Szakirodalmunk szétszórt állásfoglalásai alapján terjedt el az a meggyőződés, hogy a módszeres jogi kutatómunka kezdetei a XVI-XVII. századra nyúlnak vissza. A feltevések jobbára a töredékesnek mondható tudománytörténeti forrásokra, ill. a XVII. században újjászervezett magyar egyetem tudományfejlesztő munkájának tapasztalataira támaszkodtak. Az említett feltevések forrásává lett továbbá a magyar királyok törvényeinek összegyűjtése és rendszeres kiadása alapján keletkező Corpus Juris Hungarici, melynek keletkezése valóban a XVI. század második felére visszavezethető. Végül pedig e gondolatokat látszott alátámasztani az a rendi, nemesi közgondolkodás, amely jogait védelmezve e korban Werbőczi Hármaskönyvére, a Corpus Jurisra, tehát általában a történeti magyar jogra hivatkozott. Ez utóbbi tényező a korabeli joggyakorlatot, ill. a rendek és az idegen dinasztia küzdelmét is kíséri, amiből kézenfekvőnek tűnt a következtetés, hogy már e korban a jog tudományos szemlélete uralkodott. így az idekapcsolódó küzdelmek egyik-másik képviselőjében lassan a magyar joghistória nesztorát véltük felismerni.
Az említett feltevések alapját az európai viszonyokhoz képest jócskán elmaradott, feudális jogrendünk osztatlan uralma képezte, amely a társadalom mozdulatlanságát védte, és minden, változást igénylő törekvéssel a történeti magyar jog hagyományait állította szembe. Ez a rendi nemesi konzervativizmus csakugyan, a maga módján historikus jogszemléletet is teremtett. Rendszerbe fog-
- 175/176 -
lalt eszmei támaszát pedig a rendi-nemesi tudományosság ősforrásából, a Werbőczi által összefoglalt szokásjogból merítette. Tudománytalanságára jellemző, hogy a történeti magyar jog korábbi forrásai iránt alig érdeklődött, sőt, ha érdekei úgy kívánták, a nyilvánvalóan idegen jogot is sajátjának tekintette, ha az egyszer a Corpus Juris kiadások valamelyikébe bekerült.[1] Nagy ritkán persze relatíve progresszív elem is feltűnt e téren, főként az ugyancsak történeti jogokra hivatkozó közjogi küzdelmek, ill. az idekapcsolódó függetlenségi mozgalmak során. Ezzel együtt a jobbára nemesi jogtudat hatása a korabeli jogi tudományosságra sokrétűen megfigyelhető.
A XVII. században születő, és annak második felében jogi karral is kiegészülő nagyszombati egyetem az egyik fontos szellemi gyújtópont, amely a korabeli magyar jogtudomány lényegébe betekintést nyújt. A jogi kari alapítólevél és az egyetem több mint egy évszázados előrehaladása pedig azt mutatja, hogy a Textor (Takács) Ádám Jánosnak a római jog laudatiójávai, megkezdett diktálások csupán három ágazatban haladtak még jó ideig. A római jog és az egyházjog mellett azonban - kisebb megszakításokkal - 1672-től rendszeresen prelegálás tárgyát képezte már a hazai jog (juspatrium) is.
Igaz, hogy az alapítók a hazai jog tanárait nem egyszerűen a rendi-nemesi jog előadására rendelték, mégis idővel a jus patrium alatt kizárólag a Hármaskönyvben összefoglalt jogra vonatkozó ismereteket értették. Pedig az eredeti célok szerint a hazai jog intézményeinek a római és a kánonjogi intézményekkel való összevetése és ezáltal való tökéletesítése volt a tudomány feladatává téve. ("Professores iuristae in id maximé incubant, ut iura municipalia combinent cum caesareo et canonico in quantumfieri potest..." - idéztük már Pauler nyomán.) A hazai jog szűkös korlátain túltekintő tudományos követelmény egyik korai töredéke ez az állásfoglalás. Megvalósulásával azonban sokáig alig találkozunk a magyar egyetem életében. A jus patrium sűrűn váltogatott katedráján még a viszonylag nagyobb reputációra szert tett Koller Ferenc és a hazai jog széles területén járatos Bencsik Mihály is lényegileg a Hármaskönyv magyarázatára szorítkozott.
Bencsik Mihálynak az első magyar büntető törvénykönyv tervezete is a régi törvények, ill. Werbőczi nyomán haladt.[2] A tradicionális rendi-nemesi jogfelfogástól a híres Novissima diaeta nobilissima... c. írásában tért el némiképpen, de mint később erről is kimutatták, inkább csak a vallási túlbuzgóság, ill. a kellő körültekintés hiányában. Schwartner Márton elemző vizsgálódásai tették nyilvánvalóvá már a XIX. század elején, hogy Bencsik Mihály nézeteit a rendi-nemesi jogtudat korlátai jellemzik. Felesleges illúziókeltésnél nem egyéb volna tehát, ha munkásságában a magyar jogi tudományosság megalapozásának kez-
- 176/177 -
deteit vélelmeznénk. A hazai jog művelői körében alig akadt olyan gondolkodó, aki a feudális jog határát túllépte volna. Még a hazai jog első tankönyvét megalkotó Huszty István szélesen elterjedt tanításairól is csak átvitt értelemben mondhatnánk, hogy a módszeres hazai tudományos kutatások kezdeteinek hordozói.[3] A jus patrium ismertebb képviselői még a XVIII. század folyamán is szinte a lehetetlen feladatot akarták vállalni, amikor e keretek közt elsősorban a nemesi magánjogot, a büntető és perjogot is össze akarták foglalni. Csak a legnagyobb áldozatok árán lehetett volna ebben a hatalmas anyagban egyáltalán a részletek történetkritikai vizsgálatába kezdeni. Talán éppen az ilyen irányú törekvések emelik ki a hazai jog művelői köréből a Huszty-féle kézikönyvet. A Jurisprudentia practica jogforrási összefoglalója (Prooemium) ugyanis a hitelt érdemlő történeti bázisok alapozásának kezdetét jelentette, amelyre a XIX. század első felében Kelemen Imre és a történeti jogi irányt követő Frank Ignác is gyakorta hivatkoztak. A szükséges reformok gondolata ébresztette később ezt a tudományos igényt, amely a reformkorral egyidejűleg kifejlődő magánjogtörténeti kutatásokban öltött testet. Mielőtt e törekvések részletes elemzésébe fognánk, vissza kell térni még azokra a lehetőségekre, amelyeket a korabeli jogtudomány másik két katedrája nyújthatott.
A jogi karral bővült magyar egyetemen az alapítók rendelkezéseinek megfelelően a római jogot és az egyházjogot is rendszeresen és nagy súllyal oktatták a tárgyunk kapcsán érintett korban. Pauler tudósít arról, hogy e stúdiumok müvelése fontos szerepet játszott a hazai jogászi gondolkodás és jogtudomány művelésében. Cseles Márton nagyszombati kanonistát említik elsőként, aki a kútfők gyűjtésén fáradozott.
A kutató módszerek kiterjedtebb alkalmazása egyébként az egyházjog anyagában ab ovo szembetűnő, miután az ellenreformáció is a hatásosabb történeti érvelés kibontakoztatását igényelte az egyetemen. Ekövetelmény talaján szélesedett a kánonjog dokumentált ismeretanyaga, és szűkebbre szorult a skolasztikus jogdogmatika. Számottevő irodalmi munkásság azonban jobbára csak a XVIII. század folyamán mutatkozott. Különösen két nevet emel ki e sorból szakirodalmunk. Az egyik Markovics Mátyás, aki a hazai joggal összefüggő egyházjogtörténeti munkásságával,[4] a királyi kegyuraság, ill. a kegyúri jog eredetének elemzésével hívta fel magára a figyelmet. Ismét mások a tekintélyes nemesi családból származó Szegedy János nevét említik, aki bár a kánonjog hivatott képviselőjének számított, hatalmas irodalmi munkásságával "a magyar jog tudományos művelésében rést törőleg lépett fel." Pauler igen nagy
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
