(Uniós tagságunk vesztese a mezőgazdaság.) A kormány múlt évi ország-jelentése szerint "hazánk mezőgazdasága az uniós csatlakozás óta jelentős mértékben fejlődött, hatékonysága, versenyképessége és jövedelmezősége elkezdett felzárkózni a régi tagországokéhoz... A mezőgazdaságban még sok tartalék van, adottságainak még jobb kihasználásával szerepe az EU mezőgazdaságában a következő években tovább nőhet." Az elért fejlődés e szerint statisztikai tény: az ágazat teljesítménye 2014-ben 58,9 százalékkal haladta meg a 2005-ös szintet. De mit fed az utóbbi szint? Elhallgatja, hogy az ágazatot már az uniós tagságra felkészülés politikája kivéreztette, termelő alapjait csaknem megsemmisítette, a teljesítményét lenullázta. Csak 1990-2000 között az agrárteljesítmény 30%-kal, majd a 2005-2007-es évek alatt újabb 24%-kal csökkent, míg a nemzetgazdasági átlaghoz mért jövedelmezősége 37%-kal zuhant. Fejlődés lenne az, ami még a statisztikai mutatók szerint sem haladja meg az 1989 előtti szintet? A versenyképességünkre való utalás pedig áltudományos blöff. Ricardo már 1817-ben bizonyította: nyitott gazdaságban fogalmilag kizárt, hogy a természeti járadékelőny birtokosa ennek a hasznához juthasson. Ez csak zárt gazdaságban, három együttes feltétel megvalósulásával lehetséges. A tőke nem lépheti át az országhatárt - a magasabb munkabért fizető országból nem mehet át az alacsonyabb bér országába -, a két országban a foglalkoztatottság teljes körű és a kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozott. Az EU legfőbb vívmánya, a tőke szabad mozgása épp a nyitott gazdaság előnyeivel él: a tőke oda nyomul, ahol a legnagyobb profitját érheti el költségeinek a gazdaság szereplőire hárításával, így a szolgáltató versenyképességének a haszna is egyedül az övé. Mezőgazdaságunk elsorvasztása együttható okok következménye. Ezek közül meghatározó, hogy Brüsszel nekünk - családi gazdaság helyett - tőkés nagybirtokrendszert adott, ami alapintézménye a peremtérség kizsákmányolásának. (A földalap 90 százalékát birtokló nagyüzemek olcsó bérmunkával nyers- és alapanyagot termelnek az uniós profitközpontnak, amely a hozzáadott értékkel az árut előállítja, így csaknem a teljes haszon az övé.) Ugyanakkor az ország felvevő piaca a silány és egészségkárosító nyugati élelmiszer feleslegnek. Mindennél súlyosabb csapás a parasztság mint történelmi osztály erőszakos megsemmisítésének az e korszakra eső befejezése: az ágazat e miatt nemcsak a legjobb munkaerőt vesztette el, hanem az ősi tudást és a közösség megtartó értékeit. Nálunk a középkor óta élt a nagy- és a kisüzem közötti észszerű munkamegosztás, amelyben a kistermelés a termelési érték 40 százalékát adta. Ezt - kényszerű kompromisszummal - az államszocializmus is fenntartotta. Bár a háztáji és illetmény földhasználat a földalap hét százalékára szorult, a parasztság önpusztító többletmunkája továbbra is biztosította a kistermelésnek ezt a történelmi arányát. 1989 után e modell elvetése miatt feladtuk az élőmunka sokirányú hasznosítását, ami az alapja annak, hogy a hazai mezőgazdaság a lakosság háromszorosát, 30 millió embert képes élelmezni, míg a '80-as évtizedben 16 millió fő részére minőségi élelmet termelt. A nagyüzemi monokultúra túlsúlya és az uniós szabályozók diktátuma viszont arra vezettek, hogy mezőgazdaságunk mára jórészt az önellátási képességét is elvesztette.
Az EU közös agrárpolitikája (KAP) főleg két eszközzel sorvasztja el a keleti Tízek mezőgazdaságát, így a miénket is. Egyik a termelési kvótarend, másik a jogsértő, diszkriminatív agrártámogatás. Az utóbbi a csatlakozástól fogva 10 éven át az uniós gazdákat alanyi jogon megillető területalapú támogatásnak csak a negyedét adta a hazai termelőknek, a kiegyenlítést 10 évre ütemezte, hogy ezzel kényszerítse őket a termelés feladására. Ehhez már csak a kereskedelmi tőke által nyomott, olyan alacsony felvásárlási árak kellettek, amelyek - az összes árutermelő alágazatban - a termelés önköltségét sem fedezik, így a gazda csődbe jut és végképp kiszorul a piacról. A kvóta pedig a termék előállítását és eladását beszűkítő küszöbérték, ami a termelés művi csökkentését a kötelező földkivonással - a vetésterület szűkítésével - és az egyes termékpiacokon a termelésnek a felére, harmadára csökkentésével, olykor a megszüntetésével éri el. Az EU a kvótaszabályozást az USA-tól a túltermelés visszafogására ideiglenesnek szánt beavatkozásként vette át, mert nem piaci eszköz: az erőforrások szigorú kínálat-korlátozásával mesterséges egyensúlyt próbál fenntartani a fizetőképes kereslettel. Csakhogy a fenntartható profit érdekében végleges szabályozó lett. A kvóta valójában a tervgazdálkodás parancsuralmi eszköze, amit még a neoliberális közgazdaságtan is abszurdnak nyilvánít (így Cochran és Halmai Péter is), mert nem képes a piac koordinálására és elszakad a társadalom valós élelem igényeitől. Eközben az ágazat termelő- és exportképességét, önellátási szintjét felszámolja, ezek kiesésével az országot az értéktelen, nyugati árudömping felvevő piacává teszi, és az élelmezésbiztonságot megtagadja az - önkényes mércéje szerint - nem fizetőképes kereslettől. Emiatt az EU is felelős azért, hogy a harmadik világban 1,2 milliárd ember éhezik.
(Az élelmezés új paradigmája) Míg Oswald Spengler páratlan történetszociológiai enciklopédiája, "A Nyugat alkonya" 1918-ban az újkori civilizáció öngyilkosságának még csak a veszélyére figyelmeztet, ennek drámai tényei száz év múltán már kézenfekvő valóságként nehezednek ránk. A tőke féktelen profitéhsége miatt - amelynek birtoklási és növelési vágya minden elérhető erőforrást elpusztít - a modern társadalmak nem tanulnak a múltból. Montgomery arra figyelmeztet, hogy
- 3/4 -
a civilizációknak az emberhez hasonlóan élettartamuk van, amin belül a hanyatlás majd az összeomlás bizonyítottan az észszerűtlen emberi cselekvés következménye. [A természeti élettér elpusztítása, a talaj kizsigerelése stb. Az ókori civilizációk közül ezt a sorsot csak Egyiptom, a "Nílus ajándéka"(Hérodotosz) kerülte el, mert a Nílus hordaléka évente újrateremti a termékenységet.] Ha a földi légkör - életpusztító - felmelegedésével járó globális éghajlatváltozás emberi okairól és összetevőitől el is tekintünk és csak a talajok pusztítását nézzük, látnunk kell: a világ számára ma talán a legnagyobb fenyegetettség az, hogy elfogy az élet újratermeléséhez szükséges termőföld. (Montgomery, D. R. [2007]: Dirt. The erosion of civilizations. Univ. of California Press. Berkeley, Los Angeles, London.) A mai intenzív gazdálkodásban 0,2 ha/fő termőföld biztosíthatja az élelmet. Az előrejelzések szerint azonban 2050-re a művelt terület akár 0,1 ha/fő értékre eshet a népességi nyomás és a talajpusztulás miatt. [Dobermann, A. Cassman, K. G. (2001): Challenges for sustaining productivity gains and environmental quality in intensive grain production systems of Asia and the US. In: Horst, W. J. et al. (eds.) Plant Nutrition. 966-967. Kluwer Academic Publishers]. A Világbank becslése inkább derűlátó: e szerint 2010-ben a nem művelt és művelhető terület (ami nem erdő, nem védett és népessége kevesebb mint 25 fő/km2, vagy 20 ha/háztartás) 446 millió ha. Ez közel egyharmada a világ művelt termőföld - készletének, ami 1.5 milliárd ha. (World Bank. 2010. Rising global interest in farmland: Can it yield sustainable and equitable results?, Washington DC: World Bank, xv-xvi). Csakhogy a mértéktelen talajpusztítás a természeti kataklizmákkal erősítve irreálissá teszi a földkészlet jelentős növelését a még művelhető földek művelésbe vonásával. A felelős politikusok figyelmeztetéseire régóta süket a világ. (F. D. Roosevelt az USA-ban az 1920-30-as években végbement talajpusztulás mértéke alapján mondta: "Az a nemzet, mely elpusztítja a talaját, önmagát pusztítja el." Chamberlain szerint: "Ha a talajaink erodálódnak nekünk is mennünk kell. Hacsak nem találjuk meg a módját, hogyan élhetünk a nyers sziklán.") Az emberi közöny persze érthető, a kutatók ezt is feltárják. Dobermann és Cassman szerint "lassan kicsúszhat a lábunk alól a talaj. A rövid távú piaci érdekek miatt a társadalom lassan reagál a veszélyes változásokra, melyek nem látványosak, mint egy földrengés vagy egy árvíz." A gazdaságpolitika az élő és életet hordozó talajt még mindig úgy kezeli, mintha az kimeríthetetlen és ingyen adott volna. Az olajat - helyesen - stratégiai anyagnak tekinti, de a talajt még annak sem, holott hosszútávon még inkább az és talán előbb elfogyhat, mint az olaj. A talajpusztulás globálisan egy-két nagyságrenddel haladja meg a talajképződés ütemét, melyet geológiai skálán mérünk. Természetes körülmények között évezredek alatt alakul ki a talaj, mint természeti test, egy-két évszázad alatt 1-2 cm feltalaj képződhet. A talaj nemcsak a termőképesség funkciójával rendelkezik. A víz, hő, energia és a növényi tápanyagok raktára, az élővilág primer tápanyagforrása, a természet szűrő- és detoxikáló rendszere, a bioszféra génrezervoárja és a biodiverzitás fenntartója (Kádár Imre).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
