Nizsalovszky Endre 1931-ben megjelent, "A látszat a jogban" c. művét a következő gondolattal zárja: "az ú.n. látszathatások tehát a jogban nincsenek egészen harmonikusan szabályozva és ezen a téren részint a látszathatások tompítása, részint - bár ritkábban - azok fokozása útján még sok változásnak kell történnie avégből, hogy mi, jogászok inkább tartozhassunk azok sorába, akik...'az igazságtól vannak."[1] Talán szokatlan egy könyvismertetést záró gondolatokkal kezdeni, esetünkben ez mégis indokoltnak tűnik. Az idézett záró gondolat ugyanis - amely, amint látszik, nem az alább ismertetendő mű esszenciáját fogalmazza meg, - egy olyan elejtett fonal vége, amelyet a magyar jogirodalomban Ujlaki László "A joglátszat és megjelenési formái a magyar civilisztikában" c. könyve vesz fel
1. Ez annak ellenére is így van, hogy mind a II. világháború előtti, mind az azt követő jogi irodalmunkban nagy hatású tudósainkat foglalkoztatta a látszat és jog kapcsolata. Így például Grosschmid és Szladits az érvénytelenség, Villányi és Kuncz a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés kapcsán foglalkoznak egyes műveikben a joglátszat jelenségével. E művek azonban inkább csak utalás jelleggel, részjelenségek kapcsán térnek ki a joglátszat problémájára, nagyobb terjedelemben, monografikus formában ez nem került feldolgozásra. Önállóan, a fent idézett művet szentelte látszat és jog kapcsolatának magánjogi vonatkozásaira Nizsalovszky Endre. Nizsalovszky írása kisebb terjedelmű tanulmány, monográfiának szintén nem tekinthető, ugyanakkor kifejezetten magánjogi problémákat tárgyal, középpontban a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés kérdésével. A joglátszat problémája újabb hazai jogi irodalmunkban elsősorban filozófiai, jogfilozófiai és jogszociológiai megközelítésben merült fel. A szerző maga is a joglátszat tana "előtanának" tekinti Peschka Vilmos egyes műveit.[2] A nem kifejezetten magánjogi tárgyú irodalomból ki kell emelnünk Almási Miklós "A látszat valósága"[3] és Sajó András "Látszat és valóság a jogban"[4] c. monográfiáját. Az összevetés mindenekelőtt Sajó András művével tűnne kézenfekvőnek, egy ilyen összehasonlítás azonban aligha vezetne helyesen értékelhető eredményre. Ennek oka, hogy a szerző megközelítése több szempontból is, és oly mértékben tér el Sajó Andrásétól, ami miatt megfelelő összehasonlítási pontokat még hozzávetőlegesen sem találunk.
A szerző a joglátszat forrását Arisztotelész Nikhomakoszi Etikájára vezeti vissza, amely szerint "olyan esetekben tehát, amikor mégis okvetlenül kell intézkedni általános érvénnyel, holott pedig ezt helyesen megoldani lehetetlen, a törvény mindig a nagy átlagot veszi, de emellett nagyon jól tudja, hogy ebben az eljárásban hiba van."[5] Ez a visszautalás a joglátszat mibenlétének meghatározása során a Nikhomakoszi Etikának a méltányossággal foglalkozó részére több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt kapcsolódási pontot jelent a szerző által korábban is kutatott méltányosság kérdésköréhez, másrészt pedig utal arra, hogy a látszat szerepe a magánjogban nem csupán technikai megoldás nyújtása bizonyos problémák egyszerűsített kezelésére. Ennél jóval többről van szó: a joglátszat szoros összefüggésben, elválaszthatatlan kapcsolatban áll a jog igazságosságával. Erre utal egyébként Nizsalovszky is, aki a joglátszatot kifejezetten az igazságosság problémájával kapcsolja össze, szembeállítva a joglátszat teremtése iránti igény egyik, s talán legfontosabb forrását, a jogbiztonságot az igazságossággal.[6]
2. A látszat felmerülésének főbb területeit vizsgálva a szerző megkülönbözteti a jogalkalmazás és a szabályozás szintjét. A jogalkalmazás szintjén jelentkezik a látszat eredeti értelemben vett jelensége, még-
- 190/191 -
pedig az elvontan megfogalmazott szabály és a konkrét tényállás kollíziójának feloldása során. A szabályozás szintjén jelentkezve a látszat a valóság "képének" intézményes módon való, realitásként történő elfogadását jelenti meghatározott jogpolitikai indokok alapján, konkrét szükségletek felmerülése következtében.
A szerző nyomán a joglátszat jogalkalmazásban betöltött szerepét az absztrakt szabály konkrét tényállással való kollíziójában jelöltük meg. Ebből adódóan itt elsősorban olyan helyzetekről, jogalkotói vagy jogalkalmazói megoldásokról van szó, amelyeket a szerző szabály-kiterjesztési módozatokként tárgyal. E körben külön említi a fikciót (azzal, hogy a fikció jogfejlődésben betöltött szerepének súlypontja nem elsődlegesen a látszathoz való viszonyban ragadható meg), a megdönthetetlen vélelmeket, az analógiát, a precedenst és az értelmezést. E helyütt a szerzőnek az utóbbi kettő kapcsán megfogalmazott gondolatait emeljük ki. A szerző a precedenst nem elsősorban az angolszász ítélkezésben betöltött szerepe szerinti értelemben tárgyalja, hanem szélesebb összefüggésekbe helyezi a - jelenből visszatekintve - múltbeli bírói gyakorlat szerepét. Meghatározása szerint a precedens olyan szituációkat jelent, "amelyekben a bíró döntésének alapjául nem (vagy nem teljesen) az adott tényállásokat veszi, hanem olyan más tényállásokat, amelyek azonosaknak vagy hasonlóknak látszanak az elbírálás alatt állókhoz."[7] A szerző Szászy-Schwarz Gusztávot idézve utal arra, hogy a hasonló esetekben hozott ítéletek azonossága, a bírói gyakorlat egységessége a jogbiztonság egyik feltétele. Lényegében ezért játszottak esetjogunkban a II. világháború előtt fontos szerepet a "jogkönyvek", amelyek valójában rendszerbe foglalták a precedenseket. Az ilyen módon alakuló jogalkalmazást a szerző közel állónak tekinti a törvényi analógiához. A jogértelmezés - amely alapvetően lehet erga omnes hatályú jogszabályi (de lege) és inter partes hatályú jogalkalmazói (in casu) értelmezés - a jogalkalmazási tevékenység során kétirányú tevékenység, egyfelől a jogszabályok, másfelől a felek magatartásának értelmezését jelenti. Az értelmezés és a látszat összefüggéseit a szerző a jogfilozófia eredményein túlmenően tételes jogi szabályokkal is alátámasztja.
A joglátszat szabályozási szinten - ahogy arra korábban a szerző nyomán utaltunk - meghatározott jogpolitikai célokat szolgál. A joglátszat teremtése iránti igény következtében a jogalkotó tudatosan fogad el és kezel látszatokat valós helyzetként, és fűz azokhoz olyan következményeket, amelyek egyébként valós helyzetekhez kapcsolódnak. Ezek közül a látszatjelenségek közül a szerző a birtokot (mint a tulajdon látszatát), a nem tulajdonostól való tulajdonszerzést (ideértve az értékpapírokhoz kapcsolódó joglátszat-jelenségeket), az ingatlantulajdon megszerzéséhez kapcsolódó látszat-jelenségeket, a színlelt szerződést és az utaló magatartásokat tárgyalja. Emellett a szerző külön foglalkozik azokkal a polgári jogi "tartalmakkal", amelyeket látszatként is felfoghatónak tekint. Ide sorolja az egyszemélyes gazdasági társaságot, függő jogi helyzeteket (mint a feltétel, a vagylagosság, a várt örökségről való rendelkezés, jövőbeli dolog vétele), és az egyéb olyan "lebegő tényezőket," mint a származási vélelmek, a képviselet, a jogi személyek vagy a cég és a különböző alvagyonok. Ezek közül e helyütt a nem tulajdonostól való tulajdonszerzést, az utaló magatartásokat és a képviseletet emeljük ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
