A polgári perjogban számos kérdés vethető fel a szavahihetőség megdőlésének a bizonyítás eredményének mérlegelése során történő figyelembevételével kapcsolatban, akár a belföldi perjogi bírói gyakorlat alapján,[2] magánjogi, büntetőeljárásjogi dogmatikai (felelősség- és szankciótani) analógia alapján, akár a szavahihetőség (credibility, trustwortiness, Glaubwürdigkeit, Glaubhaftigkeit) német polgári perjogi bírói gyakorlatára,[3] akár a szövetségi amerikai szabályozására[4] tekintettel.
A szavahihetőség sokrétű és eddig fel nem tárt jellegére tekintettel elsősorban nem a jelen, hanem további, önálló tanulmányban kerülnek bemutatásra a szavahihetőséggel kapcsolatban általánosan felvethető bizonyítási, polgári perjogi felelősségi kérdések, ahogy különálló tanulmányban vizsgálom a szavahihetőség megdőlésére alkalmas perbeli cselekményekkel, illetve erre önállóan alkalmas peren kívüli cselekményekkel kapcsolatos, továbbá a szavahihetőség megítélésével kapcsolatos eljárási szabálysértések esetén felmerülő rendes és rendkívüli jogorvoslatokkal kapcsolatos kérdéseket is.
E tanulmányban vizsgálom (i) a szavahihetőség köznapi fogalmának elemeit, (ii) javaslatot teszek perjogi fogalmára, (iii) vizsgálom viszonyát a polgári perjogban ismert, legfontosabb határfogalmakkal, (iv) bemutatom a kapcsolatát a méltósághoz, jóhírnévhez, illetve becsülethez való jogokkal, (v) a jóhiszemű eljárás kötelezettségével. Bemutatom, hogy miért tekinthető implicit törvényes tényvélelemnek a szavahihetőség perbeli fennállása, illetve a jogi személyeknek hogyan tudható be a szavahihetőség, a perbeli anyagi jogi, valamint perjogi képviselő, továbbá a beavatkozó szavahihetőségének milyen hatása lehet a fél szavahihetőségére.
A Magyar Értelmező Kéziszótár[5] szerint a szavahihető melléknév olyan személyre utal, akinek a szavában mindig lehet hinni; megbízható, hitelt érdemlő.
E szerint továbbá az hazudik tárgyatlanul, aki szándékosan, tudatosan valótlant mond valakinek. Tárgyasan az hazudik, aki a valóságtól szándékosan eltérve állít, kinyilatkoztat valamit, megtévesztő szándékkal valamilyen állásfoglalás, cselekvés, érzelem, hangulat látszatát kelti, illetve igyekszik kelteni, színlel, tettet barátságot, buzgóságot, együttérzést, helyeslést, lelkesedést, szorgoskodást.
A hazug pedig olyan ember, aki jelleménél fogva gyakran hazudik. A hazug emberre jellemző megnyilatkozás ellenkezik az igazsággal, nem felel meg a valóságnak.
Ez alapján érdemes már most kiemelni, hogy a szavahihetőség egy erkölcsi érték, értékmérő, illetve erény.[6] Egy objektív (valóságnak megfelelés) és egy szubjektív (tudomáson alapuló gondosság) alkotó eleme van. Utóbbi korrigálja előbbit a szavahihetőség megítélése során. A valóság ismeretének hiányában, ha ahhoz nem társul felróhatóság a valótlan állítás pusztán tévedés, és nem hazugság.
Míg az 1952. évi III. törvény a Polgári perrendtartásról (a továbbiakban: rPp.) nem utal kifejezetten a szavahihetőségre, a Pp. [278. § (2) bek.] egyetlen alkalommal tesz kifejezetten említést a szavahihetőségről, azonban tartalmi, vizsgálati feltételeiről, korlátairól hallgat, azokat - lényeges, komplex, szabályozás nélkül egyértelműen nehezen eldönthető módon - a bíróságok jogalkalmazására bízza.
A Pp. [278. § (2) bek. második mondata] szerint a bí-
- 616/617 -
róság tagjai a közreműködőkhöz és a felekhez a tényállításaik valós tartalmának tisztázása, a közreműködő szavahihetőségének és illetéktelen befolyástól való mentességének ellenőrzése, a tudomásszerzés körülményeinek, illetve az okirat vagy más bizonyítási eszköz hitelességét érintő körülményeknek a feltárása érdekében kérdéseket intézhetnek.
Ebből levonható az a következtetés, hogy a Pp. is különbséget tesz a személyek tényállításának valóság tartalma (valósága), és maguknak a személyeknek a szavahihetősége között.
A polgári perben azonban, aszerint lehet meghatározni a szavahihetőség fogalmát, hogy abba tág értelemben beleértjük-e az adott személy bármikor, bárhol, bármilyen (jogi, erkölcsi) jellegű igazmondási kötelezettség fennállta mellett tett tényállításait (általános szavahihetőség), vagy azt kizárólag a perbeli tényállítást tartalmazó nyilatkozatai valósága, valótlansága vizsgálatára szűkítjük (perbeli szavahihetőség). Önálló tanulmányban esik szó részletesen arról, hogy az ismert gyakorlatban[7] - meglátásom szerint a szavahihetőség általános jellege miatt helyesen - megjelenik az általános szavahihetőség perbeli figyelembevétele is. Így a perbeli szavahihetőség - legalábbis részlegesen - fedi az általános szavahihetőséget is.
A szavahihetőség köznapi fogalma szerint két lényeges esete van. Az egyikben az adott személy tényállításai a teljes objektív valóságnak megfelelnek, azt lefedik: valóságosak, kizárólagosak, teljesek (valóságot állító, szavahihető személy). A másikban, jóllehet tényállításai valótlanok, mert nem teljesek, csak részlegesek, hiányosak, vagy eltérnek a valóságtól, de ezek tekintetében felróhatóság (szándékosság, illetve gondatlanság) nem terheli (valótlanságot állító szavahihető személy).
Az általános szavahihetőség fogalmát látszanak alkalmazni például a belföldi egyházi bíróságok,[8] illetve az amerikai és a német polgári peres bíróságok is.[9] A két utóbbi eredményei az egyes részkérdéseknél kerülnek viszonyítási pontként ismertetésre.
A belföldi egyházi bíróságok - talán vitathatóan, mert az igazmondással már nem feltétlenül közvetlenül kapcsolódó életviszonyokra is kiterjedő módon - az érintett személy fontosabb személyes viszonyaiban mutatott, a társadalmi közfelfogás szerint általánosan erkölcsös (vallási parancsoknak megfelelő) magatartása, magaviselete, életvitele, ezekből következtethető egész jelleme alapján is vonnak le következtetést nemcsak a közreműködő, hanem a peres fél szavahihetőségére is.
Az rPp. 195. §-ához fűzött Kommentár magyarázatában a közokirat bizonyító ereje, illetve a valóságnak megfelelőség vélelme körében kifejtettek[10] alapján az a következtetés vonható le, hogy a tényállítás valósága[11] (valóságnak megfelelése) a benne szereplő tények, adatok objektív valósággal egyező fennállását, fenn nem állását fejezi ki, az ellenkező bizonyításának a hiányában.
A Pp. igazmondásról beszél a felek kötelezettségei között [4. § (3)-(4) bek.], amely alatt kifejezetten a valóságnak megfelelő, illetve a nem önhibából, de valótlan tényállítást érti. Ilyen értelemben lehet szólni a tényállítás igazságáról is, de az egységesség érdekében, illetve mivel a Pp. is csak az igazmondási kötelezettség körében utal erre, így jelentésének megragadására a tanulmányban elsősorban a valóságnak megfelelő tényállításra utaltam az igazmondó tényállítás helyett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
