Kulcsszavak: életbiztosítási szerződés, bank, kedvezményezett, közlési kötelezettség, kockázat szűkítése, érvénytelen szerződés, csoportos biztosítás, egyoldalú kógencia
I. A csoportos biztosítás biztosítotti körének szűkítése a régi Ptk. 567. § (1) bekezdésébe nem ütközik; a rPtk. biztosításra vonatkozó szabályai között nincs olyan rendelkezés, ami meghatározná, hogy a biztosító mely biztosítottak vonatkozásában köteles kockázatot vállalni.
A rPtk. 200. § (1) bekezdésében és az 536. § (1) bek.-ből foglaltakból következik, hogy a szerződő felek szabadon határozhatták meg azt a biztosítotti kört, amelyre nézve a biztosító kockázatot vállal. A kockázat szűkítése nem tartozik a régi Ptk. 567. § (1) bekezdésében szabályozott körbe.
II. A biztosítási esemény (a biztosított halála) időpontjának nem a kedvezményezetti jogállás, hanem a biztosító szolgáltatási kötelezettségének beállta és a biztosítási összeg mértéke szempontjából van jelentősége.
A kedvezményezett személyének, az őt esetlegesen megillető szolgáltatásnak csak akkor van jelentősége, ha egyáltalán felmerül a szolgáltatásra kötelezés.
Érvénytelen szerződés esetén nincs relevanciája, ki tekinthető a biztosítási szerződés kedvezményezettjének, mert a biztosítónak nincs olyan szolgáltatási kötelezettsége, ami a kedvezményezettet megilletné.
rPtk. 210. § (1) bek., 235. §., 236. § (3) bek., 237. §, 536. § (1) bek., 540. § (1) és (3) bek., 560. § (1) bek., 567. § (1) bek.
A felperesek édesapja (a továbbiakban: biztosított) 2008. június 2. napján jelzálog kölcsönszerződést kötött a Zrt.-vel (a továbbiakban: bank) 27.346,69 CHF (4.000.000 forint) összegben, amelyhez kapcsolódóan biztosítotti nyilatkozat kitöltésével az alperes, a bank és a biztosított között Hitelfedezeti Védelem csoportos biztosítási szerződés jött létre. Ez utóbbi ügyfél-tájékoztatója szerint a kedvezményezett a bank. Amennyiben a szolgáltatás meghaladná a bank követelését, úgy a banki követelést meghaladó összegre kedvezményezettként a biztosított, halála esetén pedig az örököse jogosult. A biztosított az a banki ügyfél lehet (mások mellett), akinek a részére rokkantsági nyugdíjat, baleseti járadékot vagy baleseti rokkantsági nyugdíjat nem állapítottak meg, illetőleg akinek munkaképesség-csökkenés megállapítására irányuló kérelme nincs folyamatban. A biztosított a biztosítás megkötésekor a biztosítotti nyilatkozat, valamint - felmerülő igény esetén - az egészségi nyilatkozat valóságnak megfelelő kitöltésével és aláírásával, illetőleg a biztosító egyéb kérdéseire adott valósághű válaszával eleget tesz közlési kötelezettségének. A közlési kötelezettség megsértése esetén a biztosító mentesül a szolgáltatás teljesítése alól, kivéve, ha a bekövetkezett biztosítási esemény nincs okozati összefüggésben az elhallgatott körülménnyel, vagy - életbiztosítási kockázat esetén - ha a biztosítottra vonatkozó kockázatviselés óta öt év már eltelt.
A Hitelfedezeti Védelem csoportos biztosítás feltételei (a továbbiakban: ÁSZF) I.1.3.b) pontja szerint biztosított az a természetes személy lehet, aki a nyilatkozat aláírásakor, illetve azt megelőzően nem rokkantsági nyugdíjas, baleseti járadékos vagy baleseti rokkantsági nyugdíjas; nincs megállapított munkaképesség-csökkenése; nem nyújtott be a munkaképesség-csökkenés megállapítására irányuló kérelmet a társadalombiztosítás valamely szervéhez. Az I.5.18. pont szerint a biztosítottat közlési kötelezettség terheli, amelynek értelmében a szerződésbe történő belépésekor köteles a biztosítás elvállalása szempontjából lényeges minden olyan - így különösen az egészségi állapotával kapcsolatos - körülményt a biztosítóval közölni, amelyet ismert vagy ismernie kellett. A biztosított a nyilatkozat egészségi állapotra vonatkozó részének valósággal megegyezőként történő elfogadásával, illetve a nyilatkozaton az egészségi állapotára, feltett egyéb kérdésekre adott válaszával, és - szükség esetén - az egészségi nyilatkozat valósághű kitöltésével, valamint a biztosító által feltett egyéb kérdésekre adott valósághű válaszával és mindezeknek az aláírásával történő megerősítésével a közlési kötelezettségének eleget tesz. A II.19.a) pont szerint biztosítási esemény - egyebek között - a biztosított bármely okú halála. A II.21. pont szerint az egyösszegű kölcsön-visszafizetés esetén a biztosító a banknak a biztosítási esemény bekövetkezése időpontjában aktuális - devizában nyilvántartott - tőketartozás forintra átszámított összegét fizeti ki, valamint késedelmi és ügyleti kamatot, kezelési költséget. A IV.50. pont alapján a közlési kötelezettség megsértése esetén a biztosító mentesül a szolgáltatás alól, kivéve, ha bizonyítják, hogy az elhallgatott vagy be nem jelentett körülmény nem hatott közre a biztosítási esemény bekövetkeztében, illetőleg - életbiztosítási szolgáltatás esetében - ha a biztosítottra vonatkozó kockázatviselés kezdetétől öt év már eltelt. A VI.57. pont értelmében a szolgáltatást a biztosító a kedvezményezett banknak teljesíti.
A biztosított a biztosítotti nyilatkozat egészségi nyilatkozat III. pontjában kijelentette, hogy legjobb tudomása szerint jó egészségi állapotban van, nem szenved semmilyen betegségben vagy testi rendellenességben, nem áll semmilyen orvosi kezelés vagy gyógyszerelés alatt. Így többek között nem rokkantsági nyugdíjas, baleseti járadékos, nincs megállapított munkaképesség-csökkenése, és ilyen irányú kérelmet nem terjesztett elő. Kijelentette, hogy nem volt és aktuálisan sem alkohol- vagy kábítószer-élvező. Az általános nyilatkozatok, hozzájárulások keretében az V.2. pont szerint tudomásul vette, hogy az egészségi nyilatkozatban foglalt közlési kötelezettség megsértése esetén a biztosító kötelezettsége nem áll be, kivéve, ha bizonyítják, hogy az elhallgatott vagy be nem jelentett körülményt a biztosító a szerződéskötéskor ismerte, vagy az nem hathatott közre a biztosítási esemény bekövetkeztében.
A biztosított 1986-ban alkoholelvonó kezelésen vett részt 1991. július 4. és augusztus 2. napja között pedig a egy kórház pszichiátriai osztályán kezelték idült alkoholizmussal. A társadalombiztosítási szervei 1992-ben 40%-os, 1999-ben 50%-os, 2003-ban pedig 40%-os munkaképesség-csökkenést állapítottak meg a biztosítottnál. 2009. január 8-án a egy kórház gasztroenterológiai osztálya megállapította, hogy a biztosítottnál az eltelt egy hónapban nyelési nehézség alakult ki, darabosat nyelni nem tud. Az egyetemi sebészeti klinikán 2009. május 14. és július 6. napja között előkészítést követően nyelőcső kiirtást végeztek. 2009 szeptemberében az ORSZI elsőfokú bizottság a nyelőcső rosszindulatú daganata, táplálkozási hiányállapot miatt 82 % össz-szervezeti egészségügyi károsodást, II. csoportú rokkantságot állapított meg. A daganatos elváltozás kezdetben ugyan visszafejlődött, de a nyirokcsomóáttétek 2012-ben ismételten megjelentek, az újabb kemo- és sugárterápia ellenére a folyamat előrehaladt, és a biztosított 2012. július 28-án elhunyt.
Az alperes a biztosítási szolgáltatás teljesítésétől peren kívül elzárkózott arra hivatkozva, hogy a biztosított munkaképesség-csökkenésének tényét és mértékét az egészségi nyilatkozat kitöltésekor elhallgatta. Teljesítés hiányában a bank felmondta a kölcsönszerződést. A hitelfedezetül lekötött üllői ingatlanra végrehajtás indult. A per tartama alatt a felperesek saját erőből törlesztették a még fennálló hiteltartozást.
A felperesek módosított keresetükben elsődlegesen kártérítés címén 7.700.406 forint, ennek 2015. december 13. napjától a kifizetésig számított késedelmi kamatai, másodlagosan biztosítási szolgáltatás címén 5.441.492 forint, ennek 2012. július 28. napjától a kifizetésig számított késedelmi kamatai megfizetésére kérték kötelezni az alperest. A perbeli legitimációjukat illetően előadták, hogy ők a biztosított örökösei, kedvezményezetti pozícióban pedig a hitelező pénzintézet volt. Az alperes ügyfél tájékoztatója félreérthetetlenül rögzíti, hogy a biztosított halála esetére az örökösök, mint jogutódok jogosultak az igényérvényesítésre. A bank részére 14.500.000 forintot teljesítettek, a bank követelése ezzel kiegyenlítést nyert, megszűnt. Álláspontjuk szerint az alperes szerződésszegő magatartása miatt 7.700.406 forint kár érte őket. A másodlagos kérelmük körében nem vitatták, hogy a biztosítottnál az egészségi nyilatkozat kitöltését megelőzően munkaképesség-csökkenést állapítottak meg, de a bekövetkezett biztosítási esemény ezzel, illetőleg okaival nem volt összefüggésben. A biztosított betegsége utolsó időszakában már régóta absztinens, jó egészségi állapotú volt. A biztosított jóhiszeműen úgy ítélte meg, hogy miután dolgozik, aktuálisan nincs munkaképesség-csökkenése. Nem téveszthette meg az alperest; tudatállapota azt fogta át, hogy napi nyolcórás munkát végez, társadalombiztosítási ellátásra nem jogosult, orvosi felülvizsgálatot pedig részére nem is írtak elő. A tévedés miatti megtámadásra előadták, hogy erre a körülményre speciális szabály, a régi Ptk. 540. § (3) bekezdése vonatkozik. Az alperes helytállási kötelezettségének alapjaként az ÁSZF 2.19., 21. pontját hívták fel.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felpereseket nem illeti meg a vele szembeni igényérvényesítési jogosultság. A biztosítás kedvezményezettje a bank volt, ezért a kereshetőségi jog hiányában kérte az elutasítást. Nem vitatta, hogy a biztosított a csoportos biztosításba belépett. Előadta, hogy a szolgáltatást a kedvezményezett banknak kell teljesítenie. A biztosítási szolgáltatást az esetben is a banknak fizeti ki, ha a biztosított egyéb életbiztosításban is a bankot jelölte meg kedvezményezettnek. Az adott esetben nincs olyan, a bank követelését meghaladó szolgáltatási összeg, amelyre a biztosított és a saját jogukon a felperesek mint örökösök igényt tarthatnának. Mivel a bank követelése megszűnt, nincs az ÁSZF I.5.21 és 24. pontjai szerinti egyösszegű kölcsön-visszafizetés, amely alapján biztosítási szolgáltatás teljesítésére kötelezhető lenne. A biztosított nyilatkozatában kijelentette, hogy legjobb tudomása szerint jó egészségi állapotban van, nem szenved semmilyen betegségben, nincs megállapított munkaképesség-csökkenése, jelenleg és korábban sem volt alkoholélvező. Nyilatkozott arról is, hogy az általa közölt adatok a valóságnak megfelelnek. Tudomásul vette, hogy a közlési kötelezettség megsértése esetén a biztosító kötelezettsége nem áll be. Az alperes szerint a biztosított az ÁSZF I.5.18. pontja szerinti közlési kötelezettségét súlyosan megszegte, őt tévedésbe ejtette, erre alapozva a szerződést kifogás útján megtámadta [régi Ptk. 210. § (1) bekezdés, 235. §., 236. § (3) bekezdés]. Hangsúlyozta, a valóságnak megfelelő nyilatkozat birtokában nem fogadta volna el a szerződésbe történő belépést, hiszen ilyen esetben a szerződési feltételek a kockázatvállalást egyértelműen kizárják. Nem tudott arról, hogy a biztosított a biztosítási szerződésbe történt belépéskor kifejezetten rossz egészségi állapotban volt, betegségei, kockázati tényezőt hordozó káros szenvedélye, 40%-os össz-szervezeti munkaképesség-csökkenése volt. A biztosított nem lehetett volna e minőségben a szerződés részese, az alperes nem vállalhatott volna kockázatot olyan személyért, aki megállapított munkaképesség-csökkenéssel rendelkezik. A biztosított szerződésszegése súlyos és felróható. Végül hivatkozott a régi Ptk. 540. § (1) és (3) bekezdése szerinti mentesülésre, mert a biztosított megsértette az őt terhelő közlési kötelezettséget.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek 5.441.492 forintot, kamatait és a perköltséget. Idézte a rPtk. 536. § (1), 540. § (1), (3), 560. § (1) bekezdését. Megállapította, hogy a banknak mint a szerződésben megjelölt kedvezményezettnek az igényét a felperesek egyenlítették ki. A felperesek mint a biztosított örökösei a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pontja alapján kedvezményezetti pozícióba kerültek. A biztosítási összeg felvételére való jogosultság a felperesek részére beállt azáltal, hogy a biztosítási szolgáltatás teljesítéséhez szükséges szerződési feltételek bekövetkeztek. Azt az elsőfokú bíróság tényszerűnek minősítette, hogy a biztosított esetében az ORSZI 1992-ben 40%-os, 1999-ben 50%-os, 2003-ban pedig 40%-os munkaképesség-csökkenést állapított meg. 1992-ben a biztosítottnál hangulati nyomottsággal együtt járó ideggyengeséget, a háti-, ágyéki gerincszakasz kis ízületi elkeményedését, idült alkoholizmust, toxikus májbántalmat, toxikus sokideg-elfajulást állapítottak meg. A biztosított 1992 óta absztinens volt, májenzimértékei rendeződtek, májműködése kompenzált állapotú lett. Az 1992-ben észlelt betegségek, kórállapotok és a biztosított későbbi daganatos betegségeinek kialakulása között okozati összefüggés nem állapítható meg. Az Orvosszakértői Intézet 1999. május 13. napján kiadott szakvéleménye szerint a biztosítottnál gyomornyálkahártya- és nyombélnyálkahártya-hurut, májmegnagyobbodás és toxikus eredetű - nyugalomban lévő - májbántalom volt, bal csukló- és bal lábszártörés utáni állapot állt fenn.
A perben kirendelt orvosszakértő véleménye szerint ezeknek kórállapotoknak egyike sem hozható összefüggésbe a biztosított későbbiekben kialakult daganatos betegségével. A nyelőcső rosszindulatú daganatos megbetegedéseinek konkrét oka természettudományos megalapozottsággal nem határozható meg. Meghallgatásakor előadta, hogy az egyéb rizikófaktorok (pl. genetikai problémák, májgyulladás, stb.) kizárása esetén a korábbi alkoholfogyasztás, dohányzás csupán valószínűségi összefüggésbe hozhatók a konkrét nyelőcsőrák kialakulásával.
E tények egybevetéséből az elsőfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a biztosított az írásban közölt kérdésekre a valóságnak megfelelő válaszokat adott, közlési kötelezettségét nem sértette meg. A be nem jelentett munkaképesség-csökkenés a biztosítási esemény bekövetkezésében nem hatott közre. Az elsőfokú bíróság nem tartotta megalapozottnak a 7.700.406 forint kártérítés megfizetésére irányuló módosított elsődleges kereseti kérelmet. A felperesek bizonyítási terhe volt, hogy az alperesnek a régi Ptk. 318. §-án keresztül érvényesülő régi Ptk. 339. §-a szerinti kártérítési felelőssége fennáll-e a konjunktív feltételek megvalósulása okán. A jogvita eldöntése szempontjából nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a felperesek milyen okból, milyen tartalmú egyezségi megállapodást kötöttek a bankkal a még fennálló követelés kiegyenlítésére. A banki követelés kielégítése a kárenyhítési kötelezettség körén kívül esik, az ÁSZF I.5.21. és 24. pontjai értelmében a banknak egyébként a biztosítási esemény bekövetkezése időpontjában aktuális tőketartozás forintra átszámított összegét kell kifizetnie. A biztosított örökösei és az alperes között az életbiztosítási elemet tartalmazó atipikus biztosítási jogviszony állt fenn, a felperesek tehát nem kártérítési, hanem biztosítási szolgáltatás iránti igényt érvényesíthetnek. A biztosítási szolgáltatás teljesítése szempontjából közömbös, hogy a biztosítási esemény bekövetkezése után milyen mértékű tartozása keletkezett a felpereseknek a bankkal szemben a kamatokkal, egyéb költségekkel együtt. A felperesek nem jelölték meg, hogy az alperes szolgáltatásának hiányában milyen káruk keletkezett, az alperes eljárásának melyik mozzanata volt jogellenes, felróható. Az okozati összefüggés levezetése is hiányzott.
A másodfokú bíróság a keresetet elutasította. A megállapított tényállást a másodfokú bíróság annyiban egészítette ki, hogy a per megindításakor a felpereseknek, mint a biztosított örököseinek a kölcsönszerződésből még tartozása állt fenn a bankkal szemben. A másodfokú bíróság elsőként azt vizsgálta, hogy mi a következménye a közlési kötelezettség biztosított általi megsértésének. Megállapította, a biztosított a nyilatkozat kitöltése során megszegte a közlési kötelezettségét, amikor a munkaképesség-csökkenését megállapító eljárásokról, illetve a munkaképesség-csökkenés tényéről, korábbi alkoholizálásáról valótlan adatokat közölt az alperessel. Az ÁSZF IV.50. pontjának szövege megfelel a régi Ptk. 540. § (3) bekezdésében foglaltaknak. A felperesek bizonyíthatták azt, hogy a közlési kötelezettséget a biztosított ugyan megsértette, de az nem hatott közre a biztosítási esemény, a biztosított halálának bekövetkezésében.
A kirendelt igazságügyi orvosszakértő a 44. sorszámú véleményében megállapította, hogy azok a betegségek, amelyek alapján a néhai munkaképesség-csökkenését megállapították, a halálában nem hatottak közre. Dr. V.T. alperesi megbízás alapján készített magánszakértői véleménye szerint az alkoholizmus és a dohányzás elősegítette a halálhoz vezető daganatos betegség kialakulását. Az elsőfokú bíróság szakértőként hallgatta meg dr. V.T-t, holott nem rendelte ki; ezért csak mint szakértő tanút lehetett volna őt meghallgatni, szóbeli nyilatkozata mint az alperes szakmai álláspontja volt értékelhető. Az egyidejűleg meghallgatott dr. F.I. szakértő az alkoholfogyasztást és a dohányzást, mint a nyelőcsőrák rizikófaktorát jelölte meg. Az elsőfokú bíróság okszerű következtetést vont le arra, hogy az elhallgatott munkaképesség-csökkenés és a korábbi alkoholfüggőség, valamint a biztosított halála közti közvetlen és egyértelmű okozatosság hiánya miatt az alperes nem mentesülhet a szerződésszerű teljesítés alól.
A másodfokú bíróság azt is vizsgálta, hogy a néhai lehetett-e biztosított a szerződésben. E körben az alperes az ÁSZF II.3.b) pontját hívta fel, miszerint akinek a nyilatkozat aláírásakor megállapított munkaképesség-csökkenése volt, nem lehet biztosított. Az alperes szabadon határozhatja meg azt a biztosítotti kört, amelyre nézve kockázatot vállal. A munkaképesség-csökkenéssel rendelkezők kizárása ebből a körből megengedett kockázatszűkítésnek tekinthető. Az nem jelenti a régi Ptk. 567. § (1) bekezdés első fordulatának sérelmét. A biztosítónak lehetősége van arra, hogy ne egyes betegségeket, állapotokat jelöljön meg olyanként, mint amelyekre nem vállal kockázatot. Annak, hogy a munkaképesség-csökkenés minek a következtében állt be, nincs jelentősége, így a biztosított nem hivatkozhat megalapozottan arra, hogy az elhallgatott tény nem érinti az alperes kockázatviselését, azt nem teszi terhesebbé. Annak sincs jelentősége, hogy a betegség, amely miatt a munkaképesség-csökkenést megállapították, közrehatott-e a biztosítási esemény, a jelen esetben a biztosított halálának bekövetkeztében.
Az alperes megalapozottan hivatkozott a régi Ptk. 210. § (1) bekezdésére. A biztosítottnak a nyilatkozat aláírásakor megállapított munkaképesség-csökkenése volt, így e tekintetben az alperest megtévesztette. Az alperes a szerződés alapján vele szemben támasztott követelés kapcsán az egyéves megtámadási határidő letelte után is hivatkozhatott a megtévesztésre a régi Ptk. 236. § (3) bekezdése szerinti kifogásként. Az eljárás keretében a régi Ptk. 237. §-ának alkalmazása nem merült fel. A szerződés nem a felperesek és az alperes között, hanem a bank és alperes között állt fenn, így az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása a jelen per résztvevői között fogalmilag kizárt, míg a perben nem álló bank vonatkozásában szintén nem lehetséges. A felperesek a megjelölt csoportos hitelfedezeti biztosításra alapítottan nem érvényesíthetnek igényt az alperessel szemben. Tény, hogy a szerződésben a felek a bankot jelölték meg kedvezményezettként, a felperesek édesapja pedig biztosítottként vett részt abban. Az alperes megalapozottan hivatkozott az ÁSZF I.5. pontjára. Mindez megfelel a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés a) pontjának. A kedvezményezett személyét a szerződő határozza meg. A szerződő az ÁSZF I.1.2. pontja szerint a bank volt, így ő határozta meg az I.1.5 pontban, hogy ő legyen a kedvezményezett. A bank tehát két szerződéses funkciót töltött be egyszerre, ami nem kizárt.
Az elsőfokú bíróságnak a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pontján alapuló álláspontját a másodfokú bíróság tévesnek minősítette. A régi Ptk. ezen rendelkezése csak akkor válik az életbiztosítási szerződés részévé, amennyiben nem jelöltek meg a szerződésben kedvezményezettet és bemutatóra szóló kötvényt sem állítottak ki. A szerződésben azonban egyértelműen megjelölték a kedvezményezettet, így a felperesek a saját jogukon, a saját javukra nem érvényesíthették az igényt. Az aktív perbeli legitimáció hiánya a kereset elutasítását eredményezi.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és tartalma szerint az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték. Az elsőfokú bíróság helytállóan helyezkedett arra az álláspontra, hogy a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pontja alapján a felperesek, mint a biztosított örökösei amiatt, hogy a bank követelését kiegyenlítették, kedvezményezettek lettek. Ez áll összhangban az ügyfél-tájékoztatóval, ami akként szólt, hogy "a kedvezményezett a bank. Amennyiben a szolgáltatás meghaladná a bank követelését, úgy a banki követelést meghaladó összegre kedvezményezettként a biztosított, halála esetén pedig örököse jogosult." Ez nem áll ellentétben a szerződéses feltételek II.21. pontjával, hiszen nem tiltja, hogy a biztosított örökösei a bank követelését kifizessék. A követelés 0 forintra csökkenésével az alperesi szolgáltatás kedvezményezettjei a felperesek lettek. Abban a nem várt esetben, ha mégis érvénytelen lenne a szerződés, akkor a régi Ptk. 237. §-a alkalmazandó, és az eredeti állapot helyreállítása során a felperesek lennének a jogosultak.
A biztosítotti kör "szűkítésére" vonatkozó másodfokú ítéleti indokolás sem helytálló. A régi Ptk. 567. § (1) bekezdésének első fordulata alkalmazható és mérvadó, mert a "szűkítés" nem rendkívüli körülmények miatt következett be, hanem önkényesen. Jogsértő, hogy azokat, akiknél valaha - akár évtizedekkel korábban - munkaképesség-csökkenést állapítottak meg, kiveszi a potenciális biztosítotti körből anélkül, hogy vizsgálná, a korábbi betegsége egyáltalán fennáll-e, az milyen mértékű, illetve okozati összefüggés megállapítható-e a korábbi betegség és a halál között. Nem helytálló az az indokolás sem, hogy a hitelfedezeti biztosítás csak a bank és az alperes között jött létre, ahhoz a biztosítottnak és jogutódainak nincs köze. A banki hitelt és a hitelfedezeti biztosítást együtt kötötték meg, quasi egy csomagként. Az ügyfél-tájékoztató is mindkét cég nevét és logóját tartalmazza, a banki törlesztőrészletnek részét képezte a biztosítási díj, a biztosított pedig nyilatkozatot írt alá. Háromoldalú jogviszony jött létre, mert a biztosított a banktól vett fel kölcsönt, és azért fizetett biztosítási díjat, hogy halála esetén az alperes helyette a tartozás akkori összegével helytálljon a bank felé. Ez volt a banki konstrukció, ezért téves a jogerős ítélet, amely szerint a biztosított ennek nem volt a részese. A másodfokú bíróság helytelenül állapította meg felperesek perbeli legitimációjának a hiányát.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. A biztosított a 2008 májusában kiállított "Biztosítotti nyilatkozat, Hitelfedezeti Védelem csoportos biztosításhoz" elnevezésű okiratban a munkaképesség-csökkenésével, illetve az alkoholélvezettel kapcsolatosan adott válaszát illetően teljességgel tudatában volt annak, hogy amennyiben a saját nyilatkozatai nem felelnek meg a valóságnak, akkor nem áll be a biztosító helytállási kötelezettsége. A perben rendelkezésre álló okiratok szerint a biztosítottnál a nyilatkozata aláírását megelőzően (az 1992-2003. évek között) többszörösen megállapították a jelentős mértékű (40-50%-os) munkaképesség-csökkenést. Az ÁSZF I.3.b) pontja értelmében a biztosított kizárt volt a biztosítotti személyi körből. A biztosított e tényeket közlési kötelezettségét súlyosan megszegve eltitkolta az alperes elől a valótlan tartalmú nyilatkozatával. A másodfokú bíróság helyes álláspontra jutott, amikor ítéletében kifejtette, az alperes abban a helyzetben van, hogy szabadon határozhatja meg azokat a kockázatokat, így a biztosítotti magánszemélyek körét is, amire/akire nézve a kockázatot elvállalja vagy kizárja. Az alperes a biztosítási szerződésben - amelynek részét képezi az ÁSZF - kizárta a kockázatvállalást azon személyek esetében, akinél már megállapított munkaképesség-csökkenés áll fenn. E körben szabad a szerződő felek akarata anélkül, hogy az jogszabályt, jelen esetben a régi Ptk. 567. §-át sértené. Nem volt relevanciája, hogy a megállapított munkaképesség-csökkenés minek volt a következménye. De tény, hogy azt a biztosított elhallgatta. Nem lehet arra megalapozottan hivatkozni, hogy ez az elhallgatott tény egyáltalán nem érinti az alperes kockázatviselését, illetve nem teszi azt terhesebbé. Nincs annak sem jelentősége, hogy közrehatott-e a biztosítási esemény bekövetkezésében. Amennyiben a biztosított valós tartalmú nyilatkozatot tett volna, az alperes nyilvánvalóan visszautasította volna a biztosítási szerződésbe történő belépést.
A biztosított az alperest tévedésbe ejtette, amit azzal idézett elő, hogy valótlan tartalmú nyilatkozatot tett. Emiatt a biztosítási szerződésből eredő követeléssel szemben a régi Ptk. 210. § (1) bekezdésében foglalt, a másik fél által okozott tévedésre alapított megtámadási jogát akkor is érvényesíthette, ha - az egyéves - megtámadási határidő az ő tekintetében már eltelt. Ennek eredményeképpen a bank és az alperes között, de a biztosított tekintetében létrejött biztosítási szerződés érvénytelen, úgy kell tekinteni, mintha a felperesek jogelődje vonatkozásában - a biztosítotti körből kizárt személyre - az létre sem jött volna. Mindezekre tekintettel a régi Ptk. 237. § (1) bekezdése nem alkalmazható. A felperesek a biztosítási szerződésre alapítva igényt nem érvényesíthetnek. Az alperes és a bank mint szerződő akként rendelkeztek, hogy a biztosítási szerződés szerződője és a kedvezményezettje is a bank. Mivel a szerződés megjelölte a kedvezményezett személyét, a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pontja nem alkalmazható. Sem az ÁSZF, sem a vonatkozó jogszabályok nem rendelkeztek arról, hogy a felperesek kedvezményezettjei lennének a biztosítási szerződésnek, ezért bármilyen formában is megilletné őket a biztosítási szolgáltatás, így az igényérvényesítés joga. Annak a körülménynek sincs jelentősége, hogy a bank követelését a felperesek kiegyenlítették. Az, hogy a bank, mint kedvezményezett követelése megszűnt, nem jelenti, hogy a megszűnt követelésre mások, akár a felperesek mint a biztosított örökösei, akár a kölcsöntartozást kiegyenlítő más személyek kedvezményezettként felléphetnének egy olyan szerződésben, ahol már nincs biztosítási szolgáltatás érvényesítésére lehetőség.
A felülvizsgálati kérelem megsértett jogszabályi rendelkezésként a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pontját és 567. § (1) bekezdését jelölte meg. A régi Ptk. 567. § (1) bekezdése a biztosítási szerződésekre általános szabályként mondja ki, hogy a XLV. fejezet rendelkezéseitől a biztosítási szabályzat és a felek szerződése a biztosított, illetőleg a kedvezményezett hátrányára a törvény kifejezett engedélye nélkül nem térhet el. A szabályzat azonban kimondhatja, hogy ha a biztosítási esemény meghatározott rendkívüli körülményekkel kapcsolatosan következik be, a biztosító nem köteles teljesíteni. E törvényi rendelkezés sérelmét a felperesek abban látták, hogy a szerződés részét képező ÁSZF a biztosítotti körben egyfajta szűkítést alkalmazott, amikor meghatározott egészségi állapottal (az adott esetben megállapított vagy megállapítás alatt álló munkaképesség-csökkenéssel) rendelkezőket kizárt azok közül, akik biztosítottak lehetnek. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az adott biztosítási szerződési konstrukcióban a csoportos biztosítási szerződés az alperesi biztosító és a bank között jött létre, és a szerződés - a biztosított mellett - a bank biztosítási érdekeit is szolgálja, vagyis azt, hogy a vele kölcsönszerződést kötők esetleges biztosítási eseményt jelentő helyzetében, állapotában a kölcsönszerződésből eredő követeléséhez hozzájusson. A biztosítottnak e körülmény tudatában kellett a szerződésbe belépnie. A biztosítási esemény ugyanis jelen esetben a biztosított halála, amire figyelemmel az életbiztosítás szabályait kellett alkalmazni. A perben adat van arra, hogy a biztosított a szerződéskötéshez a régi Ptk. 561. § (1) bekezdés szerinti hozzájáruló nyilatkozatot megtette, majd a szerződésbe belépett [régi Ptk. 562. § (1) bekezdés]. A biztosított eszerint a biztosítási szerződés alanyává vált. Jelen perben az vitatott, hogy a csoportos biztosítás feltételeinek I.1.3.b.) pontja jogszerűen alkalmaz-e kizárási okot vagy a biztosítotti kör szűkítése a régi Ptk. 567. § (1) bekezdésébe ütközik. Az e jogszabályi rendelkezésben rögzített egyoldalú kógencia a biztosított, illetve a kedvezményezett törvény által védeni kívánt érdekeit sértő, hátrányos szerződési kikötéseket hivatott megakadályozni. A régi Ptk. biztosításra vonatkozó szabályai között viszont nincs olyan rendelkezés, ami meghatározná, hogy a biztosító mely biztosítottak vonatkozásában köteles kockázatot vállalni. A felülvizsgálati kérelem sem tartalmaz levezetést arra, hogy az ÁSZF-nek, illetve a felek szerződésének ez a rendelkezése a törvény mely konkrét rendelkezésétől való eltérést takar. A régi Ptk. 200. § (1) bekezdésében és az 536. § (1) bekezdésében foglaltakból pedig az következik, hogy a szerződő felek szabadon határozhatták meg azt a biztosítotti kört, amelyre nézve a biztosító kockázatot vállal. A kockázat szűkítése nem tartozik a régi Ptk. 567. § (1) bekezdésében szabályozott körbe, vagyis a vitatott szerződési kikötés nem ütközik e törvényi rendelkezésbe.
A régi Ptk. 560. § (1) bekezdése életbiztosítás esetén a kedvezményezettek körére vonatkozó előírást tartalmaz. Nevezetesen kedvezményezett lehet a) a szerződésben megnevezett személy; b) a bemutatóra szóló kötvény birtokosa; c) a biztosított örököse, ha a kedvezményezettet a szerződésben nem jelölték meg, és bemutatóra szóló kötvényt sem állítottak ki. Az adott esetben a szerződés tartalmazott kedvezményezett nevezést, ez a bank volt. Tartalmazta azt a kikötést is, hogy amennyiben a szolgáltatás meghaladná a bank követelését, úgy a banki követelést meghaladó összegre kedvezményezettként a biztosított, halála esetén pedig az örököse jogosult. A szerződés e kikötésének az értelmezése során abból kell kiindulni, hogy az alperes érvényes életbiztosítási szerződés alapján, a biztosított halála esetén köteles a biztosítási összeget teljesíteni, hiszen a biztosítási esemény mindenképpen bekövetkezik. Ehhez képest az életbiztosítási szerződésnek minden esetben kell, hogy kedvezményezettje legyen, akinek a javára a biztosítási szolgáltatás teljesíthető. Adott esetben a banki kölcsönkövetelés a biztosított halálát követően, a biztosítási szerződés keretein kívül egészében kielégítésre került, emiatt az egyébként mindenképpen teljesítendő biztosítási szolgáltatás - ami a biztosítási esemény bekövetkeztekor aktuális banki tartozás összegével azonos függetlenül attól, hogy ez teljesítésre kerül-e utóbb vagy sem - nyilvánvalóan meghaladja a teljesítéssel időközben megszűnt banki kölcsönkövetelést. Mivel a bank mint nevezett kedvezményezett biztosítási érdeke (a követelése) megszűnt, a biztosító szolgáltatási kötelezettsége viszont fennmaradt [régi Ptk. 536. § (1) bekezdés], hiszen a biztosított szerződési érdeke a haláláig fennállt: a biztosítási szolgáltatásra a biztosított halála esetén az örökösök jogosultak, mert a kedvezményezett kijelölése hatályát vesztette. A biztosítási összeg felvételére jogosult szempontjából a helyzet úgy alakul, mintha kedvezményezettet nem neveztek volna meg [régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pont]. A biztosítási esemény (a biztosított halála) időpontjának tehát nem a kedvezményezetti jogállás, hanem az alperes szolgáltatási kötelezettségének beállta és a biztosítási összeg mértéke szempontjából van jelentősége.
A jogerős ítélet másodlagos indokolásként kitért arra, hogy a felperesek oldalán a kereshetőségi jog is hiányzik, és az aktív perbeli legitimáció hiánya a kereset elutasítását vonja maga után. A felperesek azonban mint a biztosított örökösei kedvezményezettek; megillette őket a jog, hogy a biztosítási szerződés alapján e pozíciójukból eredően - a régi Ptk. 560. § (1) bekezdés c) pontjára figyelemmel - igényt érvényesítsenek. A kedvezményezett személyének, az őt esetlegesen megillető szolgáltatásnak azonban csak akkor van jelentősége, ha egyáltalán felmerül a szolgáltatásra kötelezés. A perbeli esetben a jogerős ítélet azon a megállapításon alapul, miszerint a biztosított a hozzájáruló nyilatkozatában az egészségi állapotára, a munkaképesség-csökkenésére vonatkozóan valótlan adatot közölt, ezzel az alperest megtévesztette, aki ez okból a vele szemben támasztott követeléssel összefüggésben megtámadási kifogást terjesztett elő. Ezt a másodfokú bíróság a régi Ptk. 210. § (1) bekezdése és 236. § (3) bekezdése alapján megalapozottnak tartotta. Megállapította a biztosított vonatkozásában a csoportos biztosítási szerződés érvénytelenségét, ezért a felperesek csoportos hitelfedezeti biztosításra alapított igényt alappal nem érvényesíthetnek.
A felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélet ezen érvelését nem támadta, megsértett jogszabályi rendelkezésként a felhívott érvénytelenségi szabályokat nem jelölte meg, így a Kúria a jogerős ítélet ezen részét nem érinthette, nem vizsgálhatta felül. Ebből pedig következik, hogy egy érvénytelen szerződés esetén nincs relevanciája, ki tekinthető a biztosítási szerződés kedvezményezettjének, mert az alperesnek nincs olyan szolgáltatási kötelezettsége, ami a kedvezményezettet megilletné.
Kúria Pfv.V.20.020/2020/8. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Kulcsszavak: biztosított, tűzbiztosítás, személyi kör, a biztosító mentesülése, kármegelőzési és kárelhárítási kötelezettség, súlyos gondatlanság
I. A biztosító mentesüléséhez a rPtk. 556. § (1)-(2) bekezdése alapján az szükséges, hogy az abban meghatározott személyek okozzák jogellenesen a kárt. A rPtk. 556. § (1) és (2) bekezdése együttes értelmezéséből nem az következik, hogy csak a biztosító szabályzatában meghatározott vezető vagy meghatározott munkaköröket betöltő személyek tartoznak az 556. § (1) bekezdés c), d) pontjában körülírt személyek sorába. A (2) bekezdés a biztosítási szabályzatokban meghatározható személyi kört korlátozza. A törvényben meghatározotthoz képest tágabban nem állapíthatja meg a biztosító azt a személyi kört, amelybe tartozók magatartása okot adhat a mentesülésére. A törvényből magából is következik, hogy a vezetők vagy a biztosított vagyontárgyak kezelésével megbízottak magatartása a biztosító mentesülését eredményezheti.
II. A rPtk. 555. § (1) bekezdése közvetlenül és egyértelműen meghatározza a kármegelőzési és kárelhárítási kötelezettség kötelezettjét. Ha a biztosított e kötelezettségének nem tesz eleget, a jogellenes és szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása esetén a biztosító - olyan arányban, amilyen arányban a biztosított közrehatása a kár bekövetkezésében megállapítható - mentesül a fizetési kötelezettsége alól.
III. A bírói gyakorlat súlyosan gondatlannak minősíti a magatartást, ha a gondosság elhanyagolása feltűnő mértékű, illetőleg a magatartást a felelőtlenség, az esetleges hátrányos következmények iránti nagyfokú közömbösség jellemzi (Kúria Pfv.V.21.994/2018/4; Pfv.V.20.760/2019/4; Pfv.V.20.966/2020/6). Azt kellett tehát vizsgálni, hogy a gondossági kötelezettségét a felperes olyan kirívóan elhanyagolta-e, hogy ennek tudatában előre kellett látnia a megvalósult negatív következményeket. Ha számolnia kellett a tűzeset bekövetkezésének kockázatával, ennek ellenére tanúsított kirívóan felelőtlen magatartást, a súlyos gondatlanság megállapítható.
IV. A felperes kármegelőzési kötelezettségének megszegése ok-okozati összefüggésben áll a tűz keletkezésével és terjedésével. A raklaptárolás módja (az épület fala mellett magasan felrakva) és kifejezett tiltás ellenére a tűzveszélyes anyagok közelében eltűrt dohányzás közrehatott a kár bekövetkezésében. A felperes mindkettő vonatkozásában kirívóan felelőtlen magatartást tanúsított, amely súlyos gondatlanságnak minősül. Helytállóan állapította ezért meg a másodfokú bíróság, hogy az alperes mentesül a fizetési kötelezettsége alól.
rPtk. 4. § (1), (4) bek., 200. § (1) és (2) bek., 209. § (1) és (4) bek., 536. § (1) és (2) bek., 556. § (1) bek. a), c), d) pont, (2), (3) bek., 567. § (1) bek.
rPp. 164. § (1) bek., 183. § (2) bek., 206. § (1) bek., 220. § (1) bek. d) pont, 221. § (1) bek.
A felek 2014. január 1-jei hatállyal vagyon- és felelősségbiztosítási szerződést kötöttek. A szerződéssel az alperesnek helytállási kötelezettsége keletkezett a felperes húsfeldolgozó üzemében bekövetkezett tűzkárok után. A biztosítási szerződés részévé vált - egyebek mellett - a Vállalkozói vagyonbiztosítások általános feltétele (2009) és a Tűz- és elemi károk biztosításának feltétele (2009).
A Vállalkozói vagyonbiztosítások általános feltétele 13.4. és 13.5. pontjai szerint az alperes mentesül a helytállási kötelezettség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt jogellenesen
- a biztosított, illetőleg a szerződő fél,
- a biztosítottnak a szabályzataiban megállapított munkakört betöltő alkalmazottai, illetve
megbízottai;
- a biztosított jogi személynek a szabályzatban meghatározott tagjai vagy szervei
szándékosan vagy súlyosan gondatlanul okozták.
Súlyosan gondatlan károkozásnak minősül többek között, ha az említett személy
- a tevékenységét jogszabályban, egyéb előírásban meghatározott személyi és tárgyi feltételek hiányában végezte,
- a kárt a kármegelőzési, kárenyhítési előírások, foglalkozási szabályok súlyos vagy ismétlődő, illetve folyamatos megsértésével okozta.
A Tűz- és elemi károk biztosításának feltétele 2. pont Kizárások címszó e) pontja úgy rendelkezik, hogy a biztosítási védelem a Vállalkozói vagyonbiztosítások általános feltételeiben felsorolt kizárásokon túlmenően, tekintet nélkül a keletkezés okára, nem terjed ki azokra a károkra, amelyek az épületek/építmények, gépek, berendezések avultságával, azok karbantartásának elmulasztásával vagy az építési és üzemeltetési szabályok be nem tartásával okozati összefüggésben keletkeztek, kivéve, ha a biztosított bizonyítja, hogy a kár ezekkel a hiányosságokkal nem volt összefüggésben.
A felperes a húsfeldolgozó üzemet 2010-ben bővítette, a bővítést követően a technológia részeként fenntartott átmeneti raklap- és ládatárolót az épület délkeleti sarkához, közvetlenül a fal mellé helyezte. A raklaptároló környezetében az árukiadónál két piktogramot és feliratot is elhelyezett, amelyek a dohányzási tilalomra figyelmeztettek. Ennek ellenére a dolgozók közvetlenül a raklaptároló mellett dohányoztak és a hamuzót is ott helyezték el.
2014. május 21-én az épületben és berendezési tárgyaiban tűz okozta károsodás keletkezett. Az összefoglaló tűzvizsgálati jelentésben foglaltak szerint a tűzkeletkezés pontos helyét, okát, a gyújtóforrást, valamint a tűz keletkezéséhez vezető folyamatot minden kétséget kizáróan bizonyítani, megnevezni nem lehetett, ezért ismeretlen.
A katasztrófavédelmi kirendeltség határozatával a raklaptároló tűztávolságon belüli elhelyezéséért a felperest tűzvédelmi bírsággal sújtotta. A határozat felülvizsgálata iránti keresetet a bíróság elutasította. A felperes a káreseményt követően felszólította az alperest a kárért való helytállásra. Az alperes a helytállást a biztosítási feltételekre való hivatkozással elutasította. A felperes keresetében gép, berendezés pótlási és javítási költség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Magánszakértő vélemény alapján azzal érvelt, hogy az alperes helytállási kötelezettsége fennáll, mert a tűz keletkezési oka ismeretlen, a vélelmezett ok elektromos energia.
Az alperes ellenkérelmében jogalap hiányában kérte a kereset elutasítását. Azzal védekezett, hogy nem köteles a károkért helyt állni, mert a tűz egy másik magánszakértői vélemény alapján a tűzvédelmi távolságon belül tárolt raklapoknál folytatott szabálytalan dohányzás miatt keletkezett, ezért két mentesülési ok is fennáll: egyrészt a Vállalkozói vagyonbiztosítások általános feltételeiben foglalt súlyosan gondatlan károkozás, másrészt a Tűz- és elemi károk biztosításának feltételeiben foglalt üzemeltetési szabályok betartásának elmulasztása. Ha a felperes a közvetlenül az épület mellett tárolt raklapokat, műanyag ládákat szabályosan tárolta volna, és gondoskodott volna arról, hogy ne lehessen dohányozni az épület sarkánál, akkor nem keletkezett volna tűz.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában felhívta a rPtk. 536. § (1), (2) bek., 556. § (1) bek. a), c), d) pontjában, 556. § (2), (3) bek.-ben foglaltakat. A magánszakértők és a kirendelt szakértő meghallgatása, a rendelkezésre álló videoanyag megtekintése eredményeként úgy ítélte, hogy a perbeli szakvélemény nem ellentmondásmentes, a felperes által megbízott magánszakértő véleményére tekintettel aggályos, ezért helyt adott az alperes további szakértői bizonyítás iránti indítványának. A másodikként kirendelt igazságügyi szakértő véleménye a mérlegelése szerint megerősítette az elsőként kirendelt szakértő módosított véleményében foglalt következtetést. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján tényként volt megállapítható, hogy a tűzeset a raklaptároló melletti dohányzás következtében keletkezett, a dohányzó dolgozó által a raklaptároló és a fal között tárolt hamutartóban vagy az amellett elhelyezett cigaretta parazsától. A dohányzóhelyről az utolsó dolgozó 13:50-kor távozott, a helyszínen az első tűzre utaló jelenség 13:51-kor jelent meg. A raklaptárolónál keletkezett tűz az épület fémlemez-burkolatán lévő réseken átjutva meggyújtotta a tetőszerkezet fa anyagát és a talpszelemenek közötti réseken közvetlenül a szendvicspanelhez jutott. A szendvicspanel belső rétegén keresztül ezután szétterjedt az épületben. Az elsőfokú bíróság azzal együtt, hogy szabályzat nem határozta meg, mely vezető, illetve vagyontárgyak kezelésével együtt járó munkakört betöltő személyek magatartásához fűz a biztosító mentesülést, egyetértett az alperessel abban, hogy a rPtk. 556. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt mentesülési okra is figyelemmel a felperes törvényes képviselőinek (vezető tisztségviselőinek) súlyosan gondatlan magatartása az alperes mentesüléséhez vezet.
A másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, azt a másodfokú eljárásban lefolytatott szakértői bizonyítás eredményeként sem volt szükséges módosítani. Rámutatott arra, hogy a Vállalkozói vagyonbiztosítások feltétele 13.4. és 13.5. pontja szerinti mentesülési okok a r.Ptk. 556. § (1) bekezdés a), c) és d) pontjában írt mentesülési okokkal egyeznek meg. A mentesülést kizárólag a biztosítási jogviszony szempontjából releváns személy jogellenes magatartása eredményezheti, és a mentesüléshez az is szükséges, hogy a szabályzatban meghatározott személyek károkozó magatartása szándékos vagy súlyosan gondatlan legyen. A rPtk. 556. § (1) bekezdésének a) és b) pontja - megfogalmazásából egyértelműen - természetes személyekre vonatkozik, a c) és d) pontja alkalmazható arra az esetre, ha a biztosított jogi személy. Az utóbbi esetben a rPtk. szabályzatban rendeli meghatározni azt a személyi kört, akiknek a szándékos vagy súlyosan gondatlan, jogellenes magatartásához a biztosító a mentesülését fűzheti. A perbeli esetben a biztosító mentesülését eredményező személyi kör meghatározása a biztosítási szabályzatban elmaradt, ezért a mentesülés első konjunktív feltétele hiányában az alperes - az elsőfokú ítéletben foglaltakkal ellentétben - nem mentesülhetett a helytállási kötelezettsége alól.
A régi Ptk. 536. § (1), (2) bek. és 200. § (1) bek. felhívásával a másodfokú bíróság kiemelte: a törvény szerint nincs akadálya annak, hogy a biztosítási szerződésben a felek maguk határozzák meg, mi minősül biztosítási eseménynek, illetve milyen események nem tartoznak a biztosítási kockázatok körébe. A felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a Tűz- és elemi károk biztosításának feltétele 2. pont Kizárások címszó e) pontjában rögzített kizárási feltétel érvénytelen, illetőleg nem vált az általános szerződési feltételek részévé. A perben az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy a felperes a vállalt kockázati körön kívül eső károk tekintetében igényli a szolgáltatását. Álláspontjával ellentétben az "építési és üzemeltetési szabályok be nem tartásával okozati összefüggésben" megfogalmazás nem konjunktív feltételt, hanem felsorolást jelent, ezért az alperes védekezésének megalapozottságához elegendő volt az üzemeltetési szabályok be nem tartásának és az azzal okozati összefüggésben keletkezett kárnak a bizonyítása. Az alperes az üzemeltetési szabályok megszegését - a raklaptároló tűztávolságon belüli elhelyezését és a munkahelyen dohányzás számára kijelölt helytől eltérő helyen dohányzást - jogerős bírósági ítélettel és a biztonsági kamerafelvételekkel bizonyította.
A másodfokú bíróság a fellebbezésben foglaltakra tekintettel elrendelte a szakvélemény ismételt kiegészítését, majd a kiegészítő szakvéleményre tett felperesi észrevételekre tekintettel a kirendelt szakértő, továbbá a szakértő tanúk együttes meghallgatását. A kiegészítő szakértői véleményében és személyes meghallgatása során a szakértő a felperes felvetéseire reagálva fenntartotta a tűz keletkezési helyére és okára vonatkozó alap- és kiegészítő szakértői véleményét. Hangsúlyozta, hogy a tűz keletkezésének idején még munkaidő volt, ennek ellenére a munkahelye elhagyása előtt egyik tanú sem észlelt tűzjelenséget. Ha a raklaptüzet a tetőről lecsöpögő, lehulló anyagok okozták, akkor az épületben jóval a munkaidő vége előtt huzamosabb ideje tartó égési jelenségnek kellett volna lennie, amelyet füst- és/vagy lángjelenség kísér. Ha csak a tetőhéjazat és a szendvicspanel közötti térben lett volna tűz vagy füst, a kialakuló túlnyomás miatt a füstnek meg kellett volna jelennie már a munkaidőben a tető résein, nyílásain. Ilyen jelenségről a tanúk nem számoltak be. Önmagában egy falszakasz az épületben födém nélkül nem tűzgátló fal. A negyedmarhahűtő fali és mennyezeti paneljei meggyulladtak. A szendvicspanel fémoldalával a forró égéstermékek közvetlenül érintkeztek az épület középső helyiségei felett lévő szendvicspaneleknél a purhab szigetelésével is. A negyedmarhahűtő fali és mennyezeti paneljei azért nem károsodtak olyan mértékben, mint az épület középső részén, mert a helyiségen tovaterjedő tűz után visszafelé már nem tudott terjedni a tűz. A magánszakértők által legvalószínűbbnek vélt tűz keletkezési és terjedési folyamat nem történhetett meg. A kamerafelvételek azt bizonyítják, hogy a tűz a ládatárolóról terjedt át a tetőszerkezetre, emiatt semmisült meg az egyik kamera is akkor, amikor az egyre nagyobb lángok elérték. Semmilyen tény nem merült fel arra nézve, hogy elektromos tűz keletkezett. A tanúk egyike sem számolt be elektromos hibáról vagy a tűzeset idején áramkimaradásról.
A másodfokú bíróság a szakértőnek a magánszakértői vélemény felvetéseire és a felperes észrevételeire adott válaszait az alap- és korábbi kiegészítő szakértői véleményben foglaltakkal összhangban állónak, logikusnak, konzekvensnek, meggyőzőnek és aggálytalannak ítélte. Rámutatott arra, hogy a szakértő a felperes észrevételeire válaszolt, a megfelelő magyarázatot megadta, a szakvélemény a per adataival - köztük a kamerák felvételeivel - összhangban áll, ezért a további szakértői bizonyításra vonatkozó felperesi indítvány teljesítése szükségtelen volt. Szükségtelen volt a negyedmarhahűtő szendvicspaneljei és tetőszerkezeti elemei bontás utáni állapotára vonatkozó tanúbizonyítás is. Az elsőfokú bíróság a tűz keletkezésének helyét, okát a perben beszerzett, a szakértő által adott szakvélemény és a perben csatolt egyéb bizonyítékok helyes és okszerű mérlegelésével állapította meg, ezért az ítélete ebből az okból nem megalapozatlan. A szakértő a tűznek más helyen vagy más okból keletkezését kizárta, így az alperes a perben sikerrel bizonyította azt is, hogy a felperesek olyan, az üzemeltetési szabályok be nem tartásával okozati összefüggésben keletkezett károk tekintetében igénylik a biztosító teljesítését, amelyekért való helytállást az a szerződésben kizárta.
A felperes felülvizsgálati kérelmében kifejtett álláspontja szerint a másodfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy a kizárásban konjunktív feltételekről van szó. Az "és" kötőszó nem vagylagosságot, felsorolást jelent, hanem a két feltételt összekapcsolja, egymáshoz köti. A kizárás ezért csak arra az esetre vonatkozik, ha a kárt az építési és üzemeltetési szabályok együttes megsértése okozza. A jogerős ítélet ebben a vonatkozásban sérti a polgári perrendtartásról szóló a rPp. 206. § (1) bek., 220. § (1) bek. d) pontjában, 221. § (1) bek. és a régi Ptk. 536. § (1) bek.-ben foglaltakat. Abban az esetben, ha a kár a kizárási feltétel bekövetkezésével, fennállásával áll közvetlen vagy elkülöníthető okozati összefüggésben, a biztosítónak nem kell helytállnia. Ha a kár oka maga a biztosítási esemény, jelen esetben a tűz, az építési és üzemeltetési szabályok megsértése legfeljebb a biztosítotti közrehatás keretében értékelhető. A tűztávolságon belül elhelyezett raklapok égése következtében keletkezett többletépületkár - a raklaptároló melletti fal károsodása, a tűz feletti tetőszerkezet szélének csekély mértékű kára - az, amely vonatkozásában a biztosító a kockázat viselését kizárta. Az üzemeltetési szabályszegés ezt meghaladó hatását a kármegelőzési kötelezettség vonatkozásában kell értékelni. Az adott esetben a kár - csekély többletkáron kívül - a biztosítási esemény, a tűz közvetlen következménye. A másodfokú bíróság tévesen, a kizárási feltételek valós joghatásától és értelmétől eltérően állapította meg, hogy az alperesnek ezek bekövetkezte folytán nem kell teljesítenie. A jogerős ítélet ezért sérti a rPtk. 536. § (1) bekezdését.
A dolgozói dohányzást és a raklaptároló tűztávolságon belüli üzemeltetését a rPtk. 556. § (3) bekezdésére figyelemmel az 556. § (1) bekezdés d) pontja és 556. § (2) bekezdése alapul vételével kellett a perben vizsgálni. A biztosítónak a szabályzatában meg kellett volna határoznia a jogi személy biztosított vonatkozásában azt a személyi kört, akinek a kármegelőzési kötelezettségszegése, mulasztása figyelembe vehető. A biztosító azonban ilyen tartalmú szabályzatot nem készített, ezért a kármegelőzési kötelezettség megszegése és annak kihatása az adott esetben nem vizsgálható. A biztosító mentesülése tehát a kármegelőzés kapcsán is kizárt, ezért a jogerős ítélet sérti a rPtk. 556. § (1) bekezdés d) pontját, (2) és (3) bekezdését. A kizárási feltételek vitatott szövegrésze a felperes érvelése szerint nem tisztességes, nem jóhiszemű, indokolatlanul hátrányos, és a szabályozás nem világos, a jó erkölcsbe is ütközik. A feltételek definiálatlanok, nem határozzák meg azt, hogy mi tekintendő üzemeltetési és építési szabályszegésnek. A jogerős ítélet ezért a rPtk. 4. § (1) és (4) bekezdésébe, 200. § (2) bekezdésébe, 209. § (1) és (4) bekezdése, 567. § (1) bekezdésébe és a 2003. évi LX. törvény (Bit.) 166. § (2) és (6) bekezdésébe ütközik.
A rendelkezésre álló peradatok alapján megállapítható: az alperes nem bizonyította, hogy a tüzet a raklaptárolónál dohányzás okozta, és a tűz innen terjedt át az üzem épületére. A másodfokú bíróság a bizonyítékokat iratellenesen, logikátlanul, kirívóan okszerűtlenül értékelte, egy részüket - főként a fényképfelvételeket - pedig elmulasztotta értékelni. A jogerős ítélet indokolása ebben a vonatkozásban általános, elnagyolt, hiányos, ekként törvénysértő. A másodfokú bíróság mellőzte a képi bizonyítékoknak a kirendelt szakértő véleményével való egybevetését. Az ellentmondások feloldása nélkül fogadta el Ny.Cs. szakvéleményét. A szakkérdés vonatkozásában nem tisztázta a tényállást. A szakértői testület kirendelését törvénysértően, a felajánlott tanúbizonyítást indokolatlanul mellőzte. A tűz keletkezési-terjedési folyamatot illetően a felperesi érveket nem cáfolta, azokra ki sem tért. A jogerős ítélet ezért sérti a rPp. 164. § (1) bekezdését, 183. § (2) bekezdését, 221. § (1) bekezdését, 206. § (1) bekezdését. A felperes érvelése szerint fotókkal, azok helytálló elemzésével, magánszakvéleményekkel cáfolta Ny.-féle szakértő véleményét, az elsőfokú bíróságnak a tűz keletkezésével kapcsolatos álláspontját. Bemutatta a tűz keletkezésének és terjedésének reális alternatíváját, amely szerint a tűz az épület gerince közelében, a szendvicspanel fölötti térben keletkezett. A nagy térből egy ideig észlelhetően nem áramlott ki a füst. A tűz meggyújtotta az oromfal deszkázatát és a száraz faanyagon eljutott a raklaptárolóhoz, ahol a lehulló zsarátnokok és más műanyagból, tetőfóliából származó égéstermékek meggyújtották a raklapokat. Ezzel párhuzamosan a tűz a gerinc körül is továbbterjedt az épület tetőszerkezetén, a szendvicspanelekben. A tűzoltók a raklaptüzet eloltották, így nem keletkezett tűz az alacsony pályás hűtőhelyiségben és tetőszerkezetében. A 130 cm magas tűzfal az épület többi részéből az alacsony pályás hűtő felé meggátolta mindkét irányból a tűz átterjedését. A peranyag részét képező fényképeken jól látható, hogy az oromdeszkázat a gerinctől jobbra elégett, károsodása a gerinc közelében teljes, a raklaptároló felé haladva kisebb mértékű. E helyiség szellőzőnyílásának környezetében nem látható a purhabot jellemző fekete koromnyom, tehát itt a purhab nem égett. Ha a raklapoktól indult volna a tűz, a száraz deszkázat jobb oldalon teljesen elégett volna. Mindezekből az következik, hogy az épület tüzet nem a raklaptároló tüze okozta, az másodlagos, következményi tűz volt. Ezt az okfolyamatot sem Ny. szakértő, sem a bíróság nem tudta megcáfolni világos, logikus módon, tényekkel, érvekkel megfelelő szakértői módszerekkel.
A másodfokú bíróság lényeges eljárási szabályt szegett, amikor a bizonyítási indítványa ellenére a szakértői testület kirendelését mellőzte. Teljesítenie kellett volna a tanúbizonyítási indítványt is. A szakértői testület választ adhat arra: reálisan keletkezhetett-e néhány másodperc alatt raklaptűz cigarettacsikktől figyelemmel az égési jelenségekre (lehulló anyagok); a visszamaradt állapot, a tetőszerkezet integritása, a belső tér épsége, a tetőhéjazat tűzvédelmi teljesítménye, a légterek nagyságrendi különbsége, az égésfizikai törvényszerűségek alapján terjedhetett-e az alacsony pályás hűtő teréből a tűz tovább. A másodfokú bíróság a felperesi bizonyítási indítványok mellőzésével megsértette a rPp. 182. § (3) bekezdésében és 183. § (2) bekezdésében foglaltakat, amely folytán a tényállás felderítetlen maradt és megalapozatlan ítélet született.
A felperes a felülvizsgálati kérelmét megalapozó jogsértést abban határozta meg, hogy a másodfokú bíróság annak ellenére utasította el a biztosítási szolgáltatás teljesítésére irányuló keresetet, hogy a biztosító által hivatkozott kizárási ok nem vehető figyelembe, illetve az alperes a mentesülését sem tudta bizonyítani. A kizárás vonatkozásában a Kúria abban egyetért a jogerős ítéletben foglaltakkal, hogy a biztosítási szerződést kötő felek szabadon megállapíthatják azt az eseményt, amelynek bekövetkezése esetére a biztosító a szerződésben meghatározott biztosítási összeg megfizetését vállalja, azaz a biztosítási fedezet terjedelmét a biztosító korlátozhatja. Az adott esetben a Tűz- és elemi károk biztosításának feltétele 2. pont Kizárások e) pont második fordulatának alkalmazása merült fel. Eszerint tekintet nélkül a keletkezés okára, az épületekre/építményekre, gépekre, berendezésekre vonatkozó építési és üzemeltetési szabályok be nem tartásával okozati összefüggésben keletkezett károkra nem terjed ki a biztosítási védelem, kivéve, ha a biztosított bizonyítja, hogy a kár nem volt okozati összefüggésben ezekkel a hiányosságokkal. A szerződési kikötés szövegének helyes értelmezése szerint az épületek/építmények esetén az építési szabályok, míg a gépek, berendezések esetén ezek üzemeltetési szabályának be nem tartásával összefüggésben keletkezett károkra nem terjed ki a biztosítási védelem. A felperes által elkövetett tűzvédelmi szabályszegés viszont nem minősül gépek, berendezések üzemeltetésével összefüggő szabály megszegésének, ezért nem vonható a perben felmerült kizárási ok körébe. Az alperes az ellenkérelmében a kizárási ok mellett a mentesülésére is hivatkozott. Az elsőfokú bíróság a mentesülését a rPtk. 556. § (1) bekezdés a) pontja szerint látta megállapíthatónak. A másodfokú bíróság e jogszabályi rendelkezést a biztosító szabályzatának hiányára tekintettel alkalmazhatatlannak tartotta.
A Kúria rámutat arra, hogy a biztosító mentesüléséhez az szükséges a rPtk. 556. § (1)-(2) bekezdése alapján, hogy az abban meghatározott személyek okozzák jogellenesen a kárt. A Kúria a Pfv.V.20.966/2020/6. számú határozatában a jelen ügyre is irányadóan kifejtette, hogy a rPtk. 556. § (1) és (2) bekezdése együttes értelmezéséből nem az következik, hogy csak a biztosító szabályzatában meghatározott vezető vagy meghatározott munkaköröket betöltő személyek tartoznak az 556. § (1) bekezdés c), d) pontjában körülírt személyek sorába. A (2) bekezdés a biztosítási szabályzatokban meghatározható személyi kört korlátozza. Arról van szó, hogy a törvényben meghatározotthoz képest tágabban nem állapíthatja meg a biztosító azt a személyi kört, amelybe tartozók magatartása okot adhat a mentesülésére. A törvényből magából is következik, hogy a vezetők vagy a biztosított vagyontárgyak kezelésével megbízottak magatartása a biztosító mentesülését eredményezheti. Az adott esetben az a jogellenes magatartás, amelyre az alperes a mentesülését alapította, nem kiváltója volt a tűznek. A perben ugyanakkor mindkét fél részéről felvetődött, hogy az adott tényállás mellett a raklaptárolás módja és a dolgozók dohányzási gyakorlata közrehatott a kár bekövetkezésében. Az alperes védekezésének megfelelő tények a rPtk. 556. § (3) bekezdésének alkalmazását alapozhatják meg. Ebben az esetben azonban a rPtk. 556. § (1) bekezdésében foglalt feltételek szintén vizsgálandók azzal, hogy a rPtk. 555. § (1) bekezdése közvetlenül és egyértelműen meghatározza a kármegelőzési és kárelhárítási kötelezettség kötelezettjét. Ha a biztosított e kötelezettségének nem tesz eleget, a jogellenes és szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása esetén a biztosító - olyan arányban, amilyen arányban a biztosított közrehatása a kár bekövetkezésében megállapítható - mentesül a fizetési kötelezettsége alól.
A felperes azzal, hogy a tevékenysége során az éghető anyagból készült göngyölegek (raklapok, műanyag ládák) tárolása kapcsán nem tartotta meg a tűztávolságot, jogsértést követett el. A tűzvédelmi jogszabályi rendelkezés megsértése miatt a hatóság tűzvédelmi bírsággal sújtotta. A tűzvédelmi ügyben hozott közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt indult perben pedig a bíróság a keresetét elutasította. A felülvizsgálati eljárásban már az a - kamerafelvételekkel is bizonyított - tény sem volt vitás, hogy a dolgozók a tiltás ellenére a raklaptároló közelében dohányoztak, amely szintén a kármegelőzést érintő, a jogi személy felperesnek betudható jogellenes magatartásnak minősül. Az alperes mentesülése szempontjából annak volt jelentősége, hogy a felperesnek betudható jogellenes magatartások egyben a konkrét káreseménnyel okozati összefüggésben közrehatottak-e a kár bekövetkezésében, és ha igen, a felperesi magatartás legalább súlyosan gondatlannak minősíthető-e. A bírói gyakorlat súlyosan gondatlannak minősíti a magatartást, ha a gondosság elhanyagolása feltűnő mértékű, illetőleg a magatartást a felelőtlenség, az esetleges hátrányos következmények iránti nagyfokú közömbösség jellemzi (Kúria Pfv.V.21.994/2018/4; Pfv.V.20.760/2019/4; Pfv.V.20.966/2020/6.). Azt kellett tehát vizsgálni, hogy a gondossági kötelezettségét a felperes olyan kirívóan elhanyagolta-e, hogy ennek tudatában előre kellett látnia a megvalósult negatív következményeket. Ha számolnia kellett a tűzeset bekövetkezésének kockázatával, ennek ellenére tanúsított kirívóan felelőtlen magatartást, a súlyos gondatlanság megállapítható.
A fizetési kötelezettség alóli mentesülés törvényi feltételeinek fennállását az adott tényállás mellett kellett értékelni. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a rPp. 206. § (1) bekezdésének felhívásával a bizonyítás eredményének mérlegelését támadta. Vitatta a tűz keletkezése és terjedése vonatkozásában a jogerős ítéletben megállapított tényállást. Az állításával ellentétben az eljárt bíróságok e körben több bizonyítékot értékeltek. Megtörtént a videofelvételek megtekintése, fényképek, okiratok, magánszakértői vélemények figyelembe vétele. A felperes által csatolt magánszakértői vélemény az elsőfokú bíróság által kirendelt dr. G.K. igazságügyi szakértő szakvéleményét, illetve módosított szakvéleményét aggályossá tudta tenni. Ezt követően Ny.Cs. igazságügyi szakértő kirendelésére került sor, aki a perben kiegészítő szakvéleményt is adott, míg a felperesek egyesített magánszakértői véleményt, illetve azt kiegészítő szakvéleményt terjesztettek elő. A másodfokú bíróság a Pf.40. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítettek szerint meghallgatta a kirendelt szakértőt és a magánszakértőket. A kirendelt szakértő a meghallgatása során minden kérdésre választ adott. A felperes által a felülvizsgálati kérelemben is vitatott szakvéleménye a tűz keletkezési helye, terjedése vonatkozásában egyértelmű, azzal dr. G.K. kirendelt igazságügyi szakértő is egyetértett. A szakértői testület kirendelésére erre tekintettel nem volt eljárásjogi lehetőség és az szükségtelen is.
Ny.Cs. igazságügyi szakértő több esetben írásban, majd a másodfokú tárgyaláson előadta, miért az az álláspontja, hogy a tűz a raklaptárolónál keletkezett, onnan érték el a lángok a tetőszerkezet eresz részét, és a tűz onnan terjedt tovább az épület irányába. Részletesen elmagyarázta, miért nem lehet tűzgátló falként figyelembe venni a raklaptároló melletti helyiség falát, illetve azt is, hogy e helyiség tetőszerkezetének állékonysága azért maradt meg, mert ott nem volt sokáig tűzhatás: a raklaptüzet viszonylag hamar eloltották, belülről pedig nem volt tűz. A szendvicspanelekben ugyanakkor a purhab égésére utalt a füst és az, hogy a purhab az oromfal felé eső részeken elégett, a hő hatására a mennyezeti lámpa műanyag részei megolvadtak. A keletkezett hő, égéstermékek a fal és a tetőhéjazat között tovább tudtak terjedni, majd amikor a tetőhéjazat felületfolytonossága megszűnt, a szabadba távoztak. A szakértő kizárta, hogy a tüzet más (pl. elektromos áram) okozta, nem volt ugyanis semmilyen arra utaló körülmény, hogy elektromos berendezés hibásodott meg, és az épületben dolgozók nem vettek észre tüzet vagy füstöt. A szakértő a szakvéleményét fényképfelvételekkel támasztotta alá és utalt a tanúk vallomására, valamint az összefoglaló tűzvizsgálati jelentésre is. A 7. számú kamera felvételeit értékelve állapította meg, hogy a cigarettacsikk elhelyezését (13:48:39) követően az első tűzre utaló jelenség (a raklap- és a ládatároló felől hullott le valami a raklapra) 13:51:22-kor volt. A kamera - azt megelőzően, hogy a levegőből fekete égésmaradvány szállt alá - 13:55:24-kor a raklap- és ládatároló felől rögzített fény- és füstjelenséget, valamint kifúvást. A felülvizsgálati kérelemben foglaltaktól eltérően ebből nem a tető sarkánál, hanem a raklap- és ládatárolónál zajló égési folyamatra lehetett következtetni. A cigarettacsikk elhelyezése és az első tűzre utaló jelenség között több telt el 103 másodpercnél. A szakvélemény mindezekre tekintettel nem volt iratellenes vagy logikátlan. A kamera felvételén a fal mellől már 14:08.54-kor lángok csaptak ki. A raklaptároló eszerint már azt megelőzően lángolt, hogy a raklapok feletti 6. számú kamera felülvizsgálati kérelemben hivatkozott felvételén valamilyen műanyag lógott, csepegett le a tetőről. B.K. tanú 14:16:28-kor a raklapok magasságáig érő apró lángokat látott. Ezek hatására 14:17:42-kor megsemmisült 6. számú kamera. A raklaptűzhöz elsőként érkező tanúnak az a vallomása, amely szerint a lángok átterjedtek a tetőre, egyezett az objektív képi információval. Mielőtt B.K. újra látta a tüzet, a tetőt már elkezdték locsolni. A tető alól a füst egy ideig nem tudott a szabadba távozni, a füstöt a dolgozóknak az épületen belül kellett volna észlelniük, ha a tűz az épületgerinc közelében keletkezett volna. A felperes álláspontjával ellentétben a Ny.-féle szakvéleményből nem az következik, hogy az épülettűz oka nem a raklaptároló tüze volt. A szakértő a másodfokú tárgyaláson hangsúlyozta, hogy nem a tetőszerkezet faanyagain keresztül terjedt a tűz, hanem a szendvicspanel belsejében. Az eresz meggyulladását követően a láng és az égéstermékek elérték a vízszintesen elhelyezett szendvicspanel fémlemezét és a két fémlemez közötti purhabhoz is eljutottak. A bontás után láthatóvá vált purhab az oromfaltól távolabb eső részeken maradt csak épen. A szakértő fényképfelvételekkel is alátámasztotta, hogy a raklaptároló melletti helyiségben nem volt vízszintes füstcsík, amely azt mutatta, hogy nem a helyiségben volt égés, hanem a szendvicspanel belsejében. Az oromdeszkázat raklaptároló felőli részét oltották, az ezért nem égett el teljesen. A tényállás alapjául elfogadott szakvélemény mindezekre tekintettel a felperes hivatkozásával ellentétben nem volt ellentmondásos.
A magánszakértők a tűz keletkezésére, terjedésére nem adtak olyan reális alternatívát, amely a többi bizonyítékkal összhangban állt volna. Robbanásszerű jelenségre utaló peradat nem volt. A magánszakértők nem tudtak meghatározni olyan tényleges gyújtóforrást, amely az épület gerince közelében a szendvicspanel fölötti térben vezethetett volna a tűz keletkezéséhez. Amennyiben ebben a térben a fal meggátolta volna a tűz terjedését, úgy az nem juthatott volna el a raklaptárolóhoz és az oromdeszkázatot sem gyújthatta volna meg. A gerinc közelében nagyobb mértékben károsodott oromdeszkázat bal oldala kevésbé égett el, mint a jobb. A fából pedig nem kerülhetett a raklapokra égve csöpögő anyag. A magánszakértői véleményeket a raklaptűz következményi tűz jellegét illetően a Ny.-féle szakvélemény megfelelően cáfolta. A szakvélemény szerint az alacsony pályás hűtőben a tűz a szendvicspanelen belül terjedt, a panelek nem égtek el. Tanúbizonyítást az utóbbira szükségtelen volt lefolytatni.
A rPp. 206. § (1) bekezdése körében a kialakult bírói gyakorlat következetes: a felülvizsgálati eljárásban - annak rendkívüli perorvoslati jellege miatt - általában nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére. A Kúria csak azt vizsgálhatja, hogy az eljárt bíróság a mérlegelés körébe vont adatok és bizonyítékok megállapítása és azok egybevetése során jutott-e nyilvánvalóan helytelen és okszerűtlen következtetésre (BH 1996.505). Az minősül nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, ha a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119). Az adott esetben a Kúria azt állapította meg, hogy a tűz keletkezését és terjedését illetően valamennyi bizonyíték egy irányba mutatott, mégpedig a Ny.-féle szakvéleménynek megfelelően. A bizonyítás eredményének felülmérlegelésére nem volt ok.
A jogerős ítéletben megállapított tényállásból az következik, hogy a felperes kármegelőzési kötelezettségének megszegése ok-okozati összefüggésben áll a tűz keletkezésével és terjedésével. A raklaptárolás módja (az épület fala mellett magasan felrakva) és kifejezett tiltás ellenére a tűzveszélyes anyagok közelében eltűrt dohányzás közrehatott a kár bekövetkezésében. A felperes mindkettő vonatkozásában kirívóan felelőtlen magatartást tanúsított, amely súlyos gondatlanságnak minősül. Helytállóan állapította ezért meg a másodfokú bíróság, hogy az alperes mentesül a fizetési kötelezettsége alól.
A Kúria a tényállást irányadónak elfogadva, a jogi indokolást módosítva a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv.20313/2020/6. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Kulcsszavak: ismeretlen gépjármű, garanciaalap, joghatóság közlekedési balesetben, a baleset bekövetkezésének helye
Magyar károsultnak tagállam területén ismeretlen gépjárművel okozott kár miatt indított perben a magyar bíróságnak az e tagállamban a garanciaalapot kezelő, biztosítónak nem minősülő egyesülettel szemben nincs joghatósága.
rPp.130. § (1) bekezdés a) pont, 157/A. § (1) bek. b) pont, Nmjtvr. 56/A. § (1) bek., 44/2001/EK rendelet 5. cikk 3. pont, 1215/2012/EU rendelet 5. cikk (1) bek., 7. cikk 2. pont, 11. cikk (1) bek. b) pont, (2) bek., 12. cikk, 2009/103/EK irányelv 1. cikk 6. pont., 73/239/EGK irányelv 6. cikk, 23. cikk (2) bek.
Az elsőfokú bíróság a pert megszüntette. Az elsőfokú bíróság végzésében az alperes által csatolt iratok - alapszabály, egyesületi nyilvántartás kivonat - továbbá az alperes nyilatkozata alapján azt állapította meg, hogy az alperes egyesület és nem biztosító, amelyre tekintettel a felperes és alperes közötti jogviszony nem tekinthető biztosító és károsult közötti jogviszonynak, így az 1215/2012/EU rendelet 11. cikk (1) bekezdés b) pontjában, illetve (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel a magyar bíróság joghatósága nem állapítható meg. Ezzel összefüggésben kifejtette, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján, figyelemmel a felperes személyes nyilatkozatára is, az volt megállapítható, hogy a baleset, a káresemény Ausztriában következett be. A balesettel összefüggésben a kórházi ellátásra, kezelésre Ausztriában került sor. Utalt az elsőfokú bíróság arra az ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a káresemény bekövetkezése magában foglalja azt a helyet, ahol a kár, valamint azt a helyet is, ahol a károkozó esemény bekövetkezett. Ezekből pedig az következik, hogy az Ausztriában bekövetkezett károkozással, az azt követő ausztriai kórházi kezeléssel a káresemény bekövetkezett. Azt követően a magyarországi kórházi kezelés olyan szövődményre vonatkozik, amely nem hozható összefüggésbe a perbeli balesettel. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes lakóhelye nem tekinthető sem a kár, sem a kárt okozó esemény bekövetkezése helyének. A károsodás bekövetkezésének helye, mint a felperes lakóhelye szerinti joghatósági ok nem áll fenn. Rámutatott arra, hogy az Európai Unióról szóló szerződés 288. cikkelye értelmében az EK rendelet kötelező és valamennyi tagállamban közvetlenül alkalmazandó, az megelőzi a nemzeti szabályokat, így a Nmjtvr. rendelkezéseit is, így a tvr.-re alapítottan a joghatóság nem vizsgálható. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság joghatóságának hiányát állapította meg és az eljárást a rPp. 157/A. § (1) bekezdés b) pontja alapján megszüntette.
A végzés ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést. Indoklásul előadta, tévedett az elsőfokú bíróság, amikor úgy foglalt állást, hogy az 1215/2012/EU rendelet 11. cikk (1) bekezdés b) pontja alapján nem állapítható meg az elsőfokú bíróság joghatósága. Kifejtette, hogy az alpereshez hasonló szervezetek - azonosan a magyar jogszabályok szerinti kártalanítási számlához - gyakorlatilag a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás tekintetében ugyanazon tevékenységet fejtik ki, mint a felelősségbiztosítást alkalmazó biztosítótársaságok. Ezt támasztja alá az alperes által hivatkozott osztrák közlekedési balesetek károsultjainak védelméről szóló törvény 4. § (1) bekezdése, amely szerint az alperes kötelessége kártalanítani azokat a károsultakat, akiknek a kárát ismeretlen gépjárművel okozták. Az alperes - és a többi állam kártalanítási számlája - tehát pontosan ugyanazt teszi az ismeretlen gépjármű által okozott károk tekintetében, mint a biztosító az általa biztosított gépjárművel okozott károk tekintetében. Az alperes a károkat a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással foglalkozó biztosítók által létrehozott és a díjbevételük arányában abba befizetett összegekkel finanszírozott, úgynevezett kártalanítási számla felhasználásával rendezi, vagyis végső soron a biztosítók pénzét használja erre a célra. Ebben a helyzetben indokolatlan megszorítás az alperest nem biztosítónak minősíteni. A speciális joghatósági szabály indoka az, hogy a "gyengébb fél", vagyis jelen esetben a károsult jogérvényesítési lehetőségét megkönnyítse azáltal, hogy saját hazája bírósága előtt indíthat keresetet. Semmiféle jogpolitikai indoka nincs annak, hogy a károsult ettől a kedvezménytől elessen pusztán azon teljesen véletlenszerű tény miatt, hogy kárát ismeretlen vagy felelősségbiztosítással nem rendelkező üzembentartó okozta. Ezen túlmenően hivatkozott a 1215/2012/EU rendelet 12. cikkére, amely szerint felelősség- vagy ingatlanbiztosítás tekintetében a biztosító perelhető továbbá a káresemény bekövetkeztének helye bírósága előtt is. Ugyancsak alkalmazandó a rendelet 7. cikk 2. pontja, amely szerint valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint perelhető: jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben annak a helynek a bírósága előtt, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet. Hivatkozott a Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.539/2017/5. számú ítéletében foglaltakra is, amelyben az Ítélőtábla elvi éllel kifejtette, hogy a kár bekövetkezésének a helye az az ok, amely megalapozza a magyar bíróság joghatóságát. Ebben a körben hivatkozott még a Nmjtvr. 56/A. § (1) bekezdésében foglaltakra is. Álláspontja szerint a törvényi rendelkezésben vagylagosan megjelölt joghatósági okok közül az egyik vitathatatlanul fennáll, hiszen a felperes megkezdett kórházi kezelése Magyarországon fejeződött be, így a vagyoni és nem vagyoni kárait előidéző egészségkárosodása belföldön következett be. A Nmjtvr. hivatkozott rendelkezése összhangban áll az uniós jogszabályokkal is, hiszen a 44/2001/EK rendelet 5. cikkének 3. pontja szerint, jogellenes károkozással kapcsolatos ügyekben valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy annak a helynek a bírósága előtt is perelhető, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet. Az EK rendeletben használt fogalom meghatározás szerint a "káresemény" a jogellenes károkozó magatartást jelenti. A káresemény jelentése a magánjogi törvényben "károsító eredményként" meghatározott fogalommal mutat azonosságot, az pedig egyértelmű, a káresemény kifejezés a jogellenes magatartással megvalósított károkozó cselekményre nem használható. Minderre tekintettel álláspontja szerint az Ítélőtábla hivatkozott ítélete irányadó jelen ügyre is, hiszen Magyarországon él, a perbeli balesettel kapcsolatos egészségkárosodás Magyarországon érte és éri folyamatosan, amiből okszerűen következik, hogy a kár Magyarország területén következett be.
Az alperes rámutatott arra, hogy az alperes nem üzleti biztosító, nem felelősségbiztosítási szerződés alapján a károkozó biztosított helyett, annak polgári jogi felelősségére tekintettel kártérítést nyújtó részvénytársaság, hanem - a felelős károkozó hiányában - külön törvény alapján kártalanítást nyújtó egyesület. Emellett a közösségi normák a biztosító fogalmát egyértelműen meghatározzák, így a 2009/103/EK irányelv 1. cikk 6. pontja szerint a biztosító olyan vállalkozás, amely hivatalos engedélyét a 73/239/EGK irányelv 6. cikkének vagy 23. cikke (2) bekezdésének megfelelően kapta. Erre tekintettel a biztosító fogalmába biztosítási tevékenységet nem folytató, ilyen tevékenység folytatására értelemszerűen engedéllyel sem rendelkező jogi személy nem tartozik. Az Európai Unió Tanácsának a joghatósági rendelethez kapcsolódó indokolásából kitűnik, hogy a joghatósági szabályoknak nagy mértékben előre láthatónak kell lenniük és alapvetően az alperes lakóhelyéhez kell igazodniuk. Az ettől különváló, különleges joghatósági szabályokat a rendelet az egyes kimerítően felsorolt esetektől eltérően tartalmazza. Emellett a különleges joghatósági szabályokat az állandó bírói gyakorlat szerint szigorúan kell értelmezni. Kifejtette, hogy a 1215/2012/EU rendelet 4. cikk (1) bekezdése alapján az alperes székhelyére tekintettel ausztriai bíróság előtt perelhető, míg a rendelet 7. cikk 5. pontja szerint magyarországi bíróság előtt akkor lenne perelhető az alperes, ha fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkezne. A felperes által megjelölt 7. cikk 2. pontjának alkalmazásakor figyelemmel kell lenni a rendeletet megelőzően hatályban volt, azzal tartalmilag azonos 44/2001/EK rendelet EU Bírósági gyakorlatát is. Ebben a körben hivatkozott a C-364/93. szám alatti EU Bírósági ítélet 14. és 15. pontjában kifejtettekre. A felperes által megjelölt bírósági ítélettel kapcsolatosan utalt arra, hogy az ott elbírált tényállás alapján egy 2005-ben, Görögországban történt, a kötelező biztosítás és a zöldkártya megállapodás hatálya alá eső gépjárműbaleset szolgált, amelynek károsultjával szemben a magyarországi kórház társ-károkozóként felelt. Emellett kifejtette arra vonatkozó álláspontját, hogy az egyik tagállamban történt baleset kapcsán a közvetett károsultat a lakóhelye szerinti tagállamban ért károk esetében melyik tagállam joga alkalmazható.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság az irányadó 1215/2012/EU rendelet, az azt, továbbá a korábbi, 44/2001/EK rendelet, valamint az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény ugyanazon jogi fogalmait értelmező, az Európai Bíróság által hozott ítéletekben kifejtett jogértelmezés megfelelő alkalmazásával állapította meg joghatóságának hiányát és a keresetlevél benyújtásakor hatályos polgári perrendtartásról szóló rPp. 157/A.§ (1) bek. b.) pontja szerint helyesen rendelkezett a per megszüntetéséről. A fellebbezésben előadottakra figyelemmel elsődlegesen az alábbiakra mutat rá: Az Európai Unió állampolgárait érintő, külföldi elemet tartalmazó jogvitákban elsődlegesen az uniós jog határozza meg a joghatóságot. Amennyiben sem az uniós jog, sem a Magyarországot kötő több- vagy kétoldalú egyezmények nem alkalmazhatóak, úgy a nemzetközi magánjogról szóló - a perindításkor hatályban volt - Nmjtvr. szabályait kell figyelembe venni. Jelen perrel érintett baleset az Európai Unió területén következett be, így fentiekre tekintettel elsődlegesen az uniós normák mentén kell a bíróság joghatóságát vizsgálni. Az uniós jog teljes körűen szabályozza azt, hogy a károsult a biztosítóval, illetve az egyéb károkozóval szemben mely ország bírósága előtt indíthat peres eljárást, így a további egyezmények, valamint a Nmjtvr. alkalmazásának lehetősége nem merül fel.
A joghatóság megállapításához elengedhetetlen az alperes személyének vizsgálata, mivel az uniós jog eltérően rendelkezik a biztosítókkal és az egyéb helytállásra kötelezhető személyekkel szembeni perindítás helyéről. Az elsőfokú bíróság, figyelemmel a csatolt alapszabályban és az egyesületi nyilvántartásban megtalálható adatokra, helytállóan állapította meg, hogy az alperes nem tekinthető biztosítónak. A felperes által alperesként megjelölt egyesület nem azonos a tényleges perbeli legitimációval rendelkező köztestülettel. E köztestület az, amelynek a közlekedési balesetek áldozatainak nyújtott kártérítésről szóló osztrák szövetségi törvény (VOEG) 4.§ (1) bekezdése alapján kártérítést kell nyújtania, amennyiben a polgári jog szerint felelős személyt nem lehet megállapítani. Az alperes tényleges perbeli legitimációja azonban nem képezte jelen eljárás tárgyát, és ennek vizsgálatát a joghatóság kérdése megelőzi. A biztosító fogalmát, ahogy arra az elsőfokú bíróság is helytállóan hivatkozott, a 2009/103/EK irányelv 1. cikk 6. pontja határozza meg, amely szerint a "biztosító": olyan vállalkozás, amely hivatalos engedélyét a 73/239/EGK irányelv 6. cikkének vagy 23. cikke (2) bekezdésének megfelelően kapta, amelynek az alperes nem feleltethető meg. Erre figyelemmel az 1215/2012/EU rendeletnek a biztosítókkal szemben indítható peres eljárásoknál biztosított privilegizált joghatósági rendelkezései jelen perben nem alkalmazhatóak. A hivatkozott 1215/2012/EU rendelet 7. cikk 2. pontja szerint valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint is perelhető: jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben annak a helynek a bírósága előtt, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet.
A fenti joghatósági szabály alkalmazhatóságához szükséges tisztázni a káresemény bekövetkezésének helyét. Ezzel összefüggésben a jelen perbeli releváns tények: a baleset Ausztriában következett be, majd a felperes az elsődleges orvosi ellátást is itt kapta, ezt követően azonban Magyarországon további gyógykezelést vett igénybe, illetve egy időszakban Németországban élt és dolgozott. Ahogy arra az alperes ellenkérelmében helytállóan hivatkozott, az Európai Unió Bírósága - az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseit értelmezve - a Marinari kontra Lloyd's Bank ügyében C-364/93. számon hozott ítéletében értelmezte "a káresemény bekövetkezése helyé"-nek fogalmát. Ebben kimondta, hogy "ahol a káresemény bekövetkezett" fogalma nem értelmezhető olyan mértékben kiterjesztő módon, hogy bármilyen olyan helyet magában foglaljon, ahol megjelenhetnek az olyan cselekmények hátrányos következményei, amelyeket egy másik helyen már ténylegesen bekövetkezett kárt okozott. Ezt az értelmezést erősítette meg az EUB a C-168/02. számú ítéletében is, ahol annak 14. pontjában rámutatott arra, hogy a különös joghatósági szabályokat megszorítóan kell értelmezni, hiszen nem teszik lehetővé az egyezményben kifejezetten előírt eseteken túlterjeszkedő értelmezést. Nem lehet a joghatósággal rendelkező bíróság meghatározását bizonytalan/változó körülményektől függővé tenni - jelen esetben az, hogy a felperes az évekkel későbbi perindításkor éppen melyik országban tartózkodik: a peradatok szerint a balesetet követően tartós munkavállaló volt Németországban, majd Magyarországra költözött vissza, és az sem prognosztizálható, hogy a tartózkodási helyét nem változtatja meg. Azt a kívánalmat is szem előtt kell tartani, hogy az alpereshez hasonló egyesületek észszerűen előre láthassák, hogy hol perelhetők.
Az egyezmények egyik célkitűzése az Európai Unióban lakóhellyel rendelkező személyek jogi védelmének megerősítése, de ehhez az is szorosan kapcsolódik, amit a 1215/2012/EU. számú rendelet preambulumának (15) bekezdése rögzít: a joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük, és azt az elvet kell képviselniük, hogy a joghatóságot általában az alperes lakóhelye határozza meg. A rendelet 5. cikk (1) bekezdése szerint valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállam bíróságai előtt kizárólag e fejezet 2-7. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető. Jelen ügyben ezért a káresemény helye (a C-364/93 ügy fogalomkörét érintve: "initial damage") Ausztria, és nem csak a gépjárműben esett kár tekintetében állapítható ez meg, hanem az alperes személyi sérülései is itt következtek be és ezt követően nagyobb részben ott is gyógykezelték, így a 1215/2012/EU számú rendelet 7. cikk 2. pontjára alapítottan a magyar bíróság joghatósága nem állapítható meg. Ezt az értelmezést erősíti továbbá jelen ügyben az is, hogy a felperes a bekövetkezett káreseménnyel összefüggő olyan kárát érvényesíti, amelyek a tényleges elszenvedett sérüléseivel összefüggő, másodlagos, további következmények: életminősége romlása, az elszenvedett fájdalom okán igényelt nem vagyoni kár, amely azonban nem válhat el a káresemény bekövetkezésének helyétől, hiszen a joghatósági szabályok alkalmazását tenné bizonytalanná, ha az egyes kártípusokra eltérő joghatósági szabályokat lehetne alkalmazni. A felperes által hivatkozott ítélet alapjául szolgáló tényállás jelentősen eltért jelen ügy tényállásától, mivel a hivatkozott ügyben a további kezelést végző magyar kórház felelősségének megállapítására is sor került, amely a rendelet 8. cikk (1) bekezdése szerint megalapíthatja magyar bíróság joghatóságát, továbbá jelen eljárásban kizárólag az uniós jog mentén határozható meg a joghatóság. Figyelemmel arra, hogy magyar bíróság joghatósága nem volt megállapítható, a rPp. 157/A. § (1) bekezdés b) pontja szerint, figyelemmel a rPp. 130.§ (1) bekezdés a) pontjában foglaltakra is, az eljárás megszüntetésének volt helye.
Budapest Környéki Törvényszék 10.Pkf.52.278/2020/5.
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Tárgyszavak: bűncselekménnyel okozott kár, független biztosításközvetítő, mentesülés, kizárás, szakmai felelősségbiztosítás
A biztosító szakmai felelősségbiztosítási szerződés alapján bűncselekménnyel okozott kárért fennálló helytállási kötelezettségének kizárása.
A rPtk. 559. § (3) bek. mentesülési szabálya, ill. valamely oknak a biztosítási szerződésből történő kizárása.
A felelősségbiztosítóval szembeni megállapítási kereset feltételei.
rPp. 123. §, 206. § (1) bek., rPtk. 348. § (1) bek., 350. § (1) bek., 200. § (1)-(2) bek., 536. § (1)-(2) bek., 559. §, rBit. 33. § (1), 51. § (1) bek., 3/2001. (I. 17.) Korm. rend., 319/2004. (XII. 1.) Korm. rend. 1., 2. § (1), (5) bek., 3., 7. §, 2002/92/EK irányelv 4. cikk (3) bek.
A volt I. rendű alperes független biztosításközvetítőként működött, 2004. december 20. napján kötött független biztosításközvetítői és biztosítási szaktanácsadói felelősségbiztosítást a II. rendű alperesnél 2005. január 1. napjától kezdődő kockázatviseléssel. A szerződés részét képező általános szerződési feltételek (a továbbiakban: Ászf.) szerint a II. rendű alperes a biztosítási díj megfizetése ellenében kötelezettséget vállalt arra, hogy a biztosított helyett megtéríti az Ászf. szerint biztosítási eseménynek minősülő káreseménnyel okozott vagyoni károkat (I.1. pont). A károkozást a biztosított tartozott a II. rendű alperesnek bejelenteni (VI.16. pont). A VIII.23. pont értelmében a biztosítási esemény olyan jövőbeni esemény, amelynek bekövetkezése bizonytalan, és bekövetkezte esetén a II. rendű alperes az Ászf. szerinti biztosítási szolgáltatás nyújtására köteles. Biztosítási eseménynek minősül, ha a biztosított a független biztosításközvetítői tevékenysége során, e minőségében eljárva a tevékenységére vonatkozó jogszabályi előírásokat megszegi, és ezzel a kötelezettségszegéssel ügyfele vagyonában kárt okoz, amely kárért a tevékenységére irányadó jogszabály szerint kártérítési felelősséggel tartozik, és a kár nem minősül a biztosítással nem fedezett, illetve kizárt kockázatnak. Biztosítási esemény, ha mindezt a biztosított alkalmazottja vagy megbízottja valósítja meg. A II. rendű alperes helytállási kötelezettsége nem terjed ki - mások között - a bűncselekménnyel okozott kárra (IX.25.6. pont). A biztosítási esemény megtörténtét a szerződő fél, illetve a biztosított köteles írásban a II. rendű alperesnek bejelenteni a tudomásra jutástól számított öt napon belül. A II. rendű alperes a károsult igénybejelentése alapján nem rendezheti a kárt és nem teljesíthet kifizetést (XV.55. pont). A II. rendű alperes kötelezettsége nem áll be, ha a biztosított nem teljesíti az Ászf.-ben meghatározott bejelentési, tájékoztatási, továbbá adatszolgáltatási kötelezettségét, illetve nem teszi lehetővé a bejelentés és a felvilágosítás tartalmának ellenőrzését, és emiatt lényeges körülmények kideríthetetlenekké válnak (XV.60. pont.). Az Ászf. XXI. 91. pontja tartalmazta a korábbi (2004. december 1-je előtti) szerződési gyakorlattól való eltérést, és ezek között sorolta fel, hogy a biztosítási fedezet nem terjed ki a bűncselekménnyel okozott kárra.
S. J. Cs. mint a volt I. rendű alperes biztosítási alkusza, ügyvezetője (a továbbiakban: alkusz) 2008. június 30-án találkozott a felperessel, és tájékoztatta az Életút program II. életbiztosítási szerződéséről. A felperes ilyen szerződést kívánt kötni, aláírta a biztosítási ajánlatot, és egyidejűleg készpénzben átadott az alkusznak 4.000.000 forintot azzal, hogy azt továbbítsa a biztosítónak. Az alkusz a 4.000.000 forintot a volt I. rendű alperes nevében vette át, és az összegről nyugtát adott, azonban sem a megkapott összeget, sem a biztosítási ajánlatot nem továbbította a biztosítónak.
A felperes 2009. június 15-én tett bejelentésére a II. rendű alperes közölte, hogy a volt I. rendű alperes biztosítási alkuszként az ügyfelek és nem a biztosító képviseletében járt el, ezért az általa okozott kárért nem felel. A volt I. rendű alperes a perbeli esettel kapcsolatban kártérítési igényt nem jelentett be a II. rendű alperesnél. 2010. január 20. napján kelt iratában a felperes felszólította a II. rendű alperest, hogy mint a volt I. rendű alperes felelősségbiztosítója, térítse meg a kárát.
Az alperesek közötti felelősségbiztosítási szerződés 2010. február 16. napján megszűnt. A büntető bíróság ítéletében megállapította, hogy az alkusz csalás bűntettét valósította meg a felperes sérelmére, és kötelezte őt, hogy fizessen meg a felperesnek 4.000.000 forintot és ennek törvényes kamatát. Az elsőfokú ítéletet másodfokú bíróság helybenhagyta. A volt I. rendű alperes felszámolását elrendelték, a felszámolás kezdő időpontja 2010. november 17. napja volt. A felszámolója, a Kft. e perben úgy nyilatkozott, hogy a felperes hitelezői igénybejelentést a felszámolási eljárásban nem tett. A volt I. rendű alperest 2013. január 14-i hatállyal törölték a cégnyilvántartásból.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a II. rendű alperes a 2004. december 20-án létrejött szakmai felelősségbiztosítási szerződés alapján a volt I. rendű alperes által okozott kárért köteles helytállni. Előadta, hogy a II. rendű alperessel szemben marasztalási keresetet nem terjeszthet elő, de a bíróság megállapíthatja, hogy a biztosító közvetlenül is helytállni tartozik a biztosított által neki okozott kárért. Alperesi védekezésre előadta, hogy több esetben bejelentette az igényét a II. rendű alperesnek 2010 májusában, szeptemberében. Elvesztené értelmét a felelősségbiztosítás, amennyiben a kárrendezést kizárólag közvetlenül a biztosított bejelentésétől tennék függővé. Ha a biztosított maga nem jelentette be a kárigényt, az a károsult terhére nem eshet. A bűncselekménnyel okozott kár kizárása körében előadta, hogy a bűncselekményt az ügyvezető követte el, a biztosított jelen esetben ugyanakkor maga a cég. Hivatkozott a 319/2004. (XII. 1.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 2., 3. és 7. §-ára, amely utal a 92/2002 EK irányelvre is. A II. rendű alperes által alkalmazott Ászf. ezekkel ellentétes, a kizárás jogszabályba ütközik, ezért semmis. A volt I. rendű alperes ügyvezetője ezt a tisztséget csak megbízás vagy munkaviszony alapján láthatta el. Az ügyvezető biztosításközvetítői minőségben vette át tőle az el nem számolt összeget.
A II. rendű alperesi védekezésre előadta, hogy szabályszerű ajánlatot tett, a pénzösszeget azért adta át, hogy szerződést kössön a biztosítóval. Bízott abban, hogy a szerződés létrejön. Előadta, hogy a hitelezői igényét bejelentette, de a felszámoló tájékoztatta, nem lesz fedezet a követelésre, ezért a regisztrációs díjat nem fizette be. Ezzel további károsodástól óvta meg magát. A II. rendű alperes a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a megállapítási kereset előterjesztésének feltételei hiányoznak, hiszen nincs olyan helyzet vagy jogviszony, amelynek keretében a felperes jogai vele szemben megóvásra szorulnának. Közöttük a volt I. rendű alperessel megkötött felelősségbiztosítási szerződés semmilyen jogviszonyt nem hozott létre. A rPtk. 559. § (2) bekezdése alapján a felperes mint károsult vele szemben közvetlenül nem érvényesíthet igényt. Alaptalan, illetve idő előtti a felperes igénye. Őt mint biztosítót kizárólag a biztosítási szerződésben foglaltak szerint terheli helytállási kötelezettség a volt I. rendű alperes által okozott esetleges károkért. Előadta, hogy az Ászf. 12. pontja szerint a biztosítás a kockázatviselés tartama alatt okozott, bekövetkezett, legkésőbb a biztosítási szerződés megszűnésének napjától számított harminc napon belül a biztosítónak bejelentett biztosítási eseménynek minősülő károkra terjedt ki. A volt I. rendű alperes a perbeli eset kapcsán nem tett kárbejelentést az Ászf. XV. 55. pontja ellenére. Hivatkozott az Ászf. 60. pontjára, amely szerint a biztosító kötelezettsége nem áll be, ha a biztosított nem teljesíti a bejelentési kötelezettségét, illetve nem teszi lehetővé a bejelentés és a felvilágosítás tartalmának ellenőrzését, és emiatt lényeges körülmények kideríthetetlenné válnak.
A volt I. rendű alperes, illetve ügyvezetője bűncselekményt valósított meg. Az Ászf. 91. pont 5 francia bekezdése szerint a biztosítási fedezet nem terjedhet ki a bűncselekménnyel okozott kárra, ezért nem tartozik helytállással a káreseményért. Tévesnek minősítette a R. 3. §-ára történő hivatkozást. Nem jogszabályellenes, hogy kizárta a helytállási kötelezettségét a bűncselekménnyel okozott károkra. Nem várható el a biztosítási fedezet nyújtójától, hogy egy bűncselekménnyel szerződésen kívül harmadik személynek okozott kárért a bűnelkövető helyett helytálljon.
Hivatkozott még régi Bit. 33. § (1), 51. § (1) bekezdésére. Az alkusz nem biztosításközvetítői és nem biztosítási szaktanácsadói tevékenységet végzett, hanem ügyvezetői tisztségét felhasználva eleve sikkasztási, csalási szándékkal vette át a felperestől a pénzt. A kár nem biztosításközvetítői tevékenység során keletkezett, mert ilyen tevékenység nem folyt, annak csupán látszatát keltette az alkusz a bűncselekménye elkövetésekor. A szakmai tevékenység végzésével okozott károkra vállalt helytállási kötelezettséget, és nem a bűnelkövető által bűncselekménnyel okozott kárért. A felszámolási eljárás során a hitelezői igény bejelentése és a regisztrációs díj megfizetése együtt jár. Amennyiben a felperes a regisztrációs díjat nem fizette meg, az azt jelenti, hogy a felperes nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a kára megtérüljön.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, nem vitatott tényként rögzítette, hogy a kereset alapjául szolgáló esemény időpontjában a volt I. rendű alperes és a II. rendű alperes között szakmai felelősségbiztosítási jogviszony állt fenn. Ezzel összefüggésben idézte a r.Ptk. 559. § (1), (2), (3) és (4) bekezdését. Álláspontja szerint a r.Pp. 123. §-a szerinti megállapítási kereset előterjesztésének feltételei fennálltak.
A II. rendű alperes helytállási kötelezettségével összefüggésben jelentőséget tulajdonított annak, hogy a büntetőügyben a bíróság kimondta, az alkusz bűncselekményt követett el. Ebből azonban - jogerős bírói marasztalás hiányában - nem következik a volt I. rendű alperes felelőssége. A biztosított alkuszcéget a per tartama alatt felszámolási eljárás eredményeként törölték a cégnyilvántartásból. Felelőssége - jogutód nélküli megszűnése okán - nem volt vizsgálható. A felperes javára marasztaló jogerős bírósági határozat nem keletkezett. Nem állapítható meg az sem, hogy a volt I. rendű alperes és a felperes között egyezség jött volna létre a kártérítésről vagy a cég a felelősségét elismerte volna.
Az elsőfokú bíróság szerint a felperes ellentmondásos nyilatkozatot tett arról, hogy a felszámolási eljárásban az igényét bejelentette-e. Ennek megtörténtét bírói felhívás ellenére nem igazolta. A biztosított cég felelősségét megállapító jogerős bírói határozat vagy a felperesi igény felszámolási eljárásban történő bejelentése hiányában nem állapítható meg a II. rendű alperes helytállási kötelezettsége. A felelősségbiztosító kötelezettsége ugyanis az, hogy a károsultnak maga fizesse ki a biztosítottat terhelő kártérítést, a biztosítottnak azonban nem állapítható meg olyan fizetési kötelezettsége, amiért a II. rendű alperesnek helyt kellene állnia.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy a volt I. rendű alperes és a II. rendű alperes között létrejött független biztosításközvetítői szerződés alapján a II. rendű alperes helytállni tartozik a volt I. rendű alperes által a felperesnek okozott károkért. Rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból téves jogi következtetést vont le. Azzal egyetértett, hogy a megállapítási kereset feltételei fennállnak. A jogerős ítélet szerint azonban tévedett az elsőfokú bíróság, amikor úgy döntött, hogy a volt I. rendű alperesnek nem állapítható meg olyan fizetési kötelezettsége, amiért a II. rendű alperesnek helyt kellene állnia.
A volt I. rendű alperes ügyvezetőjét jogerős büntető ítélet bűnösnek mondta ki többrendbeli folytatólagosan elkövetett csalás bűntettében, amelyet bűnsegédként követett el. Kötelezte őt mint II. rendű vádlottat a felperes mint magánfél javára 4.000.000 forint és kamatai megfizetésére. A felperes helyesen hivatkozott a perben alkalmazandó R. 1. §-ára és a 2. § (1) bekezdésére. A felelősségbiztosítási szerződés hatálya a biztosított alkalmazottja, illetőleg megbízottja által okozott kárra is kiterjed, feltéve, hogy a kár az 1. §-ban foglalt tevékenység eredményeképpen keletkezik, és a biztosított az alkalmazott, illetve a megbízott károkozásáért jogszabály szerint felelősséggel tartozik. A R. szerinti feltételek fennálltak. A büntető bíróság jogerős ítélete megállapította, hogy a csalás bűntettével a volt I. rendű alperessel megbízási jogviszonyban álló ügyvezető a felperesnek összesen 4.000.000 forint kárt okozott a R. 1. §-a szerinti tevékenységi körében. E tevékenység eredményeképpen keletkezett kárért a volt I. rendű alperes a régi Ptk. 348. § (1), illetve 350. § (1) bekezdése alapján felelősséggel tartozik. Nem volt jelentősége annak, hogy a korábbi I. rendű alperessel szemben nem hoztak jogerős bírósági marasztaló határozatot. A R. értelmében a korábbi I. rendű alperes jogszabály alapján tartozik felelősséggel az ügyvezetője által a felperesnek okozott károkért. Annak sem volt jelentősége, hogy az Ászf. 91. pontja értelmében a biztosítási fedezet nem terjedt ki a bűncselekménnyel okozott kárra. Ez a szerződéses rendelkezés a R. 3. § (1) és 7. § (3) bekezdésébe ütközik. A szerződési rendelkezés a régi Ptk. 200. § (2) bekezdésének első fordulata alapján semmis, arra a II. rendű alperes a helytállási kötelezettség alóli mentesülését nem alapíthatja.
A jogerős ítélet értelmében annak sincs jelentősége, hogy a felperes a volt I. rendű alperessel szemben indult felszámolási eljárásban nem érvényesített igényt. A jogosult maga dönthet arról, hogy kíván-e igényt érvényesíteni, és ha igen, kivel szemben és milyen módon. A felszámolási eljárásban történő igényérvényesítés bármely okból történő elmaradása nem zárja ki a felperes részéről a II. rendű alperessel szembeni megállapítási kereset előterjesztését. Végül annak sem tulajdonított a másodfokú bíróság jelentőséget, hogy a volt I. rendű alperes mint biztosított nem jelentette be a biztosítási eseményt a II. rendű alperesnek. E mulasztása miatt a felperest nem érheti hátrány, különös tekintettel arra, hogy a felperes bejelentette a II. rendű alperesnek a kártérítési igényét. Annak teljesítésére felszólította, de a II. rendű alperes attól elzárkózott. A régi Ptk. 559. § (3) bekezdése értelmében a II. rendű alperest a károsulttal szemben a biztosított szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása sem mentesíti. A másodfokú bíróság tehát megállapította a II. rendű alperes helytállási kötelezettségét a volt I. rendű alperes ügyvezetője által a R. 1. §-a szerinti tevékenységi körébe tartozóan bűncselekménnyel okozott kár megtérítéséért.
A II. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyásával a kereset elutasítását kérte. A II. rendű alperes szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg és helyes jogi következtetésre jutott. A másodfokú bíróság ezzel szemben a régi Pp. 206. § (1) bekezdését megsértve a bizonyítékokat és az irányadó anyagi jogi rendelkezéseket helytelenül értékelte, megalapozatlan és jogszabálysértő következtetéseket vont le. A másodfokú bíróság annak kimondásával, hogy az Ászf. 91. pontja a R. 3. § (1) és 7. § (3) bekezdésébe ütközik és a régi Ptk. 200. § (2) bekezdésének első fordulata alapján semmis, gyakorlatilag megállapította a biztosítási esemény bekövetkezését, és erre figyelemmel a II. rendű alperes helytállási kötelezettségét az alkusz által bűncselekménnyel okozott kár miatt. A másodfokú bíróság azonban tévesen értelmezte a R.-ben foglaltakat. Az Ászf. (másodfokú bíróság szerint 91., de a valóságban 25.6. pontja) kizárja a bűncselekménnyel okozott károkat a biztosítási fedezet köréből, és ez nem ellentétes a R.-ben foglaltakkal. Nincs olyan jogszabályi előírás, ami tiltaná a bűncselekménnyel okozott károk tekintetében alkalmazott kizárást. A R. 2. §-a korlátozást tartalmaz, ami az alkalmazotti vagy megbízotti károkozás kizárására vonatkozik, de nem a bűncselekménnyel okozott kár kizárására. Az Ászf. 25.6. pontjában meghatározott, bűncselekménnyel okozott kár kizárása nem a R. 2. §-a és 3. § (1) bekezdése alatt szabályozott tiltott kitétel. Nem a károkozó alanya kapcsán alkalmazott kizárást, hanem a biztosítással fedezett károk tekintetében, amivel kapcsolatban a R. nem tartalmaz tiltást. A 2002/92/EK irányelv sem tartalmaz semmilyen ilyen tartalmú tiltást, sőt a 4. cikk (3) bekezdése kizárólag a szakmai hanyagságból eredő károkért való felelősséget említi kötelező elemként. A R. mindössze egy - a perbeli esetben nem releváns - kizárást tilt a 2. § (5) bekezdésében. A másodfokú bíróság az irányadó anyagi jogi szabályokat tévesen és jogszabálysértően alkalmazva állapította meg a helytállási kötelezettségét a biztosított ügyvezetője által bűncselekmény elkövetésével okozott kár miatt.
A másodfokú bíróság tévesen alkalmazta a régi Ptk. 559. § (3) bekezdését is, mert ő a maga részéről nem mentesülésre, hanem kizárásra hivatkozott. A biztosítási esemény bekövetkezte nem igazolt. Az Ászf. 23. pontja szerint az a káresemény minősül biztosítási eseménynek, ahol a keletkezett kár nem minősül biztosítással nem fedezett kárnak, illetve kizárt kockázatnak, valamint ahol a biztosított kártérítő felelősséggel tartozik. A biztosítási események köréből kivette azokat a káreseményeket, ahol bűncselekménnyel okozott károk keletkeztek, így a jelen per tárgyát képező káresemény nem minősíthető biztosítási eseménynek.Hivatkozott arra, hogy a volt I. rendű alperes felelősségét bíróság nem állapította meg. A volt I. rendű alperes önálló jogi személy, amely elkülönül a társaság alapítóinak, illetve az ügyvezetőjének a személyétől. Azt, hogy a volt I. rendű alperes kárfelelősséggel tartozik-e az ügyvezetője (alkalmazottja vagy megbízottja) károkozásáért, akár jelen perben vagy külön perben, de mindenképpen vizsgálni kellett volna. Erre azonban a felperes nem hivatkozott, a volt I. rendű alperes kárfelelősségének megállapítását nem kérte, bizonyítást nem ajánlott fel. Tévesnek minősítette a jogerős ítélet azon kitételét, miszerint mindegy, hogy az ügyvezető alkalmazottként vagy megbízottként jár el, a károkozásáért a volt I. rendű alperes a régi Ptk. 348. § (1), illetve 350. § (1) bekezdése alapján mindenképpen felelősséggel tartozik. Teljesen más ugyanis a kárfelelősségi szabályozás. A volt I. rendű alperes kárfelelősségének megállapítása azért lett volna előfeltétel, mert ott lehetett volna tisztázni, hogy a bűncselekmény elkövetéséért felelős alkusz alkalmazotti vagy megbízotti minőségben járt-e el, és ha megbízotti minőségben, akkor a mentesülési szabályokat is figyelembe véve megállapítható-e a volt I. rendű alperes felelőssége vagy sem. Az erre nézve le nem folytatott bizonyítás alapján a másodfokú bíróság jogellenesen állapította meg a volt I. rendű alperesi alkuszcég kárfelelősségét.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében előadta, mindkét bíróság megállapította, hogy az alkusz a bűncselekmény elkövetésekor a volt I. rendű alperes biztosítási alkusza, ügyvezetője volt, és ezen időpontban az alperesek között szakmai felelősségbiztosítási jogviszony állt fenn. Nincs jelentősége annak, hogy az alkusz adott időszakban munkaviszony vagy megbízási jogviszony keretében végezte-e a tevékenységét, hiszen a volt I. rendű alperes mindkét esetben felelősséggel tartozik az ügyvezető jogellenes és kárt okozó tevékenységéért. A II. rendű alperes korábban nem hivatkozott arra, hogy jelentősége lenne annak, hogy megbízási vagy munkaviszonyban történt-e az ügyvezetői tisztség betöltése. A régi Ptk. 350. § (1) bekezdése szerinti mentesülés tárgyában nem volt bizonyítási indítvány. Az alkuszon kívül a társaságnak nem volt más ügyvezetője, a társaságot harmadik személyekkel szemben önállóan képviselte. Így a volt I. rendű alperes ügyvezetőjének kellett volna megválasztani, utasításokkal ellátni és felügyelni saját magát. Ez a felperes szerint megvalósult. A régi Ptk. 350. § (2) bekezdése szerint állandó jellegű megbízási viszony esetében, továbbá ha a megbízó és megbízott egyaránt gazdálkodó szervezet, a bíróság a károsult és a megbízó viszonyában az alkalmazottak károkozásáért való felelősség szabályait is alkalmazhatja.
A II. rendű alperes kockázatviselési kötelezettsége a R. 1. § (1) bekezdése szerint fennállt. A bűncselekménnyel okozott kár kizárása semmis, és így a szerződés részévé nem válhatott. A biztosításnak ki kell terjednie a biztosításközvetítői tevékenység végzése során, e minőségben az ügyfélnek okozott kárra, amelyért jogszabály szerint felelősséggel tartozik. A biztosító a szolgáltatását az alkalmazott és megbízott tekintetében nem korlátozhatja. Valójában felmerül a kérdés, hogy amennyiben a bűncselekménnyel okozott kárt a biztosítási események közül kizárják, mire terjed ki a biztosítás. Ha ezt kizárják a biztosítási események közül, úgy a biztosítás tartalom nélkülivé válik, tényleges védelmet a biztosítottnak nem jelent. A II. rendű alperes a jogszabálysértést abban jelölte meg, hogy a jogerős ítélet tévesen helytállásra kötelezte őt, megállapítva a biztosítási esemény bekövetkezését. Megsértett jogszabályi rendelkezésként hívta fel a régi Pp. 206. § (1) bekezdését, ami a bizonyítás eredményének mérlegelésére, a tényállás megállapítására vonatkozó szabály. A jogerős ítélet szerinti tényállást azonban a II. rendű alperes nem vitatta, a felülvizsgálati kérelem nem is tartalmaz érvelést arra, mit sérelmez a tényállás megállapítása körében.
A felülvizsgálati kérelem tartalmából levezethetően valójában a megállapított tényállásból levont jogi következtetést sérelmezte a II. rendű alperes. Tévesnek tartotta a biztosítási esemény bekövetkezésének megállapítását, mert a volt I. rendű alperes felelősségét a bíróság nem mondta ki, miként azt sem, hogy az alkusz milyen minőségben járt el. Mindezek mellett hivatkozott még a biztosítási fedezetből való kizárásra.
A régi Ptk. 559. § (1) bekezdése kimondja, hogy a felelősségbiztosítási szerződés alapján a biztosított követelheti, hogy a biztosító a szerződésben megállapított mértékben mentesítse őt olyan kár megtérítése alól, amelyért jogszabály szerint felelős. E § (2) bekezdése értelmében a biztosító a megállapított kártérítési összeget csak a károsultnak fizetheti; a károsult azonban igényét közvetlenül a biztosító ellen nem érvényesítheti. A biztosított csak annyiban követelheti, hogy a biztosító az ő kezéhez fizessen, amennyiben a károsult követelését ő egyenlítette ki. Az idézett rendelkezések értelmében a felelősségbiztosítás alapján a biztosító a megállapított kártérítési összeget a szerződésben megállapított mértékben tartozik megfizetni, vagyis a megtérítendő kárnak igazoltnak kell lennie. A biztosított alkuszcég kárfelelősségének tehát fenn kell állnia ahhoz, hogy a II. rendű alperes helytállási kötelezettsége beálljon. A felelősségbiztosítási szerződés ugyanis hárompólusú jogviszonyt keletkeztet, amelyben a biztosító, a biztosított és a károsult játszik szerepet. A károsultnak a károkozóval (a szerződés szerinti biztosítottal) szemben van kárigénye, de ha a konkrét kártérítési követelésért a károkozó jogszabálynál fogva felelőssé tehető, akkor a biztosító helytállási kötelezettsége a károkozó biztosítottal kötött felelősségbiztosítási szerződés alapján beáll.
A felperes kárát - a nem vitatott tényállás szerint - a független biztosításközvetítő cég okozta, akinek a nevében annak ügyvezetője mint törvényes képviselő járt el. Az ő tevékenysége - függetlenül attól, hogy ügyvezetői megbízatása milyen jellegű jogviszony alapján állt fenn - a gazdasági társaság tevékenységének minősült. Az alkusz ugyanis mint a volt I. rendű alperes vezető tisztségviselője a régi Ptk. 219. §-a szerint képviselte a biztosítottat, e § (2) bekezdése alapján cselekménye által a képviselt vált jogosulttá és kötelezetté. Az alkusz büntetőjogi elmarasztalása csalás bűntettében - amelynek törvényi tényállási eleme a kár okozása - és a felperes mint magánfél javára kártérítés megfizetésére kötelezése ezért megalapozza és igazolja a volt I. rendű alperes kárfelelősségét. Annak, hogy az ügyvezető milyen jogviszony keretében látta el ezen tevékenységét, a jogvita eldöntése szempontjából nem volt jelentősége. A II. rendű alperes egyébként a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott először ennek fontosságára, de az első- és másodfokú eljárásnak ez nem volt a tárgya. Az eljárás korábbi szakaszában ezzel összefüggő érvelése nem volt, így ezzel kapcsolatban a bíróságoknak nem kellett állást foglalniuk.
A II. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében arra helyesen utalt, hogy a régi Ptk. 559. § (3) bekezdése (ami a biztosító részére mentesülési okot határoz meg) nem vethető össze egy kizárási okkal, mivel más-más jogintézményről van szó. A régi Ptk. 559. § (3) bekezdése kimondja, hogy a biztosítót a károsulttal szemben a biztosított szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása sem mentesíti. A szándékos károkozás, továbbá a súlyos gondatlanság szerződésben megállapított eseteiben azonban követelheti a biztosítottól a kifizetett biztosítási összeg megtérítését, kivéve, ha a biztosított bizonyítja, hogy a károkozó magatartás nem volt jogellenes. A régi Ptk. 559. § (3) bekezdése mentesülési szabály. Mentesülés esetén a biztosítási esemény megvalósul, de valamely, a szerződésben meghatározott ok miatt a biztosítót mégsem terheli a megtérítés kötelezettsége, fizetési kötelezettsége nem áll be. Ha viszont valamely okot a biztosítási szerződés kizár a fedezetből, nem következik be biztosítási esemény, az adott körülmény megvalósulása esetére a biztosító nem vállal kockázatot.
Az Ászf. 25.6. pontja szerint a biztosító helytállási kötelezettsége nem terjed ki a bűncselekménnyel okozott kárra. A felperes szerint a 25.6. pont mint kizárás jogszabályba ütközött. A régi Ptk. 200. § (1) bekezdése és 536. § (1), (2) bekezdése értelmében a biztosító és a biztosított szabadon állapodhattak meg a biztosítási szerződés tartalmában, így abban is, hogy a biztosító, jelen esetben a II. rendű alperes milyen jellegű károkra vállal kockázatot, azaz a régi Ptk. 559. § (1) bekezdése szerint milyen mértékben vállalja a biztosított mentesítését. Általában megengedett bizonyos kizárások alkalmazásával a biztosítási események körének behatárolása, mert a biztosító az általa kalkulálható kockázatokat vállalja át. Azt, hogy a II. rendű alperes jogszerűen zárta-e ki a bűncselekménnyel okozott kárt a biztosítási fedezetből, annak alapján kell megítélni, van-e erre nézve tiltó jogszabályi rendelkezés. Az adott esetben az is jelentős, hogy egy speciális szakmai felelősségbiztosítási szerződés jött létre 2004. december 20. napján (a kockázatviselés kezdete volt 2005. január 1. napja). A szerződési kikötés érvényességét/érvénytelenségét pedig a szerződés megkötése napjára vetítve kell vizsgálni. Az ekkor hatályos régi Bit. 2004. május 1. napjával lépett hatályba [227. § (1) bekezdés], ennek 234. § d) pontja szerinti felhatalmazás alapján alkotta meg a kormány a felperes által felhívott R.-et, ami 2005. január 1. napján lépett hatályba. A per alapjául szolgáló felelősségbiztosítási szerződés megkötésekor (2004. december 20.) tehát még nem volt hatályban a R., ebben az időben a biztosítási alkuszi, a többes biztosítási ügynöki és a biztosítási szaktanácsadói felelősségbiztosítási szerződés minimális tartalmi követelményeiről szóló 3/2001. (I. 17.) Korm. rendelet volt hatályban 2004. december 31-ig, amit utóbb az R. helyezett hatályon kívül. Mindebből az következik, hogy az I. és II. rendű alperes felelősségbiztosítási szerződésére, annak érvényességére a R. nem alkalmazható, e jogszabály a felperes kereseti követelését nem alapozza meg. A 2004. december 20-án létrejött szerződés ugyanis a 2005. január 1-től hatályos R.-be nem ütközhetett. A jogerős ítélet azonban a szerződéskötéskor hatályos jogszabályt, a 3/2001. (I. 17.) Korm. rendeletet nem alkalmazta, a felek ennek megsértésére nem hivatkoztak. E megjelölt jogszabálysértés hiányában a Kúria az általa észlelt jogszabály alkalmazási kérdésben a továbbiakban nem foglalhatott állást. A régi Pp. 272. § (2) bekezdése szerint megjelölt jogszabálysértés és jogszabályhely szabja meg a felülvizsgálat kereteit, és a Kúria ezen kereteken nem terjeszkedhet túl [régi Pp. 275. § (2) bekezdés].
A bűncselekménnyel okozott kárra vonatkozó kizárás nem volt vizsgálható a R. alapján. Mivel nem volt olyan jogszabályi hivatkozás, ami alapján ilyen kizárás tiltott volt, annak jogszabályba ütközése nem állapítható meg. A jogerős ítélet e kikötéssel szemben döntött a II. rendű alperes helytállási kötelezettségéről. Ez a döntés a R. téves alkalmazása folytán ellentétes az alapul szolgáló biztosítási szerződéssel.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az érdemben helyes elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
Kúria Pfv.20009/2020/6. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd ■
Visszaugrás
