A globalizáció folyamata - az államok és a nemzetközi élet egyéb szereplői mellett - az egyén helyzetére is közvetlen hatást gyakorol, és nagyban befolyásolja az emberi jogok érvényesülését. Ez a körülmény fokozott figyelmet és hatékony lépéseket igényel egyes nemzetközi szervezetek részéről is. Az átalakuló környezet intézményi szintű válaszokra - például a célok átértékelésére, a fennálló struktúra reformjára vagy új feladatok vállalására - készteti a leginkább érintett szervezeteket, részben az egyén helyzete kapcsán felmerülő problémák megoldása, részben saját létjogosultságuk folyamatos biztosítása érdekében. Minthogy ez a törekvés leginkább az Egyesült Nemzetek Szervezetének hosszú ideje tartó megújításával illusztrálható, a jelen tanulmány a globalizáció emberi jogi kihívásai és a világszervezet reformja közötti összefüggések áttekintésére, és az eddig elért fontosabb eredmények rövid kritikai értékelésére vállalkozik.
A globalizáció számos jelentésréteggel bíró, és ekként rendkívül nehezen definiálható fogalom. Etimológiai szempontból, a kifejezés a gömböt vagy golyót jelentő globus latin főnévből ered, amely - bár eleve rokonságban állt a föld vagy talaj értelemben használatos gleba szóval - hozzávetőleg a XVI. század közepétől kezdődően, alighanem a természettudományos
- 393/394 -
ismeretek fejlődése nyomán vált a bolygó egészét leíró fogalommá.[1] Maga a "globalizáció" szó mintegy négy évszázaddal ezt követően jelent meg, noha egyes vélekedések szerint a jelenség egyik legkorábbi - a modern és nagyhatalmú vállalatóriások tevékenységét vallási alapokon bíráló - leírása a XIX. század végére datálható. A globalizáció mindazonáltal csak az 1980-as és 1990-es évek környékén vonult be a köztudatba, és vált széles körben ismert és alkalmazott fogalommá.
Legáltalánosabb értelmét tekintve, a globalizáció egyes partikuláris jelenségek és tendenciák világméretűvé válását, a különböző államok azonos szférái közötti globális összefonódások rendszerének kialakulását és elmélyülését jelenti.[2] A globalizáció következésképp egy folyamat, melynek egyes előképei már az ókorban és a középkorban is fellelhetők, jóllehet annak számottevő elméleti és gyakorlati érdeklődést kiváltó felgyorsulása a múlt század folyamán vált érzékelhetővé. Sajátosan összetett jellegéből adódóan, a globalizáció eltérő arcát mutatja a különböző diszciplínák képviselői számára. Ennek megfelelően, többek között, beszélhetünk politikai, gazdasági, pénzügyi, ökológiai, társadalmi, kulturális, technológiai, információs, nyelvi és jogi értelemben vett globalizációról.
A megközelítések sokfélesége ellenére is világosan kibontakozik azonban a globalizáció néhány alapvető tulajdonsága. Egyetértés mutatkozik például abban, hogy a globalizáció felgyorsulása elsősorban a közlekedés, a kommunikáció és a technológia - kiváltképp a számítástechnika - utóbbi évtizedekben tapasztalható rohamos és töretlen fejlődésének tudható be.[3] E tényezőknek köszönhetően soha nem látott gyorsasággal mosódnak el az állam és az egyén életét évszázadokig meghatározott keretek közé szorító határok, teret hódítanak a szabad piac és a fogyasztói társadalom eszméi, fokozódik a gazdasági, az ideológiai és a kulturális homogenitás, növekszik a személyek határokon átívelő áramlása, és kialakul az egész világra jellemző kölcsönös függések rendszere.
- 394/395 -
Bár a globalizáció alapvetően értéksemleges fogalom, köztudott és vitathatatlan, hogy a folyamat előnyöket és hátrányokat egyaránt maga után von. A globalizáció előnyei között említhető meg a fejlődés útjában álló akadályok lebontása, a gazdasági növekedés felgyorsulása, az életszínvonal több országban tapasztalható emelkedése, a technológia rohamos fejlődése és elterjedése, a munkaerőpiac világméretűvé válása, a szolidaritás növekedése, a tudás és az információ áramlásának felgyorsulása, a globális civil társadalom kialakulása, valamint az új lehetőségek megnyílása az élet számos területén.[4] Paradox módon azonban a globalizáció negatív következményeinek listája gyakran hosszabb és részletesebb, mint az előnyöké. E körbe tartozik például az egyes nemzetközi és államon belüli struktúrák meggyengülése, az állam és a jogi szabályozás súlyának és szerepének drasztikus csökkenése, az állam és az egyén kapcsolatának fellazulása, az emberek kiszolgáltatottságának és bizonytalanságának fokozódása, az új típusú biztonságpolitikai kihívások megjelenése, az államon belüli konfliktusok számának növekedése, az illegális migráció fokozódása, a politikai és a vallási szélsőségek felemelkedése, a terrorizmus és a nemzetközi szervezett bűnözés megerősödése, a járványok terjedésének felgyorsulása, a világ népességének rohamos növekedése, a globalizáció előnyeinek egyenlőtlen eloszlása, a szegények és a gazdagok közötti szakadék szélesedése, a pénzügyi válságok jóformán ellenőrizhetetlen továbbgyűrűzése, a kulturális sokszínűség mérséklődése, illetve a természeti környezetben okozott károk és az éghajlatváltozás kérdése.[5] Mindezek
- 395/396 -
következtében megoszlanak a nézetek a globalizációs folyamat egészének kedvező vagy káros jellegét illetően, mint ahogy eltérő elképzelések láttak napvilágot a tekintetben is, hogy a jelenség spontán vagy tudatos politikai és gazdasági döntések által determinált.[6]
Ez utóbbi felvetés kapcsán érdekes következtetéseket ígér az 1960-as és 1970-es évek univerzalizmusának és az 1990-es évek globalizációs folyamatának párhuzamba állítása. Az előbbi egy tudatos és tervszerű politikai döntések által vezérelt program volt, melynek keretében a harmadik világ országai és az el nem kötelezett államok - az igazságosság jegyében - kísérletet tettek egy a fejlődéshez való jogot maradéktalanul biztosító nemzetközi környezet kialakítására. E stratégia megvalósításának központi fóruma az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése volt, egyik legfontosabb eszközeként pedig a soft law szolgált. Ez a fajta univerzalizmus az államokra épített, és olyan hívószavakat használt, mint a "nemzetközi közösség", az "új nemzetközi gazdasági rend" vagy az "emberiség közös öröksége". Az 1990-es évekre egyértelműen érzékelhetővé váló globalizáció ezzel szemben nem egyfajta stratégiaként, hanem a szabad piaci értékek, a fogyasztói társadalom eszméi, a technikai haladás és a telekommunikáció fejlődése által ösztönzött automatizmusként, egy "elkerülhetetlen" folyamatként jellemezhető, amely - hatásait mindenekelőtt a gazdaság és a pénzügyek irányából kifejtve - komoly kihívás elé állítja mind az államokat, mind a tágabb értelemben vett nemzetközi közösség tagjait.[7]
A globalizáció következményei alól természetesen a nemzetközi szervezetek sem vonhatják ki magukat, hiszen - mint mondani szokás - nem légüres térben tevékenykednek.[8] Nyílt rendszerekként állandó kölcsön-
- 396/397 -
hatásban vannak az őket körülvevő környezettel - azzal a komplex és dinamikusan változó közeggel, melyben céljaik lehető legteljesebb megvalósítására törekedve, folyamatos küzdelmet vívnak a tagállamok közreműködési hajlandóságának fenntartása és saját legitimitásuk megőrzése érdekében. A szervezetek ily módon egyszerre alanyai és tárgyai a környezet változásainak. Feladatuk ellátása során szükségképpen átalakítják környezetüket, melynek sajátosságai és - általuk előidézett vagy tőlük függetlenül bekövetkező - módosulásai jelentős mértékben determinálják saját felépítésüket és működési elveiket. Megfigyelhető, hogy a stabil környezetben működő szervezetek nagyban specializáltak, formalizáltak, struktúrájuk merev és hierarchikus, döntéshozatali rendszerük pedig szigorúan centralizált. Az instabil és heterogén környezetben tevékenykedő szervezeteket ezzel szemben a decentralizáltság, a tágan meghatározott célok és feladatok, a minimalista struktúra, illetőleg a problémákhoz lehető legközelebbi szinten meghozott döntések jellemzik.[9]
A folyamatosan alakuló környezet azonban újabb és újabb elvárásokat támaszt a szervezetekkel szemben, melyek annál eredményesebbek, minél hatékonyabb és gyorsabb válaszokat képesek adni a felmerülő kihívásokra.[10] Ennek egyik legkézenfekvőbb módja a szervezet átfogó vagy részleges reformja, amely egyaránt jelentheti az eredetileg kitűzött célok átértékelését, a fennálló struktúra átalakítását vagy az új feladatok vállalását. Jóllehet a mélyreható változások szükségességét észlelő szervezetek tipikusan "konzervatív" magatartást tanúsítanak, és hajlamosak azok halogatására vagy elkerülésére,[11] a reform olykor létfontosságú lehet a siker és hosszú távú fennmaradás szempontjából. Különösen igaz ez abban az esetben, ha egy szervezet önkéntes alapon jön létre, és tevékenységének elsődleges kedvezményezettjei maguk a tagok. A nemzetközi szervezetek pontosan ebbe a kategóriába tartoznak.[12] Ha tehát egy nemzetközi szervezet a figyelmeztető jelek ellenére sem alkalmazkodik a megváltozott
- 397/398 -
környezethez, idővel képtelenné válhat feladatainak ellátására és marginalizálódhat, vagy akár meg is szűnhet. A múlt század második felének történelme számos példával szolgál erre.[13]
Mindezt a globalizációra vetítve a következő megállapításokat tehetjük. A folyamat állam és egyén oldalán jelentkező hatásai - egy egyszerű gyakorlati összefüggésnek köszönhetően - nem izoláltan jelentkeznek, hanem begyűrűznek a nemzetközi szervezetek világába. A saját körülményeiben és a lakosságát alkotó egyének helyzetében bekövetkező negatív változások nagyban befolyásolják az állam viselkedését, amely - ha képességeit meghaladó kihívásokkal szembesül - jobbára a nemzetközi szervezetek által kínált intézményesített együttműködésben keresi a problémák megoldását. Az államok megváltozott magatartása átalakulásra készteti az új elvárások kielégítésére még részben vagy egészben alkalmatlan nemzetközi szervezeteket, amely lépés, ha sikeresnek bizonyul, visszahat a globalizált nemzetközi környezetre, módosítja az állam és az egyén helyzetét, biztosítja az érintett szervezetek legitimitását és "túlélését", továbbá lezárja a globalizációs folyamat által elindított ciklust. (A ciklus lezáródása adott esetben egy új ciklus kezdetét is jelentheti.[14])
Nyilvánvaló továbbá, hogy a bizonytalansági tényezők nagy száma miatt a globalizáció leginkább instabil és heterogén környezetként jellemezhető, amely körülmény alapvető fontosságú a nemzetközi szervezetek számára, hiszen - a környezet és a strukturális vonások közötti összefüggésekre figyelemmel - kijelöli a reformok általános irányát. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a globalizáció kihívásaira minden nemzetközi szervezetnek azonos vagy hasonló választ kell adnia. A szervezetek világában nincs ideális struktúra - a kitűzött célok elérésére leginkább
- 398/399 -
alkalmas, helyes kialakítást a környezet által támasztott elvárások, valamint a tág értelemben vett szervezeti munkafeltételek határozzák meg.[15]
Hozzá kell tenni, hogy a kommunikáció rohamos fejlődése rendkívüli mértékben felerősíti a szervezeti reform irányába mutató nyomást. Napjainkban a nemzetközi közvélemény gyakorlatilag az eseményekkel egy időben értesül a világ másik felén jelentkező humanitárius problémákról, a bekövetkező katasztrófákról. Az emberi szenvedéssel szembesülő lakosság érzelmi megrázkódtatása és az emberi jogokkal foglalkozó nem kormányközi szervezetek által kifejtett nyomás - elsősorban a nyugati országokban - a kormányokat nemzetközi szintű cselekvésre ösztönzi.[16] Ez a cselekvés a diplomáciai eszközök alkalmazásától, a humanitárius segítségnyújtáson át, a katonai beavatkozásig a lehetséges magatartások széles spektrumát öleli fel, így magában foglalja a nemzetközi szervezetek keretei között kifejtett tevékenységet is. Ez utóbbi tevékenység azonban nem merül ki a hatékony szervezeti cselekvés szorgalmazásában vagy támogatásában - szükség esetén a problémákkal megbirkózni képtelen intézményi struktúrák reformjának követeléséhez is vezethet.
A globalizáció kihívásai az Egyesült Nemzetek Szervezetét is alkalmazkodásra sarkallják,[17] noha nyilvánvalóan nem ez az intézmény reformjának egyetlen és kizárólagos oka.[18] Ne feledjük, hogy a világszervezet átfogó megújítása egy sokrétű és időigényes program, melynek néhány kulcsfontosságú eleme már jóval a globalizáció múlt század utolsó évtizedében tapasztalható felgyorsulása előtt megjelent. A reformtörekvések tekintélyes hányada következésképp csak közvetve, vagy még ekként sem vezethető le a globalizált világ által újonnan támasztott követelményekből. A
- 399/400 -
Biztonsági Tanács reformja, a Gyámsági Tanács formális megszüntetése, a Titkárság munkájának hatékonyabbá tétele vagy az elavult alapokmányi rendelkezések törlése tárgyában napvilágot látott különféle elképzelések kiválóan illusztrálják eme állítás helyességét. A globalizáció szerepe ezzel együtt korántsem elhanyagolható, hiszen a folyamat egyrészt új irányokat szab a szervezet megújítása érdekében kifejtett erőfeszítéseknek, másrészt általában véve nyomatékosítja a változtatások szükségességét.
A reformok egyik új és meglepően összetett iránya az emberi jogok hatékonyabb érvényre juttatását célozza. Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programjának 1994. évi humán fejlődésről szóló jelentése volt az egyik első olyan dokumentum, amelyik érdemben kísérletet tett a biztonság hagyományosan államközpontú fogalmának átértékelésére és emberközpontúvá tételére.[19] A jelentés a humán biztonság ideájának fokozatos előtérbe kerülését bizonyítja: az alapvetően negatív megközelítést tükröző eszmét egyfelől az egyén éhezéssel, járványokkal, elnyomással és más hasonló veszélyekkel szembeni védettségeként, másfelől a mindennapi életet váratlanul és jelentős mértékben felforgató tényezők hiányaként írta körül. A humán biztonság ennek megfelelően egy kölcsönösen összefüggő elemekből álló, helyi és globális veszélyek által egyaránt fenyegetett, univerzális kategóriaként jellemezhető, melynek gyakorlati megvalósítására elsősorban a korai megelőzés révén nyílik lehetőség.[20] Látható tehát, hogy a dokumentum szakított a biztonság hagyományosan realista értelmezésével, melyet egy az egyén fejlődésével és jólétével kapcsolatos megfontolásokat előtérbe helyező, dinamikus fogalommal váltott fel.[21]
Ugyanebben az évben, Boutros Boutros-Ghali főtitkár "Fejlesztési program" című jelentése - a történelemben mindaddig példátlan gazdasági, technológiai, demográfiai és társadalmi változásokra hivatkozással - a
- 400/401 -
modern nemzetközi együttműködési formák háttérbe szorulásának és az erőpolitika feltámadásának veszélyére hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét. A jövőbeni fejlődés biztosítása és a kihívások felszámolása kapcsán a dokumentum különös fontosságot tulajdonított az emberi jogok tiszteletben tartásának, a nemzetközi jog által kínált eszközöknek, a világszervezet megerősítésének és az eredményesség fokozásának.[22]
Három esztendővel később az új főtitkár, Kofi A. Annan ugyancsak rávilágított az emberi jogok, a nemzetközi biztonság és a szervezeti reform közötti összefüggésekre. "Az Egyesült Nemzetek megújítása: reformprogram" címmel kibocsátott jelentés leszögezte, hogy az egyén jogainak tiszteletben tartása elengedhetetlen feltétele a béke és biztonság, a gazdasági fejlődés és a társadalmi igazságosság előmozdításának. E felismerés jegyében a főtitkár úgy vélte, hogy az Egyesült Nemzeteknek hatékonyabbá kell tennie az emberi jogi programját, és azt teljes mértékben integrálnia kell a szervezet tevékenységi körébe. Ily módon - a racionalizálás szándékával - fogalmazódott meg például az igény a titkársági keretek között működő Emberi Jogi Központ önállóságának felszámolásáról, és az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalába történő beolvasztásáról. A főbiztos munkájának támogatására döntés született továbbá egy helyettes kijelöléséről is.[23]
Megjegyzendő, hogy a múlt század utolsó évtizede nemcsak a különféle dokumentumok, hanem a gyakorlati cselekvés terén is érdekes változásokat hozott. A hidegháborús politikai kötöttségektől megszabaduló Biztonsági Tanács - a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésére hivatkozással - egyre határozottabban lépett fel az emberi jogok súlyos és tömeges lábbal tiprása esetén, és rendelt el fegyveres erő alkalmazásával járó kényszerintézkedéseket. Ilyen humanitárius intervencióként is osztályozható fellépésre került sor - a minősítés függvényében - többek között Bosznia és Hercegovinában, Szomáliában, Ruandában és Sierra Leonében.[24] El kell azonban ismerni, hogy a szóban forgó katonai beavatkozá-
- 401/402 -
sok eredményességének megítélése meglehetősen ellentmondásos. Különösen a szervezet ruandai népirtás során tanúsított tragikus késlekedése okozott óriási nemzetközi felháborodást, és erősítette a fennálló struktúra mielőbbi reformját követelő hangokat.
Az ezredfordulón két fontos dokumentum ismételten kitért a globalizáció folyamatával együtt járó emberi jogi kihívások és a világszervezet reformja közötti összefüggésekre. A főtitkár "»Mi, a népek«: az Egyesült Nemzetek szerepe a 21. században" címet viselő millenniumi jelentésében a következők olvashatók:
"[...] Míg a háború utáni multilaterális rendszer lehetővé tette az új globalizáció megjelenését és kiteljesedését, addig a globalizáció fokozatosan elavulttá tette ezt a struktúrát. Egyszerűbben fogalmazva, a háború utáni intézményeinket egy nemzetközi világ számára építették, ám mi most egy globalizált világban élünk. A világ vezetői előtt álló legfontosabb intézményi kihívás az, hogy erre a változásra hatékony választ adjanak. [...]
Az új globalizált korszakban az Egyesült Nemzetek különleges szerepe univerzális tagságunkból és tevékenységünkből, valamint az Alapokmányunkban foglalt közös értékekből fakad. A mi feladatunk annak biztosítása, hogy a globalizáció előnyeit ne csak kevesek, hanem mindenki élvezhesse, a béke és a biztonság ne csak kevesek, hanem mindenki számára adott legyen, és a lehetőségek ne csak a kiválasztottak, hanem minden ember előtt nyitva álljanak, bárhol is éljenek."[25]
Néhány hónappal ezt követően, a Közgyűlés egy hasonló szellemben megszövegezett határozatot fogadott el. A millenniumi nyilatkozatként ismertté vált dokumentum értelmében a globalizációs kihívások leküzdése tartós és széleskörű összefogást kíván, és olyan globális szinten végrehajtott intézkedéseket feltételez, amelyek maradéktalanul figyelembe veszik a fejlődő országok és az átmeneti gazdaságok helyzetét, elvárásait. Ezzel összhangban, lépéseket kell tenni a nemzetközi béke és biztonság megőrzésére, feltétlenül tiszteletben kell tartani az emberi jogokat és az alap-
- 402/403 -
vető szabadságokat, illetve meg kell erősíteni az Egyesült Nemzetek Szervezetének egész rendszerét.[26]
A millenniumi nyilatkozatban a tagállamok rögzítették az új évszázadra szóló közös elképzeléseiket. A kitűzött célok megvalósítása érdekében tett intézkedéseket és a jövőbeni feladatokat a főtitkár - két évvel később - "Az Egyesült Nemzetek megerősítése: a további változás programja" című jelentésében foglalta össze. Az anyag elismeréssel nyugtázta az eddig elért eredményeket, melyek hatására az emberi jogok tiszteletben tartása a békefenntartó műveletek, a humanitárius missziók és a fejlesztési programok meghatározó fontosságú elemévé vált. Ennek ellenére a főtitkár több területen is intézkedéseket javasolt. Mindenekelőtt nyomatékosan kérte a tagállamokat, hogy a szervezeti egység eredeti rendeltetését szem előtt tartva, igyekezzenek hatékonyabbá tenni az Emberi Jogok Bizottságát (Commission on Human Rights), továbbá - az egyéni politikai megfontolásaik érvényesítésével és működésének akadályozásával - ne ássák alá a "dicső múltra" visszatekintő testület hitelét és jelentőségét. Ezen kívül javaslatot tett a szerződésellenőrző szervek eljárásának összehangolására és egyszerűsítésére, a "speciális emberi jogi eljárások" - jelesül az egyes országokkal vagy témákkal foglalkozó jelentéstevők, megbízottak és munkacsoportok által végzett munka - minőségének javítására, illetve az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának megerősítésére.[27] A jelentés egyébiránt a globalizációról is szót ejtett, mondván a folyamat és annak fejlődésre gyakorolt hatása az elkövetkezendő évek egyik legfontosabb kérdése lesz, melynek megoldásához elengedhetetlen a szervezeti kapacitás növelése.[28]
Az Egyesült Nemzetek megújítását célzó ezredfordulós erőfeszítések egyik legfontosabb állomása az Anand Panyarachun volt tájföldi miniszterelnök által vezetett, tizenhat elismert politikust és szakembert tömörítő Magas-szintű Bizottság "Egy biztonságosabb világ: közös felelősségünk" címet viselő jelentése volt. A 2004. december 2-án kibocsátott dokumentum egy emberközpontú kollektív biztonság vízióját terjesztette a nemzetközi közösség tagjai elé. A bizottság meggyőződése szerint "az
- 403/404 -
Egyesült Nemzetek Alapokmánya nem azért védi az államokat, mert eredendően jók, hanem mert szükségesek a méltóság, az igazságosság, az értékek és a biztonság polgáraik részére történő biztosításához". A testület továbbá úgy vélte, a kollektív biztonság intézményei elsősorban a súlyos és tömeges emberi jogi jogsértések és a népirtás elleni fellépés terén nyújtottak elégtelen teljesítményt, amely körülmény komoly kihívások elé állítja a szervezetet.[29]
A jelentésben konkrét reformkoncepciók is megfogalmazást nyertek. A kívánatosnak tartott emberi jogi tárgyú változtatások közül kiemelendő az Emberi Jogok Bizottságának átalakításáról szóló tervezet. A szakértők megítélése szerint az államok egy része kizárólag azért vesz részt a bizottság munkájában, hogy ekként védje magát az egyébként indokolt emberi jogi bírálatoktól. Ennek köszönhetően, a hajdan rendkívüli sikereket felmutató testület sokat veszített hiteléből, legitimitásából és szakmai színvonalából, vagyis megújítása halaszthatatlanná vált.[30] A jelentés értelmében a megreformált bizottság tagsága univerzális lenne, a tagállami küldöttségeket pedig - a korai évek gyakorlatához való visszatérésként - az emberi jogok terén kiemelkedő tudással vagy érdemekkel rendelkező személyek vezetnék. Az Emberi Jogok Bizottságát egy független tanácsadó testület segítené, melynek tizenöt tagját - a főtitkár és az emberi jogi főbiztos közös jelölése alapján - maga a bizottság választaná meg. A tagok megbízatása három esztendőre szólna, és egy alkalommal megújítható lenne.[31] A Magas-szintű Bizottság azonban még ennél is tovább ment:
- 404/405 -
"Hosszú távon a tagállamoknak meg kellene fontolnia az Emberi Jogok Bizottságának »Emberi Jogi Tanáccsá« fejlesztését, amely már nem a Gazdasági és Szociális Tanácsnak alárendelt, hanem egy mellette és a Biztonsági Tanács mellett álló alapokmányi szervként létezne, és e folyamat révén reflektálnia kellene arra a jelentőségre, amit az Alapokmány preambuluma - a biztonsági és a gazdasági kérdések mellett - az emberi jogoknak tulajdonít."[32]
A jelentés témánk szempontjából említésre méltó másik eleme a védelmi felelősség elvének felidézése és kifejezett támogatása volt. A humanitárius intervenció ellentmondásos doktrínájának felváltására szánt elgondolás értelmében az államok nemcsak jogosultak, hanem egyenesen kötelesek segítséget nyújtani az olyan ember által előidézett katasztrófák áldozatai számára, mint amilyen a népirtás, az etnikai tisztogatás vagy a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértése.[33] Az egyén védelmének felelőssége mindenekelőtt az állampolgárság szerinti államot terheli, ám ha ez nem képes, vagy nem hajlandó eleget tenni kötelességeinek, a tágabb értelemben vett nemzetközi közösség feladatává válik a válság kirobbanásának megelőzése, az erőszak elfojtása, valamint a konfliktus során szétdúlt társadalom újjáépítése. Kiemelendő, hogy a bizottság szerint a védelmi felelősség "kialakulóban lévő normája" végső esetben a fegyveres beavatkozásra is lehetőséget teremt, amennyiben arra az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa - az Alapokmány VII. fejezetének megfelelően - előzetes és kifejezett felhatalmazást ad.[34]
Az Emberi Jogok Bizottságának átfogó reformján és a védelmi felelősség elvének felkarolásán kívül, a szakértői testület módosításokat sürgetett még az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának működésében és finanszí-
- 405/406 -
rozásában, illetőleg javaslatot tett az emberi jogok globális helyzetét értékelő éves jelentések elkészítésére.[35]
Ezt követően felgyorsultak az események. Három hónappal később a főtitkár - a "Nagyobb szabadságban: a mindenkit megillető fejlődés, biztonság és emberi jogok felé" címmel, 2005. március 21-én megjelent jelentésében - támogatásáról biztosította a Magas-szintű Bizottság által kidolgozott emberközpontú és értékorientált elképzeléseket.[36] A dokumentum minden eddiginél világosabban jelezte, hogy a technológia rohamos fejlődése, a növekvő gazdasági interdependencia, a globalizáció és a mélyreható geopolitikai változások korszakában, a biztonság fogalma immár elválaszthatatlan a fejlődéstől és az emberi jogok védelmétől. A főtitkár szavaival élve, nem élvezhetjük a fejlődést biztonság nélkül, nem élvezhetjük a biztonságot fejlődés nélkül, és egyiket sem élvezhetjük az emberi jogok szem előtt tartása nélkül. Egyetlen biztonsági stratégia vagy fejlesztési program sem lehet sikeres, ha nem az egyén méltóságának maradéktalan tiszteletén alapszik.[37]
A jelentés megállapította, hogy a millenniumi nyilatkozat elfogadása óta olyan mértékben változtak meg a körülmények, amely komoly szemléletváltást követel a nemzetközi közösségtől. Az emberi jogok védelmének anyagi jogi háttere a főtitkár szerint adott, hiszen egyetlen korábbi generáció sem rendelkezett ilyen kifinomult szabályozással. A végrehajtás területén azonban komoly nehézségek tapasztalhatók, ezért folytatni és bővíteni kell a már megkezdett reformokat. A jelentés ennek megfelelően felkarolta a Magas-szintű Bizottság két legfontosabb emberi jogi tárgyú javaslatát: az Emberi Jogi Tanács létrehozását és a védelmi felelősség elvét. A dokumentum azonban sok tekintetben túllépett a szakértői bizottság meglehetősen óvatos koncepcióján és - a hitelét vesztett Emberi Jogok Bizottságának fokozatos megújítása helyett - egy merőben új szervezeti egység kialakítását irányozta elő.[38]
A főtitkár elgondolása szerint az Emberi Jogi Tanács egy rendszeresen ülésező, állandó jellegű testület lenne, melynek tagjait - az autoritás, az
- 406/407 -
elszámoltathatóság és a reprezentativitás fokozása érdekében - a Közgyűlés kétharmados többséggel választaná meg. A megszüntetésre ítélt Emberi Jogok Bizottságánál kevesebb tagot számláló fórum genfi székhellyel működne, így elhelyezése nagyban megkönnyítené az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalával folytatott információcserét és a hatékony együttműködést. A Tanács hatáskörei az emberi jogok egész területére kiterjednének, és a hajdani bizottsági funkciók és eljárások megőrzése mellett, a szerződésellenőrző szervek tevékenységét is kiegészítenék. Ennek megfelelően, a Tanács - egyfajta peer review keretében - áttekinthetné az emberi jogok helyzetét a szervezet bármely tagállamában, intézményi kereteket biztosítana a különböző emberi jogi kérdések megvitatásához, figyelemmel kísérné az emberi jogi előírások végrehajtását, technikai segítséget nyújtana a nemzeti intézmények részére, de szükség esetén azonnali vizsgálat alá vonhatná a súlyos és tömeges emberi jogi jogsértéseket is. Mindez egyúttal megerősítené a Közgyűlés emberi jogi téren játszott szerepét, elősegítené a Harmadik Főbizottság tevékenységét, illetve előmozdítaná az önkéntes alapok feltöltését és sikeres működését. A jelentés ugyanakkor néhány fontos kérdésben nem foglalt állást - példának okáért a tagállamokra bízta annak eldöntését, hogy az új szervezeti egység a főszervek egyikeként vagy közgyűlési segédszervként jön majd létre.[39]
Feltűnő, hogy a strukturális reform kapcsán a főtitkár úgy vélte, helyre kell állítani a szervezet három tanácsa közötti egyensúlyt, melyek közül az első a nemzetközi békével és biztonsággal, a második a gazdasági és szociális kérdésekkel, a jövőben kialakítandó harmadik pedig az emberi jogokkal foglalkozik.[40] Ez a megfogalmazás arra enged következtetni, hogy a jelentés szerzője egyenlőként kezelte a Biztonsági Tanácsot, a Gazdasági és Szociális Tanácsot, valamint - mintegy implicit módon megelőlegezve annak főszervi státuszát - a leendő Emberi Jogi Tanácsot.[41] Ugyanez a szemlélet érhető tetten a dokumentum tárgyalt alfejezetének címében is, hiszen a "Tanácsok" elnevezés szintén az említett testületek egyenrangúságát sugallja. Jóllehet az Alapokmány nem teremt hierarchiát az egyes
- 407/408 -
főszervek között[42], a felsorolt szervezeti egységek - gyakorlati szempontból - aligha tekinthetők egyenlőnek: sajátos funkciói és kizárólagos hatáskörei következtében, a kollektív biztonsági rendszer "motorjaként" kialakított Biztonsági Tanács a kezdettől fogva kiemelkedett a többi tanács közül. Ezt közvetve az Alapokmány több rendelkezése is elismeri, például azáltal, hogy az első helyen nevesített, domináns szervezeti cél - a nemzetközi béke és biztonság fenntartása és helyreállítása - terén a fő felelősséget a Biztonsági Tanácsra ruházza.[43] (A gazdasági és szociális együttműködés és az emberi jogok tiszteletben tartása ezzel szemben csak a célok felsorolásának harmadik helyén szerepel.[44]) Szintén a Biztonsági Tanács különleges helyzete mellett szólnak azon alapokmányi rendelkezések, melyek értelmében a főszerv - feladatainak ellátása során - igénybe veheti a Gazdasági és Szociális Tanács, valamint a már nem működő Gyámsági Tanács segítségét.[45] A tanácsok közötti egyensúly visszaállítására vonatkozó főtitkári kijelentés tehát egy egyszerű retorikai fogás, amely - főként a Biztonsági Tanács valós súlyának szándékos alábecsülése révén - az Emberi Jogi Tanács létjogosultságának és legitimitásának megalapozására volt hivatott.
A jelentés mindemellett egyéb kezdeményezéseket is tartalmazott. A millenniumi nyilatkozat elfogadása óta eltelt években elért eredmények méltatásával egyidejűleg sürgette az emberi jogok védelmére hivatott nemzeti intézményeknek nyújtott segítség és a terepen végzett munka élénkítését. Javaslatot tett továbbá az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának megerősítésére, melynek mielőbbi megvalósítása érdekében - hatvan na-
- 408/409 -
pos határidő tűzésével - cselekvési tervet kért a főbiztostól. Végül, de nem utolsó sorban, a millenniumi nyilatkozat szellemében, indítványozta a szerződésellenőrző szervek által működtetett jelentéstételi eljárások egységesítését és harmonizálását célzó irányelvek mielőbbi kidolgozását.[46]
Az Egyesült Nemzetek tagállamai a szervezet fennállásának hatvanadik évfordulója alkalmából, 2005. szeptember 14-16. között megrendezett csúcstalálkozón döntöttek a javaslatok sorsáról. A nemzetközi közvélemény nagyfokú érdeklődése által kísért rendezvény végén elfogadott záródokumentum, többek között, felidézte a millenniumi nyilatkozatot, ismételten hitet tett az egyén jogainak maradéktalan tiszteletben tartása mellett, majd - az előzőekben tárgyalt jelentésekkel összhangban - megállapította, hogy a globalizáció és az interdependencia világában a biztonság, a fejlődés és az emberi jogok kölcsönösen összefüggő és egymást erősítő pillérei az Egyesült Nemzetek kollektív biztonsági rendszerének.[47] Figyelemre méltó, hogy a közgyűlési határozat formáját öltő dokumentum értékekkel és elvekkel foglalkozó bevezető részét mélyen áthatják az egyén helyzetével és jólétével kapcsolatos megfontolások, melynek következtében meglepően kevés az államok hagyományos értelemben vett biztonságával foglalkozó bekezdések száma. Kiválóan szemlélteti a hangsúlyok globalizáció hatására végbement eltolódását az is, hogy a szövegben a szabadság, az egyenlőség, a szolidaritás, a tolerancia és az emberi jogok tisztelete - mint a nemzetközi élet alapját képező közös értékek - megelőzik az igazságos és tartós nemzetközi béke megteremtésére irányuló szervezeti cél első említését.[48]
- 409/410 -
A záródokumentum érdemi részében a tagállamok lényegében elfogadták az emberi jogok védelmével foglalkozó szervezeti egységek és eljárások reformjára vonatkozó előbbi javaslatokat. Ennek jegyében - a kormányok széleskörű támogatását biztosító számottevő "felvizezés" árán - magukévá tették a védelmi felelősség elvét, a következő öt esztendőre megkétszerezték az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának rendes költségvetését, elhatározták a szerződésellenőrző szervek jelentéstételi eljárásának hatékonyabbá tételét, valamint az emberi jogok szervezeten belüli szerepének növelését.[49] A dokumentum emberi jogi tárgyú bekezdéseinek legjelentősebb és leglátványosabb eleme azonban az Emberi Jogi Tanács felállításáról szóló döntés volt. A tagállamok szándékai szerint az új szervezeti egység hatásköre az emberi jogok megkülönböztetés nélküli, egyetemes tiszteletben tartásának előmozdítására, a súlyos és szisztematikus jogsértések kivizsgálására, ajánlások megfogalmazására, a szervezet releváns tevékenységeinek összehangolására és megélénkítésére terjedne ki. A részletek kidolgozására irányuló tárgyalások mielőbbi megkezdésére a Közgyűlés elnöke kapott felkérést.[50]
Noha az Egyesült Nemzetek Szervezete hamar felismerte a globalizáció felgyorsulásából fakadó emberi jogi kihívásokat, a tényleges reformok kidolgozása és gyakorlati végrehajtása több mint egy évtizeden át váratott magára. Miként ez a korábbiakban ismertetett dokumentumokból is kitűnik, az emberi jogi reform - jelenlegi állása szerint - három nagy komponensből tevődik össze: a szemléletváltásból, a szerkezeti átalakításból, valamint a tágabb értelemben vett eljárási és működési modernizációból. Mivel egy minden részletre kiterjedő elemzés meghaladná a jelen tanulmány terjedelmi korlátait, az alábbiakban kizárólag a folyamat eddigi leglényegesebb eredményeinek - az emberi dimenzió előtérbe helyezésének, az Emberi Jogi Tanács felállításának és a védelmi felelősség elismerésének - rövid áttekintésére és értékelésére nyílik lehetőség.
- 410/411 -
Az Egyesült Nemzetek kezdettől fogva nagy figyelmet szentelt az egyén helyzetének. Ennek a figyelemnek tudható be - egyebek mellett - az emberi jogok tiszteletben tartásának alapokmányi keretek között történő megjelenése, a számos történelmi jelentőségű szerződés és okmány megszületése, valamint az emberi jogok gyakorlati érvényre juttatásának biztosítását célzó univerzális mechanizmusok kialakítása.[51] Mindezen vívmányok ellenére azonban nyilvánvaló, hogy fennállásának első ötven évében a világszervezet jórészt az államok békéjére és biztonságára fektette a hangsúlyt - a humán biztonság eszméjének fokozatos előtérbe kerülése csak a globalizáció hátrányos következményeinek felismerésével, a múlt század utolsó évtizedének első felében vette kezdetét.
Az emberi dimenziót a kollektív biztonság hagyományos felfogása elé helyező szemléletváltás ezt követően már meglepő gyorsasággal ment végbe. A szervezet és a tagállamok észlelték a globalizált nemzetközi környezet által újonnan támasztott követelményeket, tudomásul vették a változtatások szükségességét, és megértették, hogy az emberi jogi kérdésekre való összpontosítás - még a retorika szintjén is - alkalmas lehet a legitimitás megerősítésére. Ez utóbbi körülmény kétségkívül fokozta a nemzetközi környezet átalakulását kísérő alkalmazkodási kényszer - reformok irányába mutató - motiváló hatását, hiszen felettébb kényelmes megoldást kínált az "egyén sorsáért aggódó" kormányok belpolitikai elfogadottságának és nemzetközi tekintélyének növelésére, valamint a szervezet létjogosultságának és hitelességének hosszú távú biztosítására.
Az emberhez méltó életkörülmények megteremtése és az emberi jogok maradéktalan tiszteletben tartása ilyenformán az Egyesült Nemzetek legfontosabb célkitűzései közé emelkedett, noha eredetileg az alárendelt célok egyikeként szolgálta a domináns szervezeti cél elérését - a nemzetközi béke és biztonság fenntartását és helyreállítását. (A "Nagyobb szabadságban" elnevezésű főtitkári jelentés "Tanácsok" címet viselő fejezete kapcsán elmondottak szintén erre a tendenciára mutatnak rá.) Az emberi dimenzió előtérbe kerülésével járó szemléletváltás jelentőségét azonban tévedés lenne alábecsülni. Ez volt ugyanis az a tényező, amelyik elvi síkon
- 411/412 -
előkészítette és megalapozta az emberi jogi reform másik két komponensének kidolgozását és megvalósítását.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése 2006. március 15-én, a 60/251. számú határozat elfogadásával hívta életre az alig több mint egy esztendővel korábban megálmodott Emberi Jogi Tanácsot. A világszervezet átfogó reformjának egyik legjelentősebb eredményeként ünnepelt döntés - viszonylag rövid egyeztetést követően - százhetven igen szavazattal, négy nem ellenében, három tartózkodás mellett született meg.[52] Az Emberi Jogok Bizottságát felváltó szervezeti egység végül a plenáris szerv egyik segédszerveként, és nem - az Alapokmány formális módosítását igénylő - önálló főszervként jött létre, noha státuszát öt év elteltével felül kell vizsgálni.[53]
A Tanács negyvenhét tagját a Közgyűlés a tagállamok többségével, közvetlenül és egyenként, titkos szavazás útján választja meg. A testület a szervezet minden állama előtt nyitva áll, ám a helyek betöltése során figyelemmel kell lenni a méltányos földrajzi elosztás elvére, valamint a jelöltek emberi jogok védelme és előmozdítása terén nyújtott hozzájárulására, önkéntes felajánlásaira és vállalásaira. A tanácsi tagoknak továbbá meg kell felelniük a legmagasabb szintű emberi jogi elvárásoknak, együtt kell működniük a testülettel, és alá kell vetniük magukat az időszakos egyetemes felülvizsgálati eljárásnak. A méltányos földrajzi elosztás elvének megfelelően, az afrikai államokat tizenhárom, az ázsiai államokat tizenhárom, a kelet-európai államokat hat, a latin-amerikai és a karibi államokat nyolc, a nyugat-európai és az egyéb államokat pedig hét hely illeti meg a testületben. A tagok megbízatása három évre szól, melyet két egymást követő mandátum kitöltése után már nem lehet azonnal megújí-
- 412/413 -
tani.[54] (A Magyar Köztársaságot 2009. május 12-én választották be a testületbe.[55]) Lehetőség nyílik ellenben a súlyos és szisztematikus emberi jogi jogsértéseket elkövető tagok tagsági jogainak felfüggesztésére akkor, ha a plenáris szerv - a jelen lévő és szavazó tagok kétharmados többségével - így határoz.[56]
Az Emberi Jogi Tanács legalapvetőbb feladata a mindenkit megillető emberi jogok és alapvető szabadságok univerzális, mindennemű hátrányos megkülönböztetéstől mentes, méltányos és egyenlő tiszteletben tartásának előmozdítása. Ennek keretében a testület - többek között - kivizsgálja az emberi jogi jogsértéseket, ideértve a súlyos és szisztematikus jogsértéseket is, összehangolja a szervezet emberi jogi téren végzett tevékenységeit, előmozdítja az emberi jogok oktatását, a tanácsadási tevékenységet, a technikai segítségnyújtást és a kapacitások fejlesztését, fórumot biztosít az egyes emberi jogi kérdések megvitatásához, ajánlásokat fogalmaz meg a plenáris szervnek az emberi jogi szabályozás fejlesztésével kapcsolatban, elősegíti az államok által vállalt emberi jogi kötelezettségek teljesítését, objektív és megbízható információk alapján, az együttműködés és az egyenlő elbánás szellemében, időszakos univerzális felülvizsgálatot végez az államok emberi jogi kötelezettségeinek és vállalásainak betartása kapcsán, hozzájárul az emberi jogi jogsértések megelőzéséhez, haladéktalanul fellép az emberi jogi katasztrófák esetén, együttműködik a kormányokkal, a regionális szervezetekkel, a nemzeti emberi jogi intézményekkel és a civil társadalommal, ajánlásokat fogalmaz meg az emberi jogok védelmével és előmozdításával kapcsolatban, továbbá
- 413/414 -
évente jelentést tesz a Közgyűlésnek.[57] A Tanács mindezeken túl köteles volt átvenni, felülvizsgálni, fejleszteni és ésszerűsíteni az Emberi Jogok Bizottság valamennyi hatáskörét és eljárását, köztük az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának munkájával összefüggő funkciókat is. E feladat elvégzése során különös figyelmet kellett fordítani a speciális eljárások, a szakmai tanácsadói tevékenység és a panasztételi mechanizmus megőrzésére. A Közgyűlés - az első ülésszak kezdetétől számítva - egy évet biztosított az átvett hatáskörök felülvizsgálatának befejezésére.[58]
A létesítő határozat több ponton is hangsúlyozza, hogy a Tanács hatáskörei valamennyi emberi jogra kiterjednek, következésképp a polgári és politikai jogok, a gazdasági, szociális és kulturális jogok, valamint a fejlődéshez való jog teljes spektrumát felölelik. A genfi székhelyű testület rendszeresen ülésezik: minden évben legalább három ülésszakot tart, melyek együttes időtartama minimum tíz hetet tesz ki. Szükség esetén azonban - bármely tanácsi tag indítványára, a tagság legalább egyharmadának támogatásával - rendkívüli ülésszakok összehívására is lehetőség van. Működése során a Tanács az egyetemesség, a pártatlanság, a tárgyilagosság, az érdemi párbeszéd, az együttműködés, a szelektivitástól való mentesség, a transzparencia, a méltányosság és az eredményközpontúság szellemében köteles eljárni.[59]
Az Emberi Jogi Tanács sajátos kialakítása kettős célt szolgál. Egyfelől garantálni kívánja az új szervezeti egység legitimitását, másfelől - elődjé-
- 414/415 -
hez viszonyítva - növelni akarja annak hatékonyságát. Az előbbi cél megvalósítását mindenekelőtt a testület összetétele és a szervezeten belül elfoglalt pozíciója, a második cél realizálását pedig a hatáskörök kibővítése hivatott biztosítani. Ez a két célkitűzés egymástól elválaszthatatlan. A legitimitás magas foka önmagában véve ugyan nem javít az emberi jogok helyzetén, ám nélkülözhetetlen a tagállamok közreműködési hajlandóságának kialakításához és folyamatos fenntartásához. Megfelelő közreműködési hajlandóság esetén a testület eredményesebben képes gyakorolni a hatásköreit, és az ekként elért sikerek tovább fokozzák a legitimitását. Az Emberi Jogi Tanács tevékenységét azonban már a kezdetektől fogva számos ellentmondás és kritika övezi. Sokaknak csalódást okozott például az Egyesült Államok létesítés során leadott nemleges szavazata és kezdeti távolmaradása, az Izraellel szemben megfogalmazott bírálatok indokolatlanul nagy száma, a világ egyéb országaiban tapasztalható súlyos emberi jogi helyzet ignorálása vagy feltűnően enyhe megítélése, valamint az emberi jogok tisztelete iránt mérsékelt elkötelezettséget mutató államok taggá választása.[60]
A kritikai megjegyzések megalapozottságától függetlenül bízvást kijelenthető, illúzió volt azt hinni, hogy az Emberi Jogok Bizottságának helyébe lépő új szervezeti egység egy nem kormányközi szervezet vehemenciájával vagy az éppen Európa Tanács elkötelezettségével fog fellépni az emberi jogok védelmében, és látványosan fokozza az emberi jogi téren végzett munka hatékonyságát. Az Emberi Jogi Tanács működésében jelentkező anomáliák alapvetően három tényezőre - a szervezet univerzális jellegére, a közgyűlési keretek között lefolytatott választási eljárásra, valamint a testület kormányközi karakterére - vezethetők vissza.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete - univerzális jellegéből adódóan - sokszínű, amely tulajdonsága az emberi jogok védelme terén is tetten érhető. Az egyén jogainak egyetemessége, oszthatatlansága, kölcsönös összefüggése, egymást megerősítő jellege és azonos súlya ellenére, a világ egyes tájain eltérő jelentőséget és gyakorlati szerepet tulajdonítanak az emberi jogoknak. Egy univerzális nemzetközi szervezetben ezért szinte mindig találhatók olyan tagállamok, amelyek egy adott időszakban - va-
- 415/416 -
lamilyen oknál fogva - nem képesek vagy nem hajlandók az egyén alapvető jogainak maradéktalan tiszteletben tartására.
Mivel az Emberi Jogi Tanács tagjait a sokszínű és különböző szavazói tömörülések által uralt plenáris szerv - a méltányos földrajzi elosztás elvére figyelemmel - többségi és titkos szavazás útján választja meg, olyan államok is könnyen a Tanács tagjává válhatnak, amelyekben az emberi jogok védelmének szintje számos kívánnivalót hagy maga után. Ezen a helyzeten kizárólag akkor lehetne változtatni, ha a megüresedő helyek betöltésénél jóval nagyobb hangsúlyt kapna a pályázó államok emberi jogi terén mutatott tevékenysége és a nemzeti alapjogvédelem általános szintje. Eme érdemi jellegű kívánalmakat azonban nem lehet a végletekig szigorítani, hiszen ez akár kontraproduktív intézkedéssé is válhat. Ha a választás alkalmával messzemenően figyelembe vennék az emberi jogi megfontolásokat, az egyéni jogvédelem területén szerényebb mutatókkal rendelkező államok elveszítenék érdeklődésüket a testület munkája iránt, nehezebbé válna a tagok megválasztása, a szervezeti egység elszigetelődne a tagság egy jelentős részétől, és - a nyugati elitizmus szinte biztosan felmerülő vádjának hatására - veszítene széleskörű elfogadottságából.
Ez a probléma egyébiránt a világszervezet más szervezeti egységeinél is visszaköszön. Mint ismeretes, a Biztonsági Tanács nem állandó tagjainak megválasztása kapcsán az Alapokmány két feltételről - a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához és a szervezet egyéb céljaihoz való hozzájárulás mértékéről és a méltányos földrajzi elosztás elvéről - tesz említést, melyek közül a gyakorlatban kétségkívül a második szempont dominál. Megfigyelhető tehát, hogy a tagállamok a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért és helyreállításért elsődleges felelősséget viselő főszerv összeállításánál is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a formális geopolitikai megfontolásoknak, mint a testület hitelességét és tekintélyét megalapozó érdemi természetű feltételeknek.[61]
Az Emberi Jogi Tanács működésével szemben megfogalmazott bírálatok harmadik oka a testület kormányközi jellegében keresendő. Noha az emberi jogok tiszteletben tartásának kérdése már nem tartozik az államok kizárólagos belső joghatóságának körébe, a kormányok változatlanul nehezen tolerálják az elmarasztaló véleményeket, így minden eszközzel igyekeznek elkerülni az emberi jogi téren megfogalmazott bírálatokat. Mindez megfordítva is igaz: bár az államok belügyeibe való beavatkozás
- 416/417 -
és befolyásolás megengedhetetlenségéről szóló 1981. évi közgyűlési nyilatkozat kifejezetten elítéli, egyes kormányok előszeretettel alkalmazzák az emberi jogok kérdését politikai vagy ideológiai "fegyverként" más államokkal szemben.[62] Ez történt az Emberi Jogok Bizottságában, és a jelek szerint ugyanez történik az Emberi Jogi Tanácsban is. Az érintett kormányok magatartása aligha fog számottevő mértékben megváltozni attól, hogy egy új szervezeti egységben foglalnak helyet. A testület felállítását kísérő örömteli hangulat elmúltával ismét felszínre kerülnek az egyéni politikai megfontolások és az ebből fakadó problémák - a kérdés csak az, hogy a tagok megválasztása alkalmával mennyire sikerül ezeknek gátat szabni.
Megjegyzendő, hogy még a testület főszervként történő létrehozása sem eredményezett volna érdemi változást. Minthogy ez a lépés az Alapokmány - rendkívül nehezen kivitelezhető és időigényes - módosítását igényelné, vélhetően hosszú évekkel meghosszabbította volna az Emberi Jogok Bizottságának egyre kínosabbá váló működését, és elodázta volna a szervezet egészének legitimitása és "túlélése" szempontjából egyre sürgetőbbé váló reformokat. Az Emberi Jogi Tanács közgyűlési segédszervként való életre hívása ily módon egy helyes elgondolást tükröző köztes megoldásként értékelendő, amely az elődjénél nagyobb súlyt és legitimitást kölcsönzött a tiszta lappal induló testületnek, ugyanakkor mentes volt a formális szerződésmódosítással együtt járó kockázatoktól. A főszervi státusz önmagában véve nem fokozta volna a szervezeti egység hatékonyságát, legfeljebb a reformok szimbolikus jelentőségét - és a főszervek egymás közötti viszonyaiban beálló átmeneti működési zavarok esélyét - növelte volna.
Mindent egybevetve megállapítható, hogy az Emberi Jogi Tanács működésében jelentkező kisebb-nagyobb anomáliák a jelen körülmények közepette gyakorlatilag elkerülhetetlenek. Bár a testület nyilván nem képes beváltani a felállításához fűzött túlzott reményeket, hiba lenne megfeledkezni azon strukturális és hatásköri jellemzőiről, amelyeknek köszönhetően komoly előrelépést jelent az Emberi Jogok Bizottságához képest. A fennálló nemzetközi környezetben elképzelni igen, de létrehozni aligha lehetne egy ennél erőteljesebb, univerzális szinten működő és kormányközi alapokon nyugvó emberi jogi fórumot. Sokat elárul az emberi
- 417/418 -
jogok univerzális védelmének intézményi aspektusáról, hogy pillanatnyilag az Emberi Jogi Tanács testesíti meg a nemzetközi közösség tagjainak e területen kialakítható legkisebb közös többszörösét.[63]
Az emberi jogi reform másik kiemelkedően fontos eleme a védelmi felelősség elvének ünnepélyes formában történő, kifejezett elismerése volt. A 2005. szeptember 14-16. között megrendezett csúcstalálkozó záródokumentuma a következőképpen rögzítette a humanitárius intervenció ellentmondásos és sokak szemében "szalonképtelenné" vált ősi doktrínájának felváltását célzó, nem sokkal korábban megjelent koncepciót:
"Minden egyes állam felelősséggel tartozik azért, hogy megvédje lakosságát a népirtással, a háborús bűncselekményekkel, az etnikai tisztogatással és az emberiség elleni bűncselekményekkel szemben. Ez a felelősség magában foglalja e bűncselekmények, köztük a felbujtás, megfelelő és szükséges eszközökkel történő megelőzését. Elfogadjuk ezt a felelősséget, és ezzel összhangban fogunk eljárni. A nemzetközi közösségnek, megfelelő módon, bátorítania és segítenie kellene az államokat e felelősség ellátásában, valamint támogatnia kellene az Egyesült Nemzeteket a korai riasztási képességek kiépítésében.
A nemzetközi közösség, az Egyesült Nemzetek útján, ugyancsak felelősséggel tartozik azért, hogy az Alapokmány VI. és VIII. fejezetével összhangban, megfelelő diplomáciai, humanitárius és egyéb békés eszközök alkalmazásával megvédje a lakosságot a népirtással, a háborús bűncselekményekkel, az etnikai tisztogatással és az emberiség elleni bűncselekményekkel szemben. Ezzel összefüggésben készen állunk, a Biztonsági Tanács útján, az Alapokmánnyal, benne a VII. fejezettel összhangban, az időszerű és hatékony kollektív intézkedések eseti alapon és megfelelő módon, az érintett regionális szervezetekkel együttműködésben való foganatosítására, ha a békés eszközök elégtelenek és a nemzeti hatóságok nyilvánvalóan elmulasztják megvédeni a lakosságot a népirtással, a háborús bűncselekményekkel, az etnikai tisztogatással és az emberiség elleni bűncselekményekkel szemben.
- 418/419 -
Hangsúlyozzuk annak szükségességét, hogy a Közgyűlés folytassa a lakosság népirtással, háborús bűncselekményekkel, etnikai tisztogatással és emberiség elleni bűncselekményekkel szembeni védelmével kapcsolatos felelősségnek és következményeinek, az Alapokmányban rögzített elvek és a nemzetközi jog észben tartásával történő megvitatását. Szándékunkban áll továbbá, hogy szükség esetén és a megfelelő módon segítsük az államokat a lakosság népirtással, háborús bűncselekményekkel, etnikai tisztogatással és emberiség elleni bűncselekményekkel szembeni védelmére való képesség kiépítésében, és még a válságok és a konfliktusok kirobbanását megelőzően támogassuk azokat, amelyekben feszültség uralkodik.
Teljes mértékben támogatjuk a főtitkár népirtás megelőzésével foglalkozó különleges tanácsadójának küldetését."[64]
Mint látható, a védelmi felelősség elve három pilléren nyugszik: az állam elsődleges megelőzési és védelmi felelősségén, a nemzetközi közösség támogatási és segítségnyújtási felelősségén, valamint a nemzetközi közösség másodlagos és kiegészítő jellegű védelmi és intézkedési felelősségén.[65] Bármilyen újszerűnek is tűnik azonban ez a konstrukció, a védelmi felelősség ilyen formában történő elismerése pusztán egy sor - szerződéses vagy szokásjogi formában már régóta létező - anyagi és eljárási jog és kötelezettség egységes szerkezetbe rendezett megerősítésének, nyomatékosításának tekinthető. A kötelező erőt egyébként is nélkülöző záródokumentum következésképp egyik szereplő oldalán sem létesített új jogot vagy kötelezettséget, és ami legalább ilyen fontos: az intervencionisták népes táborának reményeivel ellentétben, nyilvánvalóan nem teremtett önálló kivételt az erőszak tilalmának feltétlen alkalmazást igénylő szabálya alól.
- 419/420 -
Megjegyzendő, hogy hét hónappal a csúcstalálkozót követően a Biztonsági Tanács határozatban erősítette meg a védelmi felelősség elvét.[66] A határozat egyetlen alapokmányi fejezetre sem tartalmaz kifejezett utalást, és megszövegezéséből is nehéz lenne egyértelmű és kétségbevonhatatlan következtetést levonni annak kötelező erejét illetően. Mindazonáltal még az sem változtatna az iménti megállapítások érvényén, ha - az Alapokmány 25. cikkére és a Nemzetközi Bíróság Namíbia-ügyben hozott tanácsadó véleményére hivatkozással[67] - kötelező jelleget tulajdonítanánk a tanácsi aktusnak, mivel az mindössze felidézte és egyes pontokon tovább taglalta a záródokumentumban foglaltakat anélkül, hogy újabb tartalmi elemekkel egészítette volna ki azokat.
Az elmondottak fényében kijelenthető, hogy a védelmi felelősség elvének ünnepélyes elismerése elsősorban szimbolikus jelentőséggel bír. Az intézkedés normatív relevanciája elhanyagolható, bár politikai és erkölcsi téren vitathatatlan előnyökkel jár, hiszen valamennyi érintett fél tekintetében alkalmas lehet az emberi jogok iránti elkötelezettség demonstrálására és a legitimitás megerősítésére. Az elv gyakorlati érvényesülését ille-
- 420/421 -
tően még korai lenne határozott véleményt formálni. Természetesen naivitás lenne azt remélni, hogy - a humanitárius intervenció doktrínájától eltérően - a védelmi felelősség tartalmának viszonylag pontos körülírásával és kinyilvánításával egyszer és mindenkorra elkerülhetővé válik annak visszaélésszerű alkalmazása. Hasonlóképpen tévedés lenne azt hinni, hogy a védelmi felelősség mindig biztosítani fogja a súlyos és tömeges emberi jogi jogsértésekkel szembeni gyors, hatékony, következetes és szelektivitás nélküli fellépést. Ehhez az államok magatartásának alapvető és tartós megváltozására van szükség: a védelmi felelősség elvének elismerése így csak az első lépés a sikerhez vezető úton.[68]
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberi jogi reformja - a szervezet átfogó megújítására irányuló erőfeszítések integráns részeként - tulajdonképpen a felgyorsuló globalizáció humanitárius kihívásaira adott intézményi válasznak is tekintendő. A sokrétű reformtörekvések gyakorlati megvalósítását azonban egy közel másfél évtizeden keresztül húzódó előkészítési és tervezési fázis előzte meg, melynek kezdő időpontjaként hozzávetőleg az 1990-es évek közepe jelölhető meg. Noha már ebben az időszakban sor került néhány intézkedés végrehajtására, ideértve az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának felállítását vagy a terepen folytatott munka emberi jogi dimenziójának hangsúlyosabbá tételét, a mélyreható reformok megindítása az ezredfordulót követő évekig váratott magára.
A szervezetet több konkrét tényező motiválta az emberi jogi reform kidolgozása és végrehajtása során. E körben említhető az egyén jogainak védelmére szolgáló testületek és mechanizmusok hatékonyságának fokozása, az átalakult nemzetközi környezet emberi jogi problémáinak keze-
- 421/422 -
lése, a változtatásokat sürgető tagállamok közreműködési hajlandóságának megőrzése, a legitimitás megerősítése, illetőleg a szervezeti "túlélés" biztosítása. Megfigyelhető, hogy az eddig végrehajtott reformok három nagy komponensből tevődnek össze: az elvi alapokat lefektető szemléletváltásból, az elavult struktúra megújítását célzó szerkezeti átalakításból, valamint a tágabb értelemben vett eljárási és működési modernizációból.
Érdekes módon, a reformtörekvések nem terjedtek ki az anyagi jog területére, de erre nem is volt szükség, hiszen - amint arra Kofi A. Annan főtitkár is rámutatott - az emberiség történelmében egyetlen nemzedék sem élvezett ilyen kifinomult emberi jogi szabályozást. Az anyagi jog organikus fejlődése természetesen a vizsgált időszakban is folytatódott, ám ez a folyamat nem sorolható a szó szoros értelmében vett emberi jogi reformok körébe. Ebben az összefüggésben említhető például a gyermek jogairól szóló 1989. évi egyezmény 2000. évi két kiegészítő jegyzőkönyvének, a kínzás, a kegyetlen, az embertelen vagy a megalázó büntetések vagy bánásmódok tilalmáról szóló 1984. évi egyezmény 2002. évi kiegészítő jegyzőkönyvének, a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló 2006. évi egyezménynek és kiegészítő jegyzőkönyvének, a személyek erőszakos eltüntetésének tilalmáról szóló 2006. évi egyezménynek, vagy az 1966. évi Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2008. évi kiegészítő jegyzőkönyvének az elfogadása.
Az Egyesült Nemzetek emberi jogi reformja ígéretes, progresszív szellemiséget tükröző elképzelésekre és tervekre támaszkodott, melynek kidolgozásában nemcsak az államok, hanem egyéb nem állami szereplők is tevékeny szerepet játszottak. A nemzetközi közvélemény felfokozott, gyakran irreális elvárásai közepette azonban a reformok gyakorlati kivitelezése esetenként felemás módon ment végbe. Az eredeti elképzelések egy része csak a könnyebb ellenállás irányába való elmozdulás révén, vagy számottevő "felvizezés" árán jutott el a megvalósulás fázisába. Kiváló példa erre az Emberi Jogi Tanács - Alapokmány módosítását nélkülöző - életre hívása, vagy a védelmi felelősség elvének gyengített formában történő elismerése.
Bár a szervezeti alkalmazkodás többféle formát ölthet, az eddig végrehajtott reformok ismeretében olybá tűnik, hogy az Egyesült Nemzetek nem a struktúra egyszerűsítésével és decentralizálásával, vagy a problémákhoz közel telepített döntéshozatallal próbál igazodni a globalizált világ instabil és heterogén szervezeti környezetéhez. Minthogy a határozott értékeléshez még viszonylag kevés gyakorlati tapasztalat áll rendelkezésre, sőt az eddigi erőfeszítések sokszor ellentmondásos eredményre
- 422/423 -
vezettek, kérdés, hogy a választott megoldások milyen mértékben lesznek alkalmasak a kitűzött célok elérésére. Ne feledjük azonban, hogy a reform egy sokrétű és időigényes folyamat, melynek jövőbeni kiteljesedésével remélhetőleg kedvező irányba mutató elmozdulást tapasztalhatunk az államok magatartása és az emberi jogok univerzális védelme terén.
* * *
by Gábor Sulyok
Globalization has a direct and profound impact on the life of the individual and the actual enjoyment of human rights. This phenomenon prompts close attention and effective actions by international organizations both in order to address newly emerging humanitarian problems and to preserve their own raison d'être in the changing international environment. The present study, therefore, focuses on the relationship of globalization and the human rights reform of the United Nations. Following a description of relevant and controversial effects of globalization, the author provides an overview of major reform proposals on the basis of various official documents issued before and after the turn of the millennium. These proposals constituted an important source of inspiration for several subsequent measures taken by the organization, which appear to coalesce into three distinct categories. Thus the principal components of human rights reform are as follows: a general change of organizational attitude, an overhaul of obsolete structures, and a procedural and functional modernization. Given the limited extent of the study, the author offers an introduction and a critical evaluation only of the most significant achievements of human rights reform, that is, the accentuation of the human dimension, the establishment of the Human Rights Council as well as the solemn declaration of the responsibility to protect.■
- 423 -
JEGYZETEK
* A jelen tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézete és a Harsányi János Főiskola által Budapesten, 2009. április 23-án, "Az új világrend és az emberi jogok - a globalizáció komplex hatásai" címmel megrendezett tudományos konferencián elhangzott előadás aktualizált, írásos változata
[1] Ld. <http://www.etymonline.org>
[2] Von Bogdandy, Armin: Globalization and Europe: How to Square Democracy, Globalization, and International Law. European Journal of International Law, Vol. 15. No. 5. (2004), 888.
[3] A globalizáció ennek megfelelően nem kiváltó oka, hanem következménye a kommunikáció, a technológia és a közlekedés ugrásszerű fejlődésének. Hasonló szellemben ld. Begg, Iain - Draxler, Juraj - Mortensen, Jørgen: Is Social Europe Fit for Globalisation? A Study of the Social Impact on Globalisation in the European Union. European Commission - Centre for European Policy Studies, Brussels, 2008. 2.
[4] BEGG-DRAXLER-MORTENSEN: i. m. 1-3; Sur, Serge: The State between Fragmentation and Globalization. European Journal of International Law, Vol. 8. No. 3. (1997), 428-429. Ld. még "We, the Peoples": The Role of the United Nations in the 21st Century. Millennium Report of the Secretary-General, 3 April 2000, U.N. Doc. A/54/2000, 9, 12.
[5] ALSTON, Ph.: The Myopia of the Handmaidens: International Lawyers and Globalization. European Journal of International Law, Vol. 8. No. 3. (1997), 443; Bertrand, Maurice: The UN as an Organization: A Critique of its Functioning. European Journal of International Law, Vol. 6. No. 3. (1995), 356; von Bogdandy: i. m. 888-889; SIMMA, B.-PAULUS, A. L.: The "International Community": Facing the Challenge of Globalization. European Journal of International Law, Vol. 9. No. 2. (1998), 276; Tredennick, Jack: Globalization, International Security and NATO. Ukrainian National Defence Academy, Kiev, 2004. 6-16. Ld. még "We, the Peoples": The Role of the United Nations in the 21st Century. Millennium Report of the Secretary-General, 3 April 2000, U.N. Doc. A/54/2000, 11-12; A More Secure World: Our Shared Responsibility. Report of the High-level Panel on Threats, Challenges and Change, 2 December 2004, U.N. Doc. A/59/565, para. 44-170. E tárgyban még ld. Szabó Gábor: Globalizáció és emberi jogok. Acta Humana, Vol. 13. No. 48. (2002), 38-45; Kondorosi Ferenc: A világ végveszélyben? A nemzetközi jog új kérdései. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2008. Érdekesség, hogy a globalizáció néhány következményének megítélését illetően megoszlanak a szakmai vélemények. Példának okáért, az állam és a jog szerepének mérséklődését a nemzetközi jog tudománya többnyire negatív kontextusban említi, míg a kereskedelmi jog vagy a közgazdaságtudomány művelőinek szempontjából ugyanez a jelenség inkább az előnyök közé sorolandó.
[6] CHIMNI, B. S.: International Institutions Today: An Imperial Global State in the Making. European Journal of International Law, Vol. 15. No. 1. (2004), 32; DUPUY, P.-M.: International Law: Torn between Coexistence, Cooperation and Globalization. General Conclusions. European Journal of International Law, Vol. 9. No. 2. (1998), 281, LÁNYI A.: A globalizáció folyamata. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2007. 29. Ld. még <http://www2.ohchr.org/english/issues/globalization/index.htm>
[7] DUPUY: i. m. 281-282.
[8] BLAU, P. M.-SCOTT, W. R.: Formal Organizations: A Comparative Approach. Chandler Publishing Co., San Francisco, 1962. 9.
[9] GUIOT, J. M.: Szervezetek és magatartásuk. [Ritter Mária ford.] Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984. 72, 75-76; RAMSTRÖM, D.: The Use of Modern Organization Theory as a Tool for Planning in Business and Public Administration. In: European Contributions to Organization Theory (eds.: Hofstede, G.-Kassem, M. S.). Van Gorcum, Assen-Amsterdam, 1976. 281.
[10] GUIOT: i. m. 81.
[11] HALL, R. H.: Organizations: Structure and Process. Prentice-Hall Inc., Englewood Cliffs, 1972. 325, 342-346.
[12] VIRALLY, M.: Definition and Classification of International Organizations: A Legal Approach. In: The Concept of International Organization (ed.: Abi-Saab, G.). United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization, Paris, 1981. 52.
[13] E tekintetben elegendő a hidegháború során létrejött olyan katonai szövetségek megszűnésére gondolni, mint a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete, a Központi Szerződés Szervezete vagy a Varsói Szerződés Szervezete. Hangsúlyozandó azonban, hogy ezek a szervezetek nem a globalizáció miatt szűntek meg. Történetük mindössze azt jelzi, hogy a hosszú távú fennmaradáshoz a nemzetközi szervezeteknek reagálniuk kell a környezet változásaira - feltéve, hogy erre a tagság lehetőséget biztosít.
[14] Ily módon például az Egyesült Nemzetek emberi jogi reformjának esetleges sikere nemcsak a globalizáció emberi jogi kihívásaival meginduló ciklus lezárását, hanem egy másik kezdetét is jelentheti: a világszervezet - reformok hatására végbemenő - megerősödése akár a kívánatosnál nagyobb mértékben elmélyítheti a politikai vagy a jogi értelemben vett globalizációt, melyre a szuverenitásukat féltő államok kénytelenek lesznek valamilyen módon reagálni.
[15] RAMSTRÖM: i. m. 280.
[16] Az "etikai külpolitikának" is nevezett gyakorlat egyes bírálói szerint a nyugati kormányokat elsősorban nem a másik államban súlyos emberi jogi jogsértéseket elszenvedő emberek helyzete felett érzett aggodalom, hanem a saját belpolitikai legitimitásuk, a nemzetközi színtéren betöltött szerepük biztosítása és a nyugati értékrend elterjesztésének szándéka sarkallja katonai vagy egyéb fellépésre. E tárgyban, többek között, ld. CHANDLER, D.: From Kosovo to Kabul: Human Rights and International Intervention. Pluto Press, London-Sterling, 2002. 53-88.
[17] ALSTON: i. m. 444; SUR: i. m. 430.
[18] BERTRAND: i. m. 349-350.
[19] A humán biztonság kategóriája már korábban is ismert volt, noha annak részletes kifejtése egy ideig váratott magára. A "Békeprogram: preventív diplomácia, béketeremtés és békefenntartás" című főtitkári jelentés már két évvel a tárgyalt dokumentum létrejötte előtt megemlítette, hogy az Egyesült Nemzetek főszervei és egyéb szervezeti egységei különleges és nélkülözhetetlen szerepet játszanak a humán biztonság megteremtésében. An Agenda for Peace: Preventive Diplomacy, Peacemaking and Peace-keeping. Report of the Secretary-General pursuant to the statement adopted by the Summit Meeting of the Security Council on 31 January 1992, 17 June 1992, U.N. Doc. A/47/277 - S/24111, para. 16.
[20] United Nations Development Programme: Human Development Report 1994, 22-23.
[21] E tárgyban bővebben ld. SZÁRAZ E.: A nemzetközi biztonság felfogása a 21. században - a humán biztonság dimenziói. Acta Humana, Vol. 15. No. 2. (2004), 7-23. Ld. még Commission on Human Security: Human Security Now. Final Report. New York, 2003.
[22] An Agenda for Development. Report of the Secretary-General, 6 May 1994, U.N. Doc. A/48/935, para. 119, 164, 188-192, 239-275.
[23] Reforming the United Nations: A Programme for Reform. Report of the Secretary-General, 14 July 1997, U.N. Doc. A/51/950, para. 78-79, 194-198. Az Emberi Jogi Főbiztos tisztségének létrehozásáról ld. Vienna Declaration and Programme of Action, 12 July 1993, U.N. Doc. A/CONF. 157/23, para. 17-18; G.A. Res. 48/141, 85th plen. mtg., 20 December 1993, U.N. Doc. A/RES/48/141.
[24] SULYOK G.: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004. 270-292, 299-307. A humanitárius intervenció kifejezés általánosan elfogadott definíciójának hiányában az egyes előfordulások szakirodalmi megítélése változó. Az egyes katonai akciók osztályozásához használt különböző fogalmi elemek és kritériumok folytán, gyakran a humanitárius intervenciók közé sorolják például a világszervezet haiti és kelet-timori fellépését is.
[25] "We, the Peoples": The Role of the United Nations in the 21st Century. Millennium Report of the Secretary-General, 3 April 2000, U.N. Doc. A/54/2000, 11, 13. (Kiemelések az eredeti dokumentumban.)
[26] Millennium Declaration. G.A. Res. 55/2, 8th plen. mtg., 8 September 2000, U.N. Doc. A/RES/55/2, para. 8-10, 24-25, 29-32.
[27] Strengthening the United Nations: An Agenda for Further Change. Report of the Secretary-General, 9 September 2002, U.N. Doc. A/57/387, para. 45-58.
[28] Uo. para. 37. A tagállamok utóbb egyetértésüket fejezték ki a főtitkári jelentésben foglaltakkal. G.A. Res. 57/300, 79th plen. mtg., 20 December 2002, U.N. Doc. A/RES/57/300, para. 6, 8-10.
[29] A More Secure World: Our Shared Responsibility. Report of the High-level Panel on Threats, Challenges and Change, 2 December 2004, U.N. Doc. A/59/565, para. 30, 36. A jelentés értékelését ld. SLAUGHTER, A.-M.: Security, Solidarity, and Sovereignty: The Grand Themes of UN Reform. American Journal of International Law, Vol. 99. No. 3. (2005), 619-631.
[30] Ide kapcsolódó érdekesség, hogy 2004. május 4-én, az Egyesült Államok képviselője kivonult az Emberi Jogok Bizottságának üléséről, mivel a testület a tagok közé választotta a darfúri térségben etnikai tisztogatást folytató Szudánt. Az esemény hatására más államok is elfordultak a bizottságtól. Sudan Retains U.N. Human Rights Post. Associated Press, 4 May 2004. <http://www.msnbc.msn.com> Nem ez volt az első eset, hogy az amerikai képviselő elhagyta az üléstermet: egy évvel korábban hasonló módon fejezte ki tiltakozását Kuba taggá választása ellen is. U.S. Delegate Protests Cuba's Human Rights Seat. CNN, 29 April 2003. <http://www.cnn.com>
[31] A More Secure World: Our Shared Responsibility. Report of the High-level Panel on Threats, Challenges and Change, 2 December 2004, U.N. Doc. A/59/565, para. 283-287. A tanácsadó testület gondolata egyértelműen az Emberi Jogok Bizottságának hajdani - huszonhat független szakértőt tömörítő - segédszerve, az emberi jogok védelmével és előmozdításával foglalkozó albizottság (Sub-Commission on the Promotion and Protection of Human Rights) mintájára épült. Megjegyzendő, hogy 1999 előtt ugyanez a testület a diszkrimináció megelőzésének és a kisebbségek védelmének albizottságaként (Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities) volt ismert.
[32] Uo. para. 291.
[33] Bár a védelmi felelősség elve kétségkívül a humanitárius intervenció több évszázados múltra visszatekintő doktrínáján nyugszik, ebben a formájában egy a kanadai kormány által életre hívott szakértői csoport - hasonló címet viselő - 2001. évi jelentésében jelent meg. Ld. The Responsibility to Protect. Report of the International Commission on Intervention and State Sovereignty. International Development Research Centre, Ottawa, 2001.
[34] A More Secure World: Our Shared Responsibility. Report of the High-level Panel on Threats, Challenges and Change, 2 December 2004, U.N. Doc. A/59/565, para. 36, 199-203.
[35] Uo. para. 288-290.
[36] Az emberi dimenziót robosztusan megjelenítő és az állami szuverenitást látványosan háttérbe szorító főtitkári jelentést több elemző meglepetéssel fogadta. MASENKÓ-MAVI V.: Quo vadis, Egyesült Nemzetek Szervezete? Az emberi jogok szerepe az ENSZ tervezett reformjában. Acta Humana, Vol. 16. No. 3. (2005), 14-15.
[37] In Larger Freedom: Towards Development, Security and Human Rights for All. Report of the Secretary-General, 21 March 2005, U.N. Doc. A/59/2005, para. 16-17, 128.
[38] Uo. para. 8, 129-130, 135, 183.
[39] In Larger Freedom: Towards Development, Security and Human Rights for All. Report of the Secretary-General, Addendum: Human Rights Council. Explanatory Note by the Secretary-General, 23 May 2005, U.N. Doc. A/59/2005/Add. 1.
[40] In Larger Freedom: Towards Development, Security and Human Rights for All. Report of the Secretary-General, 21 March 2005, U.N. Doc. A/59/2005, para. 166.
[41] Mindezek fényében egyet kell érteni azzal a szakirodalmi állásponttal, mely szerint a főtitkár finoman érzékeltette, hogy az új emberi jogi testület főszervként történő létrehozását tartja a kedvezőbb és célszerűbb megoldásnak. Masenkó: i. m. 14.
[42] JAENICKE, G.: Article 7, in Simma, Bruno (ed.): The Charter of the United Nations: A Commentary. Oxford University Press, Oxford, 1995. 195-196.
[43] ENSZ Alapokmány, 1. cikk (1) bekezdés, 24. cikk (1) bekezdés. Kihirdette: 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmánya törvénybe iktatásáról. Az Egyesült Nemzetek legfontosabb célja a béke megőrzése. BEDJAOUI, M.: Article 1 (Commentaire général). In: Cot, Jean Pierre - Pellet, Alain (ed.): La Charte des Nations Unies. Commentaire article par article (eds.: Cot, J. P.-Pellet, A.). Economica-Bruylant, Paris-Bruxelles, 1985. 24; Jiménez de Aréchaga, Eduardo: International Law in the Past Third of the Century. Recueil des Cours, Tome 159 (1978-I), 91.
[44] ENSZ Alapokmány, 1. cikk (3) bekezdés.
[45] ENSZ Alapokmány, 65. cikk (1) bekezdés, 83. cikk. A Gazdasági és Szociális Tanács és a Gyámsági Tanács továbbá a Közgyűlés "irányítása" és "fennhatósága" alatt működő szervezeti egységként jött létre, szemben a Biztonsági Tanáccsal, melyet különleges viszony fűz a plenáris szervhez. ENSZ Alapokmány, 10-12. cikk, 60. cikk, 85. cikk (2) bekezdés. Ld. még Competence of the General Assembly for the Admission of a State to the United Nations. Advisory Opinion of 3 March 1950, I.C.J. Reports 1950, 8-9.
[46] In Larger Freedom: Towards Development, Security and Human Rights for All. Report of the Secretary-General, 21 March 2005, U.N. Doc. A/59/2005, para. 142-147. A főbiztos cselekvési tervét ld. In Larger Freedom: Towards Development, Security and Human Rights for All. Report of the Secretary-General, Addendum: Plan of Action Submitted by the United Nations High Commissioner for Human Rights, 26 May 2005, U.N. Doc. A/59/2005/Add. 3. A cselekvési terv a majdani Emberi Jogi Tanács státuszára és hatásköreire - elsősorban a tervezett peer review mechanizmusra - is kitért. Uo. para. 90-94.
[47] 2005 World Summit Outcome. G.A. Res. 60/1, 8th plen. mtg., 16 September 2005, U.N. Doc. A/RES/60/1, para. 3-9, 71-72, 119-120.
[48] Uo. para. 4-5. Megjegyzendő, hogy a záródokumentum kifejezetten megemlítette a humán biztonság kategóriáját, melyet az egyén szabad és méltóságteljes, szegénységtől és reményvesztettségtől mentes élethez való jogaként, konkrétan a félelem és az anyagi nélkülözés hiányaként, valamint az emberi képességek kibontakoztatásának lehetőségeként ragadott meg. Ezzel egyidejűleg döntés született a humán biztonság fogalmának - közgyűlési keretek között történő - megvitatásáról és megfogalmazásáról is. Uo. para. 143.
[49] Uo. para. 124-126, 138-140.
[50] Uo. para. 157-160. A "felvizezés" mértéke könnyen megállapítható a záródokumentum korábbi változatainak áttekintéséből. Például ld. Revised Draft Outcome Document of the High-level Plenary Meeting of the General Assembly of September 2005 submitted by the President of the General Assembly, 10 August 2005, U.N. Doc. A/59/HLPM/CRP.1/Rev. 2.
[51] Az Alapokmány preambuluma, 1. cikk (3) bekezdése, 13. cikk (1) bekezdés b) pontja, 55. cikk c) pontja, 62. cikk (2) bekezdése, 68. cikke és 76. cikk c) pontja tesz kifejezett említést az emberi jogokról. Az emberi jogi okmányok és mechanizmusok puszta felsorolása is szétfeszítené a jelen írás kereteit, de részletes áttekintés található például a következő internetes címeken: <http://www.un.org/rights> és <http://www.ohchr.org>
[52] G.A. Res. 60/251, 72nd plen. mtg., 15 March 2006, U.N. Doc. A/RES/60/251. A létesítő határozat magyar nyelvű nem hivatalos fordítását ld. Acta Humana, Vol. 17. No. 2. (2006), 119-122. (Böszörményi Jenő ford.) A szavazás során nemmel szavazott: Egyesült Államok, Izrael, Marshall-szigetek, Palau. Tartózkodott: Belorusszia, Irán, Venezuela. U.N. Doc. A/60/PV. 72, 6.
[53] G.A. Res. 60/251, 72nd plen. mtg., 15 March 2006, U.N. Doc. A/RES/60/251, para. 16. A felülvizsgálat folyamata 2009 októberében vette kezdetét egy kormányközi munkacsoport felállításával. H.R.C. Res. 12/1, 30th mtg., 1 October 2009, U.N. Doc. A/HRC/RES/12/1.
[54] G.A. Res. 60/251, 72nd plen. mtg., 15 March 2006, U.N. Doc. A/RES/60/251, para. 1, 7-9. Az Emberi Jogok Bizottságának megszüntetéséről ld. ECOSOC Res. 2006/2, 5th mtg., 22 March 2006, U.N. Doc. E/RES/2006/2; C.H.R. Res. 2006/2, 62nd sess., 27 March 2006, U.N. Doc. E/CN. 4/2006/L. 2. Az Emberi Jogi Tanács 5/1. számú határozatának megfelelően, az Emberi Jogok Védelmének és Előmozdításának Albizottságát az Emberi Jogi Tanács Tanácsadó Bizottsága váltotta fel. A bizottság tizennyolc független szakértőből áll, megbízatásuk három évre szól, amely egy alkalommal megújítható. H.R.C. Res. 5/1, 9th mtg., 18 June 2007, U.N. Doc. A/HRC/RES/5/1, para. 65-84.
[55] U.N. Doc. A/63/PV. 83, 3.
[56] A Közgyűlés 2011. március 1-jén, a polgárháború nyomán kialakult humanitárius válságra figyelemmel, felfüggesztette Líbia tagságát a testületben. H.R.C. Res. S-15/1, 2nd mtg., 25 February 2011, U.N. Doc. A/HRC/RES/S-15/1, para. 14; G.A. Res. 65/265, 76th plen. mtg., 1 March 2011, U.N. Doc. A/RES/65/265. Az Emberi Jogi Tanács - a felfüggesztést követően bekövetkezett eseményekre reagálva - még ugyanebben az évben kezdeményezte a tagsági jogok gyakorlásának visszaállítását. H.R.C. Res. 18/9, 36th mtg., 29 September 2011, U.N. Doc. A/HRC/RES/18/9.
[57] G.A. Res. 60/251, 72nd plen. mtg., 15 March 2006, U.N. Doc. A/RES/60/251, para. 2-3, 5.
[58] Uo. para. 5 (g), 6. Az Emberi Jogi Tanács működésének alapvető szabályait ld. H.R.C. Res. 5/1, 9th mtg., 18 June 2007, U.N. Doc. A/HRC/RES/5/1; H.R.C. Res. 5/2, 9th mtg., 18 June 2007, U.N. Doc. A/HRC/RES/5/2.
[59] G.A. Res. 60/251, 72nd plen. mtg., 15 March 2006, U.N. Doc. A/RES/60/251, para. 4, 10, 12. Az Emberi Jogi Tanácsról még, többek között, ld. Abraham, Meghna: Building the New Human Rights Council: Outcome and Analysis of the Institution-Building Year. Dialogue on Globalization Occasional Papers No. 33. Friedrich Ebert Stiftung, Geneva, 2007; BÖSZÖRMÉNYI J.: Az ENSZ-reform első emberi jogi lépése: az Emberi Jogi Tanács. Acta Humana, Vol. 17. No. 2. (2006), 123-127; GHANEA, N.: From UN Commission on Human Rights to UN Human Rights Council: One Step Forwards or Two Steps Sideways? International and Comparative Law Quarterly, Vol. 55. Pt. 3. (July 2006), 695-705; LAKATOS I.-FORGÓ Á.: Az ENSZ emberi jogi rendszerének átalakítása az Emberi Jogi Tanács megalakulásának fényében - Reform vagy visszalépés? Acta Humana, Vol. 17. No. 3-4. (2006), 127-149; LAKATOS I.: Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa - Vágyak és realitások. Fundamentum, 2007/1. szám, 87-97; Nana, Yeboah: The Establishment of the Human Rights Council, in Managing Change at the United Nations. Center for U.N. Reform Education, New York, 2008. 79-95.
[60] A közel-keleti kérdés egyoldalú megítélését - számos nyugati tagállam mellett - Kofi Annan és Ban Ki Mun főtitkár egyaránt kritikával illette. U.N. Doc. SG/SM/10769; U.N. Doc. SG/SM/11053. Az Európai Parlament bíráló megjegyzéseit ld. European Parliament: Resolution on the Development of the UN Human Rights Council, Including the Role of the EU, 14 January 2009, 2008/2201(INI).
[61] ENSZ Alapokmány, 23. cikk (1) bekezdés.
[62] Declaration on the Inadmissibility of Intervention and Interference in the Internal Affairs of States. G.A. Res. 36/103, 91st plen. mtg., 9 December 1981, U.N. Doc. A/RES/36/103, Annex, II (l).
[63] Az Emberi Jogi Tanácsról további információkat ld. <http://www2.ohchr.org/english/bodies/hrcouncil>
[64] 2005 World Summit Outcome. G.A. Res. 60/1, 8th plen. mtg., 16 September 2005, U.N. Doc. A/RES/60/1, para. 138-140. Ld. még supra 33. lábjegyzet.
[65] Részletes elemzést, többek között, ld. Luck, Edward C.: The United Nations and the Responsibility to Protect. Policy Analysis Brief (August 2008) <http://www.stanleyfoundation.org> Ld. még Responsible Sovereignty in an Era of Transnational Threats. Address by the Secretary-General, Berlin, 15 July 2008, U.N. Doc. SG/SM/11701. További forrásokat és irodalmat ld. <http://www.responsibilitytoprotect.org>
[66] S.C. Res. 1674, 5430th mtg., 28 April 2006, U.N. Doc. S/RES/1674 (2006), para. 4. Ld. még G.A. Res. 63/308, 105th plen. mtg., 14 September 2009, U.N. Doc. A/RES/63/308; S.C. Res. 1894, 6216th mtg., 11 November 2009, U.N. Doc. S/RES/1894 (2009), preamble.
[67] ENSZ Alapokmány, 25. cikk: "A Szervezet tagjai megegyeznek abban, hogy a Biztonsági Tanács határozatait a jelen Alapokmánynak megfelelően elfogadják és végrehajtják." A Nemzetközi Bíróság említett tanácsadó véleménye szerint: "Vita tárgyát képezte, hogy az Alapokmány 25. cikke kizárólag az Alapokmány VII. fejezete alapján elrendelt kényszerrendszabályokra vonatkozik-e. Az Alapokmányban semmi nem található e nézet alátámasztására. A 25. cikk nem korlátozódik a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos határozatokra, hanem a »Biztonsági Tanács határozataira« vonatkozik, melyeket az Alapokmánynak megfelelően fogadnak el. Mindemellett ez a cikk nem a VII. fejezetben, hanem közvetlenül a 24. cikk után, az Alapokmány Biztonsági Tanács feladataival és hatásköreivel foglalkozó részében nyert elhelyezést. Ha a 25. cikk pusztán az Alapokmány 41. és 42. cikke szerinti kényszerintézkedésekkel kapcsolatos biztonsági tanácsi határozatokra utalna, vagyis ha kizárólag ezek lennének a kötelező hatállyal rendelkező határozatok, akkor a 25. cikk felesleges lenne, mivel ezt a hatályt az Alapokmány 48. és 49. cikke biztosítja." Legal Consequences for States of the Continued Presence of South Africa in Namibia (South West Africa) Notwithstanding Security Council Resolution 276 (1970). Advisory Opinion of 21 June 1971, I.C.J. Reports 1971, para. 113, 52-53. A kérdés kiterjedt elméleti vitát eredményezett. Például ld. DELBRÜCK, J.: Article 25, in Simma: i. m. 407-418; Kelsen, Hans: The Law of the United Nations. A Critical Analysis of Its Fundamental Problems. The London Institute of World Affairs, London, 1950. 95-98; Prandler Árpád: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974. 101-107.
[68] Érdekesség, hogy 2008 augusztusában az orosz kormányzat a védelmi felelősség elvére hivatkozással igyekezett igazolni a grúz területen folytatott katonai műveleteket. Interview by Minister of Foreign Affairs of the Russian Federation, Sergey Lavrov to BBC, 9 August 2008. <http://www.mid.ru> Az érvelés kritikáját, többek között, ld. International Crisis Group: Russia vs. Georgia: The Fallout. Europe Report No. 195, 22 August 2008. 28-29. 2011 folyamán, a líbiai polgárháború újfent ráirányította a figyelmet a védelmi felelősség elvére, melyet a Biztonsági Tanács - közvetve vagy közvetlenül - több határozatban is felidézett. S.C. Res. 1970, 6491st mtg., 26 February 2011, U.N. Doc. S/RES/1970 (2011), preamble; S.C. Res. 1973, 6498th mtg., 17 March 2011, U.N. Doc. S/RES/1973 (2011), preamble, para. 3-4, 6; S.C. Res. 2009, 6620th mtg., 16 September 2011, U.N. Doc. S/RES/2009 (2011), preamble.
Lábjegyzetek:
[1] Sulyok Gábor, Tudományos főmunkatárs, ügyvezető, Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézete, Budapest, Országház u. 30.; Egyetemi docens, tudományos dékánhelyettes, Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar, Győr, E-mail: gsulyok@freemail.hu
Visszaugrás
