Az Európai Unió (EU) és Törökország kapcsolata hosszú múltra tekinthet vissza. Törökország részéről a csatlakozási törekvés nem újkeletű, a tárgyalások már több mint negyven éve kezdődtek, és a mai napig is tartanak. Törökország alapító tagja az ENSZ-nek (1945)[1], valamint tagja a NATO-nak (1952),[2] az Európa Tanácsnak, valamint az OECD-nek (1960) és OSCE-nek (1973), továbbá társult tagja a Nyugat-Európai Unió-nak (1992).[3]
Ankara 1959. július 31-én nyújtotta be tagfelvételi jelentkezését az Európai Gazdasági Közösségbe. Ennek következtében 1963. szeptember 12-én aláírták az Ankarai Egyezményt, mellyel elkezdődött az Európai Unió és Törökország kapcsolata. Az egyezmény célja, ahogy a 2. cikk is kitér rá, hogy támogassa a folyamatos, kiegyensúlyozottan erősödő kereskedelmi és gazdasági kapcsolatot a két fél között. A vámuniós döntés egy hatalmas mérföldkő volt az EU és Törökország között, mivel ezzel sikerült Törökország integrációs folyamatának egy fontos célját teljesíteni.[4]
Sajnálatos módon az EU sok negatív indokot kiemelt, amelyek miatt kifogásolja Törökország csatlakozását, mint például az emberi jogok kezelése, a migráció és a kurd probléma.
2016 márciusában az EU és Törökország egyezségre jutott, mely céljaként megpróbálja megoldani a folyamatban lévő bevándorlási válságot. Az egyezség keretében a két nemzet együttműködik, hogy minden menekült, aki eléri Görögországot és elmulaszt kérelmet benyújtani, vagy a menedékkérelmét elutasítják, azokat visszatoloncolják Törökországba. Azonban minden olyan menekült után, akit az EU visszaküld Törökországba, az EU befogadna egy Törökországból érkező menekültet. Továbbá az egyezség részét képezte még a vízummenetesség, egy 3, 3 milliárd dolláros pénzügyi segítség Törökországnak, hogy javítsák a szíriai menekültek ellátásának minőségét, valamint az EU-csatlakozási folyamat felgyorsítása.[5]
Az egyezmény segített csökkenteni az EU-ba áramló menekültek mennyiségét, de azt követő hónapokban Törökországban lezajlott események (a meghiúsult puccskísérlet, amelyet összeköttetésbe hoztak Fethullah Gülennel, az Egyesült Államokban élő hitszónokkal, az állítólagos puccskísérletet követő letartóztatások) növelték a feszültséget az EU és a török kormány között.[6]
Az EU nyugtalanítónak találta az "Anti-terror törvényt", amely alapján a török kormány erős fellépést foganatosított. Az EU a vízummentesség előfeltételeként megszabta az "Anti-terror törvény" módosítását. Ugyanakkor a török kormány szükségesnek tartja a törvényt, és az ilyen jellegű utólagos feltételek megszabását az egyezményben ígértek szellemére tekintettel becstelenségnek tartja, valamint egyenlőnek az egész bevándorlási egyezség felmondásával.
Az EU szerint a török kormány által meghozott "Anti-terror törvény" (más néven TMY) túl tágan értelmezi a terror fogalmát, ezért is kéri a kormányt, hogy változtasson rajta. Ez nem egy újkeletű probléma, az "Anti-terror törvénnyel" kapcsolatban már született egy egyezmény 2013-ban az EU és Törökország között. Az EU által felajánlott vízummenetességnek az egyik kritériuma a törvény megváltoztatása. Törökország álláspontja viszont, hogy az ország jelenlegi magas terrorveszélyeztetettsége miatt, valamint a jelenlegi helyzetben, a július 15-i elbukott puccskísérlet miatt is nem ez a megfelelő időpont a törvény megváltoztatására.[7] Az EU nagyon aggasztónak találta a Törökországban kihirdetett rendkívüli állapotot, amelyet Erdogan elnök még további 90 nappal meghosszabbított.[8]
A jelen elemzésben arra vállalkozunk, hogy bemutassuk a török kormány által az Unióval kötött megegyezést a menekültválság kezelésének ügyében, valamint ismertessük az Unió és Törökország közötti kapcsolatban felmerült problémákat. Tézisünk szerint a török kormány külpolitikai vonalvezetésében egy fordulat következett be 2007 után: a Nyugatra figyelést mindinkább kiegészíti az ún. "neo-oszmán" külpolitika, vagyis a nyugati kapcsolatok mellett a Közel-Kelettel, a Balkán-félszigettel, Kaukázussal fennálló kapcsolatok elmélyítése. Ez a külpolitikai agenda a 2000-es évek eleji hűvös európai attitűdre adott reakcióként is
- 31/32 -
értelmezhető. Másik tézisünk, hogy - ellentétben a Nyugaton kialakított képpel - az Igazság és Fejlődés Pártja komoly reformokat indított el, mind az állami gazdaságpolitika lebontásának és a liberalizáció elindításának, mind a hadsereg visszaszorításának terén. Amikor a párt népszerűségének okaira keressük a választ, akkor figyelembe kell venni a török társadalom átalakulását, a középrétegek bővülését.
Ha elemezni kívánjuk a jelenlegi török kormánypárt viszonyát az EU-hoz, akkor nem mehetünk el az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) ideológiai és politikai profilja mellett. Köztudomású, hogy a török társadalom vallásos mélyrétegeiben mindig volt egy erős ellenállás a kemalizmus reformfolyamatával szemben. A szekularizáció őrzője, a hadsereg azonban mindig korlátozta, betiltotta, vagy, végszükség esetén, erőszakkal felszámolta a vallásos, illetve liberális és demokratikus reformokat is vállaló pártokat. A vallásos pártok mögött sorakozott fel az anatóliai parasztság többsége, de idővel egyre több üzletember is feltűnt ezekben a pártokban, akiket irritált az állam erős gazdasági szerepvállalásán alapuló etatizmus. Sok korábbi pártkezdeményezést (Demokrata Párt, Igazságpárt) követően az AKP képes volt tartósan hatalmon maradni. A 2001-ben alakult AKP iszlám gyökerű pártként döntően a vallásos anatóliai szavazókra támaszkodik, de tévedés lenne, ha azt gondolnánk, hogy a párt 2003-ban az iszlamista hívószavakkal, a szekularizáció kritikájával nyert. Az AKP a 2000-es évek elején számos olyan szekuláris világnézetű török állampolgárt is képes volt megnyerni, akikre vonzerőt gyakorolt a párt külpolitikája (uniós csatlakozási tárgyalások felgyorsítása), kifejezetten liberális gazdaságpolitikája (privatizáció, kis- és középvállalkozások támogatása), valamint ígérete a politikailag aktív hadsereg visszaszorítására.[9]
Hogy a török társadalom választását megfelelően értékeljük, figyelembe kell vennünk a történelmi előzményeket. A 20. században négy katonai puccsra került sor (1961-ben, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben).[10] Az állam, Musztafa Kemál intencióit követve, irányító szerepet töltött be a gazdaságban, abból az elvből kiindulva, hogy egy alapvetően szegény, elmaradott ország a Nyugathoz képest jelentős gazdasági szintkülönbséget csak az állam aktív közreműködésével hozhatja be. A modell évtizedeken keresztül hatékonyan működött, ám az 1990-es években a török társadalomban növekedett a kis- és középvállalkozói réteg, amely egyre terhesebbnek érezte az állami gazdaságirányítást, és érdekelt volt az államkapitalista modell lebontásában, a deregulációban, a privatizációban, az állami bürokrácia leépítésében meg a szakszervezetek visszaszorításában. Európából nézve talán különösen hat, de a történelmi előzmények miatt érthető, hogy a liberális gazdaságfilozófia és a mély muszlim vallásos érzület nem áll ellentétben az újonnan felemelkedett vállalkozói rétegekben. Az AKP új hátországát jelentő vallásos, sokszor szúfi dervisrendekhez kötődő muszlim kis- és középvállalkozók számára az iszlám és a liberális kapitalizmus elvei összeegyeztethetők: a profitmaximalizálást nem vallásellenes, hanem Istennek tetsző jelenségként értékelik. Bizonyos elemzők a jelenség kapcsán egyenesen "muszlim kálvinizmusról" írnak.[11] A felemelkedő középosztály úgy vélte, hogy önmegvalósítását két tényező, az állami bürokrácia és a hadsereg akadályozza. Tehát nem csoda, hogy a társadalom jelentős része rokonszenvezett a 2003-ban hatalomra került iszlamista párt két legfontosabb programelemével, az etatista gazdaságpolitika lebontásával és a hadsereg privilégiumainak megszüntetésével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
