A döntés: Stadt Wuppertal kontra Maria Elisabeth Bauer és Volker Willmeroth als Inhaber der TWI Technische Wartung und Instandsetzung Volker Willmeroth e. K. kontra Martina Broßonn (C-569/16. sz. és C-570/16. sz. ügyben 2018. november 6-án hozott ítélet), az Európai Unió Bírósága
Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) az elmúlt években számos ítéletet hozott az Európai Parlament és a Tanács a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003. november 4-i 2003/88/EK irányelvének (a továbbiakban: 2003/88/EK irányelv) egyes rendelkezései kapcsán, különös tekintettel a munkaidő fogalmára, a munkaidő és a pihenőidő elhatárolására és a munkavállaló éves fizetett szabadsághoz való jogára. Ezekben a döntésekben az EUB többnyire a munkavállalók érdekeit és alapvető jogait védő jogértelmezés mellett foglalt állást, vagyis olyan munkajogi - szociálpolitikai - minimumnak tekinti döntően az idézett irányelv szabályait, amelyeket akár eltérő tagállami szabályok félretétele árán is konzekvens módon be kell tartani. Ezt a folyamatot szemmel láthatóan erősíti az Európai Unió Alapjogi Kartájának (a továbbiakban: Karta) 31. cikk (2) bekezdésére történő egyre gyakoribb hivatkozás, amely rendelkezés a munkavállalók igazságos és méltányos munkafeltételekhez való jogáról szól, azaz alapjogi szinten garantálja a többek között a munkaidő és munkaidőszervezés kapcsán releváns minimumstandardokat. E szabályok közé tartozik a 2003/88/EK irányelv 7. cikke is, amely nem korlátlanul ugyan, de biztosítja a munkavállaló fel nem használt éves fizetett szabadságának pénzbeli megváltásához való jogát, hiszen uniós szociálpolitikai alapelv a munkavállalók éves fizetett szabadsághoz való joga.[2] Nem kérdéses, hogy ezt a jogot szintén alapjogi erővel védi az EUB, és erre kötelesek a tagállamok is, de kérdésként merül fel, hogy vajon ez a jogi védelem kiterjed-e a munkavállaló örökösére is abban az esetben, ha a szabadság igénybevételére azért nem kerülhetett sor, mert a munkavállaló halála miatt megszűnt a munkaviszony. Jelen ítéletében az EUB erre a kérdésre keresi a választ, kiegészítve azzal, hogy amennyiben igen a válasz, úgy vajon ebből következhet-e automatikusan az ezzel explicite ellentétes nemzeti szabály félretételének kötelezettsége egy olyan jogvita esetében, amely magánfelek között zajlik, hiszen ehhez az idézett irányelvi norma közvetlen hatályát kellene megállapítani.
1. A döntés alapjául szolgáló tényállás
2. A német bíróság döntése és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
3. Az EUB ítélete
4. Az EUB ítéletének jelentősége
5. Következtetések a magyar munkajogra nézve
Maria Elisabeth Bauer asszony férje, akit Wuppertal városa foglalkoztatott, 2010-ben elhunyt. Bauer asszony férje örököseként a munkáltatótól kérte férje huszonöt nap ki nem vett szabadságának pénzbeli kompenzálását 5857,75 euró összegben.
Martina Broßonn asszony férje 2013-ban hunyt el, így örököse harminckét nap ki nem vett szabadság pénzbeli megváltását kérte a munkáltatótól 3702,72 euró értékben.
A két munkáltató az özvegyek kérelmét egyaránt elutasította.
A német munkaügyi bíróságok (Arbeitsgericht) a két ügyben azonos módon határoztak első fokon, azaz kötelezték a munkáltatókat a peresített összegek megfizetésére. Az ítéletekkel szemben az alperes munkáltatók fellebbezéssel éltek a területileg illetékes munkaügyi fellebbviteli bíróságoknál (Landesarbeitsgericht), amelyek a fellebbezéseket elutasították.
Ezt követően az alperesek felülvizsgálati kérelmet adtak be a szövetségi munkaügyi bírósághoz (Bundesarbeitsgericht), amely testület nem látta annyira egyértelműnek a jogi
- 62/63 -
helyzetet, mint az ügyben addig eljárt bíróságok. E bíróság elsőként rögzíti, hogy a C-118/13. számú ítéletben[3] az EUB már kimondta azt, hogy a szóban forgó irányelv 7. cikkével ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely alapján a munkavállaló fel nem használt szabadságának pénzbeli megváltásához való joga megszűnik azáltal, hogy a munkavállaló a tárgyévben nem vette igénybe szabadságát akkor, ha a munkaviszony megszűnésének oka a munkavállaló halála. Jelen helyzetben azonban nem önmagában ez volt kérdéses, hanem az is, hogy ugyanez az elv alkalmazható-e akkor, ha a tagállami szabályozás kizárja azt, hogy a ki nem vett szabadság a munkavállaló örököse örökségének részét képezze. Azaz szimplán azért nem tarthatna igényt jogosan a pénzbeli megváltásra az örökös, mert az a pénzösszeg, amire egyébként az elhalt munkavállalónak joga volt, örökséggé válik halála következtében.
A kérdésfeltevés azért adekvát az esetben, mert a német jog egyértelműen arra enged következtetni, hogy a pénzbeli szabadságmegváltásra nem formálhat jogot az örökös, ugyanis a Bundesurlaubsgesetz (a továbbiakban: BUrlG) 7. § (4) bekezdésének a Bürgerliches Gesetzbuch (a továbbiakban: BGB) 1922. § (1) bekezdésével összefüggésben történő értelmezése alapján az éves fizetett szabadság megváltásának joga a munkavállaló halála következtében - a munkaviszonnyal együtt - megszűnik. Erre is tekintettel az előterjesztő bíróságban azért ébredt kétely, mert egyik oldalról a munkavállaló éves szabadsága pénzbeli megváltásához való jogának megszűnése ismert és jogilag elismert jelenség az EUB szerint[4], másik oldalról pedig a munkavállaló halála olyan körülménynek tekinthető, amely érdekmúlás következtében megszünteti a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett szabadságmegváltás iránti alanyi jogot. Amennyiben az előterjesztő bíróság ezzel ellentétes értelmezést fogadna el, úgy álláspontja szerint azt mondaná ki, hogy a 2003/88/EK irányelv 7. cikke és a Karta 31. cikk (2) bekezdésében foglalt előírások nem kizárólag a munkavállalók érdekeit védik, hanem a munkavállalók örököseinek érdekeit is, márpedig erre nézve expressis verbis normát nem tartalmaz sem az irányelv, sem pedig a Karta.
További aggálya a német szövetségi munkaügyi bíróságnak, hogy amennyiben az idézett irányelvi és alapjogi rendelkezésekből levezethető az örökösök jogosultsága, úgy eme jog érvényesítése azt kívánná meg a tagállami jogalkalmazótól, hogy az azzal nyilvánvalóan ellentétes tagállami szabályozást tegye félre, és ne alkalmazza azt, azaz contra legem jogértelmezéssel adjon helyt az örökösök jogi igényeinek. Tovább árnyalja e bíróság szerint az alkalmazandó jog problematikáját, hogy a jogviták magánszemélyek között zajlottak, azaz meg kell vizsgálni a 2003/88/EK irányelv 7. cikkének közvetlen hatályát is.
Áttekintve tehát azon egymással konkuráló érdekeket, amelyek a munkavállaló éves rendes fizetett szabadsághoz fűződő alapvető joga és ennek észszerű időben, rendeltetésszerű módon történő felhasználása és esetleges megváltása között figyelhető meg a munkavállaló halála esetén, a szövetségi munkaügyi bíróság az alábbi kérdéseket terjesztette elő előzetes döntéshozatalra:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
