Dr. Varga Zoltán: Az uniós irányelvek közvetlen hatálya a magyar munkajogi jogalkalmazásban (EJ, 2014/4., 6-15. o.)

A szerző köszönetét fejezi ki a tanulmány elkészítéséhez nyújtott önzetlen segítségéért és előremutató tanácsaiért Dr. Szőke Zoltán címzetes törvényszéki bírónak, a Szombathelyi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság elnökének, az Észak-dunántúli Közigazgatási és Munkaügyi Regionális Kollégium vezetőjének.

Az uniós irányelvek közvetlen hatályának kérdése a magyar munkajogi jogalkalmazási gyakorlatban először a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-ai 93/104/EK irányelv és a helyébe lépő 2003/88/EK irányelv kapcsán merült fel. A Legfelsőbb Bíróság (Kúria) elé három ügytípus került a fenti irányelvvel kapcsolatban: az orvosok és egészségügyben dolgozók ügyeleti idejével, a tűzoltók túlszolgálatával és az autóbuszvezetők kiállási idejével kapcsolatos perek. Ezekben a felülvizsgálati eljárásokban a Legfelsőbb Bíróság megállapításokat tett az irányelvek közvetlen hatályáról, valamint vizsgálat tárgyává tette az Európai Unió Bíróságának vonatkozó gyakorlatát.

I. Az orvosok ügyeleti idejével kapcsolatos perek

A Legfelsőbb Bíróság elé került, az orvosok ügyeleti idejével kapcsolatos perek két csoportra oszthatók. Az első csoportba tartozó ügyekben a legfőbb bírói szervnek abban kellett állást foglalnia, hogy az ügyelet ideje teljes egészében munkaidőnek minősül-e. A második csoportba tartozó perek esetében pedig az ügyeleti idő díjazásának kérdésében kellett döntenie.

Az első csoportba tartozó pereknél két közbenső ítéletet kell kiemelni. Az Mfv.II.10.921/2005/3. számú közbenső ítélet alapját képező elsőfokú bírósági döntés megállapította, hogy a felperesi orvosok ügyeletének teljes időtartamára jár az ügyeleti díj. A felek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatva megállapította, hogy a felperesek 2004. május 1. napjától teljesített ügyelete teljes egészében munkaidőnek minősül. A másodfokú bíróság hivatkozott az Európai Bíróság C-188/1989. számú, Foster-ügyben hozott döntésére, mely szerint "olyan szervezettel szemben, amelyet állami ellenőrzés mellett közfunkció ellátásával bíztak meg, hivatkozni lehet az irányelvre[1]". A Foster-ügyben alperesként a British Gas Corporation (BGC) szerepelt, mely monopol helyzetben látta el a brit gázszolgáltatási ellátási rendszer fejlesztését és fenntartását. A társaság igazgatóságának tagjait az illetékes államtitkár nevezte ki, aki általános jellegű iránymutatásokkal is ellátta országos jelentőségű kérdésekben a társaságot, illetve működésre vonatkozó utasításokat is adhatott. A BGC jelentéstételi kötelezettséggel tartozott az államtitkár irányába, illetve az államtitkár engedélyével törvénytervezetet is előterjeszthetett. Az államtitkár utasíthatta a BGC-t bizonyos pénzeszközök egyedi célra fordítására, illetve államkincstárba történő befizetésére. A BGC jogai és kötelezettségei a privatizáció következtében a British Gas plc. nevű társaságra szálltak át. Az Európai Bíróság ítéletében visszautalt korábbi gyakorlatára, s rögzítette, hogy a magánszemélyek hivatkozhatnak az irányelvre adóügyi hatóságokkal (C-8/81. számú, Becker-ügyben hozott döntés), területi önkormányzatokkal (C-103/88. számú, Fratelli Cos­tanzo-ügyben hozott döntés), az alkotmány által függetlenné nyilvánított, a közrend és a közbiztonság fenntartásával megbízott hatóságokkal (C-222/84. számú, Johnston-ügyben hozott döntés), valamint a közegészségügyi szolgáltatást biztosító hatóságokkal (C-152/84. számú, Marshall-ügyben hozott döntés) szemben. Mindezek alapján az Európai Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy olyan szervezettel szemben lehet hivatkozni az irányelvekre a tagállami bíróság előtt, melyek jogi formájuktól függetlenül hatósági jogi aktussal azt a feladatot kapták, hogy a hatóság felügyelete alatt közérdekű szolgáltatást végezzenek, s ebből a célból túlzott mértékű jogkörrel rendelkeznek a magánszemélyek közötti kapcsolatokban alkalmazható szabályokhoz képest. A másodfokú bíróság utalt még a C-151/02. számú, Jaeger-ügyben hozott határozatra is.

A felülvizsgálati kérelem folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. Indokolásában hivatkozott az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésére, mely "lehetővé teszi, hogy az Európai Unió alapító szerződései alapján alkotott közösségi jog külön tagállami aktus nélkül állapíthat meg jogokat és kötelezettségeket közvetlenül a tagállamok főhatalma alá tartozó személyek számára[2]". Az indokolás rögzítette, hogy az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata következetes abban a tekintetben, hogy "állami, illetve állami feladatokat ellátó szervvel szemben

- 6/7 -

hivatkozni lehet a közösségi irányelvre, ha annak rendelkezése elégségesen pontos és feltétlen; és a bíróságot nem terheli előzetes döntés kezdeményezésének kötelezettsége, ha a vitatott rendelkezés egyértelmű és annak alkalmazása a gyakorlatban már kialakult[3]". Ezzel kapcsolatban utalt az Európai Unió Bíróságának C-80/86. számú, Kolpinghuis Nijmegen-ügyben, valamint a C-253/96. számú, Kampelmann-ügyben hozott döntéseire. Előbbi ügyben az Európai Bíróság kifejtette, hogy minden olyan esetben, amikor az irányelv rendelkezései tartalmi szempontból feltétlenek és kellően pontosak, a magánszemélyek hivatkozhatnak rá a tagállammal szemben akkor is, ha a tagállam az irányelvet nem ültette át határidőn belül belső jogába, illetve hibásan ültette át. A Bíróság megerősítette a Van Colson és Kamann ügyben (C-14/83) rögzített irányelv-konform értelmezés kötelezettségét is (közvetett hatály). A Legfelsőbb Bíróság tehát a 93/104/EK irányelvet és a 2003/88/EK irányelvet vette közbenső ítélete alapjául. Mindezek alapján pedig megállapította, hogy "a munkavállaló által teljesített, a munkáltató létesítményében való fizikai jelenléttel járó ügyeleti időt teljes egészében az irányelv értelmében vett munkaidőnek kell tekinteni, függetlenül a munkavállaló által az ügyelet alatt ténylegesen végzett munkától[4]". Ennek kapcsán utalt az Európai Bíróság C-303/98. számú, Simap-ügyben, a C-397/01. számú, Pfeiffer-ügyben és a Jaeger-ügyben hozott ítéleteire. A Simap-ügyben az alperes Valencia tartomány egészségügyi intézménye volt, ahol egy elsősegélyt nyújtó orvoscsoport tagjai végeztek ügyeletet, a Pfeiffer-ügyben a német Vöröskereszt waldshuti részlege, a Jaeger-ügyben pedig Kiel Város Kórháza. A Bíróság a Simap-ügyben és a Jaeger-ügyben az uniós irányelvek vertikális közvetlen hatályát állapította meg - tekintettel az önkormányzat által fenntartott kórházakra, a Pfeiffer-ügyben azonban eltérő megoldást alkalmazott. Utóbbi esetben az alperes a Vöröskereszt egyik részlege volt, így nem volt megállapítható az állam, illetve az állam részvételével működő szervezet, mint az irányelv címzettje. A Bíróság a Pfeiffer-ügyben hozott ítéletében a tagállami bíróságok irányelv-konform értelmezési kötelezettségére utalt vissza és rögzítette, hogy "kizárólag magánszemélyek közötti jogvita esetén valamely irányelv által meghatározott kötelezettségek nemzeti jogba való átültetésére hozott rendelkezések alkalmazása során a tagállami bíróság a nemzeti jogrend valamennyi szabályát köteles figyelembe venni és azt - amennyire csak lehetséges - az irányelvek szövegének és céljának megfelelően értelmezni oly módon, hogy azzal összhangban álló eredményre jusson[5]". A Bíróság így az önkormányzati fenntartású kórházakat a tagállam részvételével működő intézményeknek tekintette, így az orvosok felhívhatták az irányelv rendelkezéseit a jogvitában, a Vöröskereszt vonatkozásában azonban a tagállami jogszabályok irányelv céljának megfelelő értelmezési kötelezettséget hívta fel segítségként.