Az egyenlőség elvének árnyalt elemzését olvashatjuk 1991-ben megjelent, Megerősítő intézkedések és igazságosság című könyvében. Megkülönbözteti az eredmények egyenlőségét és az esélyek egyenlőségét. Meghatározása szerint az eredmények egyenlősége valósul meg, amikor egy közösség minden egyes tagja egyenlő mértékben részesül a szétosztandó javakból. Az esélyek egyenlőségéről akkor beszélünk, amikor mindenkinek egyenlő esélye van ugyanazokat a szűkös javakat megszerezni, de a végén nem mindenkinek jut egyformán belőlük. Aztán megkülönbözteti az eredmények esélyegyenlőségét az eszközök esélyegyenlőségétől, illetve az esélyek formális egyenlőségét a méltányos esélyegyenlőségtől. Könyve a méltányos eszköz-esélyegyenlaséget támogatja. Azzal érvel, hogy az eszközök esélyegyenlőségének megvalósítása érdekében valamilyen elméletre kell támaszkodnunk, amely segít eldönteni, hogy végső soron mely eszközöket kell egyenlősíteni. Kifejtené bővebben ezeket az elveket és elmondaná, hogy miben különbözik az Ön elmélete az egyenlőséggel kapcsolatos más felfogásoktól?
Az esélyek formális egyenlősége és a méltányos esélyegyenlőség megkülönböztetése viszonylag jól ismert, hiszen John Rawlstól ered. Az esélyek formális egyenlősége azt jelenti, hogy a szabályok mindenki számára ugyanazok, de ha az egyik nem részesülhetett megfelelő oktatásban, a másik pedig igen, akkor a versenyben nyilvánvaló, hogy az, aki mindenféle szociális előnyökben részesült, jobb helyezést fog elérni, mint az, aki nem részesült azokban az előnyökben. Rawls fölállítja a méltányos esélyegyenlőség elméletét, mert meggyőződése, hogy a társadalmi előnyöket el kell törölni, és ezáltal a versenyző felek egyenlők lesznek.
Az eredmények esélyegyenlősége és az eszközök esélyegyenlősége közötti különbség az, hogy míg az előbbi a lehetőségekre vonatkozik, az utóbbi az eszközökre, amelyekkel az egyén rendelkezik. Az eszközök esélyegyenlősége tehát azt jelenti, hogy a versenyben álló felek ugyanazokkal az eszközökkel próbálják megszerezni a szűkös forrást, az eredmények esélyegyenlősége pedig azt, hogy mindenkinek egyenlő esélye van a szűkös forrás megszerzésére.
Azért támogatom a méltányos eszköz-esélyegyenlőséget, mert meggyőződésem, hogy ha egyenlősítjük a valószínűségét, hogy minden jelentkező álláshoz juthat, annak káros hatása lehet abban az értelemben, hogy egy sokkal jobban képzett jelentkező veszíthet ezáltal, mert az egész egy kicsit lottószerűen működik. Az eszközök esélyegyenlősége mindenkinek csak a kezébe adja azt, amit a társadalom nyújthat, de nem tünteti el a természetes egyenlőtlenségeket. Ha tehát valaki jobb képességekkel rendelkezik vagy okosabb, mint a többiek, előkelőbb helyen végez. Rawlsnak és nekem is az a véleményem, hogy a veleszületett képességek olyan tényezők egy állás megszerzésében, amelyeket nem lehet és nem szabad kiegyenlíteni.
Persze dönthetünk úgy, hogy a kimeneti oldalon egyenlősítünk, vagyis ha megvannak a jobban képzett embereink az állás betöltésére, megpróbálhatjuk a munka végeredményét vagy a végeredmény egyes részeit újraosztani, de ez már egy másik kérdés. Ha az eredmények esélyegyenlőségét a foglalkoztatás és az oktatás területén alkalmazzuk, azt kockáztatjuk, hogy éppen a legjobban képzettek közül nem jutnak néhányan az álláshelyekhez.
Mennyiben különbözik az Ön által képviselt méltányos eszközesélyegyenlőség-elv és igazságosságelmélet Rawls felfogásától? Mondana pár szót a kölcsönösségen alapuló igazságosság elvéről?
Igazságosságfelfogásom különbözik, viszont a méltányos eszköz-esélyegyenlőségre vonatkozó elvem nem különbözik Rawlsétól. Ha úgy tesszük fel a kérdést, mi szükséges ahhoz, hogy a véges számú állást vagy tanulási lehetőséget méltányos versenyben lehessen megszerezni, akkor Rawlsszal együtt azt gondolom: a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy kiküszöböljük a társadalmi igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket. Ez azt jelenti, hogy az állások mindenki számára elérhetők, s a társadalmi hátrányok ki vannak egyenlítve.
Rawls felfogásával az a probléma, hogy bár mindenki felismeri, másnak is vannak érdekei és nézetei, de az senkit nem érdekel, hogy pontosan mik a többiek érdekei és nézetei. A kölcsönösségen ala-
- 57/58 -
puló igazságosság éppen azt akarja elérni, hogy ez is számítson. Ezt szem előtt tartva amellett érvelek, ami Lawrence Kohlberg morálpszichológus használatában a "székcsere" elvként ismeretes. Ennek az a lényege, hogy a problémát előbb a saját szemszögünkből és saját érdekünk felől vizsgáljuk meg, aztán megnézzük a másik érintett fél szemszögéből is. Addig cserélgetjük a helyünket, amíg megtaláljuk a két álláspont közelítésének legméltányosabb módját. Ez Rawlsnál nincs meg. Rawlsnál végső soron a társadalmi szerződés gondolata föloldódik a kanti helyzet értelmében, és egy egyetemes morális imperatívusz határozza meg, hogy mi legyen a végeredmény.
Hogyan viszonyul az Ön által képviselt egyenlőségi elv a Dworkin nevéhez fűződő egyenlőként kezelés elvéhez?
Dworkinnál az egyenlőként kezelés elve végső soron nem más, mint a források egyenlőségének elve. Ő mindenkinek a kezébe ugyanazokat a forrásokat adná, és aztán az emberek a szerint boldogulnak, ahogyan ezekkel a forrásokkal élni tudnak. Én azt gondolom, hogy az igazságossággal kapcsolatos számos kérdés nem egyszerűen a források kérdése, tehát ezt a látásmódot korlátoltnak tartom. Másodsorban, nem vagyok biztos abban, hogy minden esetben, még akkor is, ha a kérdés forrásokról szól, a források egyenlőségének elve a megfelelő válasz. Egyszerűen azért, mert a források egyenlőségének elve nem feltétlenül érzékeny a szükségbeli különbségekre, a bizonyos törekvések vagy javak fontossága közötti különbségekre, vagy akár arra, hogy az érintettek hogyan tekintenek az egyes javakra. Egyenlő forrásokat adni két különböző egyén kezébe, akik közül az egyik nagyon szerény és életvitele is igen mértéktartó, a másiknak viszont nagyobbak a szükségletei, nézetem szerint sérti a kölcsönösségen alapuló igazságosság elvét. Ebben az értelemben Dworkin elmélete ellentmondásban van az enyémmel.
Az Ön méltányos eszköz-esélyegyenlőségi elve a jövőbe mutató, míg a megerősítő intézkedések inkább a múltba tekintenek. Hogyan vezeti le az esélyegyenlőségi elvből a megerősítő intézkedések szükségességét?
Absztrakt értelemben teljesen igaza van. A méltányos eszköz-esélyegyenlőség egy jövőbe mutató felfogás. Mégis, itt is figyelembe kell vennünk a múltbeli történéseket. Adott a disztributív (osztó) igazságosság és a korrektív vagy kiigazító igazságosság Arisztotelészig visszamenő, hagyományos megkülönböztetése. A kiigazító igazságosság esetében visszafelé tekintünk: két ember között valamikor volt valamiféle szakadás, és e paradigmatikus esetben valakinek az előnye x, az áldozat hátránya szintén x volt. Ezért x visszajuttatása az elkövetőtől az áldozatnak visszaállítja a status quo antét -a szakadás előtti állapotot. Ennek semmi köze nincs a javak elosztásához, ami a kifejezés arisztotelészi értelmében azt jelentette, hogy rendelkezésre álltak szétosztható fölös javak, és el kellett dönteni, mi a szétosztás méltányos módja. Ha azonban a modern világ működését nézzük, a gyakorlatban ezek teljesen összefonódnak. Az oktatásban tapasztalható diszkrimináció például igen gyakran elosztásbeli hátrányt eredményezhet a munkavállalásban. Vagyis feketeként nem versenyezhetek egy állásért, ha faji alapon szegregált iskolába jártam, illetve formálisan versenyezhetek az enyémnél sokkal jobb "fehér iskolákban" végzett emberekkel, de ezt a versenyt mindig el fogom veszíteni, ha az oktatási színvonal különbsége elég nagy ahhoz, hogy veszítsek. Ha a megerősítő intézkedésekre mint kiigazító eszközre tekintünk, ahogyan az Egyesült Államokban ezt egy sor liberális bíró tette a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években, akkor a megerősítő intézkedések lényege a múltbeli diszkrimináció jelenben tapasztalható hatásainak orvoslása. Ez részben disztributív, részben pedig kiigazító. Mondhatjuk, hogy a múltbeli hátrányokat eddig nem orvosolták, ez kiigazító tényező. De egyúttal arról is beszélünk, hogyan osztjuk szét az állásokat, és ahhoz, hogy ma egy fekete személy érdemben versenyezhessen az állásért, szükség van egy disztributív tényezőre is. Emiatt gondolom, hogy az Egyesült Államokban a feketék számára biztosított megerősítő intézkedések nem csupán disztributív, de nem is csak kiigazító jellegűek.
Ebben az elvi keretben hogyan határozná meg a megerősítő intézkedéseket?
A megerősítő intézkedések ernyője alá sokféle gyakorlat befér. A legártalmatlanabb ezek közül a célközönség megkeresése. Az emberek megerősítő intézkedésnek nevezik, ha egy álláshirdetésben ez szerepel: "Ebben a vállalkozásban rendkívül alacsony a nők száma. Szórólapokat és leveleket fogunk kiküldeni a nők számára, és felhívjuk őket telefonon, hogy megbizonyosodjunk, a nők tudnak az álláslehetőségről." Érdekes módon a nőkre vonatkozó megerősítő intézkedéseket alig éri kifogás, szemben az etnikai csoportokat, azon belül is a feketéket érintő megerősítő intézkedésekkel, amelyeket hatalmas vita kísér. Megerősítő intézkedések a kvó-
- 58/59 -
ták is, amelyek elég sok feszültséget keltenek, mert a múltban ezeket bizonyos csoportok ellen használták abból a célból, hogy csökkentsék hozzáférésüket egyes oktatási és munkavállalási lehetőségekhez. Ehhez képest a hetvenes évek megerősítő intézkedéseinek kvótáit éppen az ajtók kinyitásának szándékával kezdték el használni. Persze igen nehéz a határokat kijelölni. A megerősítő intézkedések legszélsőségesebb változata szigorú kvóta néven ismeretes: "Fölveszünk harminc százalék feketét, függetlenül attól, hogy mennyire alulképzettek, és nem engedjük, hogy több mint hetven százaléknyi fehér alkalmazottunk legyen, ha mégoly jól képzettek is azok, akiket nem alkalmazunk."
A szigorú kvótáról folyik a leghevesebb vita.
A kvótát rendszerint igazságtalannak tartják, mert antiszemita praktikákra emlékeztet. A XX. század elején voltak olyan felsőoktatási intézmények - köztük igen elit, Ivy League egyetemek -, amelyek a zsidók számára szigorú kvótát állapítottak meg. Nem akarták, hogy diákjaik több mint húsz százaléka zsidó származású legyen. A kvóta szó hallatán rögtön egy igazságtalanság jut eszünkbe. Emiatt ez rendkívül népszerűtlen fogalom volt, és a Legfelső Bíróság többé-kevésbé el is utasította a kvótát mint a megerősítő intézkedések eszközét.
Ön szerint a szegregációellenes politika megerősítő intézkedésnek minősül?
Az attól függ, mit tekintünk megerősítő intézkedéseknek. Ha minden faji alapon történő intézkedést annak tekintünk, akkor a szegregációellenes politika megerősítő intézkedés. Amikor diákokat aszerint szelektálunk egy iskolai körzetben, hogy ki a fekete és ki a fehér, és a fekete diákok felét fehér iskolákba buszoztatjuk, míg a fehér diákok felét fekete iskolákba, mer t másképpen nem tudjuk az iskolákban az integrációt biztosítani, akkor ez természetesen megerősítő intézkedés, mert a diákokat faji alapon válogattuk ki. A megerősítő intézkedések ilyenfajta értelmezése álláspontom szerint nem zavaró. A szegregáció elleni, mindenki számára elérhető jogorvoslat viszont nem jelent megerősítő intézkedést. A deszegregáció egy olyan korlát elmozdítása, amely megakadályozza az embereket az esélyek formális egyenlőségének elérésében, hogy a méltányos esélyegyenlőségről most ne is beszéljünk.
Kiket segítenek a megerősítő intézkedések: a hátrányos megkülönböztetés áldozatait vagy talán a következő generáció tagjait is? Mi tesz egy csoportot a megerősítő intézkedések címzettjévé?
Az Egyesült Államokban a megerősítő intézkedések a faji vagy etnikai származásra koncentráltak, és többnyire a feketéket célozták. Komoly érvek szólnak amellett, hogy egyéb csoportokat, még ha diszkrimináció áldozatai voltak is, nem kell hasonlóképpen kezelni. A megerősítő intézkedések egy bizonyos formájának igazolása a kedvezményezettek tervezett körének disztributív és kiigazító igazságossági helyzetétől függ. Az Egyesült Államokban az oktatás és a foglalkoztatás terén tapasztalt rasszizmus és az ahhoz kapcsolódó stigma olyan nézeteken alapult, melyek szerint a feketék eredendően alacsonyabb rendűek a fehéreknél, gyengébb képességűek, lustábbak és kevésbé felelősségteljesek. Ez mély nyomot hagyott az e csoporthoz tartozók gondolkodásán. Ahhoz, hogy a csoport továbbra is fennmaradjon és részt vehessen a politikai közösség életében, szükség van valamiféle orvoslatra. A megerősítő intézkedések szerepmintákat kínálnak, lehetővé teszik az elit kialakulását, ezáltal a kollektív önbizalom visszanyerését segítik.
A megerősítő intézkedésekhez való jog tehát kollektív? Magyarázata alapján úgy tűnik, mintha a feketék csoportja és nem az ahhoz tartozó egyének rendelkeznének ezzel a joggal.
A kollektív jogok lehetnek oszthatók vagy oszthatatlanok, disztributívak és nem disztributívak. Ha disztributívak, akkor az egyéni jogok és a kollektív jogok közötti kontraszt nem olyan éles, mint amikor nem disztributívak. A megerősítő intézkedések könnyebben magyarázhatók, ha kollektív indoklásuk van. Erre a következő történet a példa, s ugyan romolhat annyit a helyzet, hogy már nem sokáig lesz jó példa, de mivel hosszú időn át működött, elmondom. Libanonban az volt a gyakorlat, hogy a béke fenntartása érdekében a két kulcspozíció, a miniszterelnöki és az államfői poszt egyikét a keresztényeknek adták és a muzulmánoknak járt a másik. Ha abból indulunk ki, hogy csoportos megerősítő intézkedésekre van szükség, akkor nem tartozhat a parlamentnek több mint hatvan százaléka egyik csoporthoz sem. A kívánt arány létrehozásához figyelembe kell venni a csoporthoz tartozást, és akkor alkalmazzuk megfelelően a megerősítő intézkedéseket, ha azt mondjuk: legyen a parlamentnek hatvan keresztény és ugyanannyi muzulmán tagja. Ha van negyven keresztényünk, akkor erőfeszítést kell tennünk további húsz toborzására. Ez megerősítő intézkedés. Amikor viszont faji kisebbségekhez tar-
- 59/60 -
tozók számára biztosítunk munkahelyeket az Egyesült Államokban, a kérdés sokkal összetettebb, mert ebben az esetben a kollektív sérelmeknek disztributív vonzatuk is van.
Elmondom, pontosan mire gondolok. A hagyományos érvelés az, hogy a megerősítő intézkedések nem működnek, mert az abból profitálók nem feltétlenül olyanok, akiket hátrányos megkülönböztetés ért. Akár múltbeli, akár aktuális viktimizációról van szó, az előnyben részesülő lehet olyan fekete személy, aki mondjuk egy híres, sok millió dollárt kereső kosárlabdázó fia vagy lánya. Az emberek felemelik a szavukat ez ellen. Azt mondják: miért adjuk ezeket a forrásokat a leggazdagabbaknak, olykor alkalmatlanoknak vagy részben alkalmatlanoknak, még akkor is, ha a múltban faji megkülönböztetés áldozatai voltak, amikor tulajdonképpen a szegényeket kellene előnyben részesíteni. Erre az a válasz, hogy az egyik nem zárja ki a másikat. A megerősítő intézkedések olyan adósságot törlesztenek, amelyet a múltbeli rasszista viselkedés halmozott fel a fekete közösséggel szemben. Az intézkedés disztributív, ha kijelenthető, hogy az a sztereotípia, mely szerint a feketék lusták és nem akarnak dolgozni, átitatja a társadalmat, következésképpen minden fekete személyt, aki munkát keres, hátrányosan érint.
Vagyis ez kollektív jog, ugyanakkor egyéni helyzet is. Amikor besétálok egy interjúra, a származásom miatt az interjú készítője azt feltételezi rólam, hogy lusta vagyok. Ezért kompenzációra van szükség. S ennek egyik módja tulajdonképpen a megerősítő intézkedések alkalmazása. Ettől aztán a csoport felfelé mozdul, és ha felfelé mozdul, akkor bizonyára javul a helyzetük, mígnem végül a megerősítő intézkedésekre való igény csökken.
Nem minden csoport és a diszkrimináció nem minden formája alkalmas egyenlő mértékben erre a célra. Például pusztán amiatt, mert valaki a csoport tagja és lustának minősítik, olyan sajátos formában reagál, ahogyan egy másik csoport tagja, amelyet mondjuk becstelenséggel vádolnak, nem reagálna. A két stigma különbözik, a reakciók is különböznek. A megerősítő intézkedéseknek tehát van egy egyéni összetevője, még ha az egy csoportos jellemzőbe van is beágyazva.
Arra, hogy a különféle alapú diszkriminációk különféle megközelítést igényelnek, jó példa a nőkkel kapcsolatos megerősítő intézkedések története az Egyesült Államokban. A hatvanas-hetvenes években számos egyéni vállalkozás és nagy magánvállalkozás vezetett be a nőket segítő megerősítő intézkedéseket, amelyek eredményeképp a nők hamar megtalálták a helyüket a munkaerőpiacon. Ez azért van, mert a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák nagyon különböznek a feketékkel, a Puerto Ricó-iakkal, vagyis az olyan csoportokkal szembeni sztereotípiáktól, amelyeket lenéznek a többségi társadalom tagjai.
Melyek azok az oktatási intézmények, vállalkozások, amelyeknek kötelességük a megerősítő intézkedések alkalmazása? Azok, amelyek korábban maguk is diszkriminációs gyakorlatot folytattak, vagy ennél tágabb az érintett iskolák, munkáltatók köre?
Talán különbséget kellene tennem a saját véleményem és a Legfelső Bíróság ezzel kapcsolatos alkotmányos iránymutatása között. 1989 előtt a Legfelső Bíróságon elegendő olyan bíró akadt, aki semlegesíteni tudta a konzervatív szárnyat, 1989 óta viszont a testület sokkal konzervatívabb a megerősítő intézkedésekkel kapcsolatos ügyekben, és nagyon komoly korlátokat állított a megerősítő intézkedések elé - olykor következetlenül. Az oktatás területén a megerősítő intézkedések legitim céljaként fogadták el a sokszínűségnek a szólásszabadság területéről ismert elvét. Máshol, különösképpen a munkavállalás terén viszont szűkre szabták a megerősítő intézkedések kereteit. Az intézkedéseknek meg kell felelniük annak, amit én a korrektív igazságosság paradigmájának nevezek. A megerősítő intézkedéseket nyújtó személynek kell az elkövetőnek lennie, a megerősítő intézkedésekben részesülő az áldozat. A szegregált iskola diákja, akit formálisan elutasítottak az egyetemről, részesülhet a megerősítő intézkedések előnyeiből egy olyan iskola részéről, amelyik folyamatosan diszkriminált. A bíróság úgy tekinti ezt, mint a megerősítő intézkedések megengedhető paradigmatikus esetét. De ez igencsak behatárolt.
A bírák nem mindig következetesek, néha a diszkriminációt elkövetőre, néha pedig az áldozatra koncentrálnak. Ha elkapják az elkövetőt, nem érdekli őket, ki az áldozat, és fordítva: ha megvan az áldozat, teljesen mindegy nekik, ki az elkövető. A korábban faji szegregációt nem gyakorló kaliforniai egyetemen bevezetett kvótarendszerről szóló Bakke-ügyben egyes bírák azokat a konkrét embereket szerették volna látni, akiket valóban diszkrimináltak, mások elfogadták azt, hogy amúgy is elég kollektív kár keletkezett, ami az egyénre is hatással volt, így nincs szükség szoros korrelációra. Powell bíró volt az egyetlen konzervatív bíró, aki alkotmányossági kérdésnek tekintette a kvótarendszert. Véleményét arra az elvre alapozta, hogy ha a megerősítő intézkedéseket kompenzációs céllal alkalmazzuk, az elkövetőt is meg kell neveznünk. Mivel az egye-
- 60/61 -
temnek nem volt szegregációs múltja, nem volt elkövetőnek tekinthető
Brennan bíró megfogalmazása szerint a megerősítő intézkedések jogos orvoslatai a múltbeli diszkrimináció jelenbeli következményeinek. Ez vegyes, disztributív és kiigazító igazságossági érvelés.
Hogyan látja Ön a bíróság döntését?
Az én véleményem, amely összhangban van mind a méltányos eszköz-esélyegyenlőség, mind pedig a kölcsönösségen alapuló igazságosság elvével, az, hogy a Brennanéhoz nagyon közel álló mérce lenne a megfelelő. Nem tudom, hogy minden esetben egybeesne-e a véleményem Brennan bíróéval, ehhez egyenként végig kellene elemeznem a példákat. De az esetek nagy többségében biztosan. A Brennan-teszt szépen kiegyensúlyozza a múltbeli történések és a jelen körülmények figyelembevételének igényét. zárójelben jegyezem meg, hogy ez azért nagymértékben függ a segítendő csoport sajátosságaitól. Lehet, hogy egy másik bevándorló csoport esetében a történet egészen más volna, ami nem azt jelenti, hogy nem kellene megerősítő intézkedésekben részesülniük, csak éppen az érvek másként szólnának. Vegyünk például egy olyan csoportot, amely csak nemrég vándorolt be az Egyesült Államokba: velük kapcsolatban nagyon nehéz lenne kiigazító érvelést használni. Az ő esetükben inkább a disztributív igazságossági elv szellemében kellene dönteni.
Esetükben a társadalmi diszkrimináció érve nem volna alkalmazható?
A társadalmi diszkrimináció elvét a Legfelső Bíróság az Adarand-ügyben használta. Az eset felperese azért indított pert, mert az autópálya-építési tendert nem az ő vállalkozása, hanem mexikói származásúak tulajdonában álló cég nyerte, egy szövetségi program szerint ugyanis az autópálya-építési programok legalább öt százalékát hátrányos helyzetű vállalkozásoknak kellett odaítélni. Amit az ügy alapjául szolgáló szabály megalkotásával a törvényhozó, a Kongresszus üzent, az az volt, hogy vannak olyan, nők vagy feketék tulajdonában álló vállalkozások, amelyek nem prosperálnak olyan jól, mint a fehér férfiak által működtetett vállalkozások. Nem azt mondták, hogy vannak megerősítő intézkedések, ha nő vagy és vannak megerősítő intézkedések, ha fekete vagy. Helyette megadtak egy sor kritériumot a csoport meghatározására. Ezek egyike a valamely nemhez vagy rasszhoz tartozás és a társadalmi-gazdasági hátrány keveréke volt. Könnyen elképzelhető a társadalmi-gazdasági diszkrimináció mintájának alkalmazása egy másik összefüggésben. Az államnak mindenki számára biztosítania kell bizonyos társadalmi és gazdasági alapjogokat, és ha ezeket nem adta meg azoknak, akik most a megerősítő intézkedések jótékony hatásából részesülni akarnak, valahogyan kompenzálni kell őket emiatt.
Ebben az esetben tehát már nem kiigazító érvelésről van szó?
Ha a társadalmi-gazdasági hátrányt az életben elszenvedett balesetként fogjuk fel, akkor ebben az esetben nem kiigazító érvelésről beszélünk. Ha azonban a diszkrimináció bizonyos formái továbbélésének tekintjük, akkor igen. Ez nagyon bonyolult, azt hiszem. Minden egyes részét külön kell venni és részenként elemezni, hogy elmondhassuk: igen, ennél a csoportnál, amelyik tegnap érkezett és amelyet ilyen és ilyen formában ért hátrányos megkülönböztetés, társadalmi-gazdasági tényezőktől mentes érvelést kell alkalmazni. Ennél a másik csoportnál, amelyet hosszú évek óta diszkriminálnak és amely stigmatizáló hatású faji megkülönböztetés alanya, talán beszélhetünk társadalmi-gazdasági tényezőről is. Minden csoportot külön-külön meg kell vizsgálni, és azt követően kell dönteni arról, hová tartozik, mi az, amire hivatkozhat: társadalmi-gazdasági hátrányra, esetleg a múltbéli diszkrimináció eredményeként jelentkező társadalmi-gazdasági hátrányra.
Korábban azt gondoltam, hogy a kiigazító igazságossági indoklás és a disztributív igazságossági indoklás között éles határvonal húzható. Könyvét olvasva azonban úgy tűnik, hogy a legtöbb csoport számára gyakorlatilag mindkét út járható. Ezért nagyon nehéz a két elv közötti határt meghúzni. A megerősítő intézkedéseknek - normatív értelemben - különbözniük kell-e attól függően, hogy milyen csoportra vonatkoznak?
Igen. Attól függően különböznek, hogy kiigazító vagy disztributív eszköznek, netán a kettő keverékének tekintjük azokat. Ez a mögöttük álló diszkrimináció esetein, formáin, hatásain és a diszkrimináció okozta sérelmeken múlik. Ha összehasonlítjuk az antiszemitizmust az amerikai rasszizmussal, azt látjuk: a zsidókat senki nem vádolja azzal, hogy lusták vagy ostobák, ez számukra nem jelent problémát. Azt szokták mondani róluk, hogy sunyik és tisztességtelenek. Nem tudom, hogy a megerősítő intézkedések mely formájára lenne szükség ennek orvoslására. Ha a megerősítő intézkedéseknek volna
- 61/62 -
olyan formája, amely egy csoport elleni előítéletet - nevezetesen azt, hogy sunyik, tisztességtelenek és megbízhatatlanok - kezelne, az biztosan más volna. Nem hiszem, hogy az oktatás területén a literátus kultúrából származó ázsiai vagy zsidó csoportok valaha is igényelték volna a megerősítő intézkedések bevezetését. A zsidó és az ázsiai diákoknak ugyanis nincs szükségük kvótára az egyetemre való bekerüléshez. A foglalkoztatás területén esetleg szükség lehet rá, mert a puszta előítéletek miatt sok helyről kirekednek.
És a nők esetében indokolt lehet a kvóta?
Bizonyos tekintetben a férfiak és a nők nem egyenlők. Vegyük például a szülési szabadság esetét, amelyet, tudom, Európában elég jól kezelnek, de Amerikában még mindig igen problematikus. Ha azt mondjuk, hogy a férfiakat és a nőket egyenlő helyzetbe hozzuk, az nem fog működni, mert ha az egyenlőségnek a férfi változatát vesszük, vagyis hogy senkinek nem jár szülési szabadság, az hátrányosan érinti a nőket. Ha meg akarjuk adni a nőknek, amire szükségük van, gondoljunk a terhességre és a gyermeknevelésre, különösen a gyerek első hónapjaira, amikor az anya jelenléte olyan módon fontos, amilyen módon az apáé nem. Egy ideig bizonyosan szükségük van valamiféle támogatásra.
Az egyik érvelés szerint kezeljük a nőket eltérően. Például egy ügyvédi irodánál a férfinak öt éve van arra, hogy bebizonyítsa, elég jó (üzlet)társnak, a nőknél legyen ez az idő hét év, mert a nők gyermeket szülhetnek, szülési szabadságra mehetnek és emiatt nem igazságos őket is ugyanabba az ötéves keretbe szorítani. Vajon ez a különbségtétel megerősítő intézkedésnek minősül? Ez ugyanaz a kedvezmény, amelyet a feketéknek adunk, hogy a múltból fakadó hátrányt kompenzáljunk, vagy valami más? Hajlok arra, hogy azt mondjam, ez nem megerősítő intézkedés, mert itt kétfajta egyenlőségi modell vetekszik egymással. Az egyiket úgy nevezném, hogy azonosságon alapuló egyenlőség. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt kapja. Ahogyan arra Martha Minow rámutatott, ebben a felfogásban a norma, amely meghatározza az egyenlőséget - és normának lennie kell: mi az, amit adni akarunk, és akkor azt ugyanúgy adjuk mindenkinek -, mindig férfinorma. Ha tehát egy ügyvédi iroda esetében az a norma, hogy nincs szülési szabadság, akkor ez tökéletesen megfelel a férfiaknak, és elmondhatjuk, mindenkit egyformán kezelünk. A nők viszont nem járnak nagyon jól. Ha elismerjük a meglévő különbségeket, a másságon alapuló egyenlőség fogalmához jutunk. Ez az az érv, amelyet az abortuszhoz való jog mellett hoznak fel: a nőknek ugyanúgy joguk van a testükkel való rendelkezéshez, mint a férfiaknak. Bizonyos értelemben tehát a megkülönböztető bánásmód bele van építve az egyenlőség meghatározásába. Ez a megkülönböztető bánásmód nem megerősítő intézkedés, hanem az egyenlőség felismerése.
A megerősítő intézkedések ellen felhozott gyakori érv, hogy például az a rendőrség, amelyik segítőlépéseket alkalmaz, kevésbé hatékony. A másik közismert ellenvetés, hogy a megerősítő intézkedések az ártatlan fehér férfiakat részesítik hátrányos megkülönböztetésben. Mit gondol ezekről az álláspontokról?
A megerősítő intézkedések álláspontom szerint jó hatással vannak a hatékonyságra. Különbséget kell tennünk aggregatív és nem aggregatív következmények között. Tegyük fel, hogy van egy kizárólag fehérekből álló rendőri állomány egy fehérek és feketék által vegyesen lakott városban, és a rendőrségen felvételre jelentkező valamennyi fehér magasabb IQ-val rendelkezik és jobb időt fut, mint fekete vetélytársa. A város közösségében erős a feketék és fehérek közötti feszültség. Ilyen esetben jobb, ha kvóta vagy más megerősítő intézkedés révén néhány fekete jelentkezőt vesz fel a rendőrség a testületbe, a józan ész is ezt diktálja. A megerősítő intézkedés ebben az esetben hatékony, mert csökkenti a viszályt. Ha azonban a kvóta alkalmazása oda vezet - és ez a lényegi mondanivalója a megerősítő intézkedéseket erősen ellenzőknek -, hogy olyan agysebészeket képezünk ki, akik megölik pácienseiket, mert a kvóta miatt nem csak a legjobb képességű jelentkező vehető fel, nos akkor a megerősítő intézkedések tényleg nem hatékonyak.
Vegyük például a Legfelső Bíróságnak a Grutter kontra Bollinger ügyben hozott döntését, melynek tárgya a michigani egyetem jogi karának felvételi rendszere volt. Grutter, a felperes fehér hölgy pert indított arra hivatkozva, hogy az egyetem faji alapon diszkriminálta, amikor a jelentkezők származását alapvetően meghatározó tényezőként vette figyelembe, így bizonyos kisebbségekhez tartozók nagyobb eséllyel nyertek felvételt, mint a nem kisebbségi, de hasonló vagy jobb tanulmányi eredménnyel rendelkező felvételizők.
Nem állíthatjuk, hogy a michigani egyetemre járó fekete diák kevésbé volna tehetséges, mint az ugyanabba az iskolába járó fehér hallgató. Tény, hogy mindketten megfeleltek az alapvető elvárásoknak. A megerősítő intézkedések azoknak is lehetőséget
- 62/63 -
adnak, akik maguktól nem kerülnének a legszínvonalasabb egyetemekre. Hogy milyen üzleti veszteség vagy hány élet elkótyavetyélése múlhat ezen, nem tudom, elég szkeptikus vagyok. De ha elő is fordul ilyen, vannak egyéb kompromisszumok is az életben. A megerősítő intézkedések is egyfajta kompromisszumot jelentenek.
Az ártatlan fehér férfi panasza első hallásra nagyon imponáló. Alan Bakke semmit nem vétett, szorgalmasan tanult, jelentkezett az orvosi egyetemre, és elutasították, annak ellenére, hogy felvételi eredménye lényegesen jobb volt, mint a segítő intézkedések révén felvett fekete felvételizők eredményei, ezért fordult bírósághoz. A Bakke-ügy egyik fontos, Brennan bíró által is hangsúlyozott eleme az, hogy egy fekete számára, akit nem vesznek föl és a kvóta segítségével sem jut be az orvosi egyetemre, a jövő igen kilátástalan, mert a társadalom előítéletessége miatt olyan feketének fogják tekinteni, akinek nincsenek meg bizonyos képességei, és úgy fognak viszonyulni hozzá, hogy az tovább táplálja az alacsonyabbrendűségi érzést. Ez egy fehér jelentkezőre nem igaz. Ha Allan Bakke nem úgy dönt, hogy orvosi egyetemre jelentkezik, egy sor más dolgot csinálhatott volna, és ha autó- vagy vízvezeték-szerelőnek megy, az élete biztosan nem lett volna olyan nehéz, mint amilyen nehéz egy szakképzetlen feketéé.
A kettes számú tétel matematikailag nem pontos, és lehetnek benne bizonyos igazságtalanságok, de mint általános feltevést elfogadom. Tegyük föl, hogy a jogi kar tíz éve nem vett föl nőket. Ez azt jelenti, hogy a fehér férfiak csoportja meg nem érdemelten kivételes helyzetbe került. Annak a valószínűsége, hogy valaki bejusson a karra, megduplázódott, mert látható, hogyha semmit nem teszünk, csak beengedjük a nőket a jogi karra, a helyek mintegy ötven százalékát foglalják el. Ez azt jelenti, hogy a helyek ötven százaléka, amelyet a nők korábban nem foglalhattak el, szabadon állt az olyanok számára, mint Bakke. Vagyis Bakke veszteségét nézhetjük abból a szempontból, hogy előzőleg húsz évnyi meg nem érdemelt nyerési lehetőség állt rendelkezésére. Ez komolyan csökkenti az ártatlan fehér férfi követelésének súlyát.
Az Egyesült Államoknak úttörő szerepe volt a megerősítő intézkedések bevezetésében. Az amerikai Legfelső Bíróság közelmúltbeli konzervatív fordulata viszont sokakban félelmeket ébreszt a megerősítő intézkedések jövőjét illetően. Mit gondol, a testület a polgárjogi mozgalom vívmányait valóban megnyirbálhatja a jövőben?
A megerősítő intézkedések mellett szólók dolga egyre nehezebb. Folyamatosan szűkül az intézkedések alkotmányos alkalmazási köre, a gyakorlatban viszont egyre népszerűbbek. A Grutter-ügy jól mutatja, hogy megerősítő intézkedéseket a hadsereg és az üzleti élet több képviselője is alkalmaz. Régebben fölösleges tehernek tekintették, amelyet a kormányzat kényszerített rájuk, mostanra viszont eléggé elfogadottá váltak. A hadsereg képviselői szerint ha a megerősítő intézkedéseket alkotmányellenesnek nyilvánítanák, az visszaesést jelentene a honvédelem számára. Emellett számos nagyvállalkozó is rájött, hogy az intézkedések eredményeképpen létrejövő sokszínű munkaközösség inkább hasznos, mint káros. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyfelől vannak a teoretikusok, akik vehemensen tiltakoznak a megerősítő intézkedések ellen, másfelől pedig ott vannak azok, akiket a jobboldali pártok természetes támogatóinak gondolnánk, de ebben a kérdésben meglehetősen liberálisak, kiállnak a megerősítő intézkedések mellett.
Sokan mondják, hogy miként tanúi voltunk annak, ahogyan a polgárjogi mozgalom harca elindult a szegregáció ellen és a megerősítő intézkedések bevezetése mellett, most együtt nézhetjük azt, ahogyan a konzervatív mozgalom lépésről lépésre próbálja elgyengíteni, majd teljesen eltüntetni a megerősítő intézkedéseket.
Érdekes, hogy olykor konzervatív kormányzók és polgármesterek érvelnek úgy, hogy a megerősítő intézkedések fontos eszközök, mert a munkahelyeken és az iskolákban a feketék integrációját segítik. Ez azt jelenti, hogy a megerősítő intézkedések sikeresek. Ugyanakkor a bíróság konzervatívabbá válásával egyre valószínűbb, hogy majdan ideológiai döntést hoz, amely szerint a megerősítő intézkedések alkotmányellenesek.
Tehát két szint van: a közpolitika szintje és a bírói szint...
Igen. A közpolitika szintjén eros a támogatottsága, míg a bírói szinten egyre gyengébb.
Legutóbbi könyvében Ira Katznelson úgy foglalt állást, hogy a konkrét történelmi tényeket nézve az Egyesült Államokban a megerősítő intézkedések hatékonyak. William Bowen és Derek Bok pedig statisztikai vizsgálódással érvel a megerősítő intézkedések mellett.
- 63/64 -
Igen, ha tanácsot kellene adnom az embereknek, hogyan tartsák meg a megerősítő intézkedéseket anélkül, hogy az hatalmas ellenállást váltana ki intézményeik keretein belül, akkor az Ön által idézett szerzőkhöz fordulnék segítségért. Engem azonban sokkal inkább az alkotmányossági válasz és annak normatív elemzése érdekel.
Újragondolta-e az elveit, mióta megírta a könyvét?
Nem sokat dolgoztam ezen azóta, bár követem az eseményeket és írtam is erről egy fejezetet egy összehasonlító alkotmánytankönyvbe. Ez alkalmat adott nekem más államok joggyakorlatának megismerésére. Az az érzésem, hogy e területen az Egyesült Államok jóval fejlettebb a többi országnál. A megerősítő intézkedések sokkal elterjedtebbek az egyes csoportoknál és a különböző kontextusokban, és jóval nagyobb a hajlam a formális egyenlőség figyelmen kívül hagyására, amely megakadályozza, hogy az egyenlőséget mint dinamikus jelenséget szemléljük. Megdöbbentő számomra, hogy az Európai Bíróság, amely sok tekintetben liberálisabb, mint az Egyesült Államok Legfelső Bírósága, ez ügyben igen korlátozott, restriktív döntéseket hoz. Amerikai s különösen a tíz évvel ezelőtti amerikai mércével mérve a Kalanke- és a Marshall-esetben hivatkozott célok igen szerények.
Mit tanulhat Európa s különösen Magyarország az Egyesült Államok megerősítő intézkedésekkel kapcsolatos gyakorlatából? Mint bizonyára tudja, a nők és az etnikai kisebbségek elleni de jure diszkrimináció sosem volt olyan égbekiáltó mifelénk, mint az Egyesült Államokban. Nem voltak a fehéreket és a feketéket az élet minden területén elkülönítő Jim Crow-féle törvényeink, amelyek alapot adhatnának arra, hogy az államot hibáztassuk. Így a legtöbb, amit tehetünk, hogy az államot a cselekvés elmulasztása miatt kárhoztatjuk. Gondolja, hogy a megerősítő intézkedések a mi kontextusunkban is alkalmazhatók?
Sajnos nem tudok eleget a magyarországi romák szükségleteiről és érdekeiről, és kevés információm van arról is, hogy milyen a nők helyzete Magyarországon. Nekem úgy tűnik, hogy ha megerősítő intézkedéseket akarnak bevezetni, e két csoporttal kell kezdeni. Azt kell először megvizsgálni, hogy jellemzően hogyan nyilvánul meg a romák elleni hátrányos megkülönböztetés. A feketék esetében ez világosan nyomon követhető volt. A sok közül elegendő Miami város példáját említeni. Több ok miatt: a rabszolgatartó múlt, a több száz év elnyomás és az önbizalom teljes hiánya miatt a feketék a társadalom alján maradtak, vagyis aránytalanul sok fekete él a legnagyobb szegénységben. Eközben Miamiba rengeteg bevándorló érkezik Haitiból. Ami teljesen elképesztő, az az, hogy ha valaki Haitiból jön, három év alatt elindul fölfelé a ranglétrán, társadalmilag befolyásos és gazdag lehet. Mi ennek az oka? A bőr-szín ugyanaz: ha Dél-Florida fehér lakói rasszisták, valószínűleg nem tesznek különbséget hovatartozás alapján, nem ellenőrzik előbb, hogy a másik amerikai vagy haiti fekete-e. Mégis nagy az egyenlőtlenség közöttük. A magyarországi nőkkel vagy a romákkal kapcsolatban a kérdés az: van-e olyan csoportstigma, amely az önbizalom hiányához vezet. Ha ezt megtaláljuk, akkor megvannak a megerősítő intézkedések elemei. Ezek nem lesznek ugyanazok, mint az egyesült államokbeli megerősítő intézkedések, de analógok velük.
Azt gondolom, nagyon sok a párhuzam a feketék és a romák sorsa között. A hiányzó elem a múltbeli de jure diszkrimináció. A stigma megvan, az alacsony önértékelés, a szegregáció. A probléma az, hogy nehéz volna kiigazító érvelést alkalmazni.
Erre nincs is szükség. A disztributív érvelés is használható: a romák itt vannak és mi nem teszünk meg mindent azért, hogy ők is egyenlő feltételekkel versenyezzenek velünk. ■
JEGYZETEK
Fordította: Szilágyi Csaba
Visszaugrás
