Az örökbefogadás hazai jogi szabályozásának többszöri változása mellett, illetve ellenére az örökbefogadás alapvető társadalmi, emberi és szakmai dilemmái Magyarországon is megmaradtak. A segítő szakmának ma is fontos feladata van abban, hogy támogassa az örökbefogadás háromszögének valamennyi szereplőjét, mert az örökbefogadás története sem az örökbefogadási eljárás elindításával kezdődik, és nem is az azt engedélyező gyámhatósági határozattal fejeződik be. Az örökbefogadás hazai szabályait, gyakorlatát is ilyen komplex módon kell és szabad értékelni, hogy a gyermek sorsrendezése közös sors legyen, ne övezze titok és misztikum, nyíltabbá váljon a szakmai és a társadalmi diskurzus.[1]
Az örökbefogadás tartalma és célja jelentős változáson ment keresztül Magyarországon is, bár nem volt kizárt és ma sem kizárt, hogy párhuzamosan több célt is szolgáljon. Vélhetőn a Római Birodalom Pannónia tartományában is sor került a római jog szerinti örökbefogadásra, azonban az első írásos nyom az örökbefogadás hazai középkori történetében az 1514-ben elkészített Tripartitum (Hármaskönyv) volt,[2] melyet a törvény erejével nem ruháztak fel, ezért joggyűjtemény, jogkönyv maradt, amelyet később a Corpus Juris-ba is beépítettek (1628).[3] Ahhoz, hogy a szokásjog érvényesüljön, a Tripartitum három feltételt tartott szükségesnek: hogy okszerű legyen (rationabilis), hogy kellő időn át tartó legyen (praescripta) és végül a cselekmények gyakoriak legyenek (frequentia actuum).[4]
A magyar szokásjog kapcsán kell megemlíteni a fiúsítás (praefectio) intézményét. A fiúsítás lényege, hogyha egy nemesnek nem született vagy nem maradt fiú gyermeke, akkor valamelyik nőrokonát, illetve lányát nevezte meg örököseként. Az eljáráshoz királyi jóváhagyásra is szükség volt, mert egyébként az öröklött ősi nemesi birtok utód hiányában a királyra szállt volna. Holub József 1526-ig hozzávetőleg mintegy száz fiúsítást gyűjtött össze.[5] A fiúsítás, ahogy a régi szerzők mondták, valóban a királyi adomány különös vagy kivételes módja volt.
Az örökbefogadás a régi magyar szokásjogban is öröklési jogi intézmény volt, melynek magánjogi hatása (pl.: az öröklés) érvényesült bármilyen megerősítés, hatósági jóváhagyás nélkül is. A szerződési szabadság elveinek megfelelően a felek a szerződés tartalmát maguk alakíthatták ki, a szerzeményi vagyonnal ugyanis maguk rendelkeztek.[6] Nem volt akadálya annak sem, hogy a kiskorú örökbefogadott felett az atyai hatalmat továbbra is a vér szerinti apa, vagy a természetes és törvényes gyámságot a vér szerinti anya gyakorolja, ha a szerződésben így rendelkeztek.[7] Az örökbefogadás (adoptio) a magánjogban azt az örökösödési szerződést jelentette, "amely által valaki egy tőle idegent vagyonára nézve örökösnek fogad".[8] Az örökbefogadás további célja is előtérbe kerülhetett, mint az állampolgárság megszerzése, családi név, nemesi cím továbbvitele, de valódi tartalma az örökségbefogadás volt.
Az addigi tartós gyakorlat alapján, az uralkodó osztály felfogásának, érdekeinek megfelelően Werbőczy Tripartituma is tartalmazta a fiúsítást (praefectio), valamint a nemesség magánjogi viszonyai kapcsán az
- 1/2 -
örökbefogadást, amely kiskorúak és nagykorúak tekintetében is létrejöhetett, elsődleges öröklési céllal. Az örökbefogadott gyermek árvasága vagy elhagyottsága azonban nem volt feltétel, ami összecsengett azzal, hogy Werbőczy nem sorolta az atyai hatalomból folyó jogok és kötelességek közé a gyermek nevelésének és eltartásának jogát és kötelességét, mert azt természetesnek tartották.[9]
Werbőczy elsősorban a nemessé válás egyik lehetséges módjaként tárgyalta az örökbefogadást. Az örökbefogadás egyik formája a fiúvá (adoptio filialis) a másik formája a testvérré fogadás (adoptio fraternalis) volt azzal, hogy testvérré fogadás kölcsönös megállapodás alapján csak nemesek között jöhetett létre. A fiúvá fogadásnál előfordulhatott névváltozás is, hiszen bizonyos értelemben szülő-gyermek kapcsolatot eredményezett az öröklés biztosítása mellett. Fiú utódok kihalása esetén egy nemes férfi királyi engedéllyel bárkit fiává fogadhatott azzal a céllal, hogy vagyonában örököse legyen, ami egyidejűleg nemesség megszerzését is jelentette. Azonban egy törvényes fiúgyermek későbbi születésével a fiúvá fogadás vagyoni hatálya megszűnt, azaz nem válhatott örökössé, ugyanakkor a fiúvá válás személyi hatálya fennmaradt. Bacsó álláspontja szerint az örökösnevezés céljára kiválasztott örökbefogadás valószínűleg több tényező együttes hatásának az eredménye volt, hiszen végrendelkezni az örökölt családi (nemesi) birtokról nem lehetett, az örökösök csak vér szerinti rokonok lehettek, más örökös kijelölése csak rokonná fogadás útján volt lehetséges. Fontos kiemelni azt is, hogy örökbefogadásnak nemcsak az örökössé válás volt a célja, hanem az is, hogy az örökös az örökhagyót idős korában támogassa, ápolja és védje a hatalmasabb urak támadásaival szemben.[10]
A polgári átalakulás fontos mérföldkő volt Magyarországon, melynek kapcsán az 1848. évi XV. törvénycikk elrendelte "az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján egy polgári törvénykönyv" elkészítését, és "ezen törvénykönyv javaslatának a legközelebbi országgyűlés elibe" terjesztését. A 19. században szinte mindegyik országban a jogágak kialakulását követően elvárássá vált a nemzeti kodifikáció, hazánk azonban késedelemben volt. Hazánkban ugyan egy átmeneti időszakra, azaz több mint egy évtizedre az osztrák örökbefogadási szabályok voltak irányadók, azonban az 1861-es Országbírói Értekezlet döntésének következtében visszavezetésre kerültek a magyar szabályok.[11] A szabályok hatálya azonban nem terjedt ki Erdély és Fiume területére, ahol az Osztrák Polgári Törvénykönyv továbbra is érvényben maradt, Fiumében az első világháború végéig, Erdélyben egészen a második bécsi döntésig. Ugyanakkor magyar jogászok az osztrák jogot továbbra is figyelemmel kísérték és ismerték.[12] Az örökbefogadás 1861-ben tehát ismételten nem volt más, mint egyoldalú szerződés, illetve végrendeleti intézkedés, amely rokonságot nem alapított és a gyermek-törvényes szülő közötti rokoni kapcsolatot sem szüntette meg. A szerződéseket továbbra is a magyar királyi igazságügyminiszter erősítette meg rendelet formájában.[13]
Az ezt követő évtizedekben több törvény is született, amely érintette az örökbefogadást, így az 1877. évi XX. tc. (Gyámtörvény), valamint az országgyűlés által el nem fogadott 1928. évi Magánjogi Törvény Javaslat (Mtj.). A Gyámtörvény elsősorban az árván maradt gyerekek okán szabályozta az örökbefogadást azzal, hogy némileg változtatott az örökbefogadás elsődlegesen vagyonjogi jellegén, amikor kimondta, hogy az atyai hatalom - ellenkező rendelkezés hiányában - átszáll az örökbefogadó szülőre. Csorna szerint az atyai hatalom gyakorlása tekintetében is történtek változások, ami kihathatott az örökbefogadott gyermek életére is, így a gyermek ápolásának és nevelésének joga szülői jog lett, vagyis megillette már az anyát is, továbbá a gyermeket érintő döntéseknél a gyermek érdekeire is figyelemmel kellett lenni.[14] Az örökbefogadást 1884-ben egy igazságügyminiszteri rendelet szabályozta[15] kimondván, hogy az örökbefogadás változatlanul szerződéssel jön létre, ezért a nagykorúak közötti szerződést közokiratba kellett foglalni; kiskorúak esetén a szerződést az árvaszék hagyta jóvá azzal, hogy a szerződés érvényességéhez az igazságügyi miniszter megerősítésére is szükség volt. A kiskorúak örökbefogadásának ekkor is két formáját szabályozták: a szülői felügyeletnek az örökbefogadókra való átszállással járó ún. adoptio plena-t és a szülői felügyeleti jognak a vér szerinti szülőknél maradásával járó ún. adoptio minus plena-t, ami érintette a szülő-gyermek viszonyt azzal, hogy a kiskorú gyermek tartását, hasonlóan a Hármaskönyvhöz, nem tekintette az atyai hatalom részének. Az árvaszékek jellemzően csak a szülői felügyelet átszállásával járó örökbefogadási szerződéseket hagyták jóvá, vizsgálva a nevelési célzat fennállását, így az eljáró hatóságok gyakorlata mélyítette el a családi nevelési elemeket. A családjogi megközelítés és az örökbefogadott érdekeinek felerősödése következtében az örökbefogadást családi kapcsolatot létrehozó intézménynek kezdték tekinteni.[16] Különösen igaz volt ez a házasságon kívül született gyermekek esetében, mivel 1946 előtt nem volt mód az
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
