Az állatoknak nem lehetnek a pozitív jog szerinti jogai, az élőlény mivoltukból adódó természet adta igényei azonban igen, amelyeket az ember köteles figyelembe venni.
Amíg ember és állat lesz a Földön, a közöttük lévő viszonyban a kellő értelemmel rendelkező ember állatvédelmi szemléletének is mindig léteznie kell (Zoltán: Az állatvédelem., p. 258.).
A vad által előidézett károk magánjogi megítélése nyúlik vissza talán a legrégebbre a magánjog történetében: kezdetben egész Európában a vadállatok és a nem támadó háziállatok egy tekintet alá estek annyiban, hogy az általuk előidézett károk megtéríttetésekor tárgyi felelősséget alkalmaztak. A huszadik századra érett meg annak az igénye, hogy a háziállatokat - gazdáikat - kivegyék e szigorú felelősségi megítélés alól, és szubjektív alapon kezeljék. A Ptk. 351. § (2) bek. a veszélyes üzem alá sorolja a vadállatok által másnak okozott károkat. Egyéb állatok esetén az (1) bek. értelmében az általános szabályok lépnek be. Franciaországban ma is a Code Civil 1384. § (1) bek. alapján ítélik meg a háziállatok és a vadállatok által előidézett károkért való magánjogi felelősséget egyaránt. Viney ezt a semmítőszéki gyakorlatot kérdőjelek közé helyezi.
Az osztrák, német, svájci polgári törvénykönyvek kimondják az állatok speciális dologi minősítését.
Az iszlám szeriátjog az állatok által okozott károkért a tulajdonost tette felelőssé pénzbeli kártalanítás erejéig. (Forrás: Germanusz Gyula: Az iszlám jog. In: Összehasonlító jogi kultúrák.) Ez valamiféle objektív felelősségi alakzatot jelentett és jelent ma is. A valóságban - miként hazánkban a XVII-XIX. században - a sértett felek egymás közt megegyeznek a kártérítésről, és nemigen viszik bíróság elé az ügyet.
Montesquieu szerint az embert a megismerő- és az érzékelőképesség különbözteti meg az állatoktól, melyeknek csupán érzékelőképességük van, és a növényektől, melyeknek egyik sincs, éppen ezért ez utóbbiak a leginkább megfelelnek a természet törvényeinek. Az állatoknak nincsenek meg azok a legfőbb erényeik, amelyekkel mi bírunk...a legtöbbjük jobban fenn tudja tartani magát mint mi, és nem fordítják annyi rosszra indulataikat (Montesquieu: A törvények szelleméről, p. 49.).
Az állatvilág kiemelt védelmet igényel az állam és polgárai részéről. Az emberi környezet mára jelentősen megváltozott. A hatályos szabályozás is egyaránt beszél a természeti környezet, az eredeti, ill. az eredetközeli bioszféra jogi védelméről, ill. az épített környezet jogi eszközökkel történő megóvásáról. A fejezetben tárgyalt példák az ember által megváltoztatott természeti környezethez kapcsolódnak. Mára már a vadak világa is jelentősen különbözik az évszázadokkal korábbi helyzettől. Akár naponta felmerülő jogviták tárgya lehet a vadak által a termesztett növényekben és az emberek által használt ingó és ingatlan vagyontárgyakban okozott kár. Mindeközben mind a vadon élő állatok, mind az ember által tartott állatok maguk is szigorú jogi védelemre szorulnak az emberi tevékenység károsító hatásai miatt.
Bruegel képein a vadászat mint alapvető emberi tevékenységi forma jelenik meg: az állat az ember kísérőtársa. A Biblia az "öklelős" (hamis) állat által előidézett halálos seb miatt az állat gondatlan gazdáját halállal rendelte büntetni (Exodus 21,29). Az emberi tevékenységet, munkát az állati viselkedéstől annak tudatos volta különbözteti meg (Lendvai-Nyíri, p. 8.).
Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt. Ha a fiókokat ki is szeded, az anyamadarat hagyd elrepülni. (Deutero-nomium 22,6)
A XII táblás törvényekben objektív alapon szabályozták az emberi tulajdonban lévő állat által másnak okozott kárért való felelősséget; abszolút szerkezetű tulajdoni viszony talaján.
A római jogban a tulajdonos az állata által okozott kárért - amennyiben az állat a kárt contra naturam sui generis okozta - az actio de pauperie-vel volt perelhető; jogában állt a kárt okozó állatát átengedni, és így a kártérítést megváltani. A római jogban a vadállat által okozott kárért sztriktebb felelősség volt: a megrongált tárgy értékének kétszeresét kellett megtéríteni; testi sértés esetén külön pénzbüntetés is járt; amennyiben a vadállat valakinek (nem rabszolgának) a halálát idézte elő, 200 solidust kellett a tulajdonosnak fizetnie.
Léteznek olyan országok, ahol egy állat öröklésjogi jogalanyisággal rendelkezik, mely lehetővé te-
- 90/91 -
szi, hogy ebből fedezzék az állat által előidézett kárt. Ez a mi jogrendünk számára extremitásnak tűnik.
Zoltán Ödön 1997-es vadjogi szakkönyvében írja: Vad által okozott kár esetében - ennek sajátos természetéből folyóan - általában nem szándékosságról, hanem csak gondatlanságról van szó...A kár nem kétségesen vagyontárgyban következik be...Indokolt lehet adott esetben a vad által okozott kár megtérítésének mellőzése, ha a kár későbbi esemény folytán bizonyossággal bekövetkezett volna (Zoltán: A vadgazdálkodás és a vadászat jogi rendje, p. 263.). Sajó András írja: ha antropológiailag igazolt az a vadászattal kapcsolatos egyetemes (azaz mindenütt tapasztalható) igény, hogy a férfiak speciális vadászközösségeket alkossanak, ebből meglehetősen nehéz az egyesülési jogot levezetni (SAJÓ: Mi a természettől adott..., p. 9.). A jogi antropológia talajáról kiindulva a civil szerveződések jogalapja internacionalizálható. Kivált így van ez a vadászat kapcsán, mely évezredekkel nyúlik vissza a jogtörténet éjjelébe. Multifunkcionális példa lehet a vadászat, a vadásztársaságok, a vadásztársadalmak jogának vizsgálata. Innen fakad az állatok által okozott kár megtérítésének intézménye is a magánjogban. Innen a környezetvédelmi társadalmi szerveződések archetípusa. A civil szervezetekhez kapcsolódó állam előtti fellépés lehetősége is ebből a jogintézményből vezethető le mint a szerviensek jogosultságainak érvényesítése a királyi regálékkal szemben, illetve később - jogszabályi szinten a 15-16. század fordulójától - a vadászatra nem jogosult pórok és az uralkodó osztály közötti viták feloldásának eszközrendszereként.
Az 1847. évi erdélyi V. törvénycikk 12. §-a értelmében az úrbéresek csak a földesúr engedélyével vadászhattak, halászhattak annak területén. A kártékony szerek alkalmazását azonban tiltotta e törvényhely.
Az 1872. évi VI. törvénycikk 7. §-a szerint a fővadak (szarvas, dámvad és vaddisznó) által a vetésekben, ültetvényekben vagy más gazdálkodási és erdészeti ágakban okozott minden kárért azon birtokos vagy haszonbérlő, kinek vadászterületén az említett fővad tenyész, teljes kárpótlással tartozik. Ennek a törvényhelynek a helyébe lépett az 1883. évi XX. törvénycikk 7. szakasza, mely a fővadak köréből kivette a vaddisznót és a 13. §-ban a "ragadozó vagy kártékony állatok" közé sorolta. A 8. § értelmében az ezen állatok által okozott károkat nem kellett megtéríteni, mivel ezen állatok elpusztítása főszabály szerint megengedett volt. (Ma a 13. §-ban felsorolt állatok közül több - pl. nyuszt, vadmacska, medve - védett ragadozónak minősül [13/2001. (V. 9.) KöM rendelet 2. sz. melléklete]; a hiúz, a farkas, a vidra fokozottan védettek (ibid. 4. sz. melléklet)). Ugyanezen törvény a tenyész szó helyett a tenyésztett konceptust alkalmazza. Ennek kapcsán Galamb István a Magyar Igazságügy lapjain 1885-ben kifejti: mint felmerült esetek bizonyítják, a károsult féllel szemben a vadászterület tulajdonosa elismerni kénytelen ugyan, hogy a kárt tevő vad az ő vadászterületén tenyész, tagadja azonban, hogy a vad általa tenyésztetik (galamb: A vad által., p. 364.). Vadkár fogalma alá tartoztak a fővadak (szarvas, dámvad, később - 1918. november 5-től - a medve és a vaddisznó is) által okozott károk, melyeket a birtokos vagy haszonbérlő - akinek a földjén tenyésztették a vadat - köteles volt megtéríteni. A vadászati törvény 7. §-a alapján a tenyésztő vétkességét törvényi vélelemmel állapítják meg, mely jogalapot képez a károsultnak a tenyésztőtől való kárpótlási igényéhez. A vadkár a vétkességtől független - állapítja meg Kolosváry Bálint Reiner Jánosnak A szerződésen kívüli kártérítési kötelmek c. munkájára való hivatkozással (Kolosváry: Vadászati jog, p. 254.). Tehát egyfajta objektív felelősség terheli a tenyésztőt. A jogszabály indoklása kimondja, hogy a mezőgazdasági termelés előtérbe kerülése felvetette a vadak védelmének kérdését Magyarországon. A 19. században még a mezőgazdaság, mára már az ipar az, ami a vadak, állatok védelmének igényét kiváltja hazánkban. Az 1872. évi VI. törvény 8. §-ban megfogalmazott lelőhetési jog már nem került az 1883. évi XX. törvénycikk szövegébe, tekintettel arra, hogy feleslegesnek ítélte a törvényhozó a szomszédnak ilyen többletjogosultságot biztosítani, mivel a fővadak által okozott károkért kárpótlás járt, a kártékony állatokat pedig bárki szabadon elpusztíthatta.
Az állatok által okozott károk alesetét képező vadkárok esetében fennálló objektív felelősségnek a házi vagy tartott állatok esetére való kiterjesztését javasolja Kolosváry (Kolosváry: Vadászati jog, p. 136.), azonban ekkor még - s ez voltaképp így is maradt - a vétkesség, a felróható gondatlanság, ill. a mulasztás alapján rendelték büntetni - tehát vétkességi alapon - az állattartót. Kolosváry a veszélyesség fogalmi kritériumai szerint rendelné objektivizálni az emberi felügyelet alatt álló vadállatokat és háziállatokat. Kolosváry egészen addig megy el, hogy még a tartott háziállatok esetében is előfordulhatnak olyan magatartásbeli váratlan kitörések, melyek a szelídítés és szoktatás eredményeit semmissé tehetik. A quasi ex delicto álláspontot a vadkárok megítélése esetén elveti Kolosváry, tekintettel arra, hogy a vadászatra jogosítottat általában nem terheli deliktum, mikor a vadászterületen élő vad másnak terményében stb. kárt idéz elő, és azzal a fikcióval él, hogy a vadásza-
- 91/92 -
ti jogosított gondatlansága, hanyagsága idézte elő a kárt; még akkor is, ha ez valójában nem így történt. Ez a fikció alapozza meg a vadkár esetén belépő tárgyi felelősséget a királyságbeli Magyarországon. Valójában a vadkár a vadászati jog mint regale megjelenéséhez köthető. Ez a regale a 9. században jelent meg germán talajon először. Az 1504. évi XVIII. törvénycikk megtiltotta Magyarországon a parasztoknak és a jobbágyoknak, hogy fővadra, nyúlra, császármadarára (fácán, fajd) vadásszanak.
Az 1729. évi XXII. törvénycikk 5. § értelmében a tilos területre behatolt kutyákat követheti a vadász, hogy visszahívja azokat, de a vadászatot ott már nem folytathatta. Az említett törvénycikk 7. § értelmében azonban ez a korlátozás a nemesek számára kizárólag az erdőkre terjedt ki, a mezőkön idegen területen is folytathatták a vadászatot a kutyákkal. Ez a törvénycikk a három szent király napjához és Bertalan-éjhez köt bizonyos vadászati tilalmakat; ez megfelelt a jogi folklórnak.
Az 1802. évi XXIV. törvénycikk értelmében a vadtenyésztő haladéktalan kárbecslés után köteles volt megtéríteni a tenyésztett vad által okozott kárt a károsultnak. Ennek megtagadása actus minoris potentiae, azaz kisebb hatalmaskodás volt, melyet az alispán előtt peresíteni lehetett. Ha nem nemesi származású volt a károsult, akkor a tiszti ügyész képviselte a felperest.
Elhatárolja Kolosváry Bálint a vadkártól a vadászati kárt, mely utóbbi a vadászat során személyben, ingóságban a vadászati üzem folytatása és gyakorlása közben jelentkezik. Ez utóbbit Jagdschadennek, míg az előbbit Wildschadennek nevezi. A vadkár esetén expressis verbis a veszélyes üzem kifejezést használja.
A vadaskertből kitörő vad okozta kárért a rendes vadkárszabályok értelmében (tehát csak fővadak és vaddisznó, medve?) elsősorban a tenyésztő, továbbá a szomszédos vadászati jogosított lenne a felelős, és ha ez nem volna azonos személy a vadaskert tulajdonosával, úgy az utóbbi ellen visszkeresettel élhetnek (Kolosváry: Vadászati jog, p. 256.). A tartott vadállat által előidézett károkért objektív felelősség állt fenn. A háziállat kérdése a deliktuális felelősség körében maradt.
Kolosváry a jogos önhatalom, továbbá a hatósági jogsegély intézményeit hívja fel a közvetlen vadászati jogsérelmekkel szemben igénybe vehető magánjogi jogvédelemben. A vadorzóval szemben önhatalommal lehet fellépni, hiszen itt periculum est in mora áll fenn. Ebben az esetben a vadorzót nem illeti meg a védekezés joga. Kolosváry felhívhatónak tartja a jogalap nélküli gazdagodás (condictio indebiti) szabályrendszerét a jóhiszemű vadorzóval szemben (Kolosváry: Vadászati jog, p. 302.). A jogosulatlan va-dászás mellett egyéb módon - például az állomány zavarásával, háborgatásával - is magánjogi fellépést lehet megalapozni.
Kolosváry Bálint elhatárolja a vadászati kártérítési jogot a magánjogi kártérítési jogrendszertől.
Ma az 1996. évi LIV. törvény értelmében a vadászatra jogosult erdővédelmi bírságot köteles fizetni, ha a vadászterületén a vad olyan hosszú távra kiható kárt okoz, amely a külön törvényben szabályozott kártérítési eljárás során nem érvényesíthető.
Svájcban a Környezetvédelmi Kódex L 426-1. cikkelye értelmében, aki a vadászatra szánt vadkan (sanglier) vagy apróvad (gibier) által szenved kárt, a Vadászok Svájci Szövetségétől (Fédération Suisse des Chasseurs) kérhet kártalanítást (indemnisation). Az L 426-2 cikkely azonban kimondja, hogy a saját területén tenyészett vad által előidézett kárért senki sem tartozik kártalanítással, ha az a terület saját tulajdonosának kárt okoz. Az L 426-4 cikkely a svájci ZGB 1382. szakaszához utalja regresszjoggal a Svájci Vadászok Szövetségét, amennyiben egy harmadik, vétkes személy idézte elő a kárt. Amennyiben közös megegyezésre (règlement amiable) kerül sor, a károsult elveszti perlési jogát a vadászszövetséggel szemben, és köteles a szövetségnek minden addig megfizetett kártalanítási összeget visszatéríteni.
Az állatok által okozott kárért való felelősség alapkérdése: ki és milyen felelősségi alakzat szerint köteles az ilyen jellegű kár megtérítésére. A válasz időben és országonként eltérő. A fő szempontok az állatok megkülönböztetésében, valamint a vétkes és az objektív felelősség szabályainak alkalmazásában van. E szempontok időben és országonként különböző értelemben kerülnek előtérbe.
A 18-19. században az elbitangolt állat által előidézett kár megtérítése ritkán került bíróság elé: legtöbbször a károkozó állat gazdája és a károsult megegyeztek peren kívül; nem tekintették súlyos esetnek (Homoki, p. 221.). Tárkány Szücs Ernő a magyar jogi folklór kapcsán leírja, hogy a békéltetés a 18-19. századi Magyarországon kiváltképp az állatok által okozott károk esetében az állattartók rendjéből összehívott faluszéke előtt zajlott (Tárkány, p. 799.). (Ma is gyakran találunk állatokkal kapcsolatos káreseteket a romani krisben.) Ez Kelemen Imre 1822-ből datált munkája szerint - Czövek István fordításában - (Kelemen: Magyar hazai..) objektív felelősség volt, akárcsak Franciaországban. Eltért a közfelfogásban annak megítélése, amikor az állatban idéztek elő kárt. Ilyenkor amennyiben szerencsétlenség is közbejátszott (azaz vis maior), de a károkozó is közrehatott, az állat értékének felét, amikor azonban bosszúságból és szántszándékkal (tehát deliktuálisan) idézték elő az állat károsodását (Czövek István fogalmazásában ez az álnokságos kár), az állat megbecsült értékét kellett kifizetni. Vétkes felelősségről volt szó, és csupán a vagyoncsökkenést (damnum emergens) kellett meg-
- 92/93 -
téríteni (Homoki, p. 221.). Az állatban okozott kár nagyobb súllyal nyomott a latban, mint az állat által előidézett kár megítélése az újkori Magyarországon.
A Jogi Hírlap 1927. I. 1.-1930. IX. 1. Döntvénytára a vétlen kár fogalma kapcsán leírja, hogy, aki másnak jogvédte érdekét vétlenül, de jogellenesen megsérti, az a sértettnek ebből eredő vagyoni kárát, ha az másként nem térül meg, annyiban köteles megtéríteni, amennyiben azt a fennforgó körülményekre, különösen az érdekelt felek vagyoni körülményeire tekintettel a méltányosság megkívánja (ld. a Kúriának a Jogi Hírlap I. évfolyamában 763. és 1040., valamint a III. évf.-ban 466. sorszám alatt közölt határozatai) (Boda, p. 473.). Nem vonja tárgyi felelősség alá a gyakorlat - inter alia - a háziállatok tartását, még ha azok tulajdonságuknál fogva bizonyos veszélyt jelentenek is: pl. ingerlékeny kandisznó (III. évf. 1329 sz.), csiklandós ló (III. évf. 976. sz.), bika (I. évf. 1442. sz. a Győri Tábla) tartását (BODA, p. 476.).
Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. tv. (Átv.) 20. § (2) bek. értelmében a természetvédelmi oltalom alatt nem álló, ill. nemzetközi természetvédelmi egyezmény (pl. CITES) hatálya alá nem tartozó veszélyes állat (ilyenek pl. a 8/1999 (VIII. 13.) KöM-FVM-NKÖM-BM együttes rendelet 1. sz. melléklete szerint a csuklyásmajmok, medvefélék, fésűspókfélék stb.) tartására, szaporítására az állatvédelmi hatóság adhat engedélyt. Az engedély kizárólag abban az esetben adható meg, ha a tartás, ill. szaporítás a környezet nyugalmát és biztonságát nem sérti vagy veszélyezteti. A (3) bek. értelmében a természetvédelmi oltalom alatt álló, ill. nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó veszélyes állat tartását, szaporítását a természetvédelmi hatóság engedélyezi. Az Átv. 20. § (4) bek. értelmében a veszélyes állat tartási helyéül szolgáló ingatlanon, ingatlanrészen az állat fajának feltüntetésével a veszélyre felhívó, jól látható tartós jelzést kell elhelyezni. Átv. 20. § (5) bek.: az állattartó veszélyes állatát közterületen csak átmenetileg, közvetlen és állandó felügyelettel, ember és állat életét, testi épségét nem veszélyeztetve tarthatja. Az ezen Tv. 49. § (4) bek. b) pontjában kapott felhatalmazás alapján kibocsátott, a veszélyes állatokról és tartásuk engedélyezésének részletes szabályairól szóló 8/1999. (VIII. 13.) KöM-FVM-NKÖM-BM együttes rendelet 2. § (1) bek. d) pontja szerint veszélyes állat tartására engedélyt az a természetes személy kaphat, aki - inter alia - rendelkezik a tartási hely közvetlen szomszédainak beleegyező nyilatkozatával. Közterület a közhasználatra szolgáló minden olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló terület, amelyet rendeltetésének megfelelően bárki használhat, ideértve a közterületnek közútként szolgáló és a magánterületnek a közforgalom számára a tulajdonos (használó) által megnyitott és kijelölt részét, továbbá az a magánterület, amelyet azonos feltételekkel bárki használhat. (V.ö.: 1999. évi LXIX. tv. 31. § (3) bek., 1999. évi LXIII. tv. 27. § a) pont.)
Az OTÉK 36. § (5) bek. értelmében az állattartás céljára szolgáló épületek, helyiségek és melléképítmények építési telken való elhelyezésénél irányadó védőtávolságokat és más építési feltételeket - a közegészségügyi és az állategészségügyi, továbbá a környezetvédelmi követelmények meghatározásával - az állattartásról szóló helyi önkormányzati rendeletben kell megállapítani.
Az Állategészségügyi Törvény (2005. évi CLXXVI. tv.) 43. § (1) bek. értelmében a települési önkormányzat kötelező feladatként gondoskodik a település belterületén a kóbor ebek befogásával, őrzésével, értékesítésével vagy ártalmatlanná tételével, valamint az állatállomány egészségét veszélyeztető betegség tüneteit mutató vagy betegségre gyanús ebek és macskák kártalanítás nélküli kiirtásával kapcsolatos feladatok ellátásáról. A (2) bek. értelmében a főváros belterületén a fővárosi önkormányzat gondoskodik a település belterületén a kóbor ebek befogásával, őrzésével, értékesítésével vagy ártalmatlanná tételével kapcsolatos feladatok ellátásáról.
A természet védelméről rendelkező 1996. évi LIII. tv. polgári jogi felelősséget, azon belül is tárgyi (objektív) felelősséget állapít meg arra, aki a természet védelmére vonatkozó jogszabályokat, egyedi hatósági előírásokat megszegve kárt okoz. A kár érheti a károsult személyét, vagyonát, köztük állatait is. Ez a kár a damnum emergens és a lucrum cessans mellett a károkozás felszámolásával kapcsolatban felmerülő indokolt költségeket is magában foglalja. A damnum emergens körébe beletartozik a természeti állapot és minőség károsodásából eredő, valamint a társadalom, annak csoportjai vagy az egyének életkörülményeinek romlásából adódó nem vagyoni kár is. Az utóbbi esetben az ügyész érvényesítheti az állam javára a kártérítési összeget. A Természetvédelmi Törvény nem rendelkezik a védett állat, növény által előidézett kár megtérítéséről: ez casus nocet domino.
Más a helyzet, ha a védett vad okoz kárt. Ilyenkor kártalanításra a természetvédelmi hatóság köteles, de nem objektív alapon, hanem csak akkor, ha nem teljesítette a károkozás megelőzése érdekében a Természetvédelmi Törvény 74. §-ában előírt kötelességeit:
(1) Védett állatfaj egyede kártételeinek megelőzéséről, illetve csökkentéséről a kártétellel érintett ingatlan tulajdonosa, illetve használója a tőle elvárható módon és mértékben gondoskodik. Ha a kártételt a kötelezett nem képes megelőzni, kérheti
- 93/94 -
a felügyelőség hasonló célra irányuló intézkedését.
(2) Riasztási módszerek alkalmazása, illetve - kivételes esetben - a túlszaporodott állomány egyedeinek befogása vagy gyérítése csak a felügyelőség engedélyével és felügyeletével végezhető.
(3) A felügyelőség szükség esetén vagy a tulajdonos, használó kérésére gondoskodik a riasztásban, befogásban, gyérítésben kellő szakértelemmel rendelkező szerv bevonásáról. A felügyelőség saját kezdeményezése esetén az ebből eredő költségeket maga viseli. Ha a felügyelőség beavatkozásával a tulajdonos, használó kérésének tett eleget, a költségek viselésére a közöttük létrejött megállapodás az irányadó.
(4) A felügyelőség kártalanítást fizet, ha a védett állatfaj egyedének kártétele azért következett be, mert:
a) nem tett eleget az (1) bekezdésben meghatározott, megalapozott kérelemnek;
b) indokolatlanul nem engedélyezte riasztási módszer alkalmazását vagy a túlszaporodott állomány egyedeinek befogását, gyérítését;
c) indokolatlanul nem teljesítette a (3) bekezdésben meghatározott kérést.
A felügyelőséget más esetben kártalanítási kötelezettség nem terheli. (A védett vad a védett, vadon élő állatot jelenti. A Vadászati Törvény 1. § (2) bek. értelmében a természetvédelmi oltalom alatt álló vad nem vadászható.)
A nem védett vad által okozott kár kérdése már kilép a természetvédelem tárgyköréből. Erről az esetről a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény rendelkezik. E körben meg kell különböztetni a szabadon élő vadak által az erdő-, illetve mezőgazdaságban okozott károkat. A vadkár megtérítésére a vadászatra jogosult magatartásának vétkességétől függetlenül köteles (75. § (1) és (2) bek.): a vadászatra jogosult köteles megtéríteni a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, a gyümölcsöskertben, a szántóföldön, az erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kár öt százalékot meghaladó részét. Ezen vadkár megtérítésére az köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, ill. akinek vadászterületéről a vad kiváltott.
Az erdő-, illetőleg mezőgazdaságon kívül a vad által okozott kár megtérítésére pedig a vadászatra jogosult a Ptk.-nak a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles (75. § (3) bekezdés). A vadászatra jogosult az objektív felelősség alól annak bizonyításával mentheti ki magát, hogy a kár tevékenységi körén kívül álló elháríthatatlan ok (ideértve a károsult elháríthatatlan magatartását is) miatt következett be. A kár megosztására ad alapot a károsult felróható közrehatása.
Vadkár, vadászati kár, valamint vadban okozott kár megtérítését a kár bekövetkezésétől - folyamatos kártétel esetén az utolsó kártételtől - számított harminc napon belül lehet igényelni. A határidő elmulasztása esetén igazolásnak van helye (Vtv. 81. § (1) bek.).
A Vtv. 75. § (1) bekezdésének alkalmazásában mezőgazdaságban okozott vadkár a vad táplálkozása, taposása, túrása vagy törése következtében a szántóföldön, a gyümölcsösben és a szőlőben a mezőgazdasági kultúra terméskiesését előidéző károsítás. A gyümölcs-, illetve szőlőtelepítésben bekövetkezett vadkár pénzértékét a pótlás mértékének arányában kell meghatározni (a Vtv. végrehajtásáról szóló 79/2004. (V. 4.) FVM rendelet 82. § (2) bek.). A Vtv. 75. § (1) bekezdése alkalmazásában erdőgazdálkodásban okozott vadkár az erdősítésben a vad rágása, hántása, túrása, taposása, törése által a csemeték elhalását előidéző, vagy a csúcshajtás lerágásával, letörésével a csemeték fejlődését akadályozó, továbbá az erdei magok elfogyasztása által a természetes erdőfelújulás elmaradását okozó károsítás. Az így keletkezett vadkárigény legkésőbb az erdőtelepítés, illetve az erdőfelújítás befejezését követő ötödik év végéig érvényesíthető. A károsított csemetére vegetációs időszakonként egy alkalommal érvényesíthető kárigény. A kár pénzértékben történő megállapításához a külön jogszabály szerint számítandó újraerdősítési költséget kell alapul venni (79/2004. (V. 4.) FVM rendelet 83. § (2) bek.).
A vadászatra jogosult felelőssége az ember uralma alatt nem álló - szabadon élő - vadak által okozott kárra terjed ki. Más a helyzet az ember uralma alatt élő állatokkal. Az ilyen állatok által okozott károkért az állattartó felel (Ptk. 351. §). Az általános szabály: a vétkességen alapuló felelősség. Ez a háziállatokért áll fen, ellentétben a vadállatokkal. Más szabály alá esik a vadállat tartása: az ilyen állat által okozott kárra a veszélyes üzemre vonatkozó szabályok irányadók. Vadállat fogalma alá a természeténél fogva vad állat tartozik akkor is, ha megszelídítették. A házi, de vadnak nevelt olyan állatok, mint a harci kutyák vagy vérebek besorolása vitás a gyakorlatban.
A magyar Ptk.-tervezet 5:576 § (2) bek. értelmében azt, hogy az állat vadállatnak minősül-e, viselkedése és veszélyessége, és nem fajtája alapján kell megítélni. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 24. §-a értelmében a veszélyes állat tartójának felelősségére a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatókra vonatkozó szabályait kell alkalmazni.
Galamb István 1902-ben a Magyar Közigazgatás
- 94/95 -
c. lapban kínál egy megoldást a gazdátlan állatok által okozott károk megtérítése kapcsán: amennyiben a követelt kártérítés 40 koronát meg nem halad, annak megállapítása a községi elöljáróság hatáskörébe tartozik, mert az van kötelezve a gazdátlan állat eladására, a felmerült költségeknek a vételárból való fedezésére... Ezen hatáskörében mint a gazdátlan állat hivatalos kezelője jár el. Ha a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894. évi XII. tc. és végrehajtási rendelete szerint a mezőőr által végzett becslést a károsult nem fogadja el, a községi elöljáróság ex officio kirendelt becslőkkel is végeztethet becslést (ha a felülbecslés is az első becslésnek ad igazat, mindezt a károsult költségére), de az elöljáróság is megállapíthatja a kárt (saját becslése alapján). Miután a gazdátlan állatot eladták, az elöljáróság állapítja meg a felmerült költségeket: a vonatkozó költséget megállapító határozatba a kiutalványozott kártérítést is bele kell foglalni. Ha a károsult nincs megelégedve a kártérítés megállapításával, fellebbezésnek van helye az 1894. évi XII. tc. 102. § szerint. A károsultat csak a tartási költségek és a hajtópénz kielégítése után lehet kifizetni (GALAMB: Gazdátlan állatok..., pp. 4-5.). (Vö. a hatályos Vtv. 81. §-a.)
A római jog res humani jurisnak, azaz emberi jog alá tartozó dolognak tekintette az állatokat. Az osztrák Polgári törvénykönyv (ABGB) 285a §-a kimondja: Tiere sind keine Sachen, sie werden durch besondere Gesetze geschützt. Die für Sachen geltenden Vorschriften sind auf Tiere nur insoweit anzuwenden, als keine abweichenden Regelungen bestehen. Azaz az állatok nem dolgok. Őket külön törvények védik. A dolgokra érvényes rendelkezéseket csak annyiban lehet az állatokra alkalmazni, amennyiben nincsenek eltérő rendelkezések. Ezt a módosítást az 1988. március 10-i ausztriai, az állatok jogállásáról szóló törvény hozta be az ABGB-be. Ausztria tehát - jóllehet a gyakorlatban Magyarország sem marad el tőle - alkotmánytörvényi szinten deklarálta, hogy az állatvilág nem tartozik teljes mértékben a dolgok közé; a római jogi res fogalma ott mára megváltozott.
A német dologi jog sem tekinti valójában dolognak az állatot: Tiere sind keine Sachen. Sie werden durch besondere Gesetze geschützt. Auf sie sind die für Sachen geltenden entsprechenden Vorschriften anzuwenden, soweit nicht etwas anderes bestimmt ist (BGB 90a §). Németországban is a dologi jog szabályai szubszidiárius jelleggel megmaradtak az állatok által okozott kár megtérítésének magánjogi rendszerében. Zoltán Ödön 1990-ben a Magyar Jogban már cikket írt az állatok dologi minősítéséről, melyben a nyugati jogszabályi megfogalmazásokat kívánta behozni a magyar jogrendbe. Továbbá ő is tett a francia jog kapcsán megjegyzéseket, miszerint a francia jog bizonyos szempontból ingatlannak, másrészt viszont ingónak tekinti az állatokat (Zoltán: Dolgok és állatok).
A svájci Polgári Törvénykönyv (ZGB) 641a szakasza értelmében les animaux ne sont pas des choses. Sauf disposition contraire, les dispositions s'appliquant aux choses sont également valables pour les animaux. Azaz az állat nem dolog, mindazonáltal ellenkező rendelkezés hiányában a dologi jog szabályai érvényesek rájuk is.
A francia Code Civil dolognak tekinti az állatot. Az 528. szakasz ingónak tekinti őket, az 522. szakasz annyiban tér el ettől a főszabálytól, hogy a fermier és a métayer birtokában lévő igavonó állatot ingatlannak minősíti.
Terré hangsúlyozza, hogy a tenyésztett állatok (példaként a lapins de garenne-t hozza fel; tehát a nyúltenyészetet) res immobilesnek minősülnek. A méhészetek és az éticsiga-tenyészetek is - melyek Magyarországon gyakoriak - hasonlóképpen res immobilesnek minősülnek. Az állat tehát dolog a magánjog szemszögéből, de nem mindegy, hogy ingó vagy ingatlan.
Nagy-Britanniában a veszélyes állatok által előidézett károk esetén strict, míg a nem veszélyes állatok által okozott károk esetén egyszerű vétkességi felelősséget alkalmaznak. Brit szemszögből veszélyes állat az, amelyet a brit szigeteken nem honosítottak meg, illetve melynek felnőtt egyedei komoly kárt okozhatnak. (Forrás: Animals Act, 1971., 6. § (2) bek.) A felelős személy nemcsak az állat gazdája, de a brit jog a tizenhat év alatti, háztartásába tartozó személy által tartott állat által előidézett kárért is őt teszi felelőssé. (Ez a korhatár Magyarországon tizenkét év lehetne.) Illetve e fölött is csak bizonyos korlátok között - megfelelő vagyon tulajdonában - felel a kiskorú.
Nagy-Britanniában 1990-ben a Curtis contra Betts-ügyben egy tizenegy éves gyermeket harapott meg bull mastiff. Lord Slade kinyilatkoztatta, hogy a kutya a strict felelősség alá tartozik, mert jellemző rá, hogy - noha domesztikálták, mint Bullu elefántot az 1957-es Behrens contra Bertram Mills Circus Ltd. esetben - komoly kárt okozhat. Azonban Mr. Gloster 2000-ben nem kapott kártérítést, amiért egy németjuhász kutya tévedésből nem a tolvajt, hanem őt harapta meg rendőrségi üldözés közben. Mindezt arra alapozták, hogy az ilyen fajtájú kutyákra ez nem jellemző, hiszen könnyen nevelhetők. A brit jog tehát a kutya fajtája szerint (etológiai szempontok alapján) határozza meg annak veszélyességi fokát; hogy strict vagy vétkes felelősséget alkalmaznak-e.
A svájci ZGB (Zivilgesetzbuch) 719. szakasza értelmében az elkóborolt jószág derelinkváltnak minősül, amennyiben gazdája azonnal és folyamatosan keresését nem folytatja (recherches immédiates et ininterrompues). Két hónap elteltével az elkóborolt
- 95/96 -
háziállat felett - amennyiben az nem az államé - a találó tulajdonjogot szerezhet. Az Obligationenrecht (svájci kötelmi törvény) 56. cikkelye értelmében en cas de dommage causé par un animal, la personne qui le détient est responsable, si elle ne prouve qu'elle l'a gardé et surveillé avec toute l'attention commandée par les circonstances ou que sa diligence n'eut pas empeché le dommage de se produire. Azaz a felügyelet alatt álló állat által másnak okozott kárért felelősséggel tartozik az állat felügyeletét ellátó személy; kivéve, ha kimenti magát annak bizonyításával, hogy az adott helyzetben elvárható magatartást tanúsította. Az egyszerű vétkes felelősség (simple subjectivité) a svájci magánjogban az Obligationenrecht 41. szakaszában, az egyszerű objektivitás (simple objectivité) az Obligationenrecht 55. (munkaadó), az Obligationenrecht 56. (állat gazdája), a ZGB 333. (a családapa) és a ZGB 679. (ingatlantulajdonos) szakaszában kerül meghatározásra. Létezik továbbá egy ún. responsabilité aggravée vagy responsabilité pour risques, azaz szigorú tárgyi felelősség: ide tartozik például az atomkár, illetve a vadkár problematikája is. A svájci magánjogi felelősségben "anya" szerepet tölt be a vétkes felelősség (Keller p. 32.). Son recours demeure réservé, si l'animal a été excité soit par un tiers, soit par un animal appartenant à autrui. Amennyiben az állatát más személy vagy más személy állatai ingerelték fel, regresszjoga van ezzel szemben. Az 57. cikkely értelmében az ingatlan tulajdonosának jogában áll visszatartani a hozzá kóborolt állatot, és akár el is pusztíthatja, ha az kárt okoz neki. Köteles azonban mindent megtenni a gazda személyének felkutatására, akitől a felelős őrzés szabályai szerint követelheti költségei megtérítését. Addig, míg ez meg nem történik, az állatot visszatarthatja. Hasonlóképpen, mint a magyar szomszédjog szabályai szerint: Ptk. 105. §. Ha látod, hogy testvéred ökre vagy juha elkóborol, ne maradj tétlen, hanem vezesd vissza testvéredhez. Ha testvéred nem lakik a közelben vagy nem ismered, vezesd a magad házába, s maradjon nálad, míg testvéred nem megy keresni. Akkor add neki vissza. (Deuteronomium 22,1) Hazánkban a BH 1988.1. esetben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a kutya találója találódíjra nem jogosult, mert a kutya értéke általában alacsony. A kutya tartásával felmerült költségeinek a megtérítését a felelős őrzés szabályai alapján követelheti a tulajdonostól.
Az Obligationenrecht 41. szakasza kimondja: celui qui cause, d'une manière illicite, un dommage à autrui, soit intentionnellement, soit par négligence ou imprudence, est tenu de le réparer. Celui qui cause intentionnellement un dommage à autrui par des faits contraires aux moeurs est également tenu de le réparer. Itt a svájci kötelmi törvény a deliktuális felelősséget mondja ki, mely alkalmazható a környezetkárosítási magánjogi felelősségre is. Akárcsak a német, a svájci polgári jog sem ismeri a magyar vagy francia típusú objektív felelősséget a környezeti magánjogi káresetekben. A szándékos (intentionnel), a gondatlan (imprudent, azaz luxuriózus, vagy négligent, azaz hanyag) magatartások vétkes felelősséget indukálnak. A ZGB 641. cikkelye értelmében: le propriétaire d'une chose a le droit d'en disposer librement, dans les limites de la loi. Il peut la revendiquer contre quiconque le détient sans droit et repousser toute usurpation. Ez a szakasz a szomszédjogi környezeti zavarás alapja is. A ZGB 926. szakasza a birtokvédelem kapcsán a jogos önsegély intézményét fogalmazza meg.
Zöldövezetben olykor nyolc-tíz kutyát is tartanak kiskertben, ami zavarhatja a szomszédokat. Az ebből eredő viták megoldásában a terület rendeltetésének van jelentősége; ehhez képest kell eldönteni, hogy a környéken lakók milyen zavarást kötelesek eltűrni. A BH 1982.91. jogesetben a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 100. §, 188. § (1) bek., továbbá az 1976. évi II. tv. 39. §-ára hivatkozással kimondta, hogy olyan területen, ahol az állattartás egyébként megengedett, mások fokozott érzékenysége nem ok annak megtiltására. Magyarországon az állategészségügyről szóló 2005. évi CLXXVI. törvény 3. § (2) bek. megállapítja, hogy az állatok tartása nem veszélyeztetheti az emberek és állatok egészségét, nem károsíthatja a környezetet.
A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság a Pf. 21.308/1999/3. sz. jogesetben kimondta, hogy a "vad a közúton" helyzet a fokozott veszéllyel járó tevékenység körében önmagában nem minősül rendellenesnek, tekintettel arra, hogy a vadak által szokás szerint bejárt út - szinte kivétel nélkül - időben jóval megelőzi a betonozott országút létesítését. A Legfelsőbb Bíróság BH 2000. 42. jogesetében deklarálta, hogy a vadak gyorsforgalmi utakon való hirtelen felbukkanása a vadászatra jogosult fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett elháríthatatlan oknak (rendellenességnek) minősül. A brit Animals Act (1971.) 8. § (2) bekezdése értelmében a "közútra kóborló állat" helyzet nem keletkeztet a gazda irányában semmiféle felelősséget; a consuetudo, a helyi szokások figyelembevételével előfordulhat, hogy még kerítést sem kell építenie ennek megakadályozására.
A francia jog szerint az autópálya tulajdonosa és egyéb esetekben a Francia Állam is perelhető, amennyiben nem állítottak vadveszélyt jelző közúti figyelmeztető táblákat a vadak járta helyeken. Ha az adott helyszín, ahol a vad feltűnt a közúton és balesetet okozott, nem volt vadak járta hely a szokásjog szerint, nem kell ilyen táblákat felállítani. A vadászatra jogosult csak akkor kötelezhető kártérítésre, ha a károsult bizonyítja a vadászatra jogosult vétkes-
- 96/97 -
ségét. Ez általában túlszaporodás esetében, vagy akkor fordul elő, ha vadászat folyt a helyszínen.
Franciaországban a Code Civil 1385. cikkelye rendezi az állattartó felelősségének kérdését. A BGB 833. § értelmében a háziállat által előidézett károkért az állat gazdája szubjektív, vétkes felelősséggel tartozik, ami alól akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a megkívánt gondosságot (erforderliche Sorgfältigkeit) tanúsította: Sache beschädigt, so ist derjenige, welcher das Tier hält, verpflichtet, dem Verletzten den daraus entstehenden Schaden zu ersetzen. Die Ersätzpflicht tritt nicht ein, wenn der Schaden durch ein Haustier verursacht wird, das dem Beruf, der Erwerbstätigkeit oder dem Unterhalt des Tierhalters zu dienen bestimmt ist, und entweder der Tierhalter bei der Berufsichtigung des Tieres die im Verkehr erforderliche Sorgfalt beobachtet oder der Schaden auch bei Anwendung dieser Sorgfalt entständen sein würde. Továbbá a BGB 834. §-a az állat felügyeletével megbízott harmadik személy felelősségét is a 833. szakaszban foglaltak alapján határozza meg.
Németországban az 1906. évi, XXVIII. jogászgyűlést követően - ahol a módosítás kérdése felmerült - és többek közt a porosz mezőgazdasági kamarák (Landwirtschaftskammer) kérelmére 1908. május 30-án a BGB 833. §-át úgy módosították, hogy az állattartó felelősségét kizárta a törvényhozó, ha a kárt olyan háziállat okozza, mely az állattartó élethivatásához vagy keresetéhez szükséges, és az állattartó az állat őrizetét a forgalomban szokásos gondossággal végezte, ill. a kár ilyen gondosság mellett is beállott volna.
Terré írja: les suites des accidents causés par des animaux sont les memes que ceux causés par des choses inanimées (Terré, p. 728.). Azaz Terré dolognak, birtokba vehető testi tárgynak tekinti az állatokat is. Valójában az állat által okozott kár esetében az állat birtokosának és nem a tulajdonosának személye a döntő a felelős megállapításakor. Tehát akinek a felügyeletére volt a károkozás pillanatában az állat bízva. Bírlalat esetén is fennáll a bírlaló felelőssége; pl. az állatkerti tolvaj lesz a felelős a felügyelete alól elkószált tigris által okozott károkért.
A louisianai polgári jogban az állatok által okozott kár megtérítése körében is ismert a res ipsa loquitur formula, mely a 2321. cikkelyben kerül meghatározásra, és lényege, hogy kimentési bizonyítást keletkeztet. Hamza Gábor írja, hogy a louisianai Civil Code valójában több római jogi elemet vett át, mint a mintául szolgáló francia Code Civil, tekintettel arra, hogy a francia forradalom vívmányait a konzervatív Livingston - a szerkesztői közt az első - nem vette figyelembe. Az utóbbi időkben a Common Law nyert teret a louisianai civiljogban is (Hamza, p. 264.). Ennek a szabályozásnak az ősét a XVII. századi északamerikai, az állatok által okozott károk megtérítésére vonatkozó magánjogi felelősségben találjuk: a szomszéd tisztán objektív alapon felelt a szomszédja tulajdonában az átkóborló állatai által okozott károkért.
A Gomberg v. Smith (1963.) ügyben a gazdát nem vonták felelősségre az országútra kikóborolt állata által okozott károkért. A földtulajdonos a régi jog szerint nem köteles kerítést fenntartani, így nem köteles megakadályozni állatai országútra kóborlását sem.
Franciaországban az állatok által előidézett kárért fennálló civiljogi felelősség kapcsán: az 1384. § (1) bek. és az 1385. § szerinti objektív felelősség áll fenn. A tulajdonos és aki anyagi haszon ellenében felügyel az állatra (qui s 'en sert) akkor is felelnek az állat által okozott károkért, ha az állat elszökik (échappé), vagy elkóborol (égaré). Ha megszökik a gazdától az állat, a gazda nem hivatkozhat arra, hogy ő ebben a szökésben vétlen volt. Történtek kísérletek a francia magánjogtörténet során arra, hogy a háziállatot és a vadállatot más-más felelősségi alakzat szerint kezeljék, ám a francia Semmítőszék 1984. november 15-i határozata óta ez reménytelennek tűnik. A CC 1384. § (1) bekezdését veszélyes dolgok felügyeletét ellátó személyek károkozására alkalmazzák (Viney: Les conditions., p. 611.); pontosabban responsabilité du fait des choses, azaz tárgyi felelősség. A háziállatok esetében is ezt a törvényhelyet hívják fel. Viney kérdőjelet tesz e gondolat végére, nem ért teljesen egyet azzal, hogy a háziállat és a vadállat által előidézett kárért ugyanezen szakasz alapján feleljen az állat felügyeletét ellátó személy. A francia gyakorlat az exkulpáció megnehezítésére irányul.
Bárdos Péter felhívja a figyelmet arra, hogy az objektív felelősség ezen esetkörben azért is előnyösebb, mert a Ptk. 339. § alapján a károkozók voltaképp tücsköt-bogarat összehordanak, csakhogy szabaduljanak a kötelemből (Bárdos).
Az állatok által okozott kár megtérítése kapcsán felmerülő felelősség a magánjogban annyira sztrikt képet mutat a francia jogrendű államokban - így Luxemburgban is -, hogy az állat tulajdonosát terheli a felelősség, amíg ki nem derül, hogy valaki más felügyelete alatt volt a kárt előidéző állat, és ez a természetes személy anyagi ellenszolgáltatás fejében tartotta azt magánál. Amennyiben szívességből felügyelte az állatot, a tulajdonos felel a károkért.
Ravarani a francia, az állatok által okozott kár megtérítésére vonatkozó felelősséghez nagyban hasonló megoldást tár elénk Luxemburg esetében is (Ravarani).
Az új (1992-es) holland Burgerlijk Wetboek 6. könyvének 179. szakasza kimondja: De bezitter van een dier is aansprakelijk voor de door het dier aangerichte, schade, tenzij aansprakelijkheid op grond van de vorige afdeling zou hebben ontbroken indien hij de gedraging van het dier waardoor de schade werd toegebracht, in zijn macht
- 97/98 -
zou hebben gehad. Azaz Hollandiában - a régi francia mintát szem előtt tartva - tisztán objektív magánjogi felelősség él az állatok által okozott kár megtérítése kapcsán; tárgyi a felelősség szelíd és vadállat esetén egyaránt. A gyakorlatban nem állapítható meg az állattartó felelőssége, ha például egyáltalán nem ő, hanem valaki más ingerelte a károsult házi kedvencét.
A magyarországi 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat 1739. szakasza objektív felelősséget deklarál a tartott állat által előidézett károk esetére főszabály szerint, ám ez alól kivétel a hasznos háziállat tulajdonosának és a vadászati jog gyakorlójának felelőssége a ragadozó és kártékony állatok által okozott károkért. Ez utóbbi két esetben a felelősség szubjektív.
A Mtj. 1739. szakasza értelmében az állat okozta kárért az is felel, aki az állattartó irányában az állat őrzését szerződésben elvállalta, hacsak nem bizonyítja, hogy a veszély elhárítása végett kellő gondosságot fejtett ki.
Az Mtj. 1737. szakasza értelmében, ha máshonnan nem térül meg és - különös tekintettel a felek vagyoni viszonyaira - a méltányosság megkívánja, a vétlen kártétel esetén is köteles a károkozó megtéríteni az előidézett kárt, amennyiben azt jogellenesen okozta. A méltányosság a formális jogtól való eltérést tartalmaz morális vagy egyéb tekintetekből ...egy méltányossági bíróság...dönt, anélkül, hogy ragaszkodnék...az objektív bizonyítékokhoz... - olvassuk Hegel Jogfilozófiájában (Hegel: A jogfilozófia..., 223. §). Ez idő tájt azonban a hazai magánjogi irodalom a Verschuldensprinzip (vétkességi teória) mellett kisegítő elvként ismerte csak el az Erfolgshaftungot (absolute liability, responsabilité objective), azaz a tárgyi felelősséget. Már az 1913-ban elkészült magánjogi törvényjavaslat is a szerződésen kívüliség esetében ismerte ezt a felelősségi alakzatot. Ennek gyökerei a német-francia joghagyományban találhatók. Míg a német jog a vétkesség talaján állva ennek deliktuális alakzatait fejlesztgette, a francia jogban a gondatlanság határainak széthúzása révén megjelent valamiféle tárgyias felelősség, mely később a vétlen felelősségi alakzathoz vezetett el. Az 1922. évi szovjet Ptk. 403. §-a kimondta, hogy a károkozó vétkességre tekintet nélkül köteles az előidézett kárt megtéríteni, ám megadta a károkozónak az elháríthatatlanságon, illetve a sértetti közrehatáson nyugvó exkulpációs lehetőséget. A XX. század kezdetén mind a magyar, mind a német magánjog csak kisegítőelvként fogalmazza meg az objektív felelősséget. A görög, a lengyel, az olasz magánjog is egyaránt a vétkességet fogadja el alapelvként a magánjogi felelősségtanban. Olaszországban a Ptk. 2043. cikkelye fogalmazza meg a deliktuálisnak nevezhető felelősséget. Szászy István 1943-ban megjelent munkájában (SZÁSZY: A kötelmi jog..., p. 157.) utalt arra, hogy a tendencia a vétlen felelősség irányába mutat.
A res nulliusnak minősülő állat esetében - ameny-nyiben az mégis valakinek a felügyelete alatt áll - a Code Civil. 1384. cikkelye alkalmazandó, ellenben a senki felügyelete alatt nem lévő állat által okozott kár esetében a CC. 1385. szakasza fel nem hívható.
A francia Környezetvédelmi Kódex Art. L. 411-1 szakasza kötelezi a magánszemélyeket, hogy a védett flóra és fauna elemeit passzív magatartással védelmezzék: a fészkeket el ne pusztítsák, tojásokhoz ne nyúljanak, védett növényt ki ne irtsanak etc. A francia állam kártalanítással tartozik ezért. Nem járt kártalanítás azonban annak a mezőgazdasági vállalkozónak Franciaországban, akinek vetését az átvonuló darvak tépázták meg, tekintettel arra, hogy erre előre felkészülhetett volna. (Forrás: Code de l'Environnement, 2002., p. 250.)
A Legfelsőbb Bíróság a BH 1998.381. sz. jogesetben a Ptk. 339. §-a alapján állapította meg a nem vad állat által előidézett kárért az állattartó felelősségét. A postásklauzula került megállapításra; az, hogy a kertben szájkosár nélkül tartózkodó kutyának a vendég, postás stb. arra betévedő áldozaton esett harapásaiért a kutyatartó a Ptk. 339. § alapján tartozik helytállni. Nem mentheti ki magát a kutyatartó arra hivatkozva, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, mert a szájkosár hiánya ezt az exkulpációt nem alapozza meg.
A BH 1994.481. jogesetben a bíróság nem a közjogi tényállást vette alapul a magánjogi igény megítélésekor, akárcsak a határérték esetén. (A kártérítési felelősség megállhat akkor is, ha a károsító anyagok kibocsátása, a zaj, a rezgés stb. alatta marad a jogszabályban meghatározott határértéknek). A károsult kutyája elszabadult a pórázról, s mire gazdája rátalált, a kutyát már lelőtték. A 30/1970. (XII. 24.) MÉM r. 15. § (6) bek. értelmében lakott területen kívül a vadászterületen a vadásztársaság tagja a póráz és felügyelet nélkül tartózkodó kutyát lelőheti. A lövés helyének közelében nyaralók voltak, ami azt jelenti, hogy - jóllehet a terület közigazgatásilag nem volt lakóterület - a hely lakottnak volt tekinthető, így a kutya gazdájának kártérítési igénye megalapozott volt. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény 8. § (2) bek. értelmében nem minősül vadászterületnek... inter alia a lakóingatlanul szolgáló bekerített külterületi ingatlan, tanya, valamint major.nem mező-, erdő- vagy vadgazdálkodási célból bekerített hely... (A vadászatról szóló 1883. évi XX. törvénycikk 14. §-a értelmében a vadászati területen talált házi macskákat és kóbor ebeket a vadászatra jogosult elpusztíthatta.) A 64/2003. (XII. 18.) AB határozat megállapította, hogy a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) 36. §-a alkotmányellenes, ezért azt 2004.
- 98/99 -
június 30. napjával megsemmisítette. A Vtv. 36. § (1) bek. értelmében a jogosult a vadállomány védelme érdekében a vadászterületén elpusztíthatja: a) a gazdája hatókörén (irányításán és ellenőrzésén) kívülre, de attól legalább 200 méterre került, vagy az egyébként vadat űző kutyát, valamint b) a legközelebbi lakott épülettől 200 méternél távolabb kóborló macskát. Az Indoklás II. rész 2.2. pontja kimondja, hogy a hatályos jogszabályok használják a kóbor vagy kóbor állat kifejezést, de a fogalom meghatározását nem tartalmazzák. A Vtv. végrehajtására kiadott 30/1997. (IV. 30.) FM rendelet 26. § (3) bek. b) pontja szerint az elejtett kóbor kutyáért, valamint kóbor macskáért 25 darab sörétes vagy 5 darab golyós lőszer jár, a 40. § (2) bek. értelmében vaddisznóra, rókára, borzra, aranysakálra, nyestkutyára, mosómedvére, valamint kóbor kutyára és macskára sörétes vadászlőfegyverből kilőtt golyóval is lehet vadászni, a (3) bek. pedig lehetővé teszi, hogy ezen felsorolt állatok golyós vadászlőfegyverrel is lőhetők legyenek. A felhívott végrehajtási szabályokból az a következtetés vonható le, hogy a vadászati jog jogosultja által lelőtt macska (de a kutya is) kóbor állatnak tekintendő. Ugyanakkor a Vtv. ezt a kifejezést nem használja; az elpusztítható kutyát a gazdája hatókörén kívül került állatként definiálja, a macska esetében pedig a kóborló kifejezést alkalmazza. A normavilágosságnak, a közérdek és a magánérdek védelme arányosságának hiánya sérti a tulajdonhoz való jogot.
A 2004. évi XCIV. törvény 5. § (4) bekezdése 2004. XI. 3-i hatállyal beiktatta a Vtv.-be, a 30. § (3) bek. alatt: a vadászterületen a vadász a vadállomány védelme érdekében - a vad elfogására, elejtésére megengedett vadászati eszközzel - elfoghatja vagy elejtheti
a) a vadat űző kutyát, ha a vad sérelme másként nem hárítható el, illetve
b) fertőzés továbbterjedése vagy másként el nem hárítható támadás megakadályozása céljából a kutyát vagy macskát, ha a tulajdonosának felderítésére nincs közvetlen lehetőség. (4) bek.: a (3) bekezdésben foglaltak nem vonatkoznak a felismerhető jellel ellátott, rendeltetésüknek megfelelően alkalmazott vadászkutyára, valamint a vakvezető kutyára.
A LB Pf. 21 493/1961. jogeset értelmében a Ptk. 351. § (2) bekezdését kell alkalmazni vadállat által okozott kárra, mert természetes vadságából eredő valamely tulajdonsága révén fogságban is veszélyt jelent emberekre és dolgokra. Továbbá a vadon élő állat károkozásáért csak akkor felel az állattartó, ha a vadállatot természetes életkörülményeitől elvonják, de legalábbis bekerített helyen tenyésztik.
A louisianai Polgári Törvénykönyv 3414. és 3416. cikkelyében kimondja: Tamed wild animals and birds are privately owned as long as they have the habit of returning to their owner. They are considered to have lost the habit when they fail to return within a reasonable time. In such a case, they are considered to have recovered their natural liberty unless their owner takes immediate measures for their pursuit and recapture. Azaz Louisianában is ismert a megszelídített vadállat fogalma, melynek birtoka elvesztése esetén a gazda azonnali fellépésének hiányában az ilyen vadállat derelinkváltnak minősül, és kikerül a magántulajdon köréből; visszanyeri szabadságát. Wild animals or birds within enclosures, and fish or shellfish in an aquarium or other private waters, are privately owned (ibidem, 3415. cikkely) Azaz a befogott vad, madár, tengeri élőlény magántulajdon tárgyának minősül.
A BH 1989.148. jogesetben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy olyan kertes, családi házakkal beépített környezetben, ahol az állattartás megengedett és szokásos, a csirkenevelés önmagában nem kifogásolható. Az állattartás azonban nem lehet olyan mértékű, hogy azzal a szomszédos ingatlan tulajdonosait szükségtelenül zavarja. A magyar bírói gyakorlat a szomszédjogi, ugyanakkor birtokjogi zavarások esetén a Ptk. 100. § mellett a Ptk. 188. §-t is felhívja azzal, hogy a Ptk. 191. § (1) bekezdése értelmében a zavarás megszüntetését és az eredeti állapot helyreállítását kérheti a jogsértés elszenvedője a bíróságtól. A szomszédjogi megalapozottságú kártérítésre csak akkor szokott sor kerülni, ha a birtokvédelmi szankciók nem tűnnek kielégítőnek a kialakult jogsértő helyzet megszüntetésére. Lehetőség szerint injunction kerül kiszabásra, illetve in integrum restitutio.
Érdekes probléma kutya vagy egyéb háziállat elvesztése kapcsán felmerülő személyiségvédelmi eszköz, nem vagyoni kártérítés alkalmazása. A régi magyar szokásjog ezt az eszközt nem ismerte. Folyt ez az állat és ember viszonyának személytelenségéből. A mai kor jogalkalmazói sincsenek közös nevezőn e kérdésben. Ismert a jogászok között az a per, melyben egy kutya elvesztése miatt perelt nem vagyoni kártérítést a gazda az állatorvostól, akinek felróhatóan pusztult el az eb. Az elsőfokú ítélet megítélte a kártérítést, de másodfokon ezt megváltoztatták. Az elsőfokú ítélet fontos része, hogy a nem vagyoni kártérítést - mely mellett a vagyoni kártérítés jogosságát senki sem vitatta - arra alapozta a bíró, hogy a gazda és ebe között szoros lelki kötődés alakult ki, mely folyt a kutya barátságos viselkedéséből, és a gazda kutyaszerető magatartásából. A másodfokú bíróság azonban kimondta, hogy a kutya elvesztéséből fakadó gyász nem alapozza meg ilyen személyiségvédelmi eszköz használatát. Mára a Ptk. nem vagyoni kárról rendelkező 354. szakasza hatályon kívül került. A készülő Polgári Törvénykönyvünkbe a sérelemdíj mint szubjektív - vétkességtől függő - szankció kerül majd be. A ma hatályos Ptk. 355. § (4) bek. értelmében kártérítés címén a károkozó körülmény
- 99/100 -
folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. A Ptk.-tervezet 2:124. szakasza egy strictu sensu "erkölcsi" kártérítést határoz meg a sérelemdíjjal. Itt nem kell in concreto bizonyítani a károsult személy társadalmi komfortérzetében, életminőségében beállott, lelki traumából fakadó etc. kárt; olyan kárról van szó, mely semmilyen költséggel vagy pótlandó kárral nem jár. Vétkességtől függő, tehát szubjektív alapú szankcióról van szó, így a kimentéshez az adott helyzetben általában elvárható magatartás bizonyítása szükséges.
Bárdos Péter: Kárfelelősség a Polgári Törvénykönyv rendszerében. Hvg-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2001
Boda Gyula ismertetésében a Jogi Hírlap 1927. I. 1.-1930. IX. 1. Döntvénytára. Magánjog. 2. kiadás. A Jogi Hírlap kiadása, Budapest 1930
Galamb István: A vad által tett károk megtérítéséről. XXIII. kötet, Magyar Igazságügy (kiadja: Zilahy Sámuel) Budapest 1885
Galamb István: Gazdátlan állatok által okozott károk megtérítése, Magyar Közigazgatás 1902. 3. sz.
Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2002
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A jogfilozófia alapvonalai. (Ford. Szemere Samu) Akadémiai kiadó, Budapest 1971.
Eredeti kiadás: 1821
Homoki Nagy Mária: Szerződésen kívüli károkozásért való felelősség a 18-19. században. In: Nagy Károly emlékkönyv, szegedi jogi kari Acták, Tomus LXI. Szeged 2002. pp.
211-223.
Kelemen Imre: Magyar hazai polgári magános törvényről írt tanítások (Czövek István magyarításában), Pest 1822
Keller, A.: Haftpflicht im Privatrecht. 3. kiadás, I. kötet Bern 1978
Kolosváry Bálint: Vadászati jog. A Stúdium kiadása, Budapest 1923
Lendvai L. Ferenc-Nyíri J. Kristóf: A filozófia rövid története a Védáktól Wittgensteinig. Akadémiai Kiadó, Budapest 1985
Ravarani, Georges: La responsabilité civile des personnes privées et publiques, Pasicrisie Kiadó, Luxemburg 2000
Sajó András: Mi a "természettől adott" az emberi jogokban? Állam- és Jogtudomány XLIV. évf., 2003. 1-2. sz.
Szászy István: A kötelmi jog általános tanai. Grill Károly könyvkiadó, Budapest 1943
Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest 2003 (első kiadás: 1981)
Terré, Francois-Simler, Philippe-Lequette, Yves: Droit civil. Les obligations. 8. Kiadás Dalloz, Párizs 2002
Viney, Geneviève: Les conditions de la responsabilité civile. 2. Kiadás LGDJ, Párizs 1998
Zoltán Ödön: A vadgazdálkodás és a vadászat jogi rendje. KJK, Budapest 1997
Zoltán Ödön: Az állatvédelem jogi rendje. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 2000
Zoltán Ödön: Dolgok és állatok, Magyar Jog 1990. 7. sz. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány I. része a Jura 2007. 1. számában jelent meg.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos kutató.
Visszaugrás
