A magyar környezetjogi szakirodalom még ma, az uniós csatlakozás előszobájában is felmérhetetlen hiányosságokkal küszködik. Ha a témával foglalkozó szakember nagyritkán egy-egy új munkával találkozik, bízvást mondhatja rá - akár a tartalom ismerete nélkül is -, hogy hiánypótló. Különösen így van ez, ha a szerzőnek a címmel is sugallt célkitűzése egy olyan monografikus szintű feldolgozás, amely a sokszor tévútra vezető részletek helyett a rendszert igyekszik feltárni. Nos, a könyv elolvasása e "pozitív előítéletet" megerősíti, mind tartalmát, szemléletét, mind stílusát tekintve újat ad az olvasó számára. Visszaigazolja a szakma azon igényét, hogy egy ilyen új és dinamikusan fejlődő, a hagyományos jogi gondolkodás kereteit feszegető jogterület rendszerezésére, mint a környezetjog, időről időre átfogó munkák szülessenek, amelyek a tételes jog mellett tudományos megalapozottsággal dolgozzák fel a szabályozási tendenciákat, a rendszertani, dogmatikai és módszertani ismereteket is.
Bándi Gyula könyve második generációs munka, olyan szerzői attitűdöt képvisel, amely teljességgel mentes az önigazolás kényszerétől, de a politikai felhangoktól is. Tárgyilagos gondolatvezetése meglehetősen nehézzé teszi a recenzens helyzetét: szinte csábít ugyanis a rezümé-szerű ismertetésre.
Elsőként a kötet külsőségei kívánnak említést. Ezek közül a mintegy 440 oldalnyi terjedelem tekintélyt parancsoló, már csak azért is, mert korántsem a gyakran túlrészletezőnek, áttekinthetetlennek vagy technikai jellegűnek minősített részletszabályok ismertetése áll emögött. A magyar tételesjogi szabályozás (különös részként) a kötet egyhatodát teszi csupán ki, ami mellett hasonló súlyú az elméleti megalapozó rész és kiemelt figyelemben részesül az intézményi-strukturális háttér, valamint az Európai Unió környezetjoga. A terjedelem így csak egyetlen kérdést vet fel: alkalmas-e ezzel a belső borítón megjelölt tankönyvfunkció betöltésére. A válasz a szerző által kitűzött oktatási célt tekintve igenlő, hiszen a hagyományos jogászképzési struktúrából (sajnos több helyütt még ma is) hiányzó önálló stúdiumot a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen két félév során sajátíthatják el a joghallgatók, a különböző egyetemeken folyó posztgraduális képzések (pl. környezetvédelmi szakjogászképzés az ELTE-n) esetében pedig (ahol a hallgatók nagyobb előképzettséggel rendelkeznek) a terjedelem nem jelenthet túlzott elvárást.
A kötet áttekinthetőségét keretbe foglalások segítik (pl. az idézett normaszövegek, állásfoglalások és a jogesetek esetében), melyek egyúttal azt is biztosítják, hogy mellettük a szerzői gondolatmenet ne szenvedjen látszólagos törést. Ugyancsak megtalálhatóak a szerző más munkáiból immár szinte megszokott folyamatábrák, melyek a környezeti szabályozás hatásmechanizmusait teszik szemléletesebbé.
Formai kritika nehezen volna támasztható, talán csak a szerző által arra érdemesített szakirodalmi munkák jegyzékbe foglalását hiányolhatjuk, amit persze részben pótolnak az elméleti fejtegetésekhez kapcsolt szövegbeli utalások. Ami pedig a kiadót illeti: az ízléses, mértéktartó borító és szép szedés mellett a kötés tartósságára több gondot fordíthatott volna, az a többszöri forgatást bizony nehezen állja.
A tartalom beható elemzése előtt szót kell ejteni a cím, a rendeltetés és a tartalom viszonyáról. A Környezetjog cím a jogterület rendszerbeli elhelyezkedésének megfelelően sokkal többet takar, mint a jogrendszer egy körülhatárolható része. Ez egyben bizonyítja a szerző vállalkozásának nehézségét, nagyszerűségét (aki a környezetjogot műveli, annak az egész jogrendszert behatóan ismernie kell), illetve fontos érv lehet a környezetjog megismerése, oktatása mellett (a könyv a ma már különböző okokból hangsúlyossá vált környezetjog mellett a normarendszer egészéről ad sajátos képet). Továbblépve, a környezetjog és a modern jogrendszer fejlődésének számos szálon szövődött kapcsolata (rész-egész, ok-okozat, jelenség-körülmény stb.) a könyv tanúsága szerint ma már nem tekinthető elszigetelhető partikularitásnak.
Bándi Gyula munkája rendeltetését illetően is többet nyújt, mint amit ígér, nem csupán tankönyv, de komoly (programszerű vagy naiv következtetésektől mentes), szakmailag alapos munka: szakkönyv. A monografikus-tankönyvi funkciónak megfelelően magában foglalja a szerző korábbi munkáinak (kézikönyvek, tanulmányok és jegyzetek) tapasztalatait. Emellett azonban aktuális, hiszen tükrözi a szakirodalomban tárgyalt legújabb problémákat (pl. önszabályozás, integráció) és feldolgozza a tételes jog változásait (mint az Aarhus-i konvenció vagy a katasztrófavédelmi törvény). Elemzései mértéktartóak, nem túlozza el a külföldi megoldások, a tudomány által megfogalmazott igények megjelenítését, de a tételes jog sem köti meg kezét a szerkesztésben, gondolatvezetésben. Így rendszere, logikája átlátható, kritikai élű következtetései hitelesek, és nem utolsó sorban: a könyv akár tanulható is.
Ezek után a könyv rendszerét alapul véve kerülhet sor (az elméleti kérdésekre koncentráló) tartalmi ismertetésre.
Az első rész a környezetjog elméletével foglalkozik, fogalmi, alapelvi és módszertani kérdéseket állítva középpontjába. A fogalomalkotás (környezet, környezetvédelem) során a szerző a szakirodalmi és normatív definíciókat hasznosítja és állítja olyan logikai rendbe, melynek végkicsengése egy a jogászok számára is használható, de mégis a lehető legtágabb jelentést hordozó fogalmi alap. Kiemelendő értéke e megközelítésnek, hogy a környezetet nemcsak szennyezések elszenvedőjeként, hanem természeti erőforrások rendszereként is kezeli, vagyis az emberi aktivitás környezetet érintő hatásaival nem csak az output, de az input oldalon is számol. Többek közt e megközelítés teszi lehetővé, hogy a jog az ember-környezet viszonyt, ha leképezni nem is tudja, de arra megfelelőképpen reagálni tudjon.
Maga a szerző azzal indokolja a lehető legtágabb értelmezést, hogy az ellenkező megoldás elképzeléseinket meg nem engedhető módon szűkíthetné le. Ezzel egyúttal olyan (e körben meg nem válaszolható) kérdéseket vet fel, amelyek a környezetvédelem, a környezetjog határainak megvonásához kapcsolódnak. Ha az olvasó mindezt továbbgondolja, eljut ahhoz a dilemmához, hogy hol a határ pl. a mennyiségi környezetvédelem és a gazdálkodási szabályozás között, vagy hogy szükséges-e és lehetséges-e a környezetjognak a jogrendszerben való egyértelmű, körvonalazható helyzetmeghatározása. A szerző e kérdéseket ugyan nem emeli ki, de más összefüggésben, a rövid történeti elemzés menetébe ágyazva, az integrált szabályozásról, a környezetbarát jogrendszerről, a fenntartható fejlődésről írtak között jelentős részben választ ad rájuk. A szerző kiindulópontja - a környezetvédelmi törvény miniszteri indokolásával egyezően - egyértelmű: "Nem létezhet párhuzamosan egymás mellett a környezetvédelmi jogterület és a rajta kívüli minden más jogterület." A szerző ezzel elkerüli azokat a zsákutcákat, amelyek a környezetjog önálló identitásának törekvéseit jellemzik - nem csak a magyar szakirodalomban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
