A természeti értékek között a természeti erőforrásokon és más, abiotikus környezeti elemeken túl az élőlényeket is számba vesszük. Természetvédelmünk az élő természetbe fogalmilag nem érti bele az embert. Környezetjog-filozófiai felfogásban az embernek pusztán kötelezettségei vannak a természettel szemben. A természetnek azonban csak addig a képzeletbeli vonalig terjed a nem jogi, de bölcseleti értelemben vett jogosultsága, amely vonalat az ember húz meg. Ez az autoregulatív mechanizmus az embert jogilag önkényesen kiemeli a természetes környezetéből, és olyan síkra helyezi, ahol az ember - racionalitása minőségének és mélységének függvényében - önmagának definiál jogokat és kötelezettségeket. Maga határozza meg önnön jogalanyi státusát, és annak dimenzióit. A természeti értékeket pedig jogilag eltárgyiasítja, így biztosítva a megfelelő védelmüket. Az ember társadalomtudományi szinten interakcióba kerül a természettel, de nem mint annak alkotórésze, hanem kívülállóként. Így keletkezik a környezet-, a természet-, az állat- és a növényvédelem területén túl az embervédelem mint jog és kötelezettség.
Az egyiptomi kultúrtörténetben Ízisz és Ozírisz gyermeke, az első fáraó, Hórusz szemét Thot, a majomisten gyógyította meg, mivel Széth, szülei rivális testvére kiütötte a varázsszemet. Széthet válaszul megcsonkítják. Oculum pro oculo et dentem pro dente. Ez a valláserkölcsi eredetű büntető jogszabály csak az emberi civilizáció fejlettebb korszakaiban és földrajzi területein veszít erejéből. Amikor és ahol az egészséghez való jog sérthetetlen, abszolút joggá minősül, amelytől szankció gyanánt sem szabad megfosztani az embert, a jogalanyt. Az egészségkárosító büntetések teljes egészében a mai napig sem haltak ki. Nyíltságuk és brutalitásuk azonban veszített erejéből. Ma, amikor országokat rangsorolunk, a civilizáltság fokmérőjeként tartjuk számon az emberiesség és az állatvédelem színvonalát, valamint az egészséghez való jog helyzetét és kiterjedését.
Az egészséghez való jog mint természetjog nem létezett. Erre utalnak az emberiség történetének ősi forrásai, és az ember természetes viselkedési mintái.
A tanult viselkedési minták már a tételezett jognak igyekeznek megfelelni.
Az egészséghez való alapjog nem jelent jogot az egészség negatív pandanjához. Az egészséghez való konstitucionalizált jog csak annak pozitív értelmezését adja. Az egészség veszélyeztetéséhez és károsításához nem formálhat jogot a normatív hatály alá tartozó állampolgár.
Mindez lehetne pusztán elméleti kérdés is. Hiszen ki akarná negatív tartományban érvényesíteni az egészséghez való jogot? A törvénykezési gyakorlat mégis azt mutatja, hogy erre is megvolna a társadalmi igény. Az állam az alapjog ilyen irányú értelmezéséhez azonban nem nyújt palládiumot.
Ennek szellemében fogant hatályos egészségügyi törvényünk, az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) és a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény normatív textusa is. A törvényhozó koncepciójában az egészség megőrzése, helyreállítása és javítása szerepel. Ez a környezetvédelem három alapfogalmára, az elővigyázatosságra, a megelőzésre és a helyreállításra rímel.
Büntető törvénykönyvünk 172. §-a értelmében aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, bűntettet követ el, ha a segítségnyújtásra egyébként is köteles. Vö. a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk 39. §-ával: "Rögtöni balesetek, valamint gyanítható tetszhalál alkalmával a segélynyújtás mindenkinek, ki ahhoz tettel vagy tanáccsal járulni képes, kötelességében áll." Polgári törvénykönyvünk 76. §-a alapján az egészségsértés személyiségi jogi sérelem.
Míg az egyik oldalról a segítségnyújtás elmulasztása bűncselekménynek minősül (az orvosi minőség kvalifikál), továbbá Alkotmányunk 70/D. §-ának (2) bekezdése az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezését az állam kötelezettségeként határozza meg, a beteg az orvosi segítségről csak speciális feltételek esetén mondhat le. Az egészségügyi törvény 20. § (3) bekezdése szerint akkor utasíthatja vissza az ellátást, ha - konjunktan - halálos és gyógyíthatatlan betegségben szenved. A beteg ilyetén jogi aktusának szigorú alaki és szakmai feltételeket kell kiállnia, ahol a szubsztantivitást könnyen maga alá gyűrheti a procedurális túlsúly. A 20. § (6) bekezdése a várandós és a gyermek kihordására előre láthatóan képes személynek ezt a jogot sem biztosítja. A születendő gyermek élethez való joga az anya halálhoz való jogánál előbbre való, de az anya élethez
- 38/39 -
való jogánál nem. (Vö. a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 6. § (4) bek. a) pont.) Ez számos bioetikai kérdést felvet. Az anya halálhoz való jogának szekunder jellegét tekintve nem sok ellenvélemény fogalmazódott meg, de az anya élethez való jogának elsőbbségét illetően léteznek a hatályos jogi szabályozást kontrasztoló álláspontok. A "salus aegroti suprema lex esto" axiomatikus kijelentés alternatívájaként él az elméleti tudományosságban a "voluntas aegroti suprema lex sit".
Magyarországon az egészségügyi dolgozók hatályos rendtartásának[1] II. 14. pontja értelmében az olyan különleges kezelési helyzetekkel, mint az abortusszal vagy a terminális állapotú betegek kezelésével kapcsolatos jogszabályi rendelkezések vétkes megszegése egyben etikai vétségnek is minősül.
A "norma normarum", az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikkének 1. bekezdése kimondja, hogy a törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit sem szabad az életétől szándékosan megfosztani. Az Európai Emberi Jogi Bizottság előtti X versus United Kingdom ([1980] 19 DR 244, No. 8416/79) ügyben az Európai Emberi Jogi Bíróság kifejtette, hogy a mindenki kifejezés nem vonatkoztatható a meg nem született gyermekre.
Alkotmányunk 54. §-ának (1) bekezdése így szól: "A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani." A 22/2003. (IV. 28.) alkotmánybírósági határozat megfogalmazta, hogy a gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának része. Az AB az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat így értelmezte. "Itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként távol kell tartania magát. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi." Az AB azt az indítványt, amely szerint az egészségügyről szóló törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azzal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését, elutasította. Holló András párhuzamos indoklásában kifejtette, hogy az alkotmánybírósági gyakorlat ismeri a nem feltétlenül alkotmányellenes értékelést. Az AB több határozatában is utalt arra, hogy a törvényhozó mérlegelési jogkörébe tartozik a szabályozás bővítése eshetőle-gesen alkotmányos irányban. Következésképpen, ami nem feltétlenül alkotmányellenes - a pro futuro szabályozást illetően -, az alkotmányos szabályozás lehetséges tartományát is jelentheti. Az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jog jelenlegi alkotmányos határa nem zárja ki, nem teszi feltétlenül alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges, jövőbeni tágabb értelmezését. Ennek eldöntése a törvényhozás szabadságába tartozik.
Vö. mindezt például a német alkotmány, a Grundgesetz 2. cikkelyének (2) bekezdéséhez kapcsolódó joggyakorlattal: "Jeder hat das Recht auf Leben und körperliche Unversehrtheit." Vagy a svájci alkotmány 10. cikkelyével.
Míg a passzív eutanázia hazánkban ma már nem büntetendő (Ingmar Bergman "A csend" c. 1963-as alkotása is emellett foglal állást), az aktív változata a Btk. 166. §-a szerint emberölés. A Csemegi-kódex, az 1878. évi V. törvénycikk 282. §-a szerint "aki valakinek határozott és komoly kívánsága által bíratott arra, hogy őt megölje, három évig terjedhető börtönnel büntetendő". Ennek a privilegizált tényállásnak a büntetési tétele a gondatlan emberölésével (290. §) egyezett meg. Az aktív eutanáziát tehát a XIX. századi jogalkotásunk privilegizáltan rendelte szankcionálni. Egy ehhez hasonló megoldás a mai Magyarországon elképzelhetetlen volna. Mindössze két lehetőség közül választhat a törvényhozó:
- vagy megengedetté teszi,
- vagy továbbra is a jelenlegi szigorral bünteti.
Tertium non datur.
A hatályos osztrák büntető törvénykönyv 77. §-a, illetve a német büntető törvénykönyv 216. §-a ma is privilegizált tényállásként kezeli a "kívánságra ölést" ("Tötung auf Verlangen"). Csakúgy, mint a holland Btk. 293. cikkelyének 1. pontja. E cikkely 2. pontja értelmében az orvos nem büntethető, amennyiben az eutanáziát úgy hajtja végre, hogy
- azt a beteg szabad akaratából és alapos megfontolás után kéri tőle;
- kilátástalan és elviselhetetlen szenvedésről van szó;
- felvilágosítást nyújtott a betegnek a jelenlegi helyzetéről, és annak jövőbeli alakulásáról;
- a beteggel együtt arra a meggyőződésre jutottak, hogy semmilyen más ésszerű megoldás nem létezik;
- legalább egy másik, független orvossal is konzultált a beteg, és ez az orvos írásban tanúsítja a fenti francia bekezdésekben foglaltakat;
- az eutanázia orvosi felügyelet mellett történik.[2]
Az eutanáziát Belgiumban engedélyező törvény nem módosította a belga Btk.-t. A hippokratészi (i. e. 460 - i. e. 375) esküben pedig ez áll: "Senkinek sem fogom ajánlani, hogy méreghez meneküljön, és meg fogom ezt tagadni azoktól, akik kérik tőlem."[3]
- 39/40 -
Magyarországon a holland modell lehet követendő példa. Azzal, hogy az emberölés enyhébb tényállását elhagynánk. Jogpolitikailag nem volna kellőképpen alátámasztható egy ilyenféle enyhítés. Büntetőjogunktól idegen intézmény lenne. Legalábbis a ma hatályos büntető törvénykönyvünk rendszere nem tudná koherensen befogadni. A büntethetőséget kizáró jogszabályi engedély külön törvény keretei között megadható. Vö. a jogalkotásról szóló törvény 3. §-a és 5. §-a; továbbá a Btk. 22. § i) pontja. De utalószabály révén szükséges elhelyezni a büntetőkódexben is, az élet, a testi épség és az egészség elleni bűncselekmények címe alatt (XII. fejezet).
Az ENSZ 1961. évi Egységes Kábítószer Egyezménye megfogalmazza, hogy jóllehet a kábítószer gyógyászati használata fájdalomcsillapítóként továbbra is nélkülözhetetlen, hiszen enyhítheti a szenvedést, a kábítószer-élvezet súlyos csapás az egyén számára. Az emberiségnek pedig társadalmi és gazdasági veszélyt jelent.
Konrád György "látogató"-ja a meszkalinban találta meg azt a lelki menedéket, amit Bandulának jogvégzettsége ellenére sem sikerült a hétköznapok kiégett sivárságában. Csáth Géza (azaz Brenner József) orvos létére a morfiumban lelte meg azt a refugiumot, amit betegeinek a külvilágban nem sikerülhetett. A Csáth Géza-i bódulat kriminalizációs eszközökkel is becsatornázásra került (Btk. 282-283/A. §). Gulácsy legszebb festményeit a "nakonxipáni koktél" hatása alatt költötte. A "Kávé-kantáta" (Bach), a "Mesterséges paradicsomok" (Baudelaire), a "Szép új világ" (Huxley) és megannyi remekmű tanúskodik arról, hogy az ember a történelme során rendszeresen megfogalmazta "a kábulathoz való jogát". Legalábbis ennek igényét. Elismerésre azonban nem talált az atyai (pl. "Kávé-kantáta") vagy állami főhatalom részéről. Lásd erről például az 54/2004. (XII. 13.) alkotmánybírósági határozatot. (Közzétéve a Magyar Közlöny 2004. évi 189. számában.)
Az ismert világtörténelem kezdeteitől napjainkig éltek az emberek (és az állatok) kábító hatású anyagokkal. A példák sora végtelen. Sem a kezdetét, sem a végét nem ismerjük. A probléma tehát adott, és foglalkozni kell vele. Több tudományos diszciplína is terrénumának tekinti. Így a jog is. Elsősorban közjogi eszközökkel szabályozott problémaként tartjuk számon.
Statikus jogi kérdésként kezeljük, ahol a relatív szerkezetű jognak vajmi kevés hely mutatkozik. A relativizálás lehet a probléma egyik megoldása: az abszolút jogi szerkezetet felváltó vagy adjuváló, tárgyalásra-egyezkedésre alapozó jogi relációk. Tehát az irányító állam helyett a partnerállam belépése a képbe.
Az engedékeny állam ritka jelenség. Különösen akkor, ha az egészséghez való jog negatív tartományába jutnánk vele. A legfejlettebb jogállamok és a legelmaradottabb civilizációk sajátja. A többség az aurea mediocritast követi. Az állam közegészségi feladatai között tartja számon a közérdek ilyen irányú védelmét. A közegészség pedig olyan állampolgári abszolút jog, amelyet intra iurem eszközökkel el-gyengíteni nem lehet.
Mindezek ellenére a social engineering nem szolgálhat adekvát megoldással. Az ÍH 2008.55. számú jogesetben felvázolt történeti tényállás szerint a kábítószer csábító kísértését megszemélyesítő nő, Kim, eleinte valós szereplőnek tűnik a filmben, majd később fokozatosan, apró utalásokból derül ki, hogy csupán a főszereplő hallucinációi teremtették az alakját. A nő mindvégig a drogok használatának előnyeit hangsúlyozza a zenész számára. A zenész -bár többször rossz megoldási utat, köztük erőszakot, agressziót is használ - próbál küzdeni a szenvedélye ellen, de be kell látnia, hogy kizárólag a kábítószerek segítségével tud alkotni, hiszen eddigi összes sikeres dalát bódult állapotban írta. A végső jelentben a főszereplőt a kórházi ágyon látjuk, ahol öngyilkossági kísérlete után kezelik. Ekkor hangzik el a film utolsó mondata: "...óránként egy adag morfium, üdvözöljük a kábítószeresek mennyországában!" A műsorszolgáltatót elmarasztalták. A Fővárosi Ítélőtábla a 2. Kf. 27.104/2007/5. számú ügyben helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét, amely kimondta, hogy a perbeli filmből egyáltalán nem derült ki egyértelműen a kábítószer használatának elítélése. A képi és hanghatások nem hangsúlyozták e káros jelenség romboló társadalmi jellegét, illetve az azonosulás lehetőségét sem akadályozták meg. Emellett nem megnyugtató a film lezárása sem, mert az nem ad világos és pozitív választ a bemutatott jelenséggel összefüggésben. Ellenkezőleg: végső soron a főhős a kábítószer segítségével társadalmi sikereket ér el, ill. gondjai megoldását is a drogok használatában találta meg. Az 54/2004. AB határozatban megfogalmazásra került, hogy "az AB-nak nem feladata megengedő vagy elfogadó álláspontot kialakítani a kábítószer-élvezethez kapcsolódó hedonizmussal vagy annak elutasításával összefüggésben. Kábulathoz való alkotmányos alapjog nem létezik, s így nem versenghet sem az emberi méltóság jogával, sem a legmagasabb testi és lelki egészséghez való joggal." (Vö. Alk. 70/D. § (1) bek.)
Az 1999. évi XLII. törvény preambuluma a lakosság kedvezőtlen népegészségügyi mutatóit emeli ki. Hangsúlyozza továbbá a nemdohányzók védelmében
- 40/41 -
a dohánytermékek fogyasztásának szabályozását, forgalmazásának szükség szerinti részleges korlátozását, valamint az életkoruk vagy egészségi állapotuk miatt fokozott oltalmat igénylők passzív dohányzással szembeni védelmét, és az egészséges környezethez fűződő alkotmányos jog (Alk. 18. §) megvalósítását. Mindezt azonban a dohányzás évszázadok során kialakult fogyasztói szokásaival kompatibilis módon, a dohányzók és nemdohányzók érdekeinek egyeztetésével kívánja realizálni a törvényhozó.
Egyes, a társadalom tagjai körében elterjedt és kevésbé veszélyes vagy kevésbé káros hatású serkentő- és bódítószerek használatának dekriminalizálása a jogfejlődés természetes útja. Ezt láthatjuk akár Hollandiában. Ilyen törekvések léteznek például Magyarországon is. De pl. a kávét illetően már a XIX. századi törvényhozásunkban is tetten érhető efféle tendencia, amely a kávé XVIII. századi általános negatív megítéléséhez képest bekövetkezett elmozdulást tükrözi. Az 1883. évi V. törvénycikk megszüntette a kávéfogyasztási adót Magyarországon.
Létezett azonban cukorkákra, kandírozott gyümölcsre, csokoládégyártmányokra, sörre, dohányra, borra, játékkártyára, lottóra stb. kivetett adó. Ezek mind a kor - és a jelenkor - kedvelt szórakozásait jelentették. Káros és veszélyes hatásuk ismert volt a főhatóság előtt. Éppen kedveltségük miatt tekintélyes bevételt képeztek a fiscus számára. Részint a testi és lelki egészségre gyakorolt káros hatásuk miatt óvták az emelt árakkal a fogyasztókat, részint a szenvedélyből költségvetési előnyt kovácsoltak.
A kábító hatású anyagokkal kapcsolatos szabályozások régre nyúlnak vissza a jogtörténelemben. A regulatív anyag minősége és tárgyi hatálya nagyban függ a természettudományos ismeretek el- és kiterjedtségétől. A szociális ismeretek előretörésével az élettani megvilágítás mellett új aspektusként jelent meg a társadalomtudományi szemlélet. A szociológiai és a jogi felfogás binaritása meghozta a kábítószerekkel kapcsolatos pönológiai institúciók szociálpolitikai instrumentumokkal történő kiegészítését. Összességében sajnos nem elég korán, de ahhoz még idejében, hogy a büntetés valóban az állam ultima ratiója maradjon. A társadalom gyógyító és preventív funkciójának szinergiája manapság a leghatékonyabban talán éppen a kábítószerekkel kapcsolatos bűnözés terén jut érvényre.
Nem elég kriminalizálni a kábítószer-élvezetet. A kábszeres bűncselekmények - jellegüknél fogva - megfelelő remedium hiányában, klasszikus büntetőjogi eszközök felhívása mellett továbbra is társadalomra veszélyes magatartások maradnak.
Az elnéző állam tulajdonképpen a mentálhigiénés pszichoterapeuta fehér köpenyébe bújik. Nem motiválatlan indulgenciát kodifikált a törvényhozó a hatályos magyar büntető törvénykönyv 283. §-ában,[4] hanem a haladó büntetőpolitikába szőtt multidiszciplináris szálakat. Ilyenkor az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdeknél jelentősebb a szociálpolitikai (kriminálpolitikai) érdek. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 222. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha a Btk. idézett 283. §-ában meghatározott, büntethetőséget megszüntető okból az eljárás megszüntetésének lehet helye, az ügyész a vádemelést egyévi időtartamra elhalasztja, ha a kábítószer-élvező gyanúsított vállalja a kábítószer-függőséget gyógyító kezelésen, kábítószer-használatot kezelő más ellátáson vagy megelő-ző-felvilágosító szolgáltatáson való részvételt.
A büntetőjog a reneszánsz polihisztorok többsíkú tudását igényli a társadalmi-gazdasági viszonyoknak ténylegesen megfelelő megoldások kidolgozásához, és hatályban tartásukhoz. Ugyanez a szinkretizmus kisebb mértékben, de más jogágakon is érvényes.
A 21/1996. (V. 17.) alkotmánybírósági határozat deklarálta, hogy önmagának mindenki árthat, és vállalhat kockázatot, amennyiben képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre. Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben válik alkotmányossági viták tárgyává (a kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).
Az embernek nemcsak joga, de kötelessége is fűződik az egészsége megtartásához, védelméhez, fejlesztéséhez, helyreállításához. A fent vázoltakon túl, büntető törvénykönyvünk 335. §-a (2) bekezdésének a) pontja vagy a Btk. 336/ A. §-a (2) bekezdésének a) pontja is meghatároz olyan szélsőséges esetet, melyben a szándékos öncsonkítást és a katona saját egészségének szándékos károsítását büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével kívánja a törvényhozó megelőzni.
Egészségügyi törvényünk 141. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az állam felelős a lakosság egészségi állapotáért. Az 1997. évi LXXXIII. törvény 4. §-a értelmében az állam az egészségbiztosítási ellátásokat akkor is biztosítja, ha az ahhoz szükséges kiadások az Egészségbiztosítási Alapból nem fedez-
- 41/42 -
hetők. Az egészséghez való jog több jogágat is érint. Bizonyos intézményei köz- és magánjogi jegyeket vegyesen viselnek. A montesquieu-i értelemben vett egészségpolitikai jogok polgári jogi szerződéses, illetve szerződésen kívüli felelősség talaján állnak. Kvázi kontraktualitás esetén vélelmezhető a konszenzuá-lis jelleg fennállása. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 244. §-a szerint az egészségügyi szolgáltatásokkal, illetve hatósági intézkedésekkel összefüggésben keletkezett kárigények tekintetében a polgári törvénykönyv szabályait kell megfelelően alkalmazni. Az egészséghez való jog az állam quasi ex delicto felelősségét keletkezteti, amelynek alapjait az alkotmányban és az egészségügyi alkotmányerejű törvényben találjuk. (Vö. Alk. 70/D. §-a; Eütv. 58. § (7) bekezdése, 70. §-a, 142. § (3) bek. l) és m) pontja, 147. § (1) bek. e) pontja, 164. § (1) bekezdése, 210. §-a, 226. § (4) bekezdése, 227. § (4) bekezdése.)
Az Európai Unió Bírósága a C-127/05. számú ügyben 2007. június 14-én hozott ítéletében jogilag kellően biztonságosnak minősítette a munkavállalók biztonságának és egészségének biztosításához szükséges azon zsinórmértéket, hogy a munkáltató mindent köteles megtenni, ami "ésszerűen" lehetséges. Elfogadta az Egyesült Királyságban az 1974. évi Health and Safety at Work Act ezen klauzuláját. Ezzel voltaképp precedenst teremtett, hiszen az indoklás szerint a klauzula inszufficienciájának elégtelen bizonyítottsága vezette a Bíróságot a Bizottság keresetének az elutasításához. Az egészséghez való jog abszolút jellege nem vezethet indokolatlan szigorhoz, alaptalan vélelem felállításához.
Kockázat esetén azonban indokolt lehet vélelmezni az egészséghez való jog sérelmét. Akkor is, ha károsodás nem, csak annak veszélye áll fenn. Az egészséghez való jog semmiképp sem csúszhat át negatív tartományba.
Az egészséghez való jog esetén az elővigyázatosság alapelve érvényesül az Európai Unió Elsőfokú Bíróságának a T-229/04. számú ügyben 2007. július 11-én hozott ítélete szerint. A Bizottság 2003/112. sz. paraquatirányelvét semmisítette meg a Bíróság, mivel nem jártak el kellő körültekintéssel a gyomirtó szer (a paraquat) emberi és állati egészségre gyakorolt káros, ill. veszélyes hatásának tanulmányozásakor.
Egészségügyi törvényünk 141. §-a (3) bekezdésének h) pontja megfogalmazza, hogy az állam kötelezettsége - többek között - a közérdek védelme az egyéni érdekekkel szemben, valamint az i) pont szerint -szükség esetén - az egyéni és a társadalmi érdekek összehangolása.
Az egészséghez való jog abszolút jog, de mint abszolút jognak társadalmi-gazdasági kihatásai is vannak. A commodum publicumként megfogalmazott egészséghez való alapjog egyéni érdekeket sérthet, és a gyakorlatban sért is. A jog "abszolút" attribútuma folytán az állam feladata az egyéni és a közösségi szempontok összecsiszolása, az egészséghez való jog társadalmi programozása. (Vö. a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény [Jat.] 21-22. §-ai.) A Jat. 5. §-ának j) pontja értelmében az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei körében törvényben kell szabályozni az egészségügyi ellátást és a társadalombiztosítást. A holland alkotmány, a Grondwet 22. cikkelyének 1. bekezdése szintén állami kötelezettségnek tekinti a népegészségügyi tárgyú jogalkotást: "De overheid treft maatregelen ter bevordering van de volksge-zondheid." A belga alkotmány, a Constitution belge 23. cikkelye hangsúlyozza az egészséghez való jogot ("droit a la protection de la santé"), és az állam ez irányú jogalkotási kötelezettségét. Szomszédaink alkotmányai közül hasonló megfogalmazást tartalmaz például a szlovák alkotmány 40. cikkelye, vagy az ukrán alkotmány 49. cikkelye.
Az individuális és a kollektív érdekek csatái mindenképpen (állami közreműködéssel) az egészséghez való jog sérelme nélkül kell, hogy eldőljenek. Az állam szerepe az éjjeliőrállaméhoz képest fokozott, mivel egyfajta kvázi deliktuális felelősség terheli. Az állam tehát érdekelt abban, hogy az egészséghez való jog ne mehessen át negatív mezőbe. Az állam indirekten és közvetlenül is érdekelt az individuum egészségének védelmében. Ennek ellenkezője hátrányosan érintené:
- mert az államot jogi, etikai és politikai felelősség terheli,
- mert az egyénekből építkező társadalom építőkockáját veszítené,
- mert az állam társadalom nélkül, és a társadalom egyének nélkül nem létezhet,
- mert munkaerő-kieséssel kellene számolni,
- mert csökkenne a költségvetés mérlegfőösszege,
- mert az állam számára addig nyereséges állampolgár veszteséget kezdene termelni,
- mert az állam imaginárius szellemi tőkéje és anyagi tőkéje egyképp csökkenne,
- mert mindez negatívan hatna a társadalom immateriális hálójára,
- mert az egészséghez való jog negatív visszacsatolása globális, azaz a teljes glóbuszra kiterjedő hatású,
- és mert számos szociális imponderabilium függ közvetve vagy közvetlenül ettől (társadalmi jólét; munkahelyi sikerérzet; szakmai elismertség; politikai elégedettség; a jogba vetett hit erőssége; morális
- 42/43 -
igazságérzet; az anyagi biztonság tudata; a társadalmi hasznosság élménye stb.).
Morus az "Utópiá"-ban írta (1516.), hogy "az állam valójában egy nagy család",[5] ahol az egyéni és a közösségi érdekek egyazon axiológia mentén feloldódnak egymásban. A commodum publicum és a commodum privatum nulla végösszegű játszmái állandó mozgásban tartják a társadalmi egyensúlyt, ezzel erősítve az egészséghez való jog harti értelmű statikusságát.
Az egészséghez való jog és a környezethez való jog Alkotmányunkban mind a 18., mind a 70/D. §-ban összekapcsolódik. A 28/1994. (V. 20.) alkotmánybírósági határozat[6] indoklásának 3. pontja megfogalmazza, hogy "a környezethez való jog valójában az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának egyik része: az emberi élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet nevesíti külön alkotmányos 'jog'-ként." (Vö. Alk. 54. § (1) bek.) A francia alkotmányhoz csatolt, 2004. évi környezetvédelmi alkotmánykarta, a Charte de l'Environnement 1. cikkelye megfogalmazza, hogy mindenkinek joga van kiegyensúlyozott és egészséges környezetben élni: "Chacun a le droit de vivre dans un environne-ment équilibré et respectueux de la santé." A belga alkotmány 23. cikkelye az emberhez méltó élet egyik alapvető feltételeként emeli ki az egészséges környezethez való jogot: "Chacun a le droit de mener une vie relative a la dignité humaine. Ces droits comprennent notamment: (...) le droit a la protection d'un envi-ronnement sain." Szomszédaink közül pl. a szlovák alkotmány 44. és az ukrán alkotmány 50. cikkelye tartalmaz hasonló megfogalmazást.
Az egészséghez való jog - környezet- és impliciten természetvédelmi vonatkozásai ellenére - kizárólag emberközpontú. Azaz csak annyiban terjed ki az állatokra és a növényekre, amennyiben az az emberek egészségének védelmében szükséges és nélkülözhetetlen. Lásd az élelmiszerláncról és a hatósági felügyeletéről szóló 2008. évi XLVI. törvényt. Ugyanakkor az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény preambuluma megfogalmazza, hogy az állatok ésszerű védelmét és kíméletét biztosítani kell. A törvény princípiumai között szerepel "a lehető legkisebb fájdalom okozása". Mindazonáltal nem kizárt például kísérleti célból fájdalmat okozni az állatnak. Növényekkel kapcsolatban ez sem merül fel.
Annak, hogy az egészséghez való jog antropocentrikus, élettani okai lehetnek. Még ha deficites is az állatok egészségének védelme, mégis ezt a megállapítást látszik alátámasztani. A fájdalomérzet és a komfortérzet erőssége és milyensége befolyásolja, hogy egyes élőlények egészsége mennyire számít fontos tényezőnek. Az ember egészségének abszolút karaktere egy emberközpontú világban elvitathatatlan. Az állatok pedig közelebb állnak az emberhez mint a növényvilág. Bizonyos mértékben az ősi, kulturális emberi örökség is érezteti hatását az ember normatív megnyilvánulásain. Az állatok országáért fokozottabb belső, morális felelősséggel viseltetünk mint a pótolhatónak, térben és időben korlátlanul újra előállíthatónak tekintett növényi fajokért. Az állat mintegy "átlelkesül", és az emberhez hasonlatossá lesz a civilizációtörténetben. A növény ellenben "eltárgyiasul", és csupán a természettudomány számára őrzi meg biotikus karakterét. Az állati társadalmak több vonásukban is rokoníthatók az emberi társadalmakkal. Szociális magatartásukat saját szabályrendszerük határozza meg. Önmagukat, egészségüket viszont kevés sikerrel tudják védelmezni az emberi behatástól.
A mesék világa ártalmatlan lehet a professzionális társadalomra, de veszélyt hordozhat a kiskorúak fogyasztói közösségére. Az audiovizuális felelősség elsősorban a mentálhigiéné és a szellemi-erkölcsi egészség védelmét szolgálja. A törvényhozás és a törvénykezés alapján látszik, hogy a műsorszolgáltató felelőssége a közölt műsorszámért, akárcsak a filmterjesztőé a közzétett alkotásért objektív jellegű és immateriális. Független attól, hogy ténylegesen keletkezett-e kár: a veszély, azaz az audiovizuális vagy mozgóképi úton történő károkozás lehetőségének fennforgása elegendő a felelősségi szankcionáláshoz.
Differenciálni kell a gyermekmeséket és a felnőtteknek szóló meséket. A mesék központi eleme a negatív és a pozitív értékek ütköztetése. Míg a felnőttmesékben a negatív hős is győzhet, a gyermekmesék esetében mindig a jó kvalitásokat kell kidomborítani. Az ÍH 2008.97. számú jogeset is ezt fogalmazta meg. Azzal, hogy nemcsak a téma, de a feldolgozás módja is nagyban befolyásolja egy-egy műsorszám megítélését. Ez a műsorszolgáltatókkal szemben gyakorolt szigor nem feltétlenül indokolható embertörténeti magyarázatokkal. Népmeséink, népballadáink tele vannak pajzán vagy olykor - mai szemmel nézve - a kiskorúakra káros tartalommal. Nincs tehát alapos magyarázat arra, hogy miért a műsorszolgáltatónak kellene lelépnie a tradicionális útról. Vö.: a Fővárosi Ítélőtábla előtti 4.Kf.27.216/2008/4. számú ügyben
- 43/44 -
a promiszkuitás elítélése a "Szex és New York" c. filmsorozat kapcsán. A bíróság kifejtette, hogy az emberi civilizáció történetében az olyan modellek mint a férfi-nő kapcsolat, a családalapítás, az emberi élet reprodukálásához fűződő érdek örök érvényűek. Hegel "Jogfilozófiá"-jában is kifejti a család mint alapérték jelentőségét. A kérdés csak az, hogy Hegel korában a tömegek hétköznapi szórakozását nem éppen a sokszor szexuális utalásokkal teli vagy ma obszcénnek nevezhető esztrádok, anekdoták, bábjátékok, mesék jelentették-e. Míg Hegelt hallgatni csak kevesek ültek be az egyetem padjaiba. A dionüszoszi szembeállítása az apollóival helytelen, ha ezzel a dionüszoszi értékeket végképp és végletesen elítéljük. A televíziózás éppen a szélesebb néprétegek szórakozását jelenti. Nem indokolt tehát a nézők lelki egészsége miatti túlzott aggodalom, a műsorszolgáltatóval szembeni, ilyen irányú fokozott szigor. Az egészséghez való jog negatív tartományban nem értelmezhető ugyan, ez abszolút jelleggel mégis a testi egészségre kellene, hogy korlátozódjon. A rádiózás-televíziózás, a mozgókép és a telematika végül is nem veszélyes üzem. Kivéve, ha az elmesélt történet nemcsak fikciót vagy tényeket, hanem valós adatokat is közöl. A zenedrámák mentálhigiénés hatását pedig senki sem vizsgálja. A homo sapiens nemcsak a bölcs embert, de - eredeti latin értelme szerint - azt az embert is jelenti, akinek van ízlése a jót és a rosszat megítélni. Az adekvát ítélőképesség formálásában egyebek mellett a pszichés kondicionálásnak és az empirikus hatásoknak is érdemes teret engedni.
A joganyag mögül elmozdulhat a valós matéria; faktuális réseket, de iure fedetlen területeket képezve. Az állami jogi védőhálónak a tényleges igényekhez és tényekhez kell idomulnia, ami a normatív textus konstans revideálását teszi nélkülözhetetlenné. A Fábri Zoltán "Ötödik pecsét"-je[7] (1976) és a fent idézett ÍH 2008.97. számú jogesetben szereplő "Star Wars - Baljós árnyak" (1999) között eltelt időben sokat változtak a szociális igények. A jó és a rossz harcát megelevenítő történetek ma már más kulcsra nyílnak. A mentális egészség védelme iránti társadalmi igény ellenben változatlan maradt.
A hangsúlyeltolódások akcentuálják az embervédelem és a humán egészségvédelem teljességre törekvését. Az egészségi állapot, a kóros szenvedély, a testi, értelmi és lelki állapot, valamint a betegség és a halál mint a privát szféra releváns faktorai különleges jogi védelmet élveznek.[8] Az egészségvédelem kiemelt társadalmi jelentőségét a jogalkotó a legis latio minden felmerülő alrendszerében kiemeli. Az általánoshoz képest fokozottabb jogbiztonságot teremt az állam az egészségvédelem járulékos területein is. Mégis biztosítja az érintett döntési autonómiáját. A fiziológiai önkárosításra ugyan nem teremt lehetőséget, de a magánszemélyt körülvevő információvédelem körén ajtót hagy a negatív következményekkel járó egészségügyi informatikai önrendelkezésnek.
Az egészség fokozott védelmét fejezi ki az adja-cens felelősség nagyrészt tárgyi típusa:
- az egészségügyi adatok kezelése,[9]
- az egészséges emberi környezet[10]
- és a természet veszélyeztetése,[11]
- a génkezelt élelmiszerek forgalmazása[12] stb.
a veszélyes üzemi felelősség szintjére emeli a humán egészség védelmének mértékét és minőségét. Ez a felelősségi kvalitás a kártalanítás kvantitásán túl, kumulatív jelleggel, szubjektív kártérítő felelősséghez is jogalapot nyújt.
Számos, az alkotmánynál alacsonyabb szintű normatív institúció jelzi, hogy jogrendszerünk - és a jogrendszerek többsége - az egészséghez való jogot negatív tartományban nem respektálja. Elég, ha
- a munka törvénykönyvére, a munkavédelmi törvényre (a munkahigiéne és a foglalkozás-egészségügy),
- a sporttörvényre (a sportegészségügyi ellenőrzés sine quo non),
- az egészségügyi és egészségbiztosítási törvényre (az egészséghez való jog mint kötelezettség),
- a környezetvédelmi törvényre (az egészséges környezethez való jog érvényesítése mint közjogi feladat)
- és az épített környezetről szóló törvényre (a település biológiai aktivitásértéke nem csökkenthető),
- a polgári törvénykönyvre (az egészség mint személyhez fűződő jog; az egészségkárosító szerződésszegésért való felelősség kizárásának semmissége)
- vagy a büntető törvénykönyvre (az egészség és a közegészség elleni, kriminalizált cselekmények)
gondolunk, hogy lássuk, jogintézményeik a személyi hatály alá tartozó jogalanyok egészséghez való jogát elismerik, és - meghatározott mértékben - védelmezik, de tiltják és szankcionálják e jog bármiféle negatív értelmezését.
Akkor is tiltják, ha a negatív értelmezés a jogalany számára - összességében véve - pozitív kimenettel járna. Ez jelzi az egészséghez való jog főként abszolút és statikus jellegét, melyből folyik, hogy az állampolgár e tekintetben éppúgy kötelezett mint az állam.
- 44/45 -
Kötelezettségük egyazon jogból ered. Ennek a jognak az egyik oldala kötelezi az államot, míg a másik oldala az állampolgárt. Csak míg az állam aktív, az állampolgár passzív magatartásra kötelezett.
A világidőben érzett közös emberi pszichózis, amely a humán egészség történeti alulértékelése miatt sújtja a közösségünket, normateremtésben kompenzálódik. Ennek a normateremtésnek pedig a jogi modus adja az igazán releváns társadalmi megjelenési formáját. Az egészséghez való jog pozitív értelmezési tartománya tehát historikus gyökerű. Etiológiája a kíméletlen múltba vezet.
Luc Besson "Nagy kékség"-ében (1988) az ember életét-egészségét feláldozva kísérli meghódítani Atlantiszt, a természetet. A környezetvédelem és az egészségügy elválaszthatatlanul együtt jár és együtt hat. A környezetvédelem, a "zöld" gondolat és tett ma már több puszta divatnál, több mint valamiféle action gratuite. "Az elmúlt években az ország keveset foglalkozott a környezet-egészségüggyel" - nyilatkozta Szabó Imre környezetvédelmi miniszter hivatalba lépése után a HVG-nek.[13] A környezetvédelemre és az egészségügyre egyformán igaz a negatív értelmezés tilalma. Az egészség függ az épített és a természeti környezettől, így mindegyik kiemelt oltalmat kell, hogy élvezzen.
"Arra a következtetésre is juthatnánk, hogy az emberiség a természet kiszolgáltatott áldozata" - jelentette ki Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár a közel-múltban.[14] A helyzet a valóságban inkább fordított. A mából előretekintve Schrödinger macskája nem fog tehéntejet inni. És fejőstehén sem biztos, hogy egyáltalán lesz még. Hacsaknem BCG-tehén. Ezért is fontos a CSR (Corporate Social Responsibility), a Kyo-Sei és minden hasonló, a társadalomért felelősséget érző hozzáállás a globalizált, technokra-ta-meritokrata világban. Lényeges, hogy a "homo oeconomicus" képes legyen "homo naturalis"-ként gondolkodni; felelősséget érezni a közvetlen, financiális profitérdekeken túl is.
A felelősségérzet kialakulása a különböző életkoroknak megfelelő tanulás-tanítás eredményeként mutatkozhat. A nevelés és az oktatás az egészségügyi szokások megfelelő irányba tereléséhez nélkülözhetetlen. Szókratész mondja Platón "Állam"-ában: "A nevelés annak a képessége, hogy mi módon forgatható el a lélek a legkönnyebben és a leghatásosabban, nem pedig annak a mestersége, mint lehet a látást a neveltbe beleplántálni, hiszen a látása már eleve benne van, csak nem a 'jó' felé fordul, és nem azt nézi, amit kell."[15] Az egészségügy, a közjog és a szociálpolitika együttes sikeréhez nélkülözhetetlen a kellő művelés, tájékoztatás, oktatás, szoktatás. Ennek a szükségnek a felismerése a jogalkotót is inspirálja. A megvalósulás nem mindig a "lex perfecta" karakteren múlik. Damoklesz kardja nélkül és metaju-risztikus úton is lehet eredményesen érvényesíteni a magánszemély közjogát a testi-lelki egészséghez és az egészséges környezethez.
Az embervédelem a környezetvédelemhez hasonlóan jog és kötelezettség. Morálisan és erkölcsileg, valamint jogi és tudományos értelemben egyaránt. A környezet- és az embervédelem pedig csak az absztrakció szintjén szeparálódik. A gyakorlatban tárgyi és fogalmi átjárhatóság teremt köztük kapcsot.
Hatályos egészségügyi törvényünk értelmében a személyes szabadság és az önrendelkezési jog főszabály szerint sérthetetlen (2. § (1) bek.). Az ember védelmében és főként a humán egészség védelmében nem indokolatlanul, de részben nélkülözhető módon nőtt meg az állami gondoskodás az elmúlt bő száz évben a földgömb fejlettebb országaiban. Ennek természetesen emberi jogi és alapjogi magyarázata van. Mégis látható a társadalom részéről megnyilvánuló igény az állami gondoskodás rugalmasabbá tételére. Arra, hogy szabad mozgástér maradjon az állampolgár számára döntéseket hozni önmaga felől.
Ez ellentmondást generál, mert az állam önvédelmi szükséglete kerül szembe az individuális ember döntési autonómiájával. Fokozatos és igen lassú fejlődés útján állt elő a hatályos szabályozási klíma. Mindez azonban tovább fog alakulni. A változás útja:
- megőrizni a status praesenset, és ebből engedni vagy megszorítani egy keveset;
- illetve gyökeres változtatással liberalizálni a polgárjogot, és piacosítani az állampolgár döntési jogkörét saját személye integritását illetően.
Többről van szó, mint az evolúció és revolúció közti választás. Bizonyos történelmi szükségletek a választást már véghezvitték. A megoldások és lehetőségek tárháza csak látszólag gazdag. Az emberiség régóta halad az önmagát determináló úton, amelyről továbbra sem térhet le. Akár prompt és gyökeres változtatással, akár történelmi relációkban fokozatosnak és lassúnak tekinthető evolúció révén, de mindig a legfontosabb aktuális motívumok jelölik ki ennek az útnak a vonalát-görbéjét.■
- 45/46 -
JEGYZETEK
[1] Jóváhagyta és közzétette a 30/2007. (VI. 22.) egészségügyi miniszteri rendelet. Hatályos 2007. július 1-jétől.
[2] Vö. a "Wet toetsing levensbeeindiging op verzoek en hulp bij zelfdoding" törvény 2. cikkelyével.
[3] Pólya Jenő: Az orvostudomány regénye. Béta Irodalmi R. T. kiadása, Budapest 1941. 62. o.
[4] Btk. 283. § (1) bek.: nem büntethető kábítószerrel visszaélés miatt a) aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart; e) az a kábítószerfüggő személy, aki e) 1. jelentős mennyiséget el nem érő kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz; illetőleg f) az a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban meghatározott bűncselekménnyel összefüggésben - kétévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő - más bűncselekményt követ el, feltéve ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesült, vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt.
[5] Morus Tamás: Utópia. Fordította Kardos Tibor. Európa Könyvkiadó, Budapest 1989. 78. o.
[6] Közzétételre került a Magyar Közlöny 1994. évi 55. számában.
[7] Sánta Ferenc regénye alapján.
[8] Vö. pl.: az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény (Eüak.) 3. § a) pontja; a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Avtv.) 2. § 2. pontjának b) alpontja; a Ptk. 83. §-ának (1) bekezdése; a Btk. 177/A. §-a.
[9] Az 1992. évi LXIII. törvény 18. §-a.
[10] Az 1995. évi LIII. törvény 103. § (1) bekezdése; és a polgári törvénykönyv 345. § (1) bekezdése.
[11] Az 1996. évi LIII. törvény 81. § (1) bekezdése.
[12] Az 1998. évi XXVII. törvény 27. §-a.
[13] HVG, XXX. évf. 29. szám, 2008. július 19. 106. o.
[14] Ban Ki Mun: Emlékeztető hurrikánszezon előtt. Népszabadság, LXVI. évf. 168/1. szám. 2008. július 19. 12. o.
[15] Platón: Az állam. Fordította Jánosy István. Gondolat Kiadó, Budapest 1970. 199-200. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos kutató, Szeged.
Visszaugrás
