"Ha - a filozófiában - igaz, hogy a "bizonyítás (az objektív valóságról az emberi tudatban végbemenő) tükrözési folyamat tükre", akkor a perjogban az indokolás e folyamat tükrének a tükre"
(Nagy Lajos: Ítélet a büntetőperben)[1]
"Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg a múltjától." A Marxtól származó idézet Bacsó Péter legendás, A tanú című filmjének a mottója. A történet középpontjában egy sajátos büntetőeljárás áll. Egy olyan processzus, ahol a vádirat felcserélődik az ítélettel, és ahol a tanúból lesz a vádlott.
Az 1998. évi XIX. törvényt - amely történeti kontextusban majdhogynem tiszavirág életűnek mondható - nem ezek a vonások jellemezték. Azt rövidesen mégis egy új kódex váltja fel. Rögtön adódik a kérdés, hogy a permanens jogszabályváltozások korában van-e okunk arra, hogy derűsen váljunk meg a régi Be.-től? Van-e okunk optimizmusra...?
A tervezetek alapján határozott válasz ma még nem adható. Tény ugyanakkor, hogy gyökeres változások elé nézünk. Más minőség fog bekövetkezni. Valamennyi hivatásrend új kihívásokkal fog szembesülni. Olyan kihívásokkal, amelyek nemcsak szakmai felkészültséget, hanem szemléletváltozást is megkövetelnek. Épp ez utóbbi miatt korainak tartom a 2018. január 1-jei hatálybalépést. 2018 az országgyűlési választás éve. A gyorsítás mögött vélhetően nem jogászi-szakmai, hanem politikai megfontolások állnak...
Tóth Mihály írja a Kritikus értékelés a büntetőjogi jogalkotás "új hullámáról" című tanulmányában, hogy "Napjainkban folyamatosan szemtanúi vagyunk jelentős súlyú, nemrégiben még kikezdhetetlennek vélt elméleti tézisek megnyirbálásának"[2]. A megszülető jogszabály az alapintézményeket érintő kérdések újragondolásán alapul. Ez szükségszerű kockázatokkal is együtt jár. A normaalkotáshoz ezúttal sem kapcsolódtak hatástanulmányok. Ergo: a következmények nehezen prognosztizálhatók.
Az új kódex hathatósabb jogvédelmet biztosít a sértetteknek. A jelenleginél következetesebben juttatja érvényre a funkciómegosztás elvét. Az eredeti elképzeléseknél kisebb radikalitással, de újragondolja a bíróság tényállás-tisztázási kötelezettségét. Átalakítja a bűnüldözési célú titkos információgyűjtés rendszerét. Nagyobb teret biztosít a telekommunikációs eszközök igénybevételének. A kényszerintézkedések alkalmazásánál primátust biztosít a fokozatosság elvének. Az előzetes letartóztatás valós alternatívájaként lép előtérbe a bűnügyi felügyelet, és kibővül az óvadék alkalmazásának lehetősége.
A törvény új nyomozási modellt hoz létre, és kiemelt hangsúlyt fektet a terhelt együttműködésére. A legradikálisabb újítások egyike, hogy a terhelti beismerés és együttműködés kétféle megegyezéshez is vezethet. A formális megállapodás létrejöhet már a nyomozati szak-
- 321/322 -
ban, míg a másik lehetőség fóruma a vádemelést követő előkészítő ülés.
Az új elgondolások a jogorvoslati rendszer reformjában is megtestesülnek. Szűkül a felülvizsgálat terjedelme. Kibővül a másodfokú bíróság reformatórius jogköre. Jelentős újítás, hogy a törvény bevezeti az egyes ügydöntő, érdemi határozatokat hatályon kívül helyező végzések elleni fellebbezés lehetőségét. Megváltozik a hatályon kívül helyezési okok rendszere is. Így például a jövőben már nem lesz abszolút hatályon kívül helyezési - és ekként felülvizsgálati - ok az az eset, ha a bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tesz eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan.
Itt jutunk el ahhoz a kérdéskörhöz, amely értekezésünk fókuszában áll: a bíróságokat terhelő indokolási kötelezettséghez, avagy alapjogi megközelítésből az indokolt bírói döntéshez való joghoz.
Rendhagyó módon kezdjük a végén.
A 2016. május 31-i minisztériumi előterjesztés 506. § (4) bekezdés d) és e) pontja a következő szabályokat tartalmazta:
Az ítélet és az ügydöntő végzés indokolása összefüggően tartalmazza
d) azoknak a bizonyítékoknak a megjelölését, amelyekre a bíróság a döntését alapozta; és annak rövid indokolását, hogy a bíróság a tényállás megállapításánál milyen bizonyítékokat és miért fogadott el,
e) a bíróság által megállapított tényállás szerinti cselekmény jogi minősítését, büntetés kiszabása, intézkedés alkalmazása, vagy ezek mellőzése esetén e döntés indokolását, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével.
Ez a szövegtervezet képezte a minisztérium és az ügyészség, valamint az ügyvédség közötti egyeztetés alapját. A d) pont hiányosságai egészen 2016. szeptember 8-ig senkinek nem szúrtak szemet. Ezen a napon került sor az IM-ben valamennyi hivatásrendet tömörítő szakértői szintű egyeztetésre a másodfokú bírósági eljárás szabályairól. E vita során lett egyértelmű, hogy az indokolási kötelezettség redukálása aggályos, és a végső tervezetbe már az alábbi szöveg került:
Az ügydöntő határozat indokolása tartalmazza...
d) azoknak a bizonyítékoknak a megjelölését, amelyekre a bíróság a döntését alapozta, valamint annak rövid indokolását, hogy a bíróság a tényállás megállapításánál milyen bizonyítékokat és miért vagy miért nem fogadott el. [tervezet 558. § (3) bekezdés]
Sajátos módon a jogi indokolásra vonatkozó rész ezzel párhuzamosan leegyszerűsödött. E körben az indokolási kötelezettség az 558. § (3) bekezdés e) pontja alapján a következőre terjed ki: A bíróság által megállapított tényállás szerinti cselekmény jogi minősítése.
Látható, a tárgykör szabályozása már az előkészítés során is kalandos utat járt be. Mégsem mondhatjuk, hogy itt van már a Kánaán...
Lássuk az előzményeket.
Az 1896: XXXIII. törvénycikk a bűnvádi perrendtartásról.
Formálisan a Bp. 328. §-a adja a legrészletesebb szabályozást a bíróság értékelő tevékenységére nézve: Az ítélet indokolásában elő kell adni a tényállást, de nem kell ismertetni a tanúk vallomásait, a szakértők leleteit és véleményeit, sem a bizonyítékul használt okiratok tartalmát. Ki kell fejteni továbbá megfelelő esetben, hogy miért nem tulajdonított bizonyító erőt a bíróság valamely bizonyító eszköznek. Azt, hogy a tényállást, mely bizonyítékok alapján állapította meg a bíróság, rendszerint elegendő a tanúk vagy a szakértők nevére, avagy az okiratokra való utalással jelezni. Ha azonban a ténykérdés bonyolult, részletesen ki kell fejteni, hogy a bíróság mily okokból tartja bebizonyítottnak a tényállást. Minden esetben fel kell sorolni ezenfelül azokat az okokat, melyek a jogi kérdések eldöntésénél, illetőleg a főtárgyalás során tett, de elutasított indítványok felett való határozat hozásánál irányadók voltak".
Jogtörténeti összehasonlításban ez tehát a legterjedelmesebb szabályozás. A szöveget nyelvtanilag és dogmatikailag elemezve mégis levonható a következtetés, hogy a több néha kevesebb.
Az idézett rendelkezések ellentétpárját képviseli az 1973. évi I. törvényben (továbbiakban: korábbi Be.) írt előírás:
163. § (4) bekezdés: "A határozat indokolása - ha e törvény másként nem rendelkezik - tartalmazza a tényállást, és a bizonyítékok értékelésével számot ad arról, hogy a bíróság azt miért állapította meg; kifejti a határozat rendelkezéseinek indokait, és megjelöli az azok alapjául szolgáló jogszabályokat."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
