnyíti meg olvasója helyzetét, mert bár az egyes fejezeteken belül rendkívül tagoltan tárja fel az adott törvény, dekrétum keletkezésének történeti hátterét, alapját, ugyanakkor nézetei alátámasztására, tudományos igényességgel hívja segítségül az adott kor történészeinek, politikusainak véleményét. Néhol ütközteti az álláspontokat, máskor éppen az egyetértést juttatja kifejezésre.
Történeti alkotmányunk fejlődési ívét az 1687. évi dekrétum és a Pragmatica Sanctio közjogi jelentőségének bemutatásával rajzolja meg a szerző. Ennek megalapozásához nélkülözhetetlennek tartotta, hogy két rövid fejezettel bizonyítsa, fogalmilag tisztázza a magyar állam szuverenitásának meglétét, másrészt a Quadripartitum megszületésének és annak alkotmányjogi, perjogi szabályainak összefoglalásával igazolja, hogy 1526-ot követően Ausztria és Magyarország kizárólag perszonálunióban állt egymással, hiszen Magyarország bíróságai a magyar szokásjog és a magyar országgyűlés által elfogadott törvények szerint ítélkeztek és ezek betartására tett esküt a Habsburg házból kikerülő magyar király is.
Döntő jelentősége van annak, hogy Buda felszabadítását követően összehívott országgyűlés lemondott ugyan az Aranybullában megfogalmazott ellenállási záradékról, látszólag feladva a Habsburg uralkodóval szemben meglévő ellenállási jogot, miközben a hangsúly abba az irányba tolódott el, hogy Magyarország uralkodója kizárólag az lehet, akit a Szent Koronával megkoronáznak és aki esküt tesz a magyar törvények és országos szokásjog betartására. Az 1687-ben kiadott dekrétum rendelkezéseit mintegy megerősítette a Pragmatica Sanctio, melyben közjogi értelemben azt rögzítették, hogy kizárólag az lehet magyar király, aki az osztrák örökös tartományokat együtt - elválaszthatatlanul birtokolja, s mintegy szövetségre lép a szuverén magyar királysággal.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
