A viszonosság, kölcsönösség vagy reciprocitás kifejezések az emberi közösségek létéhez tartozó olyan átfogó kategóriák, amelyeket majd minden tudományág használ, amely az egyének vagy a társadalom egyes csoportjainak a lehető legtágabban felfogott csere és elosztási viszonyaival foglalkozik, legyenek azok anyagi javak, vagy információk illetve ismeretek. A viszonosságot jelen dolgozatban jogi fogalomként használjuk, amelyet más szinonimaként használt kifejezéstől a legegyszerűbben úgy határolhatunk el, hogy annak ilyen minőségéről abban az esetben beszélhetünk, ha a kölcsönösség jogként funkcionál, azaz alkalmazásához a jog (mint normarendszer) valamiféle következményeket kapcsol. A jogban használt viszonosság fogalomnak több jelentése is van. Miután a nemzetközi magánjog és a belső jogok a nemzetközi jogból kölcsönözték a fogalmat, célszerű hogy annak tartalmi feltárását is a nemzetközi joggal kezdjük.
A viszonosság a nemzetközi jogban az egyik legáltalánosabb értelmezés szerint, azt az elvet jelenti, hogy a jogsértőnek számolnia kell azzal, hogy ellene, ha az érintett jogi normát nem tartja be, vagy egy más nemzetközi jogi normát megsért, ugyanolyan hátrányokat jelentő módon járnak el.[1] A viszonosság elve a nemzetközi kapcsolatokban és a nemzetközi jogban ugyanazt jelenti, mint például a belső jogrendszerekben a jogegyenlőség elve, azaz olyan jogi relevanciával rendelkező princípiumot, amely a jog alkotása és alkalmazása során is érvényesül. A viszonosság funkcionálása és működése ugyanakkor a nemzetközi kapcsolatok rendszerén belül olyan jellegzetességet is mutat, amellyel a különbség a külpolitika és a nemzetközi jog között markánsan megjeleníthető. Ez okból szerencsésebb lenne, ha a viszonosságot kizárólag jogi, a kölcsönösséget pedig általánosabb értelemben használnánk. A nemzetközi jog elméletének két irányzatát, a pozitivizmust, amely az államok szuverenitását hangsúlyozta és a természetjogi irányzatot, amely az igazságosságot helyezte középpontba, kritizálva írta Wright a következőket, "a két irányzat közötti különbséget gyakran túlbecsülik. A nemzetközi jog leglényegesebb jellegzetessége abban van, hogy egy objektív szemléletmódot és egy logikus elemzést állít előtérbe. Minden nemzetközi jogi szabály azonos alkalmazást nyer minden nemzetközi jogalanyra, más szavakkal a kölcsönösség elve a lényegi jellegzetessége egy jogi igénynek. Amennyiben a nemzetközi jog különbözik a nemzetközi politikától, amelynek tárgya az egyes államok vagy más egységek érdekeinek megfogalmazása anélkül, hogy arról gondoskodnának, hogy a követeltet akkor is biztosítani kellene nekik, ha a felek egymással szemben fordított pozícióban állnának".[2] A politika primátusát valló realista iskola nem csak azért bukott meg, mivel a pillanatnyi (kétpólusú) politikai hatalmi viszonyok ideológiája volt, hanem mert a világ globalizációja, az egymással szoros kölcsönhatásban
- 417/418 -
fejlődő világgazdaság, kommunikáció, és a szociális, kulturális és más kapcsolatok fejlődése egy olyan rendszert követelt meg, amelynek éppen a jogi kiszámíthatóság a lényege, és amely csak a kölcsönösség elvének szigorú figyelembevételével tud működni és továbbfejlődni. Nem csoda tehát, hogy a nemzetközi jogtudomány sok képviselője osztja azt a nézetet, amely szerint a "viszonosság (reciprocitás) alkotja a bona fides mellett a második, pragmatikus oszlopot, amelyen a nemzetközi jog nyugszik."[3] A viszonosság, mint nemzetközi jogi kategória jelentősége elsősorban a nemzetközi jog jogérvényesítő mechanizmusainak más jogágakhoz viszonyított alulfejlettségéből következik. A belső jogoknak, kivéve azt az esetet, ha visszautalnak a nemzetközi jogra, alapvetően nincs szükségük a viszonosságra, mint jogintézményre, mivel azt (mint esetleg a jogtörténetben szerepet játszó alapelvet) a kiépült jogi intézményrendszerek és jogi normák "abszorbeálták".[4] A viszonosságnak a nemzetközi jog rendszerében azonban e funkcionális jellegéből következően jogérvényesítő és garanciális jellege van. Ha azt a rejtélyt kívánjuk megfejteni, hogy miért működik jogként a nemzetközi jog, mikor nincs mögötte markánsan az államilag garantált kényszer eleme, egyik okként a viszonosságot jelölhetjük meg. A viszonosság azonban nem csak a negatív reciprocitást és a nemzetközi jog szankciórendszerét jelenti. A viszonosságnak jellegzetesen kettős szerepe van, közrehat a nemzetközi jog normáinak keletkezésében, illetve a meglévő normák betartásában. Verdross ezt a szerepet a "pace maker" funkciójához hasonlítja, azaz a nemzetközi jog keletkezése és gyakorlata során a viszonosság adja a folyamatos impulzusokat a nemzetközi jog fejlődéséhez. Nehéz viszont megállapítani, hogy a magatartási szabályként működő viszonosság mikor és mennyiben kap jogilag is értelmezhető tartalmat, hiszen a viszonosságot par exelence úgy definiálhatjuk, hogy az a jogilag is értelmezhető tartomány fogantatásának pillanata, amikor az első lépés megtörténik a tiszta hatalmi viszonyokat tükröző külpolitika nemzetközi joggá válásának folyamatában. Hasonló a helyzet, mint a "soft law" esetében, amikor ugyan mondhatjuk, hogy az kívül esik a nemzetközi jog területén, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a soft law-nak nevezett terület jelentős szerepet játszik a nemzetközi jog fejlődésében. Ha megvizsgáljuk a soft law-hoz sorolható elemeket, mint pl.: a gentlemen's agreementst, vagy a magatartási szabályok viszonossági alapon történő összehangolását, látható, hogy az államok a kölcsönösség és a viszonosság bázisán megállapodhatnak bizonyos magatartási szabályokban anélkül, hogy erről nemzetközi szerződést kötnének.[5]
A magyar nemzetközi jog tudománya a viszonosság fogalmával viszonylag részletesen foglalkozott. Valki László a nemzetközi jog társadalmi természetéről írott művében a reciprocitásnak külön fejeztet szentelt. A mű jellegéből következően azonban inkább a politológia és a marxista filozófia, valamint a nemzetközi jog határ területén kalandozva, a "polgári" jogtudomány tipológiáit kritizálja. Gondolatmenetének lényege, hogy a nemzetközi jogban végül is kétféle típusú normák léteznek, mégpedig a hatalmi politikai viszonyokon nyugvó, "azokat intézményesítő, védő és megszilárdító normák, ugyanakkor elsősorban a mellérendeltséget, kölcsönös érdekeket tükröző, a reciprocitásra épülő szabályok".[6] Kétségtelen, hogy a kétféle norma között nincs éles határvonal, fejezi be végül gondolatait, "úgy vélem, hogy a történelem válságos időszakaiban az előbbiek, a konszolidáltabb időszakokban pedig az utóbbiak dominálnak".[7] Az ehhez hasonló gondolatmenetek, a mű keletkezése idején, a kétpólusú nemzetközi rendszer mindkét oldalán azonosak voltak, még annyiban is, hogy a hatalmi politikai elem jelenlétében vagy primátusában, a nemzetközi jogon belül, az ellenkező táborban álló szerzők kölcsönösen megegyeztek.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
