Az Európai Unió Bíróságának ítéletei adott esetben tudnak meglepőek is lenni, melyek az uniós jogalkalmazást teljesen felforgatják. Az utóbbi időben egyre több olyan ítélet látott napvilágot, mely az acte claire-esetek szűkebb értelmezése kapcsán kimondták, hogy az adott tagállam legfelsőbb igazságszolgáltató fóruma uniós jogot sért, amikor az előtte folyó eljárásban felmerült kérdést nem terjesztette fel előzetes döntéshozatali eljárás keretén belül a Bírósághoz. Ugyancsak ez a gyakorlat látszódik az EJEB ítélkezési gyakorlatában. Jelen tanulmányban a közelmúltban született jogesetek kapcsán mutatom be a két bíróság gyakorlatát. Ebből az látszik igazolódni, hogy acte claire-tan tulajdonképpen nem is létezik[2]...
Az acte claire-tan az EUB joggyakorlata által lett az uniós jogalkalmazás egyik elve. Először a Da Costa-ügyben[3] alkalmazta az EUB főtanácsnoki indítványra. Ezen esetig teljesen egyértelmű volt a gyakorlat: amennyiben olyan nemzeti bíróság ellőtt van eldöntendő, az uniós jog értelmezésével kapcsolatos kérdés, melynek határozata ellen nincs jogorvoslati lehetőség, a tagállami bíróság köteles előzetes döntéshozatalra felterjeszteni a kérdést[4]. A rendelkezés fő célja az uniós jog egységes alkalmazása volt. A kölcsönös bizalom és együttműködés elvéből fakadóan azonban először a Da Costa-ügyben a Bíróság is úgy döntött, hogy a tagállami bíróságokat nagyobb mozgástérrel lehet felruházni, így kismértékben ugyan, de lazított a felterjesztési kötelezettségen[5]. Majd a Cilfit-üggyel[6] bekerült az esetjogba: három feltétel valamelyikének fennállása esetén nem köteles a tagállami bíróság felterjeszteni a kérdést: (1) ha a kérdés nem bír relevanciával az adott ügy kapcsán, vagy a kérdésre adott válasz nem befolyásolja a jogvita eldöntését; (2) ha a bíróság korábban már döntött hasonló ügyben (acte éclaire); (3) az acte claire- esetek, amikor nyilvánvaló a közösségi jog helyes alkalmazása, hogy az alkalmazó bíróságban semmiféle észszerű kétely kialakítására nem alkalmas. Az előterjesztés kötelezettsége alóli kivételek megítélését pedig további szempontokhoz kötötte.
A tannal kapcsolatosan a jogászvilág megosztott volt. Egyes szakértők nagy engedménynek tartják a bevezetését, mások kifejezetten sérelmezik, hogy annyira szigorú követelményeket támaszt az EUB az "észszerű kétely" megléte körében, hogy rendkívül nehezen alkalmazható. A szükségesség fogalmának magyarázata mindig okoz problémát. Vannak olyan szakmabeliek, akik a tan gyakorlati jelenlétét szinte tagadják.[7] E legutóbbi véleményt erősíti, támasztja alá a Bíróság 2018. szeptemberi ítélete is.
Az EUB gyakorlata alapján fő szabályként a tagállami bíróság megítélésére tartozik, hogy saját maga el tudja-e dönteni a jogkérdést, vagy kéri az EUB segítségét. A Bírósághoz fordulás "szükségessége" körében az EUB az ún. Foglia-ügyek[8] óta csak nagyon óvatosan kérdőjelezte meg a nemzeti bíróságok mérlegelési jogát. Ezen ügyekben kifejezetten utalt arra, hogy amikor ezt megteszi, akkor a szükségesség hiányára a kérdés hipotetikus jellegére, irreleváns voltára utal általában. A gyakorlatban ez úgy nyilvánult meg, hogy a Bíróság egy ún. "nyilvánvalósági tesztet" alkalmazott, ugyanakkor az esetek többségében a nemzeti bíróságok értékelésére hagyatkozott, amennyiben az előterjesztés pl. hiányos volt a szükségesség feltétele körében. Az EUB több ügyben kifejtette, hogy "...az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján - amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja - az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell."[9]
A Cilfit-doktrínában foglaltak sokáig tartották magukat a gyakorlatban - noha sok szakmai támadásnak volt kitéve. Az acte éclaire és az acte calire-tan immár átfogják azon eshetőséget is, hogy a megelőző döntések nem előzetes döntéshozatali eljárásban születtek, és a jogvitában felmerülő kérdések nem mutatnak teljes hasonlóságot.
2018. október 4-én született azon bírósági ítélet,[10] mely elmarasztalta Franciországot, mely mérföldkő az eddigi ítélkezési gyakorlatban. Az ügy tárgyát tekintve is érdekes volt (az első három bizottsági előterjesztés), azonban az ítélet 4. hivatkozási pontja kapcsán volt áttörő: a Francia Államtanács (Conceil d'État) gyakorlatának
- 8/9 -
(konkrét ítéletének) uniós jogba ütközését mondta ki, mely egyedülálló eddig. A jogsértés (az EUMSZ 267. cikk 3. bekezdésének megsértése) ugyanis abban is megtestesül, hogy a Francia Államtanács nem fordult az EUB-hoz előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel.
Az ügyben a felperes Európai Bizottság azt kérte a Bíróságtól egy kötelezettségszegési eljárás keretén belül, állapítsa meg, hogy a Francia Köztársaság megsértette az EUMSZ 267. cikk 3. bekezdését azáltal, hogy nem terjesztett elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet azon, forrásadó beszedésével kapcsolatos részletszabályok megállapítását megelőzően, melynek a beszedését a Bíróság összeegyeztethetetlennek ítélte meg az EUMSZ 49. és 63. cikkeivel a 2011. szeptember 15-i Accor-ítéletében[11]. Ezáltal megsértette a Bíróság által értelmezett uniós jogot, amikor a francia leányvállalatoktól osztalékban részesülő francia anyavállalat és valamely másik tagállamban letelepedett leányvállalatoktól osztalékban részesülő ugyanilyen anyavállalat között hátrányosan megkülönböztető és aránytalan bánásmódot tartott fenn.
A kérdéses ügyben a Bizottság a Conseil d'État (Franciaország Államtanácsa) által kialakított gyakorlatot is támadta, mivel két olyan ügyre hivatkozott, melyet a Francia Államtanács az Accor-ítéletet követően hozott, s melyekben az uniós jog megsértésével beszedett forrásadó visszaigénylésének a feltételeit dolgozta ki.[12] Ezen keresztül ugyanis - álláspontja szerint - az Accor ítéletben foglaltak érvényesülését akadályozta. A Bizottság így két fő kérdésben kért döntést az EUB-tól: az egyik a vonatkozó adójogszabályok tekintetében összeegyeztethetők-e a külföldi leányvállalatok által kifizetett osztalékok után megfizetett forrásadó visszaigénylésének részletszabályai az Accor-ítéletben részletezett uniós joggal; a másik: megsértette-e az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettséget egy olyan bíróság, melynek határozatával szemben nincs jogorvoslati lehetőség.
2011. szeptember 15-én az EUB kihirdette az ún. Accor-ítéletét. Az alapügyben a francia Legfelsőbb Bíróság járt el. Az Accor, egy francia jog alatt működő gazdasági társaság, mely a francia adóhatóságtól a más tagállamban letelepedett leányvállalataitól kapott osztalékok újrafelosztása után fizetett forrásadó visszatérítését kérte. A kérelem alapja az volt, hogy a francia jog szerint a visszatérítési jog megillette azon társaságokat, melyeknek kizárólag belföldön volt(ak) leányvállalata(i). Az adóhatóság elutasította az Accor kérelmét, így az peres eljárást indított a francia bíróságok előtt. A francia Államtanácshoz került az ügy, aki előzetes döntéshozatali kérelmet terjesztett elő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
